Rosie Larsen meggyilkolásának esőáztatta, depressziós nyomozását a fél világ sírta végig a minőségi sorozatgyártás fedélzetén. A nyomozós sorozat, ami Észak-Európából indult útnak és büszkén mutogatja a középső ujját, a mindenféle NCIS, CSI és satöbbi műveknek. Ha valaki minőségi és magával ragadó rendőrpárosra vágyik, akkor az első két évaddal nézhet valamit, amit én a bajszom alatt tévétörténelemnek motyogok, amik nyilván nagy szavak, mert én már a Twin Peaks-nél is ezt éreztem, de muszáj szuperlatívuszokban beszélnem róla, mert kurvajó, akkor is, ha a harmadik évad a közelébe sem ér az első kettőnek.
A nyomozós sorozatok nem az új spanyol viasz, elég komoly múltra tekintenek vissza; ha csak Columbo-t, Magmumot, Kojaket, Jessica Fletchert, Poirot, végtelen számú Sherlock feldolgozást, Monkot, Rexet, Scooby Doo-t említek, még akkor sem vagyok a közelében annak a mennyiségnek, amit a tévé diktál.
Ráadásul ők csak az egyszemélyes, kotnyeleskedő, zsenialitásukkal brillírozó karakterek és akkor még hány nyomozópárost, vagy csoportot kellene megemlítenünk, hogy teljes legyen a lista. Vegyük csak a legnagyobbat, a zseniálisan kiemelkedő Twin Peakst. A folyamatos minőség-csökkenést diktáló nyomozgatásos sorozatokat azonban inkubátorba helyezték a svédek leginkább és mostanra már ők is kilószámra ömlesztik ötleteiket, amikből meglepő módon, néha még az eredetinél is jobb remake-ek készülnek, miután leginkább Amerika szétvásárolja őket. Ilyen tévészériák a Híd, a Broadchurc és a kissé kevésbé jónak mondott Mayday, Top of the Lake és Shetland. Sokkal hosszabban oldanak meg egy-egy ügyet, nem az egy részes megoldásokra koncentrálnak, ezáltal kiemeltebb figyelmet kapnak a megszokottól teljesen eltérő nyomozók, akiket nem a szögenyensre vasalt szőke hajuk, a túl nagy mellük, a szétsminkelt szépkékszemük, a seggükön feszülő nadrágkosztüm, vagy a kockás hasuk miatt szeretünk. Sokkal életszerűbb, esendőbb emberek alkotják a főbb karaktereket, akiket nem hogy nem mertek hibákkal fölruházni, hanem annyira emberiek és elveszettek olykor, hogy azt öröm nézni. A hangulat pedig kötelezően nyomasztó és a színészek sem a mikroszkópszínpadról szöktek át. A megoldásért velük együtt könnyezünk már szinte vért és lélegzetvisszafojtva vergődünk a kanapén.
A jó sorozat az, amelyik világa beszippant. A The Killingé konkrétan leüt, elrabol és fogva tart. A 2007-es dán eredetit Veena Sud (Döglött Akták) vette gondozásába és keltette belőle életre az amerikai verziót. A történet Seattle-ben játszódik, ahol ha éppen nem esik az eső, akkor is tuti, hogy minimum be van borulva az ég. Az első két évadra a Fox szerződtette, a harmadikat már az AMC, a negyedik körül pedig kisebb balhék bontakoztak ki és elég sanszos volt, hogy le sem forgatják, de a Netflix végül aláírt velük egy szerződést, ami nagy valószínűséggel a sorozat végét is jelenti egyben.
Az első két évad egy összefüggő nyomozás volt, egyetlen kamaszlány, Rosie Larsen meggyilkolására koncentrálva. Azt hihetnénk, hogy ugyanmár, végig kell néznünk, ahogy egyetlen esetet kábé 20 részen keresztül boncolgatnak és mégis, egy tized másodpercre sem lesz unalmas. Azt a mélytorkos szopást, amit a Larsen család szenved el lányuk elvesztése után és azokat a zsákutcákat, amikbe a lelki fejlődések és a nyomozás során lyukadnak ki a nyomozók, az valami olyan depresszív, hogy napokig vörösre sírt szemekkel bolyongtam a házban, anélkül, hogy villanyt kapcsoltam volna, fürödni sem voltam hajlandó és ha valaki megkérdezte tőlem, hogy mi a baj, akkor közöltem vele, hogy 'ugyan mi lenne, baszd meg. Meghalt Rosie Larsen az van.' Majd megvetően néztem mindenkire, aki nem érti mit beszélek.
Pedig a struktúra sem hozott meglepetést. Többször azt hisszük, hogy megtaláltuk a gyilkost, majd nyilván kiderül, hogy mégsem, és amikor felkerül az utolsó gyöngyszem is a szálra, akkor összeáll a kép és az álladat még napokig kapargatod föl a padlóról, a könnyeidet pedig a konvektoron szárítod. A szürkés, borongós hangulat teljesen letaszít a boldogság talajáról, itt tényleg mindenki szenved, esküszöm nektek, hogy a legjobban Rosie Larsen járt, mert ő legalább már halott volt és így nem vegzálta senki. Közben meg többet esik az eső ebben a városban, mint egy arra szakosodott esőerdőben, mindezt azért, hogy garantáltan semmitől ne vidulhass föl. Az első évad végén olyan cliffhangerrel nyomultak át az agyunkon, hogy attól lefostam a bokámat, konkrétan nem hogy senki nem az volt, aminek látszott, hanem annak ellenkezőjének ellenkezője plusz egy. Itt tényleg mindenki a szopóroller tenkeskapitánya; aki csak levegőt vett valaha a vásznon az tuti, hogy szenved, nyomorék lesz, elhagyják, lelki válságba kerül, sír, megsebesül, elárulják, megverik, menekülnie kell...
Ami az elképesztő történet és hangulat mellett a szentháromság harmadik pillérét adja a műnek az nem más, mint maga a nyomozópáros. Egyrészről ott van Joel Kinnaman (A Tetovált Lány) Stephen Holder szerepében, akinek kicsit darabos a mozgása, soha nem húzza ki magát, viszonylag helyes, de leginkább egy jószándákú vidrára hajaz az arcberendezése és minden, csak nem átlagos. Alapvetően jószándékú, de egy önmagával és határaival tisztában levő rendőr, aki a testére egy templomként tekint és mindeféle hülye, vegán kajákat eszik, amivel mindenki agyára megy, de erre magasról szarik, pláne mióta lejött a keménydrogokról. Istentelen a kémia közte és társa között, akit Mireille Enos (World War Z) formál meg, mint Sarah Lined. Linden az elmúlt évek egyik legösszetettebb személyisége. Bár semmiféle szexuális kapcsolat nincsen köztük, valami irgalmatlan jó a harmónia, az a nagyon mélyen megbúvó cinikus humor, amivel egymást táplálják iszonyat ritkán bont virágot a sorozatban, de amikor megteszi, akkor azok a legminőségibb poénokká válnak. A színészi játék az valami annyira tökéletes, hogy szeretnék engedélyt kérni az azonnali orgazmusra. Teljesen érthetetlen, hogyan nem váltották díjra az Emmy és Golden Globe jelöléseket.
A legnagyobb főszereplő azonban mégiscsak a női karakter, Linden. Az az egyik legjobb benne, hogy alapvetően nem egy klasszikus szépség. Láttam már róla jól sminkelt képeket és kis csinos nő, de nem ez a meghatározója. Ráadásul a személyisége remek kontúrt kap Holdertől. Pedig látszatra sok bennük a hasonlóság: a makacsság, a kicsit elbaszott lelki világ, a megszállottság a saját hitük és dolgaik iránt, csak Holder képes kifelé is kommunikálni és illő módon szocializálódni. Mindezzel szemben Linden szarik a népre, vagyis inkább nem képes nem szarni rá. Ez a nő annyira magasról tesz a konvekciókra, a társadalmi elvárásokra, amennyire nem szégyell. Ebben azonban semmi szándékos provokáció sincs a részéről, de minden ösztönszerűen mozdulata erre utal.
Vegyük csak a pulcsikat, amiket állandóan hord. Azok a felsők annyira csúnyák, még a legrosszabb ízlésű nagymama sem lenne hajlandó ilyet kötni a kandallótűz mellett, de Linden szarva az egyenruhára, ezekben mutatkozik. Nem akar semmit elérni a nőiségével. Nagyon komplex személyiség, aki mindig kész a fejlődésre és a továbblépésre, azonban képtelen önmagától és a démonjaitól szabadulni. Megrekedt valahol és a legnagyobb ellenségét, a megszállottságot képtelen elkerülni, pedig már a magánélete, a vőlegénye és a fia bizalmi kapcsolata is ráment. A harmadik évadra úgy néz ki, már rendbe is jött, normális emberi munkát vállalt, nyolctólötig, egy szigeten éldegél és el akarja velünk hitetni, hogy sikerült neki túllépnie önmagán. De amikor a legutóbbi, harmadik évad elején megkapjuk azt a jelenetet, ahogy zuhogó esőben visszaautózik egy elhagyott farmra csak azért, hogy lelőjön egy haldokló tehenet, akkor érzed, hogy Linden még mindig a régi. Képtelen a szenvedést elviselni, átsiklani rajta és képtelen félkész dolgokat élni hagyni maga körül. Számára nincs haldoklás; halál van, vagy élet. Rendkívül tetszett ez a metafora. Amúgy ez is egy nagy erőssége a sorozatnak, hogy baromira nem veszik hülyére a nézőit; hajlandó megdolgoztatni az agyunkat, képes feladványokat adni és elég komolyan vesz minket ahhoz, hogy egy intelligens forgatókönyvet jelenítsen meg.
Mindkét főszereplőnek igazi súlya és jelenléte van a képernyőn. Ráadásul képesek mindig úgy csavarni és fűzni a szálakat, hogy releváns tagjai legyenek a nyomozást kiadó történetnek.
A legutóbbi, harmadik évad azonban már nem sikerült annyira felemelően, mint az első kettő. Önmagában ez is egy meglehetősen jól felépített és szinte hibátlanul kivitelezett történet volt, azonban a Rosie Larsen ügyhöz képest sokkal gyengébb. Itt is mindent átkarol a szürke szín és hangulat, remekül szőtték a szálakat olyanra, hogy mindenki részéről személyes legyen az érintettsége. A többi szereplő meg szintén zseniális volt, ha például csak a halálos ítéletére váró rabra gondolok. Azonban ez a rengeteg tinédzser színész nagyon sokat rontott a kezdetleges játékával a vásznon. Pedig viszonylag érdekes és jól elképzelt karakterek ők, de nem voltak elég jelentőségteljesek, ezért nehezen is érintett, hogy vajon mi lesz a sorsuk. Pedig az a fő jellemző is jól volt végigvezetve a művön, ahogy mindenki menekül: Mike atya a régi ügye elől, a hajléktalan gyerekek az életük elől, az édesanya a felelősség elől, Linden a rendőri munka elől kezdetben, a főgonosz a démonai elől, a rab a halálbüntetéstől, Holder a visszaeséstől. Sajnos minden részletesebb elemzés szpojleres információval bírna, úgyhogy nem megyek bele mélyebben. A végéről talán annyit érdemes elmondani, hogy leginkább lelki cliffhangerre sikeredett és túlságosan is hasonlít a Brad Pitt féle Hetedik című filmhez, ami abszolút váratlan volt, de túlságosan is érzékelhető. Ráadásul akármilyen elcsépelt is a dolog és akármennyire várjuk, hogy úgyis tudva levő, hogy meg kell lepődni a gyilkos kilétén, valóban sikerül odabaszni és a szánk elé kapunk, hogy na nanebassz!
A The Killing egy elsőosztályú nyomozós sorozat, amit én a kedvenceim közt tartok számon, főleg a két főszereplő végett. Az első két évadot beletenném az alaptörvénybe, a harmadik lehet csupán kötelezően ajánlott. Egy biztos, Laura Palmer Rosie Larsen halott.
10/9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése