Trance - Transz (csakröviden)

Ó Danny Boyle, olyan nehezen mondok rólad rosszat, már csak azért is, mert igazából nem nyúltál mellé ezzel a Trance-el sem, de nem ezt vártam. Mondjuk tőled nem is lehet semmit várni, mert sosem ismétled sem magad, sem a témát, azt viszont nem én fogom elvitatni, hogy amiket készítesz, azok izzigvérig nagybetűs Filmek. De azért egy picit keserű most a méz a szám szélén, mert a Transztól nem estem se hasra, se transzba.

Danny Boyle nevét mindenki ismeri; ő maga a britek makói hagymája. Nem véletlenül tartják akkora unikumnak, hogy ő rendezhette meg a Londoni Olimpia Játékok nyitóceremóniáját, de az egyik legutóbbi filmjét, a 127 órát is zajos siker fogadta. Mindez azután történt, hogy a Gettómilliomossal belemarkolt az Oscar-kosárba. Persze előtte megrendezte a sokak kedvencét, a Napfényt, meg a Leonardo Dicaprio-s A Part című filmmel is jelezte, hogy ő itt művel valamit, ami mindenképpen nyomot hagy a filmek homokos tengerpartján. Végül, de nem utolsósorban, a csemegék után említsük meg élete főételét a felejthetetlen kultfilmet, a Trainspottingot, ahol Rentonnal együtt merültünk bele a heroinosok szaros vécéjébe, hogy Irvine Welsh klasszikusa a vásznon feszítsen. Szóval nem tudom, hogy Danny Boyle keres e most éppen munkát, de én a referenciái alapján melegszívvel ajánlom neki, hogy maradjon meg filmrendezőnek, mert elég fasza az, amit csinál. Akkor is, ha nem hibátlan; és igen, itt már picit húzom a szám és legutóbbi filmjére, a Transzra gondolok.

Nehéz a történetről beszélni, mert ennyi csavar még apám autószerelő-műhelyében sincsen; nem viccelek. Vegyük az első 10 percet: csodásan kezdődött. Simon (James McAvoy) elbeszélésében végigkísérhetünk egy precízen kivitelezett festményrablást, közben úgy érzem magam mintha Guy Richie bármelyik filmjében lennék épp vendég. Iszonyat feszült, jó képekkel megvágott, látványos fegyveres-rablás, ahol Simon az aukció munkatársaként azt a feladatot kapja, hogy rablás esetén helyezze biztonságos helyre a festményt és bármi is történik, ne hősködjön, hanem hagyja inkább veszni a képet, mert az ember élet sokkal többet ér. Simon persze megpróbál hősködni, azonban az egyik rabló cserébe ordenáré módon pofánbassza olyan lendülettel, hogy hősünknek egy picit beszakad az agya. Ám amikor zsebtolvajaink hazaérnek, pofáraesve tapasztalják, hogy a kép, amiért bőrüket kockáztatták nincs benne a táskában. Egyből mennek Simont begyűjteni, hogy mondja el, merre van a festmény, UGYANIS Simon maga is a rablóbanda tagja. A srác azonban az ütéstől elvesztette az eszméletét, így első körben arra sem kapunk választ, hogy miért akarta egyáltalán megakadályozni a rablást, aminek ő maga is részese volt, másrészt baromira nem vágja hova rejtette az élete-végéig-megélhetne-az-árából Goya-képet. Pedig csapattársai próbálják segíteni az emlékezést azáltal, hogy egy laza délutáni kínzás szakkör keretében kitépkedik a körmeit. Mivel látják, hogy ez nem segít a kölyökképű Simonon, így felkeresnek egy hipnotizőrt.

A nő, aki segít visszaemlékezni nem más, mint Elizabeth (Rosario Dawson), aki előbb utóbb maga is a kincskereső banda tagjává avanzsálódik és ettől kezdve igazán megbolondul a történet. Nem csak azért, mert szerelmi sokszögek kezdenek kialakulni később a főnök, Franck (Vincent Cassel) által, hanem mert a hipnózisba esett társaságot már nem mindig tudjuk érzékelni; hogy éppen a gondolatok világában járunk e a filmben, vagy a valóságban folyik tovább a kutatás az csak apró jelekből ismerhető föl. Igen, ez pontosan olyan, amilyennek hangzik: kibaszott Inception-ös. Arról nem is beszélve, hogy erről az egész memória elvesztős dologról seperc alatt a Mementó jutott eszembe. Szóval elcsattant pár múzsa csókja Boyle arcán, hogy a Mátrixot már ne is említsem...A történet durvábban változtatja vonalát, mint Barbapapa teste formáját, de ettől kíméletlenül fenntartja az izgalmi-faktort és a végére olyan megoldást kapunk, amire garantáltan nem számíthattunk.

De mégsem képes nagyot szólni és nehéz elmagyarázni, hogy miért. Talán annyira túl van már edzve a mai néző, hogy ez így egész egyszerűen nem elég, másrészt Danny Boyle amúgy is mindig a határán táncol annak, hogy itt-ott öncélú legyen a mű. Természetesen nem azt mondom, hogy az a fajta típus, aki saját magától kér autogramot, de néhol figyelhetett volna jobban a részletekre, mint hogy a film rafkóssága előtt boruljon térdre. Például maga a szupercsapat annyira kidolgozatlan volt. Egyedül Franck maradt meg belőle és csúszott be a főszereplők élvonalába, míg a többiek valljuk be teljesen elvesztek a filmben, totál jelentéktelenek voltak, ezek után az már nem is meglepő, hogy semmiféle kémia előrehozottérettségi nem működött köztük. (Pedig csapatépítő gyanánt az összes szereplőt elküldték a forgatás megkezdése előtt egy valódi hipnotizőrhöz.) Nehéz ezt elmagyarázni, de a Trance azért tud mégis egy halványan, de jó filmként funkcionálni, mert nem Hollywoodban készült; ott százszázalékos sikerrel vált volna túlságosan felszínessé. Így sem lett maradandó, de a képek, a vágás, az adagolás mentik a menthetőt.

A színészekre meg csak forgatom a szemem, mert külön-külön csodálatos emberek és éljen soká az Isten, amiért megteremtette Rosario Dawson (Sin City, Grindhouse) testét és mi azt nemiszervestől, csöcsöstől megtekinthettük, meg ki ne szeretné a felejthetetlen arcberendezésű, borzasztóan jóminőségű francia származású színészt, Vincent Casselt (Fekete Hattyú, Ocean's Thirteen), de valahogy egyikükhöz sem passzol igazán a szerep. James McAvoy (X-Men, Narnia Krónikái) kis szerencsétlen, mint egy karácsonyi kölyökkutya. Nincs semmi baj a sráccal, de egyszerűen lehetetlen őt komolyan venni. Pedig szimpatikus társaság vesszekmeg, de túl sokat akar a film tőlük.

Szerettem volna jobbakat írni a Transzról, mert ha a sok okoskodást félredobom, akkor igazából rendesen felpörgetett és járatta az agyam, hogy mi a fasz történik épp és mit-miért. Rendes minőségi popcorn íze volt; nem volt odaégetve és nem is a maradék, ami kijárt, csak így 2013-ra már úgy el lettünk kényeztetve filmvilágilag, hogy már magunk sem tudjuk mire vágyunk. Egy izgi filmhez nem rossz, de azért hadd legyen az a szívem legalsó rétegének legféltettebb titka, hogy én Danny Boyle-tól igenis többet várok.

10/6,6