Shame - A Szégyentelen

Egy újabb film, ahol az Amerika Pszicho-hoz hasonló díszlettenger hajójának vagyunk lelkikatasztrófa-turistái. Azonban itt nincsenek valóságtól elrugaszkodott jelenetek a metafórizmus oltárán, hanem egy sokkal szomorúbban kiégett főszereplő - Michael Fassbender - aki szexmániájával próbál meg kitölteni egy feneketlen kút típusú ürességet a lelkében. Majdnem sikerült egy újabb kurvajó filmet létrehozni a Yuppie-kultúra segítségével. Tényleg nem sokon múlott.

De a Steve McQueen (12 Év Rabszolgaság) rendezte történet nem sikerült akkora eposzra, mint ahogy a filmen látszik, hogy mennyire szeretett volna azzá válni. A rendező előző nagy sikerű műve - az Éhség - állítólag sokkal jobban volt képes kifejezni hasonló értékű mondanivalóját és karakteressége sokkal könnyebben átjött a vásznon. Itt azonban néha határozottan az az érzése az embernek, mintha a film olykor saját magára verné ki és ezért sokszor meg is akadunk a történettel. Persze azért akkora baj nincs a művel, hiszen sikerült szert tenni 2 Európai Filmdíjra és 2 Velencei Nemzetközi Filmfesztivál díjra is, a Bafta, Golden Globe és még számos jelölésről nem is beszélve.

Bár a rendező brit születésű, a film mégis amerikai lett, mert anyagi okok miatt a projektjét csak ott tudta megvalósítani és bár valóban csak egy kicsit több, mint másfél óra a film, ettől függetlenül meglepve olvastam, hogy mindössze 25 napot vett igénybe a forgatás. A lényeg, hogy New Yorkban járunk, a városban, ami tele van mindennel, főleg emberekkel, az emberek viszont egyre üresebbek.

Jól testesíti meg ezt a típust Brandon (MIchael Fassbender), aki csak úgy, mint Edward Norton a Harcosok Klubjában, vagy Christian Bale az Amerikai Pszicho-ban rendelkezik mindennel, amire egy sikeres harmincas vérbeli Yuppie-nak (Young Urban Proffesional) szüksége van: nagyvárosi élet, elegáns öltönyök, minőségi kurvák, drága lakások teljes felszereléssel, rendezettnek tűnő élet, jólfizető irodai munka, hibátlan külső, megkapó megjelenés, sportos test és valami meglepően visszamaradt érzelmi intelligencia. Brandon azonban cseppet sem jön zavarba ettől az élettől. Ami azonban valamilyen szinte megnehezíti mindennapjait, az a szexmániája, amit folyamatosan ki kell elégítenie. Mindegy, hogy csak gyorsan kicsapja magának a reggeli zuhany alatt, főnöke elől nyúlja le a bárban a nőt és teszi magáévá egy park sarkán, vagy minőségi kurvát hív és tisztességesen kiélvezi annak szolgáltatásait, de persze a kényszer nagyúr, így néha napján rituálészerűen ráránt a munkahelyi vécében is.

Cseppet sem meglepő módon ez az a lépten-nyomon orgazmusokkal teletűzdelt élet nem tudja kitölteni hősünkben az űrt és abban sem vagyunk biztosak, hogy kiakarja. Bár szó, mi szó, rendes randevúba bocsátkozik csinos kolléganőjével, akivel azonban az aktus pillanatában csődöt mond. Ez már kicsit szájbarágósan utal arra, hogy mennyire képtelen bármire, ami emberi ebben az életben és akár érzelmeket követelhet. De Brandon természetesen ettől nem omlik össze. A következő percben hív magának egy prostit és határozott mozdulatokkal megbassza a luxushotel óriás üvegablaka előtt, miközben egész New York az aktus alatt éli mindennapi mocskát.

A steril és rideg megszokott rutint azonban felkavarja Sissy (Carey Mulligan), aki Brandon húga, akiről sok információt nem kapunk kézhez, inkább csak utalásokból következtethetünk múltjukra. Így jutunk arra, hogy Sissy irgalmatlan szeretethiányban vergődik, ami olykor mániákusságba sodorja, ami végett pedig gyakran szorít pengét az ereihez. Ezért is van még rajta a kórházi karszalag a kezén. Teljes ellentétei egymásnak; míg Sissy egy hippi természetű, bármikor kitörni képes érzelmi vulkán, addig bátyja higgadt, közönyös és rendszerető. Teljes ellentétei egymásnak, ezért is nehezítik meg a másik életét, amikor Sissy kikönyörgi bátyjánál, hogy hadd lakjon nála egy darabig. Természetesen mást sem csinálnak csak felbasszák egymás agyát alapvető jellemükkel. Brandon természetesen vinné tovább életét, ami netes kurvákkal és fürdőszobai önkielégítésekkel van kibélelve, amiket bár természetesen él meg, mégis önkéntelenül szégyenkezik miatta és kurvára feldühíti, amikor húga tudomást szerez ezen szokásairól. Kezdetben próbálnak jótestvérként viselkedni és például Brandon elmegy Sissy egyik fellépésére, ahol a lány a jól ismert New York, New York című nótát énekli egy újabb feldolgozásban. A jelenetet végig adták a filmben, mármint az egész számot az elejétől a végéig. Tudni kell azonban, hogy Fassbender akkor hallotta először Mulligant énekelni és a rendező mindannyiukra ráállított egy kamerát és egyetlen felvételt készített, mert pontosan azt az őszinte meghatódottságot és meglepettséget akarta belevágni a filmbe, amit az ének első hallásra váltott ki főszereplőnkből.

Nem ez az egyetlen hosszúra nyújtott jelenet a műben. Gondoljunk arra a jelenetre, amikor Sissy éppen Brandon főnökével kefél testvére lakásán, amikoris hősünk elmegy futni inkább és vágás nélkül kísérjük őt végig a valódi, élő díszletként szolgáló hajnali New York utcáin. Közben persze az annyiszor felcsendülő komolyzene egészen egyéni és megható hangulatot képes árasztani magából. Az sem zavart egyáltalán, hogy borzasztóan rövid és kevés párbeszédet hallhatunk; így legalább mindig beszédes, amit kapunk és amúgy is teljesen magukért beszéltek a jelenetek a maguk lecsupaszított, nyers, naturalista valójában. A meztelen valóságot úgy értsük, hogy Michael Fassbender premierplánban mutogatja farkát a kamerába teljes nemtörődöm természetességgel. Az a szégyen, amiről a cím beszél számomra cseppet sem a sok szex szégyene, hanem inkább annak a szégyene, amire a szexet használja. A teljesen kiüresedett férfi, aki mindennél jobban unja aranykeretes életét és csak az orgazmus adta megnyugvásban hisz, amit bármilyen áron megszerez. Mindegy, hogy egy irgalmatlan élesben bemutatott kelet-ázsiai lányokkal leművelt gruppenről beszélünk, vagy egy olcsó buzibárban való szopatásról.

A Sissy-vel egyre jobban romló viszony, vagyis inkább fenntartani képtelen emberi kapcsolat a végéhez közeledik, ami elég egyértelmű és kiszámítható következményekhez vezet. A két lelkisérült testvér teljesen tönkre van menve belülről, bár nem tudjuk meg pontosan soha mi vezette őket eddig. Az pedig valami csodálatos amilyen ösztönösen és őszintén viselkedek egymással. Az önimádatnak álcázott önutálat hibátlanul van kivitelezve.

A film végén nem kapunk sem ítéletet sem egyértelmű kiutat, sőt még csak az sem tudjuk meg, hogy megpróbál e Brandon változtatni életén. Akkor is borzasztó dráma minden, ha nincs magában a történtekben olyan maradéktalanul drámai fordulat. Hisz a kurváinkat megválogathatjuk, a családunkat azonban nem. A kérdés az, hogy melyikre szán hősünk végül időt.

Michael Fassbender (12 Év Rabszolgaság, Prometheus, X-Men, 300, Becstelen Brigantyk) egyedül elviszi az egész filmet. Remekül hozza a saját lelki mocskában kiégett középkorú, nagyvárosi, öltönyös férfit. Kivételesen Carey Mulliganre (A Nagy Gatsby, Inside Llewyn Davis, Drive, Never Let Me Go, Büszkeség és Balítélet) se tudok panaszkodni. Itt még jól is áll neki a kissé vérszegény karizmája, ami ebben a típusú drámakirálynőségben jól jött neki.

A 2011-es Szégyentelen egy borzasztóan jó film lehetett volna, ha tudott volna még több újszerűséget és izgalmat tartogatni, amire elődei határozottan képesek voltak. Bár nagyra értékelek minden ilyen jellegű próbálkozást és szép ívű lassúsága ellenére cseppet sem volt vontatott, a történet kivitelezése néhol túlsznobolta a témát. Az igazi szégyen inkább az, hogy nem tudtak egy odaillő katarzist betolni a végére, de ami tényleg hatásos volt, az maga Michael Fassbender alakítása; az szégyentelenül jó volt.

10/6,8