Wee Need To Talk About Kevin - Beszélnünk Kell Kevinről

Beszélnünk kell a Beszélnünk kell Kevinről, mert ritkán készül, ha nem is hibátlan, de ilyen szinten egyedi témájú és tabukat döngető mű. Tilda Swinton a legvéresebb anyaszerepben, amit el lehet képzelni.

Ezt az angol-amerikai drámát Lynne Ramsay rendezőnő hozta tető alá Lionel Shriver azonos című regénye alapján. Jól tette, mer baromi sok jelölést tudhat magáénak (Golden Globe, Bafta, Cannes-i Filmfesztivál) és a kevésbé híres filmfesztiválokon joggal tarolt is a 2011-es mű. Érezhető végig a filmen, a vágásokból, az összeszerkesztett díszletből, a pontos, mély színészi játékból és úgy egyáltalán az egész film súlyáról, hogy nem csak úgy összedobták találomra seperc alatt, hanem nagyon átgondolt és hosszadalmas munka van mögötte; nos a hosszadalmas alatt konkrétan majd 4 évet kell érteni(!).

A film története, maga a cselekmény roppant egyszerű, viszont legalább ugyanilyen mennyiségű lelki túlélés is található benne. Ez a két összetevő adja ki a komplett filmet és a jó ritmusnak köszönhetően mindig, mindegyikből a pontos mértéket kapjuk, rettent jól időzítve. Az ugráló idősíkok az elején meglehetősen zavaróak tudnak lenni, valójában elég zseniális az a jelenet, hogy az anya benyit egy kis lerobbant házikóba, ami kívülről mocskos, majd amikor belép, akkor egy luxuslakás előterében találja magát. Aztán ott van az, amikor az édesanya sétál félszeg mosollyal az arcán, majd egy tipikus nyugdíjas asszony elé lép, hangoskodva lebassza, hogy mosolyog, majd egy olyan pofonnal kínálja be fényes nappal az utcán, amilyet megcsalt asszonyok szoktak osztogatni uraiknak, de nem is ez az egészben a sokkoló, hanem hogy a nő mindezt tűri, sőt mi több, még ő kér elnézést az égető pofonnal az arcán.

A kezdeti káosz után beleszokunk, hogy ez egy lassan induló, csendesnek tűnő, nem ajtóstól a házba rontó művészfilm, de később szerencsére már jobban hagyják láttatni a cselekményt és sok helyen kimondatják az azokhoz tartozó érzelmeket, így másik egyszerűbb lesz látnunk, hogy alapvetően arról szól a film, hogy Eva (Tilda Swinton) felneveli gyermekét, majd történik egy tragédia, ami a csúcspont, amit dramaturgiai okokból egyértelműen a végén tárnak csak fel, továbbá a másik fő vonal, az eset után történő élet, vagy inkább túlélés.

A történetet alapvetően azzal a tabu témával foglalkozik, hogy milyen hatásai vannak annak, amikor egy nő nem akar anyává válni. Eva teherbe esik párjától, akivel jó kapcsolatban élnek, nem is fiatalok már, az egzisztenciájuk teljes mértékben megengedi, hogy gyermeket vállaljanak, ráadásul két intelligens emberről is van szó, tehát a társadalom szinte megköveteli az ilyen egyedektől, hogy szaporodjanak. Azonban Éva képtelen beleilleszkedni az anyaszerepbe; valójában százszázalékosan mindent megtesz, amit papírforma szerint meg kell, de ösztönösen semmilyen szinten nincs kialakulva benne az anya, mint fogalom. De azzal a nyomással, hogy szeretnie kell a gyermekét egész egyszerűen képtelen mit kezdeni. Viszont az a gyönyörű a filmben, hogy Eva nem vált ki mégsem súlyos antipatikusságot, mert a fiú is elkezd rettent furcsán viselkedni. Értsd: mintha játszana az anyja gyűlöletéért, már egészen kicsi korától kezdve mintha csak azért élne, hogy tönkretegye az életterét. Persze faszság lenne egy gyereket hibáztatni azért, mert túl sokszor szarik bele a pelenkába, de a néző mégis képes együtt érezni az anyával. A világ viszont nem, a világ képtelen lenne ezt megérteni és ezért nem is lehet őket hibáztatni, ezt szimbolizálja Franklin, az apa (John C. Reilly) a vásznon, aki ösztönszerű természetességgel bánik Kevinnel már csecsemő korától kezdve és semmit nem tapasztal abból amit Eva, hogy Kevinről igenis beszélni kellene.

Már a 6-8 éves Kevin (Jasper Newell) is úgy viselkedik, mint egy anyja bosszantására szakosodott pszichopata és mindezt teljesen abszurd módon olyan jelenetekből szűrjük le, hogy nem hajlandó visszadobni anyjának a labdát. Nagyon banális hangzik és nyilván később nyomatékosítják ezt bennünk jobban, példásul amikor tönkreteszi anyja dolgozószobájának a falát, de ilyen apró lépésekkel is már teljes értékű üzenetet képes a film közvetíteni a nézőnek. A kamasz korban lévő Kevin (Ezra Miller) pedig már nem is csupán árnyalt tettekkel kompromittálja anyját, hanem egészen konkrétan. Ráadásul Eva teljes elítélésétől az is feloldoz minket, hogy mégis sikerül bizonyítania az anyaszerepben, hiszen később születik egy lánya is, akivel teljesen normálisan képes működni. Itt még inkább nehezedik a kérdés súlya, hogy vajon Kevin valóban ennyire defektes, vagy az anyja tette azzá. Természetesen erre nem fogunk választ kapni, de a kérdést nem leszünk képesek kiverni a fejünkből.

A történet közben már rohamos léptekben halad a tragédia felé, azért mondom ki, hogy tragédia, mert a rutinosabb nézők, már reflexből levágják, hogy Kevin valami rettentő bűnt követett el, hiszen ő maga börtönben ül, az anyját meg kitaszítottként kezeli egy egész város. Ennél többet nem érdemes beszélni a történetről, mert szpojlerveszélyes és megéri megnézni inkább.

Az egész téma alapvetően azt feszegeti ebbe a nagyon bizarr anya-fiú kapcsolatba csomagolva, hogy vajon létezik e a gonosz, mint elemi lény, vagy mi vagyunk képesek ezt megalkotni; azt gondolom ez Eva legnagyobb kérdése lesz. Ráadásul főszereplőnk neve is szimbolikus, hiszen az ősi név testesíti meg a nőt, akinek vétke miatt ki lettek űzve a Paradicsomból, a nő, aki most ugyanazzal a névvel a paradicsomkonzervek árnyékában bujkál egy szupermarketben az emberek tekintete elől. Idáig jutott az anyák anyja, Éva.

A vért jelképező vörös szín olykor már túl erőltetetten férkőzik be a képbe; az elején a paradicsomdobálás, az összekent házfal, egy piros lámpa a szobában, a konzervek, ami remek motívum, de túlságosan szájbarágós, ami viszont dramaturgiailag sokkal keményebben képes odabaszni, az a teljesen abszurdan kiválogatott filmzene, ami üvöltve nem illik bele az adott színbe; ezt a típusú kontrasztozást én kifejezetten kedvelem. Ráadásul rengeteg kérdésünk van Eva létező, vagy nem létező szeretetéről a fia iránt, akkor is mélyen beleég a szemembe az a jelenet, hogy a börtönben sínylődő fiának minden, de minden után akkor is fenn tart egy szobát, amit ugyanúgy rendez be, ahogy anno volt és olyan akkurátusan igazgatja a lepedőt, mint akinek számít a fia tisztelete. Sajnos Kevin titka azonban túl sok marad. Esélyünk sincsen megérteni a fiút, ami kicsit zavaró, másrészt valószínűleg azt akarták, hogy Eva emocionális síkján verjünk sátrat és épp annyira ne értsük Kevin tetteit és gondolatait, mint amennyire kétségbeesetten ő nem képes feldolgozni, de azért örültem volna, ha kicsit közelebb kerülhetek a címszereplőhöz.

Tilda Swinton (Moonrise Kingdom, Narnia Krónikái, Égető Bizonyíték, A Part) megkérdőjelezhetetlen tudással viszi végig az egész művet. A szinte átlátszóan vékony testének olyan súlya van a kamerában, hogy az elismerésre méltó. Egy Európai-filmdíj nyomja is érte otthon a könyvespolcát az angol színésznőnek. John C. Reilly (Aviátor, New York Bandái) sokat nem szerepel a filmben, mert alapvetően az anya-fia kapcsolaté a főszerep, de nagyon tetszett, hogy nem egy papírforma szerint összeillő, idillien szép párt, hanem egy teljesen természetes kapcsolatot testesítenek meg. Amitől viszont el voltam ájulva az az, hogy mennyire jól játszották Kevint a fiúk bármelyik idősíkban. A tinédzsert alakító Ezra Miller (Califronication) már csak azért is jó választás volt, mert gyönyörű szép arca van a fiúnak és így még ütősebb volt minden gonosz tette. De akitől odavagyok az a 6-8 éves Kevint játszó Jasper Newell, aki olyan pszichopata fejeket volt képes vágni, hogy magam is megijedtem a gyereknemzéstől.

A Beszélnünk Kell Kevinről egy fontos film minden apró hibájával együtt, mert olyan témát dolgoz föl, ami abszolút nem hétköznapi beszédtéma: 'Hello, anya vagyok és asszem nem szeretem a fiamat'. Ezt bevállalni egyrészt bátor dolog, így kivitelezni pedig elismerésre méltó. Nehéz film, de el kell bírni a súlyát; megéri.

10/7,8