2015. szeptember 24., csütörtök

Mr. Robot

Az Y generációs Fight club, ahol egész estés film helyett sorozat formát kapunk. Kicsit jobbak a vágások, ugyanaz ellen a rendszer ellen lázadunk még mindig, csak más a díszlet, okosabbak a telefonok, stilizáltabbak az életviszonyok és már egyre kevésbé vagyunk meggyőzhetőek arról, hogy valóban, csont nélkül akarjuk e ezt a forradalmat ami valami láthatatlan, de a hétköznapjainkba szivárgott hatalom ellen irányul.


Mr. Robot egy meglehetősen friss sorozat, amit az USA Network ad le hétről hétre. Értenek a sorozatgyártáshoz; ők adnak otthont a végeláthatatlan évadokat és városokat megélő CSI sorozatoknak, a Suitsnak, a Gracelandnek, a House MD-nek, a Modern Family-nek, hogy csak a legsikeresebbeket említsem. Úgy látszott most valami nagyon egyedi fába vágták a közmondásos fejszéjüket az új dráma-thrillerükkel, ami egy öntörvényű srácról szól, egy számítógépzseniről, aki meghekkelni készül minden mocskos nagyvállalatot, hogy ezáltal kitörjön egyfajta III. világháború, csak fegyverek ravaszai helyett a klaviatúrákon izzadnak az ujjak.
Az üzenet nagyon egyszerű, nagyon őszinte, borzasztóan nyers és könnyen befogadható, azonosulási alapnak pedig olyan szinten kiváló, hogy a könny is kicsordul tőle örömében:
"FUCK SOCIETY"
Persze nem most látunk először spanyolviaszt, számtalan mennyiségű mozgóképes dolgozta már föl ezt az életérzést. A legérdemesebb példa erre David Fincher Fight Clubja, ami annyira kultikus, hogy felesleges rá szavakat koptatni, mindenki ismeri a történetet, úgy összességében a legzseniálisabb korfilm az aktuális rendszer ellen való lázadásról és szinte ijesztő belegondolni, hogy még mindig mennyire aktuális. Persze mindig kell egy központi karakter, valaki, aki ugyanolyan megszokott díszletben éli az életét, ugyanazokat a munkákat dolgozza, mint mi meg a szomszédaink, ugyanazt eszi, mint mi, nem a Kryptonon született, hanem a János Kórházban és ugyanúgy lakbért kell fizetnie, mint nekünk, azonban valahogy bekattannak, vagy felszínre tör az az énjük, amit mindenki más gondosan elnyom magában és egyszercsak meg akarják menteni a világot. Azonban öntörvényűségüknek köszönhetően, saját morális skálájukon ítélve meg az igazságosságot, mint olyat, sokszor késztet elgondolkodtatásra, hogy bár akarjuk mi is a változást, vajon tényleg az övék e a helyes eszközök. Ilyen volt Scorsese Taxisofőrje is. Azonban ha bizonytalankodunk, ha nem, valahogy akkor is mindig drukkolásra szorul össze az öklünk és őszintén reméljük a sikerüket. Sorozatban meg ilyen volt Dexter, aki saját szociális képtelenségét szerette volna leküzdeni, de nagyon ügyesen átdefiniálta a gyilkolászást a világmentetés fogalomtárába. Mi meg elhittük neki.


És mi más lehetne faszább téma az aktuális kor elleni lázadásnál. Az örök állandó, olyan biztos, mint az, hogy a Kazinczy utcai kocsmákban péntekenként 20percet kell várni amíg kirendelheted a fröccsödet.

Én megnyitom a csapot és folyik belőle a víz, közben pörög a vízórám, a világ másik felén szomjan halnak a csecsemők, egy felsőbb réteg meg olyan import ásványvizet szürcsölget, ami márkájának a nevét valószínűleg akkor sem tudnám helyesen leírni, ha rágugliznék. Ki ne érezné, hogy valami nincs rendben a világgal ilyen folyamatok láttán. A középosztály meg könnyen lázad, mert van rá ideje a multik szürke árnyékában, amit ők maguk tartanak életben. Azonban kifejezetten radikális mozdulatok nincsenek. Eszmék és találgatások végtelensége, egy szövevényes világ, egy olyan számítógépekbe kódolt társadalomban, ahol már minden virtuális térben történik. A vásárlás, a fizetés, a gondolatok megosztása, a reklámok felfalása, a párkapcsolatok és még sorolhatnánk, amíg a nap le nem megy kétszer.


A Mr. Robot főszereplője pontosan ennek a színtérnek a katonája. Elliot könnyen igazodik ki ebben a világban, bár megváltoztatni nem tudja, de mindenkinél egyszerűbb a dolga, ő ugyanis egy számítógépes zseni. Tisztában van vele, hogy bárkit ki lehet ismerni az internetes szokásai által, illetve arról, hogy mit találunk róla a neten. Ezzel tölti főhősünk az idejét, meghekkel embereket; nem maradnak számára titkok, tudni fogja, hogy mire költöttük a fizetésünket, az anál-szexes pornót preferáljuk e vagy sem, kivel és mit leveleztünk, mit osztunk meg magunkról és kivel.
Elliot azonban híján van a szociális képességeknek; amennyire magabiztosan mozog a számítógépes valóságban, annyira esetlen a kézzel fogható realitásban. Az emberi kapcsolatait nehezen tartja kézben, magányos típus, teljesen olyannak tűnik, mint Dexter, leszámítva, hogy jobban tudja definiálni a szociális problémáit és nem érzelemmentes. Ő is kábítószerezik, néha szexel a dílerével, közben kimondatlanul szerelmes a gyerekkori barátjába és képes átlagpolgár módjára munkába járni minden nap. Azonban ő egy zseni, az a megnemértett fajta, ami nagyon elcsépeltnek tűnhet és az is, de az ilyenre mindig érdemes építeni a központi figura szerepét. Ami szimpatikussá teszi, hogy egy úgymond világmegváltó szerepben tetszeleg és ki is mondja, nekünk, a nézőknek - ugyanis a folyamatosan elhangzó belső monológok tulajdonképpen folyamatos egyoldalú beszélgetések a nézővel - szóval ki is mondja, hogy meg akarja menteni a világot; a maga módján.
Már az első részben kapunk egy jelenetet, ahol egy kávéház-franchise tulajdonosával szemben ülve, rezzenéstelen arccal közli, hogy ő bizony most ki fogja őt csinálni, mert ugye utánajárt a fickónak és kiderítette, hogy egy mocskos pedofil, aki egy gyerekpornó hálózatot üzemeltet és miután gondosan elmagyarázza az embernek, hogy tud róla mindent, a személyes a dolgairól, utána feláll és az általa anonimban kihívott rendőrök már csukják is le a férfit. Persze meg akarta előtte vesztegetni Elliotot, de ő leszarja a pénzt, tényleg nem érdekli, nem azért csinálja, látszik rajta, hogy felidegesítik az emberek, hogy meg akarja tisztítani tőlük a világot és akkor, amikor ezt csinálja, akkor igazán önmaga tud lenni. Akkor egy pillanatra nem a magányos árva-gyerek, aki egy kopott albérletben tengeti a mindennapjait és szinte életre kel ezekben a mozzanatokban és még a kommunikációs képességei is megütik az elvárt szintet, pedig a hétköznapi életben csak minimálisan alkalmazza ezt a skilljét.


A Mr. Robot pilotja volt a legjobb amit eddig életemben láttam, ezt le kell szögezni. Minden tökéletes volt benne, annyira erős volt mind történetileg, mind képileg, mind karakterileg, hogy az díjat érdemelne.
Elliot egy betegesnek tűnő antiszociális figura, aki mestere annak, amit csinál. Elítéli a társadalmi konvenciókat, egy kapucnis felsőben jár - mint egy aktuális Donnie Darko - ami inkább rejtőzködés, mint stílus. Mindig a legrosszabbat feltételezi az emberekről és ami őszintén elkeseríti és kiábrándítja, hogy szinte soha nem cáfolnák rá a feltételezéseire. Nappal egy biztonsági cég embereként dolgozik, akik egy kimondottan hatalmas másik cég alá dolgoznak be, ami Elliotnak vágya lesz, hogy tönkretegyen. Közben a munkatársa, a mézszőke hajú lány, akivel régi a barátságuk és bár a kötődésük valamilyen szinten kölcsönös és ösztönös, a lánynak egy seggfej udvarlója van. Az első részben keményen meghekkelik Elliot cégét, amit a zsenink megment, mint mindig, azonban rájön, hogy az egész beavatkozás nem is a munkahelye ellen irányult, hanem személyesen neki szólt; egyfajta teszt volt, amit neki szántak. Miután erre rádöbben felkeresi őt egy csoport, egy magát Mr. Robotak nevező idősebb férfival az élen, akik egy pénzügyi válság előidézésén szervezkednek, aminek az lenne a lényege, hogy hirtelen minden adósság eltűnne a virtuális színtérből és egy hatalmas történelmi vagyon-újra-elosztás következne a számítógépek monitora mögül. Az egész borzasztóan titokzatos és egyelőre átláthatatlan, de a kezdeti dilemma után biztosak lehetünk benne, hogy Elliot bele fog menni a tervbe, mert pontosan tudjuk, hogy éppen valami ilyesmire vágyik, ezzel dönthetné meg a világot.
Közben persze Elliot az a paranoia kísérti, hogy valaki követi őt, ami később be is igazolódik, amikor a pilot végén egy nagy fekete és márkás autóban elszállítják őt oda, ahol annak a cégnek az egyik kisfőnöke foglal helyet, amelyiket a leginkább szeretne tönkre tenni.
Rettenetesen izgalmas, tele vagyunk kérdésekkel, hirtelen úgy érezzük, hogy Elliotot mind a két csapat felfedezte magának és fogalmunk sincsen, hogy mi lesz az ő kiútja, vagy választási lehetősége.
Volt cliffhanger, egy beteges módon szexi főszereplő, egy érdekes történet, egy jó téma, gyönyörű vágóképek New york-i díszletben, jó szövegek, állítólag az egész hekkelés is sokkal hitelesebben van megcsinálva, mint az ezelőtt ezzel foglalkozó filmekben/sorozatokban. Egyszerűen lenyűgözött a bemutató rész.


Aztán jöttek a gondok. A történet megy tovább minden szálon a felvázolt útvonalon, kár is róla többet beszélni, aki látta tudja, aki nem az majd megtudja, úgyis mindig az alapkoncepció a fontos, azonban ezek után már csak nagyon ritkán tudták megakasztani a lélegzetemet. Pedig csont nélkül berendelték a második évadot is. De hiába adja Elliot a nézőknek minden bizalmát a hozzánk való narrálással, valahogy több helyen megbukik a sorozat. Nem feltűnően persze és valószínűleg ezt magyarázza az is, hogy az IMDB-n egyelőre 9,0 pontos a sorozat, ami kiugrón magas. Én ezt a témának tudom be, illetve a ritka igényes felvételeknek, valamint a főszerelő élvezetes játékának.
Még azzal is meg tudtam volna békélni, hogy a történetet néha olyan szinten összekuszálják, hogy azt még a 30Y is nehezen bogozná ki. Ilyenek voltak a képzelt részek, a hallucinációk, amikből néha egész egyszerűen csak túl sok volt és én egy borzasztóan olcsó eszköznek tartom. Nagyon egyszerű mindenféle felelősség nélkül összezavarni a nézőt olyan jelenetekkel, amikre később azt mondhatják, hogy ezek csak a képzelet szüleményei voltak. De ami tényleg a legjobban zavart azok a karakterek voltak. Minden ami hiba, elkövették. Egyrészt túl klisések lettek. A világot megdönteni készülő csapat annyira tipikus lett, hogy azt még leírni is szégyenlem, de tényleg van benne egy nagypofájú, durván szexi hipszter-csaj, egy füvet áruló néger, egy dagadtabb számítógépzseni és egy vallását erősen képviselő ázsiai lány. Innen már könnyen kitalálható, hogy nem csak ebben a csoportban, de úgy jellemzően az egész sorozatban mindenki meglehetősen egysíkúra sikeredett karakterileg; vannak a nagyon kapzsik, a nagyon gonoszok, a nagyon őszinték, a nagyon lelkiismeretesek ésígytovább. Amúgy nyilván a hétköznapokban is van az embereknek egy viszonylagosan meghatározható tipikussága, de ezzel pont azt a lehetőségüket lövik el, hogy titokzatossá és kiszámíthatatlanná tegyék az eseményeket, hisz könnyű kitalálni kinek mi lesz a reakciója egy egy szituációra. Ebből a szempontból talán az egyetlen kivétel Tyrell Wellick, aki egy nagyravágyó dolgozója a gonosznak definiált cégnél (persze neki meg különféle szexuális szokásai vannak, pedig a csávó anélkül is épp elég érdekes lett volna, de sajnos ebből a szempontból őt is sikerült túltolni).
Ráadásul ami a legszembetűnőbb, hogy nincs meg a szereplők között az összhang. Nem működnek együtt. Nagyon határozott mozdulatokkal lettek kiválogatva, de mintha megfeledkeztek volna arról, hogy milyenek lesznek együtt. Elég ha csak arra gondolok, hogy a The Killingben milyen volt Linden és Holder párosa, aki szavak nélkül gyönyörűen olvadtak egy párosba, de itt ez nemhogy nincs meg, hanem szembetűnően hiányzik. Akár a hekkercsapat, akár a kétszereplős jelenetek. Egyszerűen hiányzik a kémia.


A legnagyobb szerencsénk tényleg az, hogy Rami Maleket (Házi Háború) kérték föl a főszerepre. Egy nem átlagosan szépfiú, de nem lehet nem őt figyelni. Viszi a hátán a show-t, tökéletesen elmebeteg az XL-es méretűre nyitogatott szemeivel, a karaktert teljesen átéli, elhiszel neki mindent amit mond és csak élvezed, hogy ő a színész a vásznon; én határozottan beleszerettem, nincs menekvésem. Az egyetlen mellékszereplő akit kiemelnék, a Tyrell Wellicket alakító, svéd származású Martin Wallstörm, aki a második legélvezhetőbb színészi alakítást nyújtja és nem feltétlenül csak azért, mert kellően érdekes a karaktere, hanem mert jó a csávó.
A sorozat egyik rendezője az eredeti Tetovált Lányt jegyző Niels Arden Oplev aki hozza a szintet, mert nagyon jó rendezést láthatunk epizódról epizódra. 

Mr. Robot társadalomkritikája elsőre elcsépeltnek tűnhet, de nem az; legalábbis számomra nem tud unalmas lenni a téma. Annyi a hiba a társadalmunkban, szinte üvölt, hogy mennyi és ez bőven ad opciót a megérdemelt elemzésre/fikázásra/elgondolkodásra. A topik valahogy sosem veszt aktualitásából, mert igazi forradalmat nem élt még meg soha, de mindig drukkolunk, hátha. Fuck Society! - érezzük ezt mi is belűről, így nyersen, kimondva, vagy csak gondolatok formájában és lehet, hogy álszent, de akkor is tagadhatatlan. Ez az amit elénk terít a Mr. Robot és ez egyáltalán nem baj.

"I'm not saying anything new, we all know why we do this, not because Hunger Games makes us happy, but because we want to be sedated. Because it's painful not to pretend, because we're cowards. Fuck society."

10/7

2015. szeptember 18., péntek

Frank

A Frank egy nagyon fura film, zenészekről szól, egy bandáról, akik alkotnak, aztán lesz valami, mert ugye kell egy történet, az muszáj és van benne zene is, mert ez a témája, meg egy fickó, aki folyamatosan egy hatalmas, csodálkozó tekintetű maszkot visel a fején. Az érzés, amit kivált, az pedig olyan tragikus és komikus egyszerre, néha nehéz is eldönteni, hogy melyik pillanatban pontosan melyiket is kívánja kiváltani. A két jelző közül egyikben sem a legerősebb és már az első képkockákból látszik, hogy nem a multiplexek vásznára készült, hanem a filmfesztiválok karjába szülték, de annak ellenére, hogy nem egy kifejezetten jó film, mégis nehéz róla rosszat mondani.


Lehet, hogy nem kéne bedőlni annak, ha egy méltán híres színész hajlandó elvállalni egy olyan filmszerepet, amiben egész végig egy óriási maszkot visel a fején, de ha Michael Fassbender erre igent mond, akkor arra az ember kíváncsi lesz. Mégis hogyan lehet arcmimika nélkül színészkedni, furcsának hangzik és valójában az is. De a rendező, Lenny Abrahamson ezt álmodta meg. A címszereplőt persze ihlette valami, méghozzá a brit-zenész-komikus, Chris Sievey, akinek az egyik eljátszott figurája az azonos nevű Frank volt. A film hangulatát nehéz lenne megfogni; ha elég nagy füstben ülnék egy romkocsma legmélyén, akkor bizonyára azt mondanám, hogy azért, mert olyan komplex, de ha égetnivalóan őszinte akarok lenni, akkor azért nehéz, mert nem olyan átütő. Néha az Egy Hulla, egy Falafel és a Többiek című film ugrott be; annak volt pont ilyen ívben váltakozó drámai, abszurd és ironikusan nevettető a készlete, de ott valahogy nagyobb távokat voltak hajlandóak bejárni ezekkel az eszközökkel. És hiába próbálja meg végigzongorázni ezt a pályát a Frank is, valahogy sokkal bátortalanabbul fogja le ezeket a hangokat; például a történettel, ami annyira sincs túlbonyolítva, mint egy magyar popszám alapritmusa.


Jon egy abszolút wannabe rocksztár, aki harmincas évei közelében konkrétan vért izzadna azért, ha volna tehetsége a zenéléshez, olyan őszinte, tanulhatatlan ihlete az alkotáshoz. Az nincs neki, csak önsajnáltatott vágyai, míg egy véletlen folytán bele nem keveredik egy bizarrul elbaszott, eredetinek tűnő, indie, elektro hangzásokkal bíró zenekarba, ahol a tagok maguk a nagybetűs Művészek. Ők tényleg a zenéért élnek, nekik az az önmegvalósítás, a reggeli kávéban a cukor, a szívben a fröcsögő vér.
És ott van a frontember Frank, akit mindenki csodál, istenít és zseninek könyvelik el, de indokoltan; ez fontos. Frank alapvető érdekessége az kéne, hogy legyen, hogy tényleg baromi tehetséges, de az ő misztikumát mégis az adja, hogy éjjel nappal, fürdéskor, evéskor, szaráskor, fellépéskor, próbákkor egy hatalmas papírfej takarja az arcát, amin kábé annyi érzés mutatkozik meg, mint Steven Seagal arcjátékában. De ennek ellenére sem Frank, sem a többi szereplő nincs túlmisztifikálva, ami kifejezetten értékelendő, inkább csak olyan kedves nyersességgel vannak bemutatva. Szerencsére Jon kimondja és folyamatosan felhozza helyettünk, nézők helyett is, a témát hogy vajon mi az isten van a maszk alatt. De hiába, nem kapunk választ; egy darabig biztosan nem. A történet meg közben megy tovább, a srácok leköltöznek az erdő szélére egy kis házba, napoknak induló hónapokra, amíg el nem készítik az új lemezt. Alkotótábor, ahol megőrülnek, veszekednek, zenélnek, komikusan keményen basznak a jakuzziban, felélik minden pénzüket, alszanak, öngyilkosok lesznek, nevetnek, idegeskednek és bármiáron a tökéletesre törekednek. És minden egyes mozdulatuk a felsoroltak közül olyan könnyedén van bemutatva, mint egy vékonyraszelt parizer.


A teljes külvilágtól való elzártság a tagok részéről  nem kényszeres, mindinkább természetes. Kivéve Jonnak, aki az egészben inkább a művészkedés életérzését látja, ezért adja át neki magát, úgy érzi végre eljött az önmegvalósítás pillanatra, a fordulópont, amire várt, mint a főszereplők a mesékben. De persze itt vagyunk, ebben a világban, mit ér a siker, ha senki nem tud róla, ezért Jon folyamatosan Twitterel, Facebookol, Tumblrel, Youtube-ol a banda életéről, munkásságáról, mozzanatairól; a követők meg jönnek, mint a muslincák a rohadt gyümölcsre.

Jon már érzi a siker győzedelmének mámorító ízét a szájpadlásán, ám erről meg kéne győznie a bandatagokat is, valahogy eléjük kell tárni, hogy nem hagyhatják kiaknázatlanul azt a lehetőséget, hogy valakik legyenek. Ez egy vesztett csatának tűnik, mivel a többiek konkrétan leszarják a rajongókat - és Jont is - , a fényesen csillogó hírnevet, ők önmaguk közönsége. Azonban elég Frankkel elhitetni, hogy ez a következő lépés, akkor mindenki megy. Frank olyan naivan örül meg a lehetőségnek, hogy lehet közönsége, akár nagy közönsége, miért ne, nem becsvágy van benne, inkább kíváncsiság, így belevágnak egy utazást igénylő zenés versenyen való indulásba, ahol természetesen semmi nem úgy sül el, ahogy tervezték. Nem is egyféle filmbeli csúcspontként kell elképzelni ezt a megmérettetést, hanem a történet egy szálának, ami ugyan olyan jelentőséggel van belefűzve a sztoriba, mint minden más. Azonban persze fontos, hisz így mindenkinek egy másik arcát, egy másfajta reakcióját ismerhetjük meg és végül belépünk a film végjátékába is, ahol a kavarodás után izgatottan várjuk, hogy képes e elsimulni minden és nem feltétlenül azért, mert minden rendben volt úgy, ahogy régen volt, de olyan lesz a néző, mint agy 10 éves kor alatti gyerek, aki lefekvés előtt biztonságba, rendezetten pakolja el a játékbabáit; valahogy mi is ebben az állapotban akarjuk tudni a szereplőket.


A történet viszonylag nyers és átlátható, de van ennek a közmondásos éremnek egy másik oldala, egy kérdőjellel a végén, hogy vajon mit akar mondani a film. Ami zavarbaejtően szimpatikus benne, hogy nem sokat. Ha valaki sokat akar mögé látni, akkor megteheti, mert hagytak rá opciókat, de ha valaki elevickél a felszínen, azzal is beérik a készítők, ahhoz is elég jól kivitelezett a film.
Nekem leginkább az a gondolat akadt meg a torkomban, amit az a jelenet váltott ki, amikor a zenei megmérettetésen teljesen érthetően, de mégis zavaróan szétesik a csapat és hiába drukkolsz Franknek, valójában te sem vagy képes megérteni őt. Valahogy te is csak arra vagy kíváncsi, hogy ki lehet a maszk mögött, szégyelled is kicsit. Telibe kapod a végén persze, némileg zavarba is jössz, igen kicsit furcsán néz ki, valami érthetetlen van az arcán, ez nem az a pillanat, mint amikor a vasálarc alatt a polírozott fejű Dicaprio-t kapod, akiből fél nap alatt kívánatos herceget csináltak. Magyarázatod sem lesz igazán, nincs gyerekkori trauma, molesztáló nagybácsi, gyerekszobátlan kamaszkor, egyszerűen van valami megnemértettség; valami megszállottság. Ez van és kezded felismerni, hogy nem is ez a lényeg, hisz nem kaphatsz mindig megoldóképletet, te, mint mezei néző egyszerűen nem ilyen vagy, zavarba is ejt, hogy nincs azonosulási pontod, de pont ezért csodálod őket, ha a flegmaságodat képes vagy félretenni egy percre.


Pontosan ilyesmi érzésed van akkor is, amikor kimegy a színpadra Frank és egy csókos kurva lesz a maszkból; fél perc alatt produkálja azt a megtörést, amit a sztárok évek alatt szoktak. A kérdések mélyebbek mint a film, de nem direkt hangulatban, szájbarágva akarja elénk tárni. Az sem baj, ha nincsenek válaszok, szerintem ezt a filmet az sem érdekli, ha feltesszük magunknak a kérdéseket, ők bemutatnak, mesélnek, mint egy álmos gyereknek, aztán ha valaki levonja a következtetéseket, hát egészségére, ha valaki tudta kicsit jól érezni magát közben, akkor az még jobb. A hipotézisek persze megszülethetnek, akarjuk is őket, mert szeretünk válaszolni, véleményt formálni. Hogy a zeneipar kurvájának számít e a twitter tumblr, facebook, youtube önreklámozás, hogy kifejezni akarunk, vagy adni mindenáron; a közönséget kiszolgálni, vagy csak magunkból kiadni valamit, ami túl nagy ahhoz, hogy bennünk maradjon. És tényleg jobb e attól valami - bár valószínűleg igazabb - ha leszarjuk a közönség igényeit, már ha van neki. Mert az igényt is ki formálja? na ki? a fasz se tudja, nem is válaszolnak, kocsmaviták alapanyaga az összes kérdés és a mi véleményünk és érvrendszerünk is fröccsönként változik, mert igazából, valljuk be őszintén, nekünk kurvamindegy. Persze tudni akarjuk a művészt, a történetét, azt akarjuk, hogy íve legyen, jelentősége, valami megfejtése és már mi izzadunk helyette. Ez a film persze nem készít ki ennyire, olyan mint egy előétel inkább, amivel jól is lakhatunk, ha nem számítunk nagyobb fogásokra.


Néhol egy kis angol humorral van behintve, de az a nyugati fajta angol, szóval ír humor, ami nem tudom milyen pontosan, de ilyennek képzelem. Például amikor hamvakat szórnak a sivatagban emelkedett hangulatban, de a végén kiderül, hogy az nem is a hamu csak valami dara, mert rossz dobozt pakoltak be. Rövid táncok ezek a vásznon, de ügyesen simulnak bele a történetbe.
Meg az is külön értékelendő, hogy a zenéket, amiken körülbelül egy évig dolgoztak, valóban megtanulták eljátszani a színészek; mert a dobos csajon kívül senki nem igazi zenész a csapatban, de a hitelesség miatt a többieket is tréningezték.
Számomra abszolút meggyőzően amúgy. Érdekes volt a szereposztás, de senki nem lóg ki s a sorból, sőt Maggie Gyllenhaal (Donnie Darko, The Secratary) valahogy jól mutat ebben a filmben, az a betegesen mániákus feje tökéletes választás volt. A Jont alakító Domhnall Gleeson (Ex machina, Harry Potter-filmek) pont annyira elbaszott, mint minden második néző, ezért odaillik, mert ez volt a karakterének lényege. Michael Fassbendernek (12 Years a Slave, Inglorious Basterds, Hunger, Shame) meg föl volt adva a lecke, hogyan játsszon úgy, hogy közben az arca nem látszik, legalábbis nagyon minimális ideig csak, de megoldotta.

A Frank (2014) képes valamiért beleivódni az emberbe, de az is lehet, hogy csak a papírfej miatt, fogalmam sincs. Jó nézni a teljes ellentétet, ahogy Frankből ösztönösen jön a művészet, Jon meg vért hugyoz, hogy valamit kiadjon magából. Talán azért tetszik ez annyira, mert néha egy emberen belül folyik le ez a fajta kettősség. De nem megyünk ennyire mélyre, ez a film nem arról szól. Hanem az alkotás magánügyéről. Talán. Igazából most jövök rá, hogy sose derült ki, viszont nem is baj.

10/6,5

2015. szeptember 9., szerda

Warrior - A Végső Menet

A Warrior egy kemény film, kemény ütésekkel, ami akár elcsépelt is lehetne, el is csépelik pár helyen, de a jó színészek túl jól játsszák a szerepüket és a vásznat elöntő tesztoszteronszagból egy okos dráma képes magának utat törni.


A harcos, boxos filmek valahogy képtelenek kikopni a vászonról; valószínűleg azért, mert nagyon jó alapanyagból tevődnek össze, okos főszereplő választassál könnyű a kontrasztokat kihangsúlyozni, aminek az a koncepciója, hogy betonkemény felsőtesteket mutogatunk, dunyha-puha/esendő belsővel.  A műfaj tényleg nem új, kezdjük a Rocky-nál, vagy a klasszikus Dühöngő Bikánál, aztán női oldalról is megközelítve a dolgot ott van a Millió Dolláros Bébi, ami műfajának eléggé gyenge darabja, mégis híressé vált, aztán elérkezünk napjainkig, a Ray Donovanig, ahol konkrétan már egy egész család kollektívan a box bűvkörében él és eszméletlen hatásos drámaiságot képesek csempészni ebbe a miliőbe. A legjobb a témában kérdés nélkül Aronofsky, The Wrestler című filmje, amiben Mickey Rourke úgy ingadozik ide-oda a ring adta dicsőség és a hétköznap adta megaláztatás közt, mint az egyszerű egyetemisták tekintete zh-n a tanár és a cetlire írt puska közt.


A Warrior struktúrája ebből a szempontból abban más, hogy itt egy nagy harcra koncentrálódik a történet és több időt szentelnek az előjátékra, mint a Pornhubra feltöltött filmek akármelyikében. Nagyon titokzatosan indul a történet ami az elején azzal operál, hogy határozottan felállítja a szereplőit; Tommy (Tom Hardy) visszatér a szülőfalujába, ahol felkeresi apját, Paddy-t (Nick Nolte), aki a jelek szerint már három éve absztinens, de valószínűleg többet ivott, mint a szigetfesztivál közönsége teltházas napokon, mert irgalmatlan gyűlöletes képet kapunk róla, amit ő maga is elismer. Nem túl idilli a találkozás, elég érthetetlen is, de inkább azért, mert Tommy életútját homály fedi.
Másrészről megismerjük a másik testvért, Brendant (Joel Edgerton), aki ugyanabban a pokoli gyerekkorban részesült, így ő sem ápol klasszik apa-fia viszonyt Paddy-vel. Azonban neki látszólag összejött az amerikai álom: szépremázolt kertesházban él feleségével Tess-szel (Jennifer Morrison), vannak gyerekeik, vasárnapi programjaik és közben fizikatanárként dolgozik a helyi iskolában, ahol a diákok is kedvelik. Az egyetlen, de annál valósabb problémájuk anyagi vonzatú, amit ha nem tudnak valahogy kiküszöbölni, akkor elveszítik a házukat. Az egyetlen megoldás, ami a feleségnek kurvára nincs ínyére az lehet, ha Brendan újra felhúzz a kesztyűt és benevez a közelgő megmérettetésre, az úgynevezett SPARTA-ra, amin a legnagyobb harcosok vesznek részt a meglehetősen nagy pénznyeremény reményében.


Ennek a három férfinak az érzelmi halmazállapota viszonylag megfejthetetlen; folyamatosan azt érezzük, hogy a fizikai értelembe vett küzdelemnél még nagyobb küzdelmet jelent az egymáshoz való viszonyuk kezelése. A karakterek jól elkülöníthetőek egymástól, ahogy végigkövetjük őket az edzések alatt; mind hármukban bőven van titokzatosság, a folyamat nagyon szépen, jó ritmusban bontakozik ki és nem kapjuk egyből telibe az arcunkba a teljes képet, ami a családi múlt igazi drámájának mélységeit feszegeti. Nincsenek fölösleges időhúzó jelenetek az edzések bemutatásával, minden egyes mozdulatban megbújik egy-egy történetkocka, ami egy várrá alakul a végére.
Tommy-ról megtudjuk, hogy tengerészgyalogos volt, azonban pont akkora bajba keveredett a sereggel, amit egy ilyen típusú férfitól elvárhatunk. Azonban a törvényenkívülésige folyamatosan megkérdőjeleződik, mert közben több erkölcsi góllal is el tud számolni az életútján; minthogy ő próbálta megmenteni az anyját a családból, amikor megszökött vele az apjuk elől. Közben kiderül, hogy a testvére nem tartott velük, mert a szerelmet választotta, ami megint nem egy néző által ostorozni való tulajdonság. De a bűnökért és a keserű múltért való vezeklés teljes mértékben az apában teljesedik ki. Amíg a testvérekről megtudjuk, hogy évek óta oldozzák fel magukat kisebb nagyobb sikerrel a múltban elkövetni vélt hibáikat, addig az apa vezeklését a jelenben kapjuk meg, így az ő drámaisága fényesen csillog és verejtékezik a vásznon. A hányattatása kétségkívül kiérdemelt, de a haldokló emberekbe akár gyűlölettel tele is nehéz belerúgni, így keserű szájízzel követi figyelemmel a néző a szenvedését, akkor is, ha belül tudja, hogy az ember pontosan azt kapja ebben a szituációban, amit érdemel.


A történet egy deka meglepetést nem okoz azzal, amikor a nagy párharc végül fizikai és lelki értelemben is a két testvér között folyik le az arénában. A háttértörténet tudatában mindenki egy erkölcsi győzelemben reménykedik, azonban hiába érezzük azt, hogy valami ősi igazságnak kellene nyernie és a magasba emelkednie, egyszerűen zavarban vagyunk, mert fogalmunk sincs, hogy kiért kellene szorítani. Ez akkora bizonytalanságot képes teremteni a nézőben, hogy egyszerűen megfeszül mindenki, aki dönteni akar, hogy melyik igazságban hisz. A film abszolút képes drámai csúcspontot teremteni és azt nagyon szépen tudja kifuttatni; mondhatnám, hogy tankönyvszagúan, de valahogy sokkal több benne az őszinteség. Ha csak arra gondolok, hogy Tom Hardy nemessége, amit ő nem érzett saját magában, de követelték tőle az mennyire erősen átjött. Bűnösnek voltál képes magad érezni, mert te is pontosan tudod azt, hogy milyen érzés valami közönségének lenni és követelni a hősöket bármi áron úgy, hogy közben nem érdekel ki valójában az az ember.


Pedig néha előfordult, hogy akadozott a film és pontosan azért, mert beleesett a hollywoodi klisék feneketlen kútjába és bár hamar képes volt abból kimászni, azért akarva akaratlanul is rajta maradt pár felesleges közhely. Ilyen volt az otthon maradt családtagok, barátok, tanítványok komikus őrjöngése, amiben semmi őszintét nem éreztem, sőt úgy vélem, hogy a készítők eljátszottak a gondolattal, hogy humort visznek ezekbe a jelenetekbe, de nem csakhogy ez borzasztóan kínos volt, de egyáltalán nem is illett ebbe a miliőbe. Vagy ugyanilyen felesleges agyonhasznált klisé volt az összes egykiütéses győzelem is, ami olyan gyakori volt, mint a rendőrök kurvaanyázása egy magyar-román meccsen.


A film erőssége azonban kétség kívül a színészek. Minden rendben volt Joel Edgertonnal (The Great Gatsby), talán ő volt a legkevésbé kiemelkedő, de passzolt rá a szerep; ugyanúgy, mint a feleségét játszó Jennifer Morissonra (House MD, Once Upon a Time, How I Met Your Mother). Nick Nolte, akit még Oscarra is jelöltek ezért a szerepért, egyszerűen annyira hiteles és annyira jó, hogy az ilyenek miatt létezik a színész szakma. De aki számomra egyszerűen zseniális, aki annyira felépítette a karakter minden egyes mozdulatát és rezdülését az Tom Hardy (Mad Max, Locke, Inception, Lawless). Ez a férfi nem véletlenül tart ott ahol, akkor is, ha valahol minden karakterében van valami nagyon hasonlóan eljátszott, mindegyik filmjében. De olyan őszintén űzi ezt az ipart, hogy nem lehet előtte nem leborulni. Például valóban eltörte a bordáját és az ujját forgatás közben és ezt a szerepet annyira szerette volna, hogy a meghallgatás előestéjén megjelent a rendező, Gavin O'Connor, háza előtt éjfél tájban, bekopogott és onnantól kezdve öt napot megállás nélkül együtt töltöttek. A legjobb döntés volt erre a szerepre.


Nem tudom, hogy a rengeteg hordozott hiba mellett miért a boxos filmek ennyire jók. Talán mert a férfi érzelmek manifesztálódnak egy fizikai valóságban és ez rendkívül emberivé és nyerssé teszi, mert ez az a dolog, ami bárki, de tényleg bárki legösztönösebb kifejező eszköze. Csak nyilván nem mindenki ezzel operál a mindennapokban, de pontosan tudjuk milyen lenne néha odabaszni egyet-kettőt.
Kemény film a 2012-es Warrior, amiben kemények a pofonok, mégis olyan, mintha egy puhának tűnő üveggolyót kellene lenyelnünk miközben nézzük és bármilyen sima is legyen a felülete, akkor is félünk, hogy szilánkosra törik a torkunkban.

10/7


2015. augusztus 3., hétfő

Sense8

A Wachowski testvérek idén leültek a Netflix konyhájában és gondosan összeválogatott hozzávalókból igyekeztek elkészíteni valami egészen különleges sorozatot, ami meglehetősen laktatóra sikeredett, mert tényleg mindent belefőztek ami eddig a képernyőn valaha ehető volt a néző számára - pitiáner gyémántrablók, sci-fi elemek, a melegek szubkultúrája, cliff hangerek, pontosan megválogatott, hatáskeltő zenék, kulturális változók - majd az egészet vastagosan megfűszerezték etikai, morális és társadalmi kérdésekkel, aminek az lett a végeredménye, hogy kaptunk valamit, ami kellőképpen eltelíti az embert, bárki ki is érezheti belőle a számára kedvenc ízeket, talán még jó is lesz rá emlékezni, de nem ez lesz a kedvenc fogásunk az étlapról.


A Watchowski-testvérek a magát kultfilmmé kinövő Mátrix (1999) óta akár meg is tehették volna, hogy hátradőlnek Hollywood kipárnázott bársony-karosszékében és többet a kisujjukat sem mozdítják meg annak tudatában, hogy a nevük már feledhetetlen, de ők ebben nem értettek egyet velem és megpróbálták tovább hódítani a filmipart. Ez a mozdulatsor már ott hiba volt, amikor belefogtak a Mátrix folytatásába, majd véleményem szerint ott értek el a mélypontra, amikor 2012-ben létrehozták a Felhőatlasz című mozifilmet, ami megosztó véleményeket kapott. Pontosan itt volt megfigyelhető az, hogy milyen amikor hozzáértő emberek rendkívül kezdő módon viselkednek és túl sok klasszikus elemmel próbálnak meg operálni és szinte izzadt a vászon a nyögve akarástól, a vágytól, hogy valami "nagyot" hozzanak létre.
De végül őket is elérte a mozgókép második legnagyobb ágazata: a sorozatgyártás. Ez azt jelentette, hogy a jó ötletekben gazdag Watchowski-ék egy sokkal nagyobb terepasztalt kaptak ahhoz, hogy megvalósíthassák az ötletüket, amihez a Netflix adott nekik zöld utat. A Netflix egy egészen jó terep arra, hogy minőségi drámákat vigyen a képernyőre, mert sikerre vitték már a House of Cards-ot és a The Killingre is lecsaptak egy évad erejéig, ami elég jó ízlésre vall, továbbá ők dicsekedhetnek az Orange is the New Blackkel is (egy más kérdés, hogy mennyire minőségi sorozat, elég hatásvadász, de jelentős sikerre tett szert az tény). És a legutóbbi saját gyártású sorozatuk nem más, mint a Sense8.



A sorozat nyitó részében szembe kapunk mindent; de amikor azt írom, hogy mindent, akkor azt tényleg úgy értem, hogy M.I.N.D.E.N.-t. London legundergroundabb szórakozóhelyétől kezdve, egy Van Damme-nak becézett afrikai srácon át, egy látomásokkal küzdő Daryl Hanna-ig, plusz egy jólelkű chichago-i rendőrt, egy elhagyatott templomot, valami irodaház tetején harcművészetet gyakorló szöuli nőt, fokozódó zenét, jó vágóképeket és egy hatalmas kuszaságot, ami azonnal beránt a világába, mert bár pontosan tudjuk, hogy mennyire tűnik érthetetlennek első pillantásra a kép, rutinos sorozatfüggőként tisztában vagyunk vele, hogy az alkotók velünk együtt fogják kibogozni a szálakat, a kérdés csak az, hogy akarunk e a képernyő előtt maradni erre a programra. Az elején határozottan igen. mert ha nem maradnánk, úgy éreznénk, hogy nem kapartunk végig egy kaparóssorsjegyet: életünk végéig ostoroznánk magunkat.


Ez a sorozat leginkább a Heroes-ra emlékeztet; abban kaptuk meg ugyanezt az életérzést, amikor a teljesen reálisan ábrázolt vaslóágba egy abszolút szürreális szálat fűznek bele; és a történeten elsőre érződik, hogy rengeteg lehetőséget rejt magában. Azonban ez egy nagyon vékony jég, hiszen megtartani ennek az egyensúlynak a hitelességét óriási odafigyelést igényel.
A történet röviden arról szól mindenféle szpojler nélkül, hogy a világ 8 különböző pontján 8 teljesen különböző, ámde egyidős fiatal, egy azon pillanatban összekapcsolódik; mármint az elméjük. A történet pedig 12, majd egyórás részben belefolyik az életük történéseibe, hogy hogyan dolgozzák föl ezt a mentális kapcsolatot, ami olykor-olykor percekre fizikai síkúvá válik. A történetről nem is érdemes többet mondani, mert tulajdonképpen annyi történik, hogy az amúgy is viszonylag kalandos élete még jobban megbolydul ennek a 8 szereplőnek és egyre húzósabbnak tűnő helyzeteben segítik ki egymást, ami által szépen lassan kialakul közöttük egy kapocs, egy ősi összetartó erő (néhol akár szerelem/barátság) miközben rájönnek, hogy ráadásul a különleges képességük miatt még veszélyben is vannak, mert valakik le akarják őket "vadászni", ami miatt még inkább össze kell fogniuk. Az egész különlegessége pedig az, hogy minden egyes szereplő teljesen más országban, földrészen él, mégis néha, amikor a helyzet megkívánja, anélkül, hogy bárki más látná, megjelennek egymásnak. 
Bár nem a humor az erőssége a produkciónak, néhol egészen őszintére sikeredtek a poénok, amik inkább a téma újszerűségének voltak köszönhetőek, szinte érezni, ahogy a színészeken kívül maguk az alkotók is rácsodálkoztak néha a jelenetekre és ez őszinte mosolyokat kívánt a néző arcáról (például a közösségi szexjelenet, ami egy időben történt az összes szereplővel és mindegyik átérezte a másik érzelmi halmazállapotát és szexuális izgatottságát, azonban csak mentálisan történt meg egy síkon. De bármennyire is abszurdnak hangozzék, gyönyörűen oldották meg.)


De a sorozat lényege maga nem ez; hanem a karakterek és azok erkölcsi, morális és társadalmi kérdései, amiket a történeteik segítségével tesznek föl nekünk. Nekünk, az Y-generációnak, aki pontosan az a korosztály, akiknél a legdominánsabbak ezek a kérdéskörök és rendkívül fontosak is véleményem szerint. A házasság intézménye a különböző kultúrákban, a feminizmus kérdésköre, a szabadelvűen nevelt gyerekek életben való otthontalansága, a rossz családi körülményekből jövő emberek morális válsága, a sikerrel kikövezett életutak felszínes domborulatai és a másság elnyomása. Mindenre kellő hangsúlyt fektetnek, azonban érdemes kiemelni a sorozatban azt, hogy mekkora jelentőséget kapott az LMBTQ, mint olyan. Napjainkban, amikor Amerikában legalizálták az egynemű párok házasságát és amikor Oroszországban még mindig börtönbüntetéssel sújtják a melegeket, és a közelmúlt, amikor a média azzal volt tele, hogy Catlyn Jenner coming outolt transgenderségéről, akkor állva kell megtapsolni azokat az alkotásokat, amik mernek mélyrehatóan foglalkozni az ilyen témákkal. (Mondjuk ehhez a témához valószínűleg erősen kapcsolódik az, hogy a Watchowski-testvérek egyike maga is transznemű.)
Ezen kérdéskörök ilyen széles boncolgatása mindenképpen elismerésre ad okot, mert ha más sok mindenben nem is, de ebben mindenképpen kiemelkedik és bátran viselkedik a sorozat.


Magát a sorozatot leginkább a karakterközpontúság jellemzi; hiába tűnik elsőre soknak a 8 főszereplő, valójában nagyon jól szétválasztották őket és mindenki történetéből kihozták a legtöbbet. Néha pontosan ez is a szerencséje a sorozatnak, mert a történet akármilyen komplexnek is tűnik, valójában egyszerű, csak bonyolultan van megfogalmazva és éppen ezért az nem is tud mindig kellőképpen érdekes lenni. Persze a karakterekkel is hibáztak olykor, hiába kellenek nagyon erős jellemzők, azt akkor sem fogom megbocsájtani, amikor az egyik szereplőre magassarkút adtak egy betöréshez(!). Baszd meg. Épp ez a lényeg, hiába fikció a történet, a nézővel azt kell elhitetni, hogy ez akár meg is történhetne, ehhez azonban az szükséges, hogy az adott helyzethez képest logikusan gondolkozzanak a szereplők. mert ha ezt nem teszik meg, akkor az ilyen jelenetek miatt rajzfilmes komikumnak fognak tűnni egyes megoldások, hiába fontos a stílus, hiába fektetünk nagy hangsúlyt a díszletre és a képi világra.
Az izgalmasság a legnagyobb fegyver, tényleg képes a nézőt rávenni, hogy ne menjen el aludni, amíg meg nem néz még egy részt, azonkívül a néholi esetlenség ellenére őszintén drukkolsz a sorozatnak, hogy átessen a vontatottabb részeken. Sok a drámai elem is, de a melankolikus részek a végén képesek felpörgetni az eseményeket, akkor is, ha néha az a The Walking Deades életérzésed támad, hogy amúgy kurvára nem történik SEMMI és nem derül ki sok, de amikor épp működik a sorozat, akkor olyan ügyesen egyensúlyoznak ebben az állapotban és a karakterek az esetek többségében képesek legalább annyira életszerűen viselkedni, hogy éreztessék, ami történik, az kibaszott creepy, próbálják ők is megfejteni, rácsodálkoznak erre arra, ha épp van rá idejük és ki is élvezik. Válasz nem sok van, de az elején ettől lesz nem hogy nem idegesítő, hanem real time izgalmas a dolog.


Azonban a végére érezhetően elfárad sorozat, amikor már nem lehet annyira megtekerni a szálakat; egy cseppet sem csodálkozom, hogy egyelőre nem rendeltek be második évadot a sorozatból, mert alapvetően hiába dolgoznak biztos összetevőkből, a sorozat maga még mindig kísérleti jellegű és ez néhol nagyon kiérződik. Kicsit új még ez a műfaj, na, szóval melós is rendesen. De ez nem mentség arra, hogy mennyire öncélú tud lenni néhány jelenet, például a szülés premier plánban való mutatása; én megértem, hogy baromira nyersek próbálunk lenni és tabukat döngetünk, de a kevesebb néha tényleg kurvára több, ennél jobb szólásközmondsát nem tudok ezekre a megoldásokra, mert ha valamire nincs szükség, akkor azt ne erőltessük és az a gond, hogy ezeken az apró hibákon méreteseket tud botlani. Ráadásul vannak karakterfejlődések, kellően kidolgozott egyéni drámák, de sajnos itt is elő jön az a filmes hiba, hogy rettenet egysíkúan ábrázolják a gonoszokat és a jókat, nekem ezzel mindig csak az a bajom, hogy ez pont két olyan jellemző, amiknek egy emberen belül kéne csatát vívnia, nem pedig különválasztani őket és egy tulajdonságot csak az egyiknek odaadni, mert ezzel mindig azt éreztetik velem a készítők, bármilyen produkcióban, hogy hülyére veszik a nézőt, mintha magától nem lenne képes különbséget tenni. A kulturális klisék pedig könnyen értelmezhetőek pejoratívan is, de ezt inkább mindenki maga döntse el.


Amit még érdemes megemlíteni a sorozattal kapcsoltban, az a főcímdal, ami a Ron Fricke féle Samsara-t juttatta eszembe; gyönyörű vágóképekkel dolgoztak, a világ minden pontjáról összeválogatva, egyszerűen tényleg lélegzetelállító volt és meseszépen készített föl minket magára a sorozatra, ahol szintén a világ minden pontjáról kaptuk a történeteket (Chicago, Mumbai, Szöul, Mexico, San Francisco, Berlin, Nairobi és London). Ennek köszönhető az is, hogy a megszokottól eltérően, nem úgy forgatták a részeket, hogy minden részt más rendező, hanem minden helyszínt más rendező. A főcímben érdekes megfigyelni, hogy az egyik vágóképen látszik egy Twin Peaks tábla, ami David Lynch klasszikusára utal, mert az azonos című kultsorozatában volt épp ilyen nagy hangsúly fektetve az emberek közti pszichológiai összekapcsolódásra.


A Sense8 képes rá a zenével, a képekkel és az alapsztorival, hogy teljesen megbabonázzon minket és talán még el is hisszük neki, hogy valami eredeti ötlettel van dolgunk, de ki kell köhögnie magából a hibáit, mert ha valaki bele akar kötni, akkor adnak rá neki okot.

10/6,9



2014. szeptember 30., kedd

Palo Alto

A Palo Alto egy friss ropogós kamaszfilm. Az ezredik a sorban, amit egy Coppola lány rendezett egy maréknyi híres színésszel egy olyan témáról, ami már jobban le van rágva, mint egy darab csont az éhező kóborkutyák által, egy olyan életszakaszról, amit visszanézve vagy megvetünk, vagy túlromantizálunk, benne élve pedig szenvedjük vagy épp túl komolyan vesszük.



A rendező debütáslása volt ez a film. Gia Coppola még 30 éves sincs és nagyapja Francis Ford Coppola, a Godfather és az Apocalypse Now mesterkezű szülőattya. De ha ez nem lenne elég nagy nyomás rendezőnknek, akkor még el kell mondani, hogy az ő nagynénje, a mostanában egyre nagyobb sikereknek örvendő, Sofia Coppola (Lost in Translation, The Bling Ring), aki ráadásul hasonló témákban utazik. Gia Coppolának valószínűleg a génjeibe van égetve a hozzáértés, azonban nem emiatt a film miatt fogják babérkoszorúval beteríteni a homlokát. A történetet a színész, James Franco, rövid novelláiból gyúrta össze. Sajnos ez a darabosság eléggé átüt a sztorin, amitől kicsit szét is esik a történet és hiába a színészek átívelése egyik színről a másikra, hirtelen nem tudjuk, hogy mi is lenne a fő szál amibe mind lelkileg, mind agyilag bele kellene, hogy gabalyodjunk, hiszen ez a lényege a jó filmeknek.



A történet maga nem túl bonyolult; az alapvető főszereplőnk April (Emma Roberts) - akit öröm a vásznon látni az American Horror Story óta - szóval April, aki egy kellemesen meseszép középiskolás lány hol a maga cigarettafüstjébe burkolózva, hol a váltócipősszekrényben, szendvicset majszolva üldögélve. A karaktere nem vág földhöz úgy, mint pankrátorok egymást a ringben, csak inkább visszaadja azt a kedves kis önkereső mivoltot, amikor a már szinte kötelezőnek ható házibulikban üldögélve valaki óvatosan sóvárog az egyik sulitársa iránt, de biztonságból inkább mással csókolózik, mert a szívek ebben a korban törékenyebbek, mint egy olvadó jégcsap, aztán összezavarodottságból inkább hagyja, hogy lefektesse őt Mr B (James Franco) a tesitanár.

A másik szálon meg ott van Teddy (Jack Kilmer), aki tetszik Aprilnek és akinek szintén bejön April, ráadásul Teddy nem is egy rossz gyerek. Kifejezetten értelmes, jólelkű, mint egy kifáradt kölyökkutya és néha hülye helyzetekbe keveredik, akár a rendőrséggel is, de ez egy kis lúzeres utóízt ad ennek a karakternek, mert alapvetően nála sokkal rosszabb életű fiatalok is léteznek. Például a legjobb barátja Fred, aki csajozni akar minden áron és az önkeresésbe fulladba leginkább a bulik és a hétköznapi fasságok éltetik. Akit még meg lehetne említeni az az a szőke lány, aki bárkit leszop egy buliban, azonban már a róla készült második képkockán nem éreztet velünk mást a rendező a lány iránt csak sajnálatot, mert szerencsétlen minden egyes szexuális mozdulatát egy maréknyi szeretet, vagy egy elképzelt ölelés reményében váltja be.


A felsorolt szereplők nem feszegetnek semmilyen határt. Bulizgatnak, nevetgélnek, halkan veszekednek, keresik önmagukat ahelyett, hogy megteremtenék azt, lázadnak, vagy inkább mutatnak valami hajlandóságot a lázadásra, de már belefáradtak, hogy rájöjjenek egyáltalán mi ellen kellene. A szülői karakterek pedig szintén kapnak egy kis figyelmet, amiből leginkább az derül ki, hogy furák, viszont alapvetően kedvesek, de egy sokkal szigorúbb önmegvalósítás alapján dolgoztatják életüket. Erre jó példa, amikor April megkéri mostohaapját (Val Kilmer), hogy segítsen neki megírni a háziját, aki nem hogy segít, de inkább átírja az egészet, mert még abban a korban is csak az önigazolás számít; hát hogy a picsába haragudhatnánk így ezekre a kamaszokra, hiszen mekkora képmutatás lenne azt mondani, hogy nem minden életszakaszunk egy kicsit erről szól?, önmagunk faszának szopogatásáról. És ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy szarunk a másikra, mert baromira nem, de azért saját magunknak mindig fenntartunk egy aranyló díszpáholyt a lelkünkben, ahová senki más nem ülhet.

A film szívesen járatná csúcsra a drámaiságát, viszont ehhez végig rossz eszközökkel operált közben, ugyanis véleményileg rettentően ki akar maradni a dologból; mondhatni semmilyen szinten nem ítélkezik, viszont nem is ad a talpunk alá egy utat, amin mi magunk tarthatnánk a magasba az ítélet frissen élezett kardját. A köztes részek meg egy jó iparos munkának tudhatók be a film közben, hisz hangulatilag teljesen hiteles a lassított felvételben mutatott piázás a Die Antwoord - Enter the Ninja c. számára. A képek pedig varázslatos színűek, olyan mint egy jól sikerült instagram profil, vagy mint egy nemzenélő tinitumbli igényesebb változata. Szinte már provokálva éreztem magam, hogy megállítsam a filmet és kivágjak belőle pillanatképeket a dash-re. Viszont hiába a szép próbálkozások, a híres ember novelláskötete, a Coppola vér, a lekesedés, valahogy nem sikeült olyan remekbeszabottra ez a film, mint szeretne. A hibái valójában nem is olyan látványosak, mint így leírva tűnnek, mert fél pillanatig nem volt idegesítő és vészesen unalmas sem. Viszont ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor max annyi jelentősége volt, mint egy darab kettétört csempének.


Az a gond, hogy ennél már sokkal jobb anyagok láttak naplivágot ebben a témában. Vegyük például a Submarine-t, ami egy bizonyos témát, a beteges kamasz-szerelmet ragdta meg egyéni stílusban, vagy a Spring Breakers-t, ami szintén nem a MountEverest-je a topiknak, de egyéni mivoltát és neonszíneit tekitve megmarad ez emberben. A tinidzserkori zűrűk Mozart-ja azonban kétségkívül a brit Skins című sorozat, ami bár hathat túlzónak, ellentmondást nem tűrően magával ragadó és beszippantó. És lehetne még sorolni a klasszikusokat, amik idevágnak, a Rushmore, a Holt Költők Társasága, a Moszva tér, a Kids stb.

Emma Roberts (American Horror Story) viszont be fog érni, mint a májusi cseresznye; nagyon jó a játéka, hiszem és vallom, hogyha esélyt adnak neki a jövőben, akkor nagy színésznő lesz. James Franco (Spider Man, 127 hours, Spring Breakers) semmi extrát nem nyújt, viszont biztos baszottnagy húzónév egy plakáton. Jack Kilmer (aki amúgy Val Kilmer fia) az első komolyabb szerepében tetszelgett és számomra ő volt a legemlékezetesebb, valahogy nagyon működik a srác a kamera előtt. Nat Wolffal sem volt gondom, megoldotta a kicsit elmebeteg, lázongó faszfej karaktert, amit rábíztak.


A film nem véletlenül nem nyert díjakat, akármennyire is fesztiváloztatták 2013-ban. Az édes kilátástalanság életérzéséből pont hiányzik még két kockacukor, a reménytelenség pedig túl jól és megoldhatóan körvonalazódik. A Palo Alto egy kellemes mozi, ami csak azért nem okoz csalódást, mert nem is vártunk tőle többet, a kamaszkor pedig továbbra is egy szép nagy fasz, amit le kell szopni, de nem muszáj nyelni a végén.

10/6

2014. március 23., vasárnap

Side Effects - Mellékhatások (csakröviden)

Attól, hogy valami jó thriller, még nem lesz jó film. Ráadásul azért, mert telepakoljuk szimmetrikus arcú, híres színészekkel, több csavart használunk benne, mint az Eiffel-torony építésénél, akkor sincs rá semmi garancia, hogy valóban érdekfeszítőt alkottunk. Valószínűleg ez a legnagyobb öncsapdája a krimi-thriller-akció jelzőkkel illetett bermudaháromszögeknek, amiben a legtöbb film teljesen elveszik.

Steven Soderbergh (Ocean's filmek, Solaris, Magic Mike, Traffic, Túl a Csillogáson) rendező simán levezényel egy ilyen típusú filmet. Olyan rutinnal és hozzáértéssel készítette el a Mellékhatásokat, mint vidéki fodrászok, a helyi általános iskola tanáraik lakkozott kontyait az évvégi ballagásra. A rendező kijelentette, hogy állítólag ez az utolsó filmje; korához képest elég korán vonul nyugdíjba, de ha ezt az önkritika miatt tette, akkor én gratulálok neki. Sokan odavoltak az operatőri munkáért, de ha valamit ki kellene emelni, akkor inkább azt a borzasztóan sejtelmes és a jelenetekhez tökéletesen passzoló háttérzenét említeném meg. Bár épp egy pillanattal azelőtt, hogy lelkesen belealudtam volna a filmbe, elkezdtek meglepetést meglepetésre halmozni és egy közepesen izgalmas történetszálat összerángatni végül, ettől függetlenül esélytelen volt megmenteni.


A történet első fél órája könnyen felvázolható és van annyira érdekfeszítő, hogy egy ígéretes műnek tűnjön első látásra. Emily (Rooney Mara) húszas évei végén járó feleség, aki hűségesen várja haza férjét (Channing Tatum) a börtönből 4 év után, hogy visszakaphassák életüket. Azonban az első jelentben már látunk egy vérrel szétkent előszobát, ami egy szabadulás utáni 3 hónappal később történt eseményt mesél el, de egyelőre a nézőnek fogalma sincs róla, hogy kinek a vére csordogál a padlón, csak a házaspár lakását sikerül beazonosítanunk. Viszont ugorjunk vissza ahhoz a részhez, ahol a mátkák visszakapják egymást, azonban a felhőtlen boldogság tiszta egén kezdenek gyülekezni a viharfelhők, ugyanis Emily-nek kezd súlyos méretekben visszaállni a régi depressziója és az öngyilkosság gondolatával játszadozva, egyszer sikerül azt a valóság talajára is átemelnie, amikor szándékosan nekihajt egy betonfalnak kocsival.


Igyekeznek azonnal kezelésbe venni a lányt és férje támogatásával együtt, Emily elkezdi látogatni Dr Banks-t (Jude Law), a pszichológust. Többféle gyógyszert, antidepresszánst is kipróbálnak főszereplőnőnkön, ami enyhíthetné tüneteit, miközben Dr Banks felkeresi Emily régi pszichológusát, Dr Sicbertet (Catherina Zeta-Jones), aki a piac egyik legújabb gyógyszerét ajánlva próbál segíteni. A mellékhatásokkal azonban nem számolnak...Valaki meghal, abban pedig sem mi, sem a rendőrség nem biztos, hogy ez valójában kinek a hibája. A történet itt azonban tényleg még csupán gyerekcipőben jár, mert a központi rejtély folyamatosan változik, újabb és újabb szövevényes susnyásokba vezetve a nézőket és főszereplőinket, azonban minden mozzanat annyira szpojleres, hogy nem lehet róla többet mondani.


Valóban izgalmas véget kapunk és a néholi kiszámíthatóság ellenére, a stílus kedvelői valószínűleg tudni fogják élvezni a filmet. DE, sokkal több a baj vele. A legnagyobb problémám, hogy ez a film teljesen felesleges; nincsen súlya. Akár még mondanivalója is lehetett volna, de egy félperc energiát nem öltek bele. Teljesen egyhangú; a kezdeti direkt-monotonitást, amit bemelegítésnek szántak, na abból elfelejtették kiemelni a filmet és benne ragadt teljesen. És ami a legfelháborítóbb, azok az abszolút inkompatibilis szereplők. Képtelenek meggyőzőek lenni, senkiről nem a karakter jut eszünkbe, hanem maga a színész; sem bennük, sem a filmben nincs semmi fantázia. A szereplők - például az orvos kollégák - durván egysíkúak, abszolút semmi dimenzió nincs bennük. Még az is ötletesebb lett volna, ha valahogy a gyógyszeripar oldaláról közelítik meg a dolgot, de ebből az ötletből még csak az elvárható minimumot sem hozták ki.


Catherina Zeta-Jones (Chicago, Zorro-filmek) konkrétan vicc kategória; a hipszterszemüveggel, selyemblúzzal és azzal a fitos kis orrával konkrétan egy az egyben úgy néz ki, mintha a Brazzers pornócégének szereplőválogatásán lenne. Egész végig azt vártam mikor engedi ki a szoros copfját és vesz torokra valakit a stábból. Rooney Mara (Social Network, Her, A Tetovált Lány) olyan, mint aki végig delíriumban kóborol teljesen véletlenül a kamera előtt. Tegyük hozzá, hogy elvileg ezt kívánta meg tőle a szerep, de olyan hiteltelen, mint bármelyik magyar politikus kampánybeszéde. Jude Law (Sherlock Holmes, Ellenség a Kapuknál, Hideghegy, Grand Budapest Hotel) egyértelműen a legkiemelkedőbb a filmben, akinek karakterében még volt is némi motiváció és szikra, azonban valami kellemetlenül durván nem illik hozzá ez a szerep. Szerencsétlen nem tud nem jóképű lenni, azonban ez a tulajdonsága a cselekmény szempontjából teljesen jelentéktelen, mégis mindig ez domborodik ki leginkább a vásznon.


Az a gond a Side Effetcts-el, hogy unalmas; nem is maga a film, hanem talán inkább ez a műfaj. Túl sok mindennek kell klappolnia, hogy ebben a kategóriában valami képes legyen robbanni. Annak idején a Hatodik Érzék képes volt magát kultfilmmé kinőni, mert volt benne elég potenciál és fantázia, az már csak hab volt a tortán, hogy mekkora csattanóval operált. Itt viszont csak a egy újabb futószalagról leemelt iparos munkát kapunk és ha én lennék az, aki írja ennek a filmnek a betegtájékoztatóját, vagy én lennék az a kezelőorvos és gyógyszerész, akit a kockázatok és mellékhatások érdekében meg kell kérdezni, akkor elmondanám, hogy ez a movie bizony álmosságot és majd kétóra érdektelenséget okozhat.

10/5,5

2014. március 18., kedd

Pain and Gain

Michael Bay tőle szokatlanul készített egy alacsony költségvetésű filmet, ami nem is lett túl nagy siker és természetesen minden megvan benne, ami A-ME-RI-KA - a neonszínű Miamitól kezdve a képernyőt szűkösnek találó izomkötegeken át - azonban teljesen meglepően, olyan mintha a Mark Wahlberg által levezényelt történet végre bátran és jóízűen tartana tükröt az akcióvígjátékoknak. Michael Bay esetében szinte olyan, mintha saját magán röhögne; persze itt is néha elkezdi komolyan venni magát, de alapvetően meglepő, hogy a film a bő kétórás játékidő ellenére is végig szórakoztató.


Michael Bay (Bad Boys, Armageddon, Pearl Harbour, Transformers-filmek) az álomgyár kitermelt rendezője, aki állandóan túl szexi lányokkal, jól pimpelt autókkal, vörös lángokba boruló benzinkutakkal, fingós viccekkel és a nézőből kierőszakolt romantikával dolgozik. Ha meg akcióról van szó, akkor a rossz fiúk valóban rosszfiúk, a jó srácok meg futószalagon termelt selyemfiúk. Agyatlan drámák és felesleges akciófilmek nagyköltségű szobrásza ő; ezért is volt meglepő, hogy a Pain and Gain egy teljesen korrekt nyári movie lett, mert valahogy nem akar több lenni annál, ami. A film maga folyamatosan emlékezteti a nézőt, hogy egy igaz történetet adaptáltak a vászonra egy Miamii lapban megjelent story alapján, ahol testépétők raboltak el gazdag embereket, hogy megkínozva őket magukra írassak azok vagyonát. Persze nyilván történtek változások, az áldozatok kezének grillezése az ujjlenyomat eltüntetése érdekében például üvölt a képernyőről, hogy a rendező idióta ötlete volt, de alapvetően az volt a könnyedség a témában, hogy ezt a cseppet sem vidám történetet annak groteszk oldaláról fogták meg.


A '90-es években járunk a retinaégetően élénk színű Miamiban (ahol még Dexter apartmanját is bevágják egy snittre), ahol Daniel Lugo (Mark Wahlberg) testépítőként élve, személyi edzőként dolgozik. Lugo egyetlen dologban hisz, a fitness-ben. Mélységesen megvet mindenkit, akinek nem életcélja, hogy ki legyen gyúrva, mint az istennyila és az ostoba mivoltában képtelen felfogni, hogy ha ő ennyire jól és társadalmilag elvártan tud kinézni, akkor miért nincsen márványpadlós palotája a tengerparton aranykerítéssel, luxusfűnyírógéppel, gyémántkövekkel kirakott kocsifelhajtóval alanyi jogon. Olyan jól van megformázva a karakter, hogy nem antipatikus lesz ettől a hozzáállástól Daniel Lugo, hanem sokkal inkább színtisztán hülyének tekinti őt a néző és irgalmatlanul kiröhögi (ehhez persze szükség van Wahlberg iszonyatosan jól eljátszott bambafejű karakterére). Hősünk ennek tükrében egész egyszerűen feljogosítva érzi magát arra, hogy elrabolja egyik öregedő és valóban nagyképű gazdag, zsidó fizető vendégét az edzőteremből, hogy a terv alapján kicsikarja tőle anyagi javait.


Persze ehhez szüksége van társakra is, mert bár azt hisszük, hogy főszereplőnknél nagyobb izomkötegek már nem férnek rá a képernyőre, abban a pillanatban megjelenik Paul Doyle (Dwayne Johnson), aki egy börtönjárt, ostobenkó, istent szüntelenül kereső, magát büszkén antialkoholistának valló személy, illetve Adrian Doorbal (Anthony Mackie), a harmadik testépítő, akinek merevedési zavarai vannak. És bármilyen ellenségesnek tűnő jellemzőkkel ruházzák föl őket, iszonyatosan ügyelnek rá a színészek, hogy az első jellemvonás, ami eszünkbe jut róluk az az, hogy mekkora idióta balfaszok. Ez nyilván milliónyi helyzetkomikumot ölt, amikor férfiak, akiknek vastagabb a combjuk, mint az éjjeliszekrényem, 6éves gyerek módjára basznak el alapvető dolgokat. Lehet, hogy a világ legnagyobb kliséje és a középsulis iskolaműsorokban is több fantázia van a poénra, de egész egyszerűen nevettető.


Rendkívül jót tettek a filmnek a direkt túlzások, amik nem véletlenek, hanem a szarkazmust biztosítják. Ebben a filmben, ha egy nő csinos, akkor szilikon melle van, ha egy pap a templomban tevékenykedik, akkor pedofil, ha egy lány kövér, akkor szőrös a pin@ja, ha egy szereplő zsidó, akkor egy anyagias, nagyképű geci, ha valaki néger, akkor hatalmas a szerszáma, ha egy rendőr nem ostoba, akkor tuti, hogy egy nyugalmazott zseni, ha valakit meg kell ölni, akkor fölrobban egy benzinkút és így tovább. Itt van létjogosultsága a túlzott lassításoknak. Az 'izom-mekkából' szabadult férfiak pedig hibát hibát halmoznak és amikor már révbe érnének, akkor is elcsesznek bármit. Ed DuBois (Ed Harris) nyugdíjazott rendőr pedig örömmel és flegmán veszi őket üldözőbe.

Amíg Daniel Lugo örömmel hasonlítja magát Rocky-hoz, vagy a sebhelyes arcú Al Pacinohoz, akik a semmiből indulva értek el a csúcsra és övék volt a világ, addig ezek a szereplők képtelenek olyan merev szimbólumként megjelenni és ezt ők is jól tudják. Irgalmatlan amatőrök és nem is érdekli a nézőt, hogy elkapják e őket, vagy sem, mert semmi vágyunk nincs az azonosulásra. Viszont szórakoztatnak, ahogy mindegyikük szemszögéből megismerjük narrálva a motivációjukat. A legpitibb rablójelenetek alatt fellendülő Gangster Paradise zene pedig egész egyszerűen zseniális húzás. A filmmel az az egy baj lesz a végére, hogy valahol egyszercsak félbevágva ezt a fekete humort hirtelen elkezd komolyabb hangvételt megütni a film, amitől eléggé összezavarodunk és valahogy elkezdjük visszataszítónak tartani az eseményeket, amiken már a morális jóérzésünk tiltja, hogy nevessünk, majd a végén hirtelen megint a komédiák rengetegében találjuk magunkat és ettől egy kicsit kaotikus lesz az egész film, ami nem volt a legjobb húzás.


Mark Wahlberg (Törtetők, Komfortos Mennyország, A tégla, Olasz Meló, Ted) nekem egyetlen filmben sem volt ennyire szimpatikus. Sokan leszólták, mert szerintük semmilyen arcjátéka nem volt és persze, nem kell attól beszarni, hogy milyen irgalmatlanul kigyúrta magát, de szerintem pontosan pontról pontra azt tette, amit a karakter megkövetelt tőle, szerintem teljesen rá volt szabva a szerep. Dwayne Johnson (The Rock, Halálos Iramban 6.) a legjobban eltúlzott karakter volt, de megbírt küzdeni a feladattal, ahogy hegyomlás módjára szívta a kurvák seggéről a kokaint két istentisztelet között. Anthony Mackie (A Bombák Földjén, Millió Dolláros Bébi) volt a legfelejthetőbb hármójuk közül, de a kötelező harmadik tagnak oké volt. Viszont Ed Harris (Az Órák, Ellenség a Kapuknál, Truman Show) karakteressége mint egy pöpec keresztszemes hímzés, olyan kidolgozott volt, pedig csak egy mellékszereplőről beszélünk.

A Pain and Gain az a típusú akció-vígjáték lett, ami ugyanúgy szórakoztatja el azokat, akik eddig is nézték, viszont kínál egy alternatívát azoknak is, akiknek alapvetően nem kenyere ez a fajta a filmtípus, mert képes önmaga paródiája lenni. Kicsit hosszú volt, mintha nem mertek volna kihagyni egyetlen részt sem és néhol szétesett a movie, de alapvetően nem akarom leszólni, mert még mindig el van állva a lélegzetem, hogy Michael Bay képes volt valami nézhető és értékelhető dolgot forgatni a moziknak.

10/6,8