Michael Bay tőle szokatlanul készített egy alacsony költségvetésű filmet, ami nem is lett túl nagy siker és természetesen minden megvan benne, ami A-ME-RI-KA - a neonszínű Miamitól kezdve a képernyőt szűkösnek találó izomkötegeken át - azonban teljesen meglepően, olyan mintha a Mark Wahlberg által levezényelt történet végre bátran és jóízűen tartana tükröt az akcióvígjátékoknak. Michael Bay esetében szinte olyan, mintha saját magán röhögne; persze itt is néha elkezdi komolyan venni magát, de alapvetően meglepő, hogy a film a bő kétórás játékidő ellenére is végig szórakoztató.
Michael Bay (Bad Boys, Armageddon, Pearl Harbour, Transformers-filmek) az álomgyár kitermelt rendezője, aki állandóan túl szexi lányokkal, jól pimpelt autókkal, vörös lángokba boruló benzinkutakkal, fingós viccekkel és a nézőből kierőszakolt romantikával dolgozik. Ha meg akcióról van szó, akkor a rossz fiúk valóban rosszfiúk, a jó srácok meg futószalagon termelt selyemfiúk. Agyatlan drámák és felesleges akciófilmek nagyköltségű szobrásza ő; ezért is volt meglepő, hogy a Pain and Gain egy teljesen korrekt nyári movie lett, mert valahogy nem akar több lenni annál, ami. A film maga folyamatosan emlékezteti a nézőt, hogy egy igaz történetet adaptáltak a vászonra egy Miamii lapban megjelent story alapján, ahol testépétők raboltak el gazdag embereket, hogy megkínozva őket magukra írassak azok vagyonát. Persze nyilván történtek változások, az áldozatok kezének grillezése az ujjlenyomat eltüntetése érdekében például üvölt a képernyőről, hogy a rendező idióta ötlete volt, de alapvetően az volt a könnyedség a témában, hogy ezt a cseppet sem vidám történetet annak groteszk oldaláról fogták meg.
A '90-es években járunk a retinaégetően élénk színű Miamiban (ahol még Dexter apartmanját is bevágják egy snittre), ahol Daniel Lugo (Mark Wahlberg) testépítőként élve, személyi edzőként dolgozik. Lugo egyetlen dologban hisz, a fitness-ben. Mélységesen megvet mindenkit, akinek nem életcélja, hogy ki legyen gyúrva, mint az istennyila és az ostoba mivoltában képtelen felfogni, hogy ha ő ennyire jól és társadalmilag elvártan tud kinézni, akkor miért nincsen márványpadlós palotája a tengerparton aranykerítéssel, luxusfűnyírógéppel, gyémántkövekkel kirakott kocsifelhajtóval alanyi jogon. Olyan jól van megformázva a karakter, hogy nem antipatikus lesz ettől a hozzáállástól Daniel Lugo, hanem sokkal inkább színtisztán hülyének tekinti őt a néző és irgalmatlanul kiröhögi (ehhez persze szükség van Wahlberg iszonyatosan jól eljátszott bambafejű karakterére). Hősünk ennek tükrében egész egyszerűen feljogosítva érzi magát arra, hogy elrabolja egyik öregedő és valóban nagyképű gazdag, zsidó fizető vendégét az edzőteremből, hogy a terv alapján kicsikarja tőle anyagi javait.
Persze ehhez szüksége van társakra is, mert bár azt hisszük, hogy főszereplőnknél nagyobb izomkötegek már nem férnek rá a képernyőre, abban a pillanatban megjelenik Paul Doyle (Dwayne Johnson), aki egy börtönjárt, ostobenkó, istent szüntelenül kereső, magát büszkén antialkoholistának valló személy, illetve Adrian Doorbal (Anthony Mackie), a harmadik testépítő, akinek merevedési zavarai vannak. És bármilyen ellenségesnek tűnő jellemzőkkel ruházzák föl őket, iszonyatosan ügyelnek rá a színészek, hogy az első jellemvonás, ami eszünkbe jut róluk az az, hogy mekkora idióta balfaszok. Ez nyilván milliónyi helyzetkomikumot ölt, amikor férfiak, akiknek vastagabb a combjuk, mint az éjjeliszekrényem, 6éves gyerek módjára basznak el alapvető dolgokat. Lehet, hogy a világ legnagyobb kliséje és a középsulis iskolaműsorokban is több fantázia van a poénra, de egész egyszerűen nevettető.
Rendkívül jót tettek a filmnek a direkt túlzások, amik nem véletlenek, hanem a szarkazmust biztosítják. Ebben a filmben, ha egy nő csinos, akkor szilikon melle van, ha egy pap a templomban tevékenykedik, akkor pedofil, ha egy lány kövér, akkor szőrös a pin@ja, ha egy szereplő zsidó, akkor egy anyagias, nagyképű geci, ha valaki néger, akkor hatalmas a szerszáma, ha egy rendőr nem ostoba, akkor tuti, hogy egy nyugalmazott zseni, ha valakit meg kell ölni, akkor fölrobban egy benzinkút és így tovább. Itt van létjogosultsága a túlzott lassításoknak. Az 'izom-mekkából' szabadult férfiak pedig hibát hibát halmoznak és amikor már révbe érnének, akkor is elcsesznek bármit. Ed DuBois (Ed Harris) nyugdíjazott rendőr pedig örömmel és flegmán veszi őket üldözőbe.
Amíg Daniel Lugo örömmel hasonlítja magát Rocky-hoz, vagy a sebhelyes arcú Al Pacinohoz, akik a semmiből indulva értek el a csúcsra és övék volt a világ, addig ezek a szereplők képtelenek olyan merev szimbólumként megjelenni és ezt ők is jól tudják. Irgalmatlan amatőrök és nem is érdekli a nézőt, hogy elkapják e őket, vagy sem, mert semmi vágyunk nincs az azonosulásra. Viszont szórakoztatnak, ahogy mindegyikük szemszögéből megismerjük narrálva a motivációjukat. A legpitibb rablójelenetek alatt fellendülő Gangster Paradise zene pedig egész egyszerűen zseniális húzás. A filmmel az az egy baj lesz a végére, hogy valahol egyszercsak félbevágva ezt a fekete humort hirtelen elkezd komolyabb hangvételt megütni a film, amitől eléggé összezavarodunk és valahogy elkezdjük visszataszítónak tartani az eseményeket, amiken már a morális jóérzésünk tiltja, hogy nevessünk, majd a végén hirtelen megint a komédiák rengetegében találjuk magunkat és ettől egy kicsit kaotikus lesz az egész film, ami nem volt a legjobb húzás.
Mark Wahlberg (Törtetők, Komfortos Mennyország, A tégla, Olasz Meló, Ted) nekem egyetlen filmben sem volt ennyire szimpatikus. Sokan leszólták, mert szerintük semmilyen arcjátéka nem volt és persze, nem kell attól beszarni, hogy milyen irgalmatlanul kigyúrta magát, de szerintem pontosan pontról pontra azt tette, amit a karakter megkövetelt tőle, szerintem teljesen rá volt szabva a szerep. Dwayne Johnson (The Rock, Halálos Iramban 6.) a legjobban eltúlzott karakter volt, de megbírt küzdeni a feladattal, ahogy hegyomlás módjára szívta a kurvák seggéről a kokaint két istentisztelet között. Anthony Mackie (A Bombák Földjén, Millió Dolláros Bébi) volt a legfelejthetőbb hármójuk közül, de a kötelező harmadik tagnak oké volt. Viszont Ed Harris (Az Órák, Ellenség a Kapuknál, Truman Show) karakteressége mint egy pöpec keresztszemes hímzés, olyan kidolgozott volt, pedig csak egy mellékszereplőről beszélünk.
A Pain and Gain az a típusú akció-vígjáték lett, ami ugyanúgy szórakoztatja el azokat, akik eddig is nézték, viszont kínál egy alternatívát azoknak is, akiknek alapvetően nem kenyere ez a fajta a filmtípus, mert képes önmaga paródiája lenni. Kicsit hosszú volt, mintha nem mertek volna kihagyni egyetlen részt sem és néhol szétesett a movie, de alapvetően nem akarom leszólni, mert még mindig el van állva a lélegzetem, hogy Michael Bay képes volt valami nézhető és értékelhető dolgot forgatni a moziknak.
10/6,8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése