Egy feledhetetlen hangulatú film, amiben egy művész élete rohadtul nem könnyű, pláne ha az egója és a makacssága olyan magasságokat nyaldos, mint a tehetsége. Persze megoldás nem lesz, csak a keserű humor, és kurvajó vágás, mint ahogy ahhoz már csukottszemmel is hozzászokhattunk a Coen-testvérektől.
Ethan Coen és Joel Coen amerika filmrendező páros, akik már a gyerekkorukban fűnyírással megkeresett pénzt is arra tették félre, hogy kamerát vegyenek maguknak és az udvaron újraforgassák kedvenc TV-filmjeiket. Aztán ez a vállalkozás olybá nőtte ki magát, hogy olyan irgalmatlan fasza filmeket köszönhetünk nekik, mint az Oscar-díjas No Country For Old Men, A Félszemű, Burn After Reading A Nagy Lebowski vagy a Fargo. Coenék híresek arról, hogy a lehető legnagyobb egyetértésben dolgoznak; véleményük a legapróbb részletekig egyezik. Hőseik kegyetlenül karakteresztikusak, a humor nem minden produkcióban tör utat, viszont ahol igen, ott annyira abszurdba hajló, hogy kegyetlen az éle és a happy endek helyett általában valami fura életérzést, vagy kiábrándult valóságot kapunk inkább.
Nincs ez másképp az Inside Llewyn Davis esetében sem. Bár a film megnyerte Cannes-ban a zsűri nagydíját és jelölték Oscarra, Baftára és Golden Globera is, valahogy számomra mégsem emelkedett olyan magasságokba, mint a rendezők korábbi filmjei. Pedig mondhatni letisztultabb volt, ha nevetnem kellett egy részen, akkor az tényleg szívből jött és a kilátástalanság régen volt ilyen tátongó, de valahogy a túl sok zene, vagy a nagyon sehova nem vezető történet néha elálmosított. Nyilván tudtam, hogy itt nem oldják meg az életet a nagymonológok és a csodák, épp ahogy amúgy a valóságban sem, ráadásul az életnek nincs egyetlen tetőpontja, amitől utána függ minden, de azért ez mégiscsak egy film és az izgalmi faktora vetekedett a reggeli fogmosásom mozdulatsoraival.
A '60-as évek Amerikájában járunk, ahol Llewyn Davis (Oscar Isaac) folk-zenészként próbál betörni. Annyira hisz magában, annak ellenére, hogy már bőven elmúlt fiatal, hogy mindent beáldoz a zene érdekében. Persze nem valami magasztos rajongást kell elképzelni a gitárja iránt, aminek a húrjai megolvadnak és méz csepeg belőle ha gazdája a húrokhoz ér, de Llewyn igenis jó zenész és okkal küzdene azért, hogy híres legyen. Azonban egy pöcs. Nem olyan túlzottan, de dühös mindenkire, a világra kurvára, de leginkább magára talán. Kanapéról, kanapéra mászkál, fölcsinálja barátjának, Jimnek (Justin Timberlake) menyasszonyát, Jeant (Carey Mulligan). Közben képtelen vigyázni barátja macskájára, nem bírja ki, hogy ne mondja el a véleményét és előbb akarva-akaratlanul kihasznál mindenkit, majd baromira leszólja őket.
És valahol igaza van. Mert nekünk sem lesz szimpatikus Jim és Jean párosa, akik az átlagéletet hajkurásszák unottan egy kertesház és pár gyerek reményében monogramos törölközőkkel vagy az idősebb házaspár, akik esténként drága és egzotikus ételeket főznek, majd mosolyogva sznobolgatnak vendégeikkel, de ottvan Llewyn nővére, akinek a kispolgári élete már szinte kézzel tapintható.
Aztán Llewyn Davis gondol egyet és úgy alakul, hogy elmegy Chicago-ba szerencsét próbálni; körülbelül egy fél napra. Ez viszont épp elég ahhoz, hogy megismerkedjünk az idegesítő jazz zenésszel (John Goodman), megemlékezzünk egy pillanatra Kubrick epikus fürdőszobajelenetéről, majd rájöjjünk, hogy hiába alakult a film egy kis időre Road Movie-vá, attól még nem lesz boldog megnyugvást hozó végállomásunk, kézzelfogható megoldásokkal. Közben címszereplőnk néha zenél, amit a rendezők egyáltalán nem vágtak meg és néha kicsit túladagolják ezt az amerikai folk muzsikát. Persze vannak jó dalok is, a Hey Mr Kennedy kifejezetten szórakoztató. Ja, a film meg nem megy semerre. Mondtam, itt nem jönnek jótündérek, háromkívánsággal a pálcájuk végén és az élet sem dobál elénk legyőzendő sárkányokat a megérdemelt boldogélet reményében. Persze belül változhatunk. Lehet, hogy a távolság, amit magunkban járunk be sokkal nagyobb, mint a Chicago-New York táv, de illúzióink akkor se legyenek, az élet szar. Vagy nem, de az biztos hogy bonyolultabb, mint a Metropol keresztrejtvényei.
Egy kicsit olyan az egész, mint Odüsszeusz utazásai, csak a kalandok nélkül, leginkább kihangsúlyozva minden részt, ami szopás volt. Amúgy az elveszett és végül hazatért macska neve is az Odüsszeusz szó latinra fordítottja.
Oscar Isaac (Drive, Robin Hood) aki rühelli amúgy a macskákat eléggé pazarul hozta a megkeseredett, de az élettel dacosan szembemenő karaktert. Elképesztő népszerű lett ezzel a szereppel és meg is érdemli. Megint együtt játszott Carey Mulligannel (Drive, The Great Gatsby, Never Let Me Go, Shame) és hihetetlen ez a csaj, hogy mennyi arca van. Olyan egyszerű lánynak tűnik és komolyabbnál komolyabb szerepekben eszméletlen hitelesen állja meg a helyét. Justin Timberlake (Barátság Extrákkal, Lopott Idő. Social Network) meg számomra kurvaédes; ha pedig zenélnie is kell egy filmben, mint itt, akkor elég jól belesimul a szerepbe. Én arra a tényre is rácsodálkoztam, hogy a szereplők maguk énekelték a dalokat, de tényleg, úgy élesben, ahogy forgott a kamera, váó. John Goodmen (The Big Lebowski, Az Argo-Akció) meg abban a pár percben is emlékezetes tud maradni amíg a vásznon van.
Szóval állat a film fényképezése és érzem is, hogy a hatvanas évek bárjaiban végigkúszó cigerettafüsttel átitatott dalok úgy nehezednek az életre, mint annak szarságai és velejárói egyes emberekre, de számomra most nem hozták el a mágia nélküli varázslatot a Coen-fivérek.
10/6,6
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése