Miután a '80-as évek végén kezdtek egyhangúvá válni a férfi akcióhősök, akkor '91-ben hirtelen kapunk két nőt, akik pisztollyal a kezükben hadonászva kurvára elmagyarázzák egy két hím-soviniszta fasznak, hogy úgy alapvetően mégis hogyan kellene bánni a nőkkel. És teszik mindezt úgy, hogy nem lesz az a kesernyés feminista íze mégsem a filmnek, ráadásul értelmezhető és szerethető jellemfejlődéseket kapunk, bónuszként pedig végignyalogathatjuk Brad Pitt hasának kockáit a képernyőn keresztül.
Ridley Scott (Alien-filmek, Amerikai-gengszter, Gladiátor, Mennyei Királyság) a Thelma és Louise-szal megteremtette a Női Road Movie műfaját, majd abban a pillanatban csúcsra járatta és amint kiírják a film végén, hogy The End, azzal a lendülettel ki is halt ez a típusú film. Voltak próbálkozások, koppintások, de ilyen eredetien és hitelesen holmi kevés rendező képes ábrázolni karaktereit, ráadásul itt a középpontban még inkább a címszereplő nők barátsága van. Lehet, hogy borzasztóan egyszerű és hétköznapi témának tűnik, de valójában iszonyatosan nehéz megfogni az eredetiségét a dolognak, hogy ne tűnjön klisének minden egyes mozdulat a vásznon.
Muszáj kimondanom, amit utálok, de régen tényleg minden jobb volt. A Thelma & Louise egy olyan film, aminek izgalmas a története, ráadásul szinte már kellemetlenül menő, de nem nagyzolósan, vonalzóval kimért karakterfejlődések vannak benne, még a képek is jók, a színészekre úgy szabták rá a szerepet, mint jólmenő üzletemberekre a márkás olasz öltönyöket, a vége bevállalós és megható, közben pedig olyan kibaszott szórakoztató a több, mint kétórás játékidő, hogy igazi filmélményt kapok és egy percig nem kell azon gondolkodnom, hogy tetszett vagy nem, mert elég, ha elképzelem milyen élvezet terült szét az arcomon miközben néztem. Annyira összetéveszthetetlen és utánozhatatlan. A film a maga idejében a 6 Oscar jelölésből egyet váltott be, plusz hozzá jön még 1 Golden Globe-díj. Callie Khourie (Nashville) évekig dolgozott a forgatókönyvön, míg az végül Ridley Scotthoz került, akinél amúgy már az Alien-filmeknél is kitűnik, hogy nem áll messze tőle az ikonikus női főszereplő gyártása.
Thelma (Geena Davis) a történet elején a csinos, meglehetősen paraszteszű lányt alakítja, aki hétvégén el akar menni barátnőjével pecázni, azonban retteg megkérdezni férjét, mert egy tipikus elnyomott házasságban él a női sztereotipizált szereposztás oltárán, ahol az élete a mosás-főzés-vasalás szentháromságában teljesedik be. Ezzel szemben Lousie (Susan Sarandon), a nála 10 évvel idősebb barátnője sokkal szabadabb felfogású, egy jól működő kapcsolatban Jimmy-vel (Michael Madsen). El is indulnak egy irgalmatlan menő lenyitható tetejű járgánnyal bele a lányos hétvégébe, azonban odafele megállnak beverni pár felest és táncolni egy kicsit egy útszéli kamionos kocsmában, ahol a naiv Thelmát elkezdni megerőszakolni egy helyi faszkalap a aprkolóban. Louise, barátnője segítségére sietve egy fegyvert tart a férfi fejéhez, viszont nem elégszik meg azzal, hogy megmenti Thelmát, de szofisztikáltan elkezdi elmagyarázni az úrnak, hogy miért kurvarossz, amit csinál és, hogy amikor kéretlenül teszi bele egy nőbe a nemiszervét, akkor ő az egyetlen aki épp jólérzi magát. Azonban a fickó még egy fegyverrel farkasszemet nézve sem tud uralkodni hím-soviniszta természetén és annyira felbosszantja a nőket, hogy Louise lelövi. A lányok élete innentől kezdve teljesen felfordul, hiszen menekülőre fogják és mint minden jó amerikai, aki valaha elkövetett egy főbűnt, a mexikói határ felé veszik az irányt.
Közben persze a nyomozók már hajszolják a lányokat, akik Bonnie és Clyde módjára menekülnek államokon át, a legendás amerikai aszfalton. És a romantika ebben az esetben is épp annyira jelen van, mint egy szerelmes párnál. A barátságuknak túl kell élnie ezt az eseményt és ők annyira jól játsszák ki a lapokat, hogy még inkább megerősödik kettejük kapcsolata. Mert hiába jönnek ezután azok a történések, ahol már sokkal célzottabban és öntudatosabban próbálnak igazságot vinni egy nem kellemetlenkedő feminista stílussal abba a világba, ahol egyes férfiak ténylegesen csupán szextárgynak tekintik a nőket és ezt rohadt nem sajnálják bevallani. De amíg a lányok kőkemény magukat szolgálatba helyező igazságosztókká lépnek elő, addig meg kell tapasztalniuk a másikat. Thelmának fel kell nőnie; nem az a cél, hogy gyűlölje a férfiakat, hanem, hogy értse meg őket és vegye észre magát amikor a szándék kétes. Valamint szedje össze magát és legyen tökösebb, mert az igenis az ő hibája, hogy soha nem állt ki magáért. Aztán miután a karaktere fejlődésnek indul azután már olyan jeleneteket köszönhetünk neki, mint a valóban irgalmatlanvicces bolti rablás, de ehhez persze előtte még szeretkezik egyet Brad Pittel, akinek szintén elhiszi minden szavát és habár a fiú megint csak egy újabb fajta és egyáltalán nem nőgyűlölő, azonban önző férfit testesít meg, akkor is csak továbblendíti a nőket a végzetük felé.
A rendőrfőnök, aki a nyomozást vezeti (Harvey Keitel) bár egyáltalán nem tesz jó benyomást a nézőre, valahol mégis elhisszük neki, hogy tényleg meg akarja menteni ezeket a lányokat; ha mástól nem is, attól, hogy még nagyobb bajba sodorják magukat. Szóval nem minden férfi van negatívan, egysíkúan ábrázolva. Például Louise pasija, aki bár nem érti a női lelket és még azt se nagyon képes kimondani, hogy szeretlek, ennek ellenére mindent megtesz, hogy pénzt juttasson a barátnőjének és még elengedni is képes őt, hogy megmentse.
Louise, aki az elejétől kezdve tökösebb és határozottabb volt, mint Thelma a végére ráhangolódik a másik lány lelkére és minden apró részlet, minden egyes együtt töltött perc és megbocsájtott balfaszoskodás csak közelebb hozza őket és Louise szinte már vágyik arra, hogy olyan naiv legyen, mint barátnője. Az egész utazás egy hatalmas kaland, amiben a keserűség mellett mindig van annyi humor, mindig akad annyi helyzetkomikum, ami miatt szinta ott ülünk a lányokkal a kocsiban és együtt menekülünk velük. Csuriba tett ujjakkal izgulunk, pedig valahol tudjuk, hogy nem nyerhetnek, ráadásul tetteik sem a szentírásból valóak, de addigra már késő; túlságosan szeretjük őket.
Geena Davis (Beetlejuice, Stuart Little, kisegér) és Susan Sarandon (Ments meg!, Lovely Bones, Felhőatlasz, Elizabethtown) tökéletes páros. Pedig olyan nagy neveket utasítottak maguk mögé, mint Goldie Hawn, Meryl Streep, Jodie Foster a szereplőválogatáson. Rendkívül erős a főszereplők játéka és puszta a jelenlétük a vásznon. Egész egyszerűen imádtam nézni őket. Brad Pitt (Becstelen Brigantyk, Fight Club, Trója, Bábel) egyik kezdeti szerepe volt és szerencsétlen már tényleg annyira jóképű, hogy alig tűnik fel, de mégis, hogy ezt a vidéki sutyerák cowboy-kalapos szerepet mennyire komolyan nyomja. Innentől kezdve kapott aztán komolyabb filmekben szerepet, meg itt is azt csinálta, amiről azóta sem tudott leszokni: fölszedte filmbéli partnernőjét, Davis-t. Harvey Keitel (Kutyaszorítóban, Alkonyattól Pirkadatig, Becstelen Brigantyk, Ponyvaregény, Taxisofőr) neve ismerős még a stábból, meg Michael Madsen (Kutyaszorítóban, Kill Bill), aki elmondása szerint azt élvezte a legjobban, amikor a forgatási szünetekben betéptek Pittel.
Az van, hogy ilyen filmet tényleg nem csinált senki azóta sem; a feminizmus nagyasszonyai, de nem az az erőltetett típusú, akiktől rosszul vagyok, hanem az a tényleg kapják be a faszfej férfiak stílusú hölgyek. Ők csak ilyen kimondatlan egyenlőséget, tiszteletet, meg hát igen, némi bosszút akarnak és rohadtul élvezik mindeközben, hogy ezt a bizonyos igazságot ők szolgáltathatják, de persze annak lelki hatásaival együtt. És mostmár értelmet nyert Lady Gaga és Beyonce Telephone című klipje is, mert abban konkrétan ez előtt a film előtt tiszteleg a két popsztár. És lehet én értékelem túl, vagy hatódtam meg túlságosan, vagy nevettem túlhangosan egyes részeken, de imádtam Thelma és Louise utazását.
10/9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése