Attól, hogy valami jó thriller, még nem lesz jó film. Ráadásul azért, mert telepakoljuk szimmetrikus arcú, híres színészekkel, több csavart használunk benne, mint az Eiffel-torony építésénél, akkor sincs rá semmi garancia, hogy valóban érdekfeszítőt alkottunk. Valószínűleg ez a legnagyobb öncsapdája a krimi-thriller-akció jelzőkkel illetett bermudaháromszögeknek, amiben a legtöbb film teljesen elveszik.
Steven Soderbergh (Ocean's filmek, Solaris, Magic Mike, Traffic, Túl a Csillogáson) rendező simán levezényel egy ilyen típusú filmet. Olyan rutinnal és hozzáértéssel készítette el a Mellékhatásokat, mint vidéki fodrászok, a helyi általános iskola tanáraik lakkozott kontyait az évvégi ballagásra. A rendező kijelentette, hogy állítólag ez az utolsó filmje; korához képest elég korán vonul nyugdíjba, de ha ezt az önkritika miatt tette, akkor én gratulálok neki. Sokan odavoltak az operatőri munkáért, de ha valamit ki kellene emelni, akkor inkább azt a borzasztóan sejtelmes és a jelenetekhez tökéletesen passzoló háttérzenét említeném meg. Bár épp egy pillanattal azelőtt, hogy lelkesen belealudtam volna a filmbe, elkezdtek meglepetést meglepetésre halmozni és egy közepesen izgalmas történetszálat összerángatni végül, ettől függetlenül esélytelen volt megmenteni.
A történet első fél órája könnyen felvázolható és van annyira érdekfeszítő, hogy egy ígéretes műnek tűnjön első látásra. Emily (Rooney Mara) húszas évei végén járó feleség, aki hűségesen várja haza férjét (Channing Tatum) a börtönből 4 év után, hogy visszakaphassák életüket. Azonban az első jelentben már látunk egy vérrel szétkent előszobát, ami egy szabadulás utáni 3 hónappal később történt eseményt mesél el, de egyelőre a nézőnek fogalma sincs róla, hogy kinek a vére csordogál a padlón, csak a házaspár lakását sikerül beazonosítanunk. Viszont ugorjunk vissza ahhoz a részhez, ahol a mátkák visszakapják egymást, azonban a felhőtlen boldogság tiszta egén kezdenek gyülekezni a viharfelhők, ugyanis Emily-nek kezd súlyos méretekben visszaállni a régi depressziója és az öngyilkosság gondolatával játszadozva, egyszer sikerül azt a valóság talajára is átemelnie, amikor szándékosan nekihajt egy betonfalnak kocsival.
Igyekeznek azonnal kezelésbe venni a lányt és férje támogatásával együtt, Emily elkezdi látogatni Dr Banks-t (Jude Law), a pszichológust. Többféle gyógyszert, antidepresszánst is kipróbálnak főszereplőnőnkön, ami enyhíthetné tüneteit, miközben Dr Banks felkeresi Emily régi pszichológusát, Dr Sicbertet (Catherina Zeta-Jones), aki a piac egyik legújabb gyógyszerét ajánlva próbál segíteni. A mellékhatásokkal azonban nem számolnak...Valaki meghal, abban pedig sem mi, sem a rendőrség nem biztos, hogy ez valójában kinek a hibája. A történet itt azonban tényleg még csupán gyerekcipőben jár, mert a központi rejtély folyamatosan változik, újabb és újabb szövevényes susnyásokba vezetve a nézőket és főszereplőinket, azonban minden mozzanat annyira szpojleres, hogy nem lehet róla többet mondani.
Valóban izgalmas véget kapunk és a néholi kiszámíthatóság ellenére, a stílus kedvelői valószínűleg tudni fogják élvezni a filmet. DE, sokkal több a baj vele. A legnagyobb problémám, hogy ez a film teljesen felesleges; nincsen súlya. Akár még mondanivalója is lehetett volna, de egy félperc energiát nem öltek bele. Teljesen egyhangú; a kezdeti direkt-monotonitást, amit bemelegítésnek szántak, na abból elfelejtették kiemelni a filmet és benne ragadt teljesen. És ami a legfelháborítóbb, azok az abszolút inkompatibilis szereplők. Képtelenek meggyőzőek lenni, senkiről nem a karakter jut eszünkbe, hanem maga a színész; sem bennük, sem a filmben nincs semmi fantázia. A szereplők - például az orvos kollégák - durván egysíkúak, abszolút semmi dimenzió nincs bennük. Még az is ötletesebb lett volna, ha valahogy a gyógyszeripar oldaláról közelítik meg a dolgot, de ebből az ötletből még csak az elvárható minimumot sem hozták ki.
Catherina Zeta-Jones (Chicago, Zorro-filmek) konkrétan vicc kategória; a hipszterszemüveggel, selyemblúzzal és azzal a fitos kis orrával konkrétan egy az egyben úgy néz ki, mintha a Brazzers pornócégének szereplőválogatásán lenne. Egész végig azt vártam mikor engedi ki a szoros copfját és vesz torokra valakit a stábból. Rooney Mara (Social Network, Her, A Tetovált Lány) olyan, mint aki végig delíriumban kóborol teljesen véletlenül a kamera előtt. Tegyük hozzá, hogy elvileg ezt kívánta meg tőle a szerep, de olyan hiteltelen, mint bármelyik magyar politikus kampánybeszéde. Jude Law (Sherlock Holmes, Ellenség a Kapuknál, Hideghegy, Grand Budapest Hotel) egyértelműen a legkiemelkedőbb a filmben, akinek karakterében még volt is némi motiváció és szikra, azonban valami kellemetlenül durván nem illik hozzá ez a szerep. Szerencsétlen nem tud nem jóképű lenni, azonban ez a tulajdonsága a cselekmény szempontjából teljesen jelentéktelen, mégis mindig ez domborodik ki leginkább a vásznon.
Az a gond a Side Effetcts-el, hogy unalmas; nem is maga a film, hanem talán inkább ez a műfaj. Túl sok mindennek kell klappolnia, hogy ebben a kategóriában valami képes legyen robbanni. Annak idején a Hatodik Érzék képes volt magát kultfilmmé kinőni, mert volt benne elég potenciál és fantázia, az már csak hab volt a tortán, hogy mekkora csattanóval operált. Itt viszont csak a egy újabb futószalagról leemelt iparos munkát kapunk és ha én lennék az, aki írja ennek a filmnek a betegtájékoztatóját, vagy én lennék az a kezelőorvos és gyógyszerész, akit a kockázatok és mellékhatások érdekében meg kell kérdezni, akkor elmondanám, hogy ez a movie bizony álmosságot és majd kétóra érdektelenséget okozhat.
10/5,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése