Nem akartam ezzel kezdeni, de minden fáma erről regél, úgyhogy mondjuk ki: ez a film valóban arra készült, hogy egy talicskát telepakolva aranyszobrokkal vonulhasson ki a közelgő Oscar-díj átadóról. Egy szép képekkel megvágott, híres színészekkel telepakolt mozifilm, aminek a témáját kellő komolysággal kezelve elkerülhetetlen a drámai hatás minden embernél. A rabszolgaság ugyanis eléggé odabaszós dolog, akkor is, ha a 12 Years a Slave semmi újat nem mond a témáról, ráadásul úgy ahogy van az egész egy szomorú történet, amiben mindenféle fordulat nélkül adaptáltak egy sztorit. Ha megköveznek sem tudom mire föl ez a nagy felhajtás.
Nekem rettentően tetszik az, hogy időben ennyire közel készült el a Django Elszabadul és a 12 Év Rabszolgaság, mert öröm látni, hogy pontosan erről szól művészet: mindent meg lehet közelíteni több oldalról és épp olyan jót lehet szórakozni a gengszeterrapre bosszútálló Tarantino hősön, mint a minden csepp humort mellőző, nyers, dokumentáris Solomon történetén. Mondjuk van abban valami iróni, hogy a polgárháború előtti időszakban történő rabszolgatartásról, a Nagy Amerika történelmének egyik vitathatatlan szégyenfoltjáról egy brit rendező készít filmet. De Steve Mcqueen az utóbbi idők egyik legjobb rendezőjévé avanzsálódott olyan műveknek köszönhetően, mint a Szégyentelen, vagy az Éhség; amik Michael Fassbender főszereplésével sikerre voltak ítélve, aki ebben a produkcióban sem maradhatott ki. Mcqueen itt is zavarba ejtően hosszú snittekkel dolgozik, amik képesek csendben csúcsra juttatni az egyes jelenetek dramaturgiáját és az főszereplők egyéni drámái képesek eljutni a nézőhöz és átmozgatni a lelkeket kisebb-nagyobb sikerrel. Itt kisebb, ugyanis a rendező alapvető koncepciója az volt, hogy ír egy történetet egy rabszolgáról és amikor épp szenvedett a scripttel, akkor nyomta felesége a kezébe az 1853-as Solomon Northup által írt könyvet, ami saját hányattatásait meséli el. És annyi történt, hogy Mcqueen adaptálta ezt az elbeszélést; ami valószínűleg azért nem képes akkorát szólni, mint amekkorát képes volt a maga korában, mert ma már úgy ahogy mindent tudunk a történelem eme fekete foltjáról. Köztudott lett, beégett, ettől függetlenül rohadt undorító és elkeserítő továbbra is, hogy valaha a világon képes volt az emberiség ilyen szintű és típusú diszkriminációra, de olyan szinten tényként kezelendő dokumentáris adat, hogy képtelen kibaszni a biztosítékot.
Solomon Northup történetét Chiwetel Ejiofor (Igazából Szerelem, Amerikai Gengszter) formázza meg, aki azon kevés áldozatok egyike volt, akiket tévedésből hurcoltak el rabszolgának, hiszen jó módban élt feleségével, gyermekeivel és közismert hegedűművész volt, ráadásul tanult és kifinomult úriember. Azonban átverték, leitatták és eladták rabszolgának, ahol korbács segítségével verték belé, hogy most már ő is csak egy néger a sok közül, akik színtiszta tárgyakként funkcionálnak. A történetben pedig végigkísérhetjük, ahol hol kimértebben és emberségesebben viselkedő gazdáknál éldegél, mint Benedict Cumberbatch (Sherlock, Star Trek, A Hobbit), majd sorsa még szarabbra fordul és elkerül olyan rabszolgatartóhoz, mint amilyet Michael Fassbender (Shameless, Éhség, Becstelen Brigantyk, 300) testesít meg, aki iszákos, őrült, kegyetlen. Valószínűleg Fassbender szerepe lehetett a leghálásabb, ahol a legnagyobb volumenű karaktermegformálást lehetett vászonra vinni és ő lubickol is ebben a szerepben. Az embernek szinte kedve támad leköpni a vásznat. Felesége pedig épp olyan ijesztő nem normális picsa, mint ura, akire kiváló döntés volt, a kiismerhetetlen arcú Sarah Paulson (American Horror Story).
Itt már valahogy kezdünk mi is megtörni, kezd ténylegesen nyomasztóvá válni a történet és együtt lélegzetvisszafolytunk minden egyes sikertelen szökési kísérletnél és szomorkodunk a végül mindig felhőtakarta reménysugárnál. És a rengeteg megalázás közben, hiába bontakozik ki egyre jobban Solomon karaktere, aki végül lélekben is rabszolgává válik, az olyan történetek már feleslegesek lesznek mellette, mint a tanulatlan rabszolgalány, Patsy (Lupita Nyong'o) story-ja, akinek a megkorbácsolása tényleg húsbavágó és épp jól egyensúlyozik azon a határon, hogy nem lesz egy elbagatellizált véres jelenet belőle, de valahogy nem sikerült a lánnyal elég időt eltöltenie a nézőnek a vásznon, hogy igazán mélyen hasson. Plusz nyilván a történet miatt, de vannak a gonosz fehérek, meg a szegény dolgos feketék, ami így eléggé egy nézőpont, bár milyen legyen, az is igaz, hiszen talán ez tényleg olyan kor volt, amikor nem nagyon lehet mit belemagyarázni. Embertelen volt és kész. Talán a történelem egyetlen olyan időszaka, ahol egyértelműen ketté lehet választani a jókat, meg a rosszakat, de filmben ez meg olyan könnyed eszköz, ami inkább illik a History Chanel programfüzetébe, semmint egy hatalmas bevételt hozó mozifilmbe.
A történet végére, ahogy a cím is mondja, hősünk megmenekül, visszakapja szabadságát egy pár perces Brad Pitt (Fight Club, Becstelen Brigantyk, Bábel, Trója) szerepeltetésének hála. És bár megérkezik a dráma a kívánt hatással, valahogy a film akkor sem varázsol el. Pedig sok helyen nagyon jól applikál, azt teszi, amit elvárhatunk. Például a gyapotszedés alatt hallható blues-dalok még a hideget is kirázzák az emberből, vagy az egy napig kötélen lógó Salomon mögött nevetgélő és fogócskázó gyerekek adta kontraszt is képes a várt keserű szájformát a néző arcára adni. De hiába az együtt végigizgult szökések, a csattanó korbácsütések, a szép képek, a 2 Bafta- és 1 Golden Globe-díj, a gyomorforgató megalázás, ettől függetlenül nem igazán történik semmi. Steve Mcqueen egyszerűen csak profin adaptált egy könyvet, egy megkapó témáról és most várja, hogy a 9 jelölésből hányat válthat Oscarra a 2013-as filmek díjátadóján.
10/6,7
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése