Három órányi tömény pinanyalás és takony a szerelemre hivatkozva. Nem igazán értem a film körül kialakult rajongást, az egyetlen dolog benne, ami a mozivásznat amúgy nem jellemzi nap, mint nap, az a heves pornográfia és tény és való, hogy a leszbikusság virágzása is ritka téma a forgatókönyvekben, de tabudöngetőnek naivság lenne nevezni.
A francia rendező Abdellatif Kechiche elég komoly koncepciókkal rendelkezett; számomra például meglepő volt a tény, hogy szereplőinek összesen egyszer engedte meg, hogy átolvassák a scriptet, ugyanis nagyon komoly improvizációt követelt tőlük. Ráadásul színészei egy deka sminket nem viselhettek, amiben tényleg az a durva, hogy a film 90%-a arcközeli képekből áll. Az egész film a mimikára épül, néha már a szereplők feje sem fér bele teljesen a kézikamera remegésébe. Meglehetősen nyomasztó tudott olykor lenni, hogy a nézőnek fogalma sincs éppen, hogy hol, milyen színtéren jár éppen, melyik épületben, mert a terek mindig az aktuális cselekmények lebonyolítása után kerültek napvilágra. Bár hamar kikiáltották a legjobb idegennyelvű filmnek idén és várhatóan el is vitt két díjat a Cannes-i Filmfesztiválon, ahol ezek a fajta művészfilmes elemek gyakran viszik sikerre magukat, de ezen kívül 1 Golden Globe- és 1 Bafta-jelöléssel ékeskedhet a mozi.
Adéle (Adéle Exarchopoulos) a film kezdetekor egy fiatal lány, aki a középiskola irodalomszakának lelkes hallgatója, aki épp abban a korszakában van, amikor randizgat fiúkkal és hagyja életre kelni szexualitását, amikoris tudatosul benne, hogy a másik nem felé jobban vonzódik. Egyik nap az utcán sétálva megpillant egy kék hajú lányt, Emmát (Léa Seydoux), akit ezek után nem tud kiverni a fejéből és mivel az aznapi irodalomórán épp a szerelem első látásra dologról beszélgettek, így elég kiszámítható módon Adéle előbb utóbb szinte levadássza Emmát. A lányok elkezdenek randizgatni, baszni, beszélgetni, csókolózni a parkban, bemutatni egymást a szülőknek és valami valóban mély, színtiszta és őszinte szerelembe esni egymással. De mindez olyan ösztönösen van ábrázolva, hogy cseppet sem olvadnak meg a melegségtől a jéghegyek csúcsai, csupán úgy történnek a maguk rendje és módja szerint a dolgok, ahogy azt mindenki tapasztalta már, vagy látta, vagy egész egyszerűen tudja.
Aztán ahogy a cím is mutatja, elérkezünk a világegyetem legbénább tagolásához, ugyanis a film, épp úgy, mint a valóságban általában: a szerelem/a kapcsolat maga megérkezik egy második megállóhoz. Azonban ezt maximum azzal jelzik nekünk, hogy kicsit érezhetőbb a szereplőkön az egymás iránti felszabadult viselkedés, másrészt Emma haja már nem kék, Adéle meg még bambábban néz. Eléggé megkeveri a nézőt, mert nem elég, hogy a helyszíneket olykor még mindig homály fedi, mostmár az idősík labirintusában is eltévedtünk. Ha ezen túltesszük magukat, akkor elérkezünk a szintén valóságból hozott tapasztalatok alapján megélt második fejezethez, ahol a párok összeszoknak, ahol a munka közbeszól, ahol a kezdetben szerethetőnek és aranyosnak vélt dolgok bosszantóak lesznek, ahol a szexualitás már apad, mint egy száraz-nyáron a Balaton, ahol a megszokás egyeduralkodóvá válik és bekopog a megcsalás is és ahol végül kiheverhetetlen kapcsolatok törnek ketté. És ahol évek múltán is még annak a bizonyos kapcsolatnak az ízére vágyunk minden mozdulatunkban, mégis amennyire elvárható, emelt fővel az életben.
Összességében ennyi az Adéle élete, mélységesen hosszúra vágott snittekkel és olyan nyerseséggel, ami mindenáron húsbavágó akar lenni, azonban bár a végére kicsit sikerül neki, valójában inkább csak hangulatromboló. És valójában teljesen jó már végre olyan szex-jelenetet látni, ami alá nincs bevágva egy száztagú szimfonikus zenekar, hanem életszagú és premierplánba pinyanyalás van, ennek ellenére túl hosszúak akarnak lenni és olykor egész egyszerűen feleslegesen pornográfok. Persze, jól meg van fogva ez a szerelem dolog, de valahogy legyen az én hibám, de nem szeretem az ennyire valóságos filmeket. Ha arra lennék kíváncsi, akkor kimennék a térre és nézném az embereket. A filmekben pont az a jó, hogy adnak egy másik dimenziót is a nézők kezébe és itt ezt hiányoltam. Az egész profisága ellenére nekem végig volt egy olyan érzésem, mintha egy kísérletező vizsgafilmet néznék és nem egy szétdíjazott mozit.
A lányok kiválóak voltak azt meg kell hagyni. Adéle Exarchopoulos gyönyörű szépen bambulta végig a kamerát, az ő természetes bája nélkül nézhetetlen lett volna, ráadásul valóban a film nagy részében az ő könnyáztatta szemeit bámuljuk és együtt mozgunk kimondatlan gondolataival. Léa Seydoux (The Grand Budapest Hotel, Mission:Impossible, Becstelen Brigantyk) ismertebb arc és baromi jól működnek együtt társával. Van abban valami bátorság, hogy bevállalták ezeket a szexjeleneteket, akkor is, ha köztudott, hogy mű-nemiszerveket használtak. Ráadásul volt olyan aktus, amit 10 napon keresztül forgattak.
De sajnos a 2013-as Blue Is the Warmest Color ettől még lassú marad, olykor vontatott. A francia filmek szerelmesei valószínűleg képesek sokkal jobban értékelni ezt a művet, de nekem olykor csupán idegesítő női nyafogásnak hatott az egész. Pedig próbáltam érezni a kék szín lebegését a vásznon, a hajban, a körömlakkokban, a kendőkben, a gyűrűben, a szemek színében, de nem sikerült meggyőznie, pedig istenlássalelkem elérzékenyültem a végére. Az is jó volt benne, hogy a homoszexualitást sokkal természetesebben kezelte, mint az ehhez hasonló filmek, sőt nem is tulajdonított neki nagy szerepet, ami azért jó, mert mindent mélyen támogatok, ami ledönti a falakat az ilyen típusú diszkriminációval szemben és megérteti, hogy a szerelem egyetemes dolog, nem pedig egy nemekre korlátozott érzelemtípus.
10/6,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése