Ha valaki túlélte a Drive című filmet és még tetszett is neki, akkor sem tudom garantálni, hogy kibírja azt, hogy nem alszik el ezen a filmen, ami az öncélú lassúság és szimbolika-rengeteg sűrűjében vesztegel, viszont tagadhatatlanul a szem számára legkielégítőbb és katartikusabb látványvilággal játszik.
Nicolas Winding Refn (Drive) dán rendező számomra érthetetlen módon - és ezért többen valószínűleg arconköpnének - sikerre vitte a Gázt! című filmjét, amit el lehet magyarázni, hogy miért volt káprázatos, esküszöm föl is fogom, de a többséggel ellentétben, én inkább tenném le a voksom a 2013-as Only God Forgives mellett. Pedig ugyanazt kapjuk premierplánba ebben a filmben is: Ryan Gosling néz, majd bámul, majd mélyen tekint valahova, majd megint néz, és még mindig néz, kicsit bámul, szemlélődik, néz, néz, néz. Eszméletlen, de működik, akkor is, ha nem is igazán értem mi ennek az egésznek a funkciója. Ezen kívül itt is minden kurva vontatott, van valahol történet is, de azt félúton elvesztették és el is felejtették megtalálni, nem is érdekel senkit. Mondjuk ki, mert bár bűn így bekategorizálni egy filmet, de muszáj valahogy elmagyaráznunk, szóval ez egy művész film. Vagyis inkább maga a filmművészet, ha a vágóképeket nézem, de sajnos az nem elég a mestermunkához, annál sokkal több molekulája van egy mozinak. A kritikusok nem is szerették különösebben; a legtöbb, amit letett az asztalra, az egy Cannes-i Arany Pálma jelölés volt.
A történet szerint Julian (Ryan Gosling) testvérével együtt üzemeltet egy boxklubbot Bangkokban ami, csupán egy remek álcája a drogkereskedésüknek. Julian bátyja azonban az elhagyatott tájföldi utcákat járva, szabadidejében szívesebben erőszakol meg és ver halálra fiatalkorú kurvákat és ebből kifolyólag a helyi istenként tisztelt és elég sajátos törvényrendszert üzemeltető rendőrfönöknek köszönhetően meg is hal. A vér, vért követel, azonban Julian látva bátyja romlottságát is, nem rohan azonnal vendettával a szívében az ellenség felé. Julian inkább csak néz, mint már írtam, meg közben csöndben van és a valósággal egybeszőtt látomásainak vagyunk vendégei, ahol minden irgalmatlan minimalista dizájnban rajzolódik ki. A fiú egy teljesen más világot testesít meg, mint erőszakos testvére. Azonban bátyja halálának hírére megérkezik a városba anyjuk, Crystal (Kristin Scott Thomas), aki egy jólmenő gengszterasszonyként üzemel és egészen meghökkentő karaktere teljesen jó értelemben kilóg az autentikus hangulatú, keleti meditatív díszlet és harcművészet szagú háttérből. Crystal ugyanis maga Lady Macbeth és Donatella Versacce keveréke (ezt nem én találtam ki, a rendező alapvető koncepciója volt ez).
A rendőrfönökkel, Changgel (Vithaya Pansrinarm) való összecsapás pedig minden kitartott mozdulattal közeledik, míg végül mind a fiúval, mind az anyával beteljesedik. A történet szövegkönyve egy félbevágott A4-es lapon bőveb elfér, annyira nem beszélnek benne. Minden szó helyett maguk a történetek és a mozdulatok akarnak mesélni, de nem magát a sztorit, hanem valami bensőséges szimbólumrendszerrel operálnak inkább végig. Az elképesztő, Tarantino-t megszégyenítő kínzások, amikor kiszúrják egy férfi szemeit, fülét, átszúrják a kezeit és combját evőpálcikákkal/hajtűkkel és mindez még nem lenne olyan szokatlan, ha nem adnának mindennek egy groteszk beágyazódást azáltal, hogy az egész jelenet egy báliruhákba öltöztetett hölgyekkel teli elegáns szobában játszódik, ahol minden nő, az üvöltő kínzás alatt, rezignált arccal, lehunyt szemmel üldögél bársonyszékekben, miközben pár percre félbeszakították az aktuális karaoké-estet.
Közben minden álmosítóan lassú, komolyan mondom, egy igazi nézői próbatétel a film, pedig a képi világa annyira csodálatos, mintha valami fotóművész referenciamunkáját lapozgatnánk. A túlzott szimmetrikusság, a retinát csipkedő vörös-szűrű, a lágy vonások, az elegánsan hosszú snittek, a brutalitás kegyetlen szépsége, a csapból folyó vér, az Oldboy-t idéző folyosók, az egésznek ad egy kellemes tapintást, ott lebegsz a jelenetekben. Az egész a bűn és bűnhődésről akar szólni, a tettek következményeiről, a bosszú létjogosultságáról és annak ízéről, de ez olyan mélyen és még David Lynch-nél is burkoltabban van elrejtve a jelenetekben, hogy néha idegtépően idegesítő tud lenni. Persze mondhatjuk azt is, hogy én nem vagyok elég érett ehhez a filmhez, de akármi is legyen a válasz, akkor is csak azt éreztem egész végig, hogy az egész csupán inkább a filmezés örömét szolgálja, sem mint a nézőkét. És legyen benne akármilyen emberi létet és A Jó vs Rossz küzdelmét bemutató gondolatsor, engem továbbra is zavar, hogy a karaktereknek semmi jelentőségül nem volt a filmben.
Régebben nagyon bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy vajon Ryan Gosling (Drive, Blue Valentine, Túl a Fenyvesen, Lars and the Real Girl, Szerelmünk Lapjai) vajon jó színész e, vagy csak a kölyökkutya szemei miatt akarják széttépni a rajongók, de mostanra már kötetlenül rajongok minőségi színjátszásáért. Szerintem generációjának egyik legjobb ízlésével megáldott színész és kicsit féltem, hogy lassan nevetségessé válik a legutóbbi filmjeiben névjegyévé vált kifejezéstelen arccal való semmibe-révedés, de igazából ezt is kurva jól csinálja, szóval nem lehet nem elismerni. Tulajdonképpen a Csak Isten Bocsáthat Megben is csupán rutinból lenyomja a Drive mozdulatsorát. Kristen Scott Thomas (A Másik Boleyn Lány, Az Angol Beteg, Négy Esküvő és Egy Temetés) minden természetes eleganciát félredobva, platinaszőkén, leopárdmintás ruhában, másokat semmibe néző tekintettel, iszonyat gőggel, a legvadabb anyai ösztönökkel és anyaként funkcionálás teljes hiányával a valahavolt legmenőbb gengszterasszony, de sajnos ez sem elég ahhoz, hogy megmentse a filmet. Vithaya Pansringarm (Másnaposok 2) rendőrfőnök láthatatlan tokból előhúzott kardja és annak kalandjai minden alkalommal vérfagyasztóak voltak.
A rendező elmondása szerint borzasztó mennyiségű feszültség és erőszakosság bújt meg benne az idő alatt, amíg felesége terhes volt második gyermekükkel és ennek levezetésére készítette el ezt a mérnöki precizitással megálmodott filmet. Az egész alaptézise valami olyasmi gondolatmenetre épült, hogy elképzelte, milyen lenne fizikai értelembe vett küzdelmet, bajnokságot, verekedést folytatni magával Istennel annak érdekében, hogy megoldást, válaszokat találjunk az élet problémáira. Ilyen koncepció után már egyáltalán nem lesz meglepő a film mivolta, ami filmélménynek remek, filmnek magának azonban vajmi kevés; sajnos.
10/6,2
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése