Hannibal - Hannibál

A 2013-as Hannibált annyira széthájpolták a bemutatót megelőzően, hogy szinte már az aktus előtt ráélvezett mindenki a sorozatra, de sajnos közel nem képes azt a szintet hozni, amit várnánk tőle. Unalmas nyomozások, túljátszó színészek nulla cliffhangerrel. Cserébe jók a gyilkosságok és Mads Mikkelsennek meg sem kell mozdulnia, hogy ő legyen az isten az egész produkcióban.

Az emberi húst fogyasztó Hannibál történetét mindenki ismeri, legalábbis annak bizonyos részleteit; ha máshonnan nem, hát a Sir Anthony Hopkins által alakított Bárányok Hallgatnakból, ami szintén Thomas Harris könyvei alapján készült. A filmfeldolgozások többnyire azonban már kannibálunk azon időszakával dolgoznak, amikorra a világ tudomására jut, hogy a kacsamájpástétom nyomokban nem diót, hanem a szomszádasszonyodat tartalmazza. Sorozatunk pedig onnan indít, amikor Hannibál titkát még nem sejtik az őt körülvevő emberek, így részesei lehetünk az előzményeknek. Jelenlegi kreátorunk Bryan Fuller, aki a Hősök és a klasszikus Star Trek pár epizódjáért, illetve az igen látványos Halottnak a Csókért volt felelős, így a Hannibál látványvilága cseppet sem okozott meglepetést a stílusában. Bár a gyilkosságról szóló dolgok engem nem nyűgöztek le, azért be kell vallanom nagyon ellágyult a szívem, amikor konstatáltam a vásznon a Kubrick-féle Ragyogás fürdőszoba-jeleneteinek jóízű kopizását, ami szerintem irgalmatlan menőn mutat a képernyőn.

Amúgy összesen 7 évadra terveznek, valahol a harmadik és a negyedik környékén lesz az, amikor Hannibál börtönbe kerül, majd jön a szökés rész ugye, azonban a kritikusok elismerése ide vagy oda, a Hannibál egyelőre nem nagyon váltja be a hozzá fűzött mindennapikenyerünk nézettségi számokat, így ki tudja meddig tartható életben.

1. kép: Ragyogás (1980)

2. kép: Hannibál (2013)

Azonban a laikusok számára talán meglepő lehet a történetben az, hogy alapvetően nem Hannibál (Mads Mikkelsen) a főszereplő, hanem az Aspenger-szindrómás Will Graham (Hugh Dancy {Egy Boltkóros naplója, Elemi Ösztön 2}), aki elég nehezen viseli ha túl sok ember van körülötte és a stressztűrő képessége is elég alacsonyan mozog. Mondjuk ez annyira nem meglepő, hiszen nemrég kérte fel őt Jack (Laurence Fishburne), a rendőrfőkapitány, hogy segítse a rend őreinek érdemi munkáját azzal a különleges tehetségével, miszerint különböző gyilkossági helyszíneken, egy kisebb jógamentes meditáció keretein belül képes pár percre belebújni a tettes bőrébe, újrajátszani a mészárlást fejben, és ezáltal részletes és hasznos prezit tálalni az elkövető gyilkolási stílusáról.

Számomra ez a megoldás borzasztóan tetszetős volt, ahogy a kamera nekünk is megmutatja, hogy miként rekonstruálja Will agya a gyilkosságokat és minden bűnelkövetést láthattunk az ő szemszögéből, ahogy megtisztul a tér és egy kellemes kivetülésen keresztül, egy kisebb időintervallumra ő volt a gyilkos.

Ez a munka azonban egyértelműen megterheli őt, hiszen a nyomozás során ő maga is kényszerül olyan helyzetbe, amikor le kell lőnie a tettest, hogy megmentsen valakit, illetve komoly önképzavart okoz nála az is, hogy állandóan gyilkosok bőrébe bújik, amit amúgy sem stabil antiszociális hajlama csak erősít. Éjszakánként rémálmok gyötrik és úgy izzad, mint egy 10 éves kölyök élete első csokilopása előtt.

Közben vannak neki ilyen borzalmas CGI-vel megszerkesztett visszatérő lázálmai, amik nagyon mesésen csodálatosan akarnak lenni és amúgy néha sikerül is nekik, a lényeg, hogy van neki egy visszatérő szarvasa (az egyik gyilkosság motívuma volt), ami mindig társaként vezeti őt előre és nyomasztja is egyszerre, viszont biztos motívumként viszi végig a sorozat. Pont olyan, mint Harry Potter patrónusa, mondjuk Will amúgy is elég griffendélesen viselkedik; állandóan meg akar menteni valakit, miközben nyilván az igazság bajnokaként tetszeleg. Közben van egy csomó kutyája, kócos haja és elég vastag borostája ahhoz, hogy a kamaszlányok sikolya meglehetősen hangosan visszhangozzon. Azonban ahogy Hannibál idővel a pszichológusává avanzsálódik, úgy lesz egyre érdekesebb a karaktere és sajnos szinte megkövetelően túljátszott is. Bár ennyire nagyon kevesen szopták be a tévétörténelemben, teljesen tönkre megy a végére, pedig a sorozat közepén azt is sikerült eldönteni, hogy melyik csajjal kezdjen el összejönni, és végül nem a fényeshajú ázsiai nyomozólányra megy rá, hanem az ártatlan, angyalarcú és teljesen jelentéktelen Dr. Alana Bloomra (Caroline Dhavernas).

Amúgy valami egészen elképesztő, hogy mennyire jelentéktelenek és bénák voltak a női karakterek egytől egyig. Szegény lány, akinek a gyilkossága és a feltételezett bűnössége nem sikerült elég misztikusra és néha jobban unta a szerepét, mint én az övét. Vagy a szerencsétlenfejű újságíró, akit mindig visszacibáltak a vászonra, de egy épkézláb, vagy izgalmas történetbe nem sikerült belehajszolni. Vagy ott volt még a rendőrfőnök felesége, Bella, akit Gina Torre (Suits, Mátrix-filmek) alakít, akik amúgy az életben is házasok, de a lényeg, hogy beemeltek egy családi drámát a színpad közepére, majdnem kikönyörögték a könnyeket is a nézők szeméből, majd egyszercsak SOHA többé nem is hallunk a feleségről. De ha még el is fogadtunk volna egy-két női karaktert, akkor is eszméletlenül kiborító az a tény, hogy ezek a lányok olyan személyiséget testesítettek meg, akik irgalmatlan magabiztosak, öntudatosak, csinosak, jólöltözöttek, szexik; és tök jó lenne, ha a valóságban is így viselkednének a nők, de ez egy olyan túlzáshalmaz volt, hogy a végére már egy kisebb készpénzösszeget tettem volna arra, hogy ezek az asszonyok valószínűleg annyira sikeresek, hogy még csak nem is menstruálnak. És ráadásul mindegyikük olyan esetlenül volt drámai, hogy a csalódottság savanyú ízét tapintani lehetett az arcomon.

A rendőrfőnököt alakító Laurence Fishburne (Helyszínelők, Mátrix-filmek, Apokalipszis Most) nekem unalmas volt, vagyis inkább hozta a CSI-ból megszokhatott karaktert kicsit leporolva és újragondolva. A gyilkosságoknak meg nem volt különösebb jelentőségük és nem is hagyta, hogy magával ragadja a nézőt, hisz hiába voltak remekül megkoreografálva és igényesen kivitelezve, egyszerűen szinte egyik ügy sem volt hosszútávú, a tettesek kiléte teljesen jelentéktelen volt a nagy egész szempontjából. Emiatt nincs is semmilyen iránya a sorozatnak, nem igazán kapunk izgulnivalót, csak szemnek tetsző látványt. Még csak a legapróbb szinten sem ijesztgetnek vele, hogy Hannibál lebukik, így aztán miért is verne egyáltalán szaporán a szívünk...

De akkor beszéljünk arról, ami jó és ami csillagosötöst érdemlően működik. Az nem más, mint maga Hannibál. Irtózatosan örülök, hogy végül nem David Tennant (Doctor Who, Broadchurch) kapta meg a szerepet, hanem Mads Mikkelsen (A Vadászat, Ádám Almái, Zöld Hentesek, Gengszterek Fogadója). Ezek a dánok amúgy is jó filmeket, sorozatokat csinálnak, ráadásul kiválóak a színészeik, nem csoda, hogy Amerikának elég csukottszemmel odaböknie és megvásárolni a műveket vagy a szereplőket, biztos siker lesz. A Banshee már megvette magának Ulrich Thomsent (Ádám Almái), a Hannibál meg épp engedi Mikkelsennek, hogy eljátssza a sátánt magát, ahogy tervezte. Ugyanis zseniális a fickó, ehhez nyilván hozzátartozik az is, hogy az ő karaktere a leghálásabb, de nem bírok nem tövig benyalni neki és ajnárózni mindenféle aranyszínű jelzőkkel. Ahogy viseli az eleganciát, azok a csodás konyhajelenetek, az a kifinomultság, azok az öltönyök, az a dolgozószoba, az a mentalitás; tökéletesen passzolnak össze ő és a szerep. Egyértelműen övé a legjobb díszlet. Az az egyetlen gond, hogy bár kellemes átfogója ő a vacsorameghívásaival a karaktereknek és a színészi kvalitásai tényleg megkönnyezendőek, sajnos nem szól róla eleget a sorozat. Néha teljesen megfeledkeznek róla. Nem is látjuk őt soha akció közben, csak amikor már veszi ki a fagyóból a 'hozzávalókat'. És hiába keveredik bele olyan különleges gyilkosságokba és társaságokban, ahol hangszert készítenek emberi szervekből, vagy éppen egy testből, a motiváció takarásban maradnak és nem elégítik ki a nézőt.

Pedig olyan baromi szerencsések vagyunk, hogy a sorozat másik nagy, ritkán szerepeltetett ütőkártyája Dr Bedelina, azaz Gillian Anderson (X-Akták) játssza Hannibál pszichológusát. Az a nő annyira szexi és kiszámíthatatlan, hogy kettéreped a titokzatosságtól a monitorom, vesszekmeg. De sajnos innen sem tudunk meg sokkal többet címszereplőnkről.

A sorozat végén sem kapunk semmiféle megoldást, legalábbis a néző biztos nem. Látjuk mostmár, hogy hol kezd a második évad, egy kis házikészítésű izgulnivaló csak elfért a legutolsó képkockákban, de ok okozati összefüggések természetesen egy sem.

Engem sajnos nem győzött meg a főként látvány miatt ajnározott sorozat. Annyi az erőssége, ami a plakátokról is egyértelmű volt: Mads Mikkelsen, viszont nem tartja fenn az érdeklődést. Ha esetleg elkapnék egy részt a tévében, valószínűleg megnézném, de nem ülnék lázasan a torrent előtt, számolva a másodperceket. Aki viszont megkívánta, annak csak annyit tudok mondani: Bon Appétit!

10/6