Utopia

Az Utopia című 6 részes minisorozat, ami összetéveszthetetlenül angolosan van kivitelezve és a képek látványa hiánytalan orgazmust okoz, a történet társadalomkritikai része borzasztóan aktuális és elég hangosan szól oda, a sztori kezdeti lenyűgözéséből felocsúdva azonban nem sikerül már neki annyiszor leszakítania az állkapcsunkat, de ami talán igazi hibája az egésznek, az a nem összeillő karakterek halmozása, akiknek szerintem nem sikerült összeérniük az utóbbi évek egyik legfontosabb brit sorozatában.

A sorozat kreátora Dennis Kelly volt és sikerét semmi nem mutatja jobban, mint az, hogy Amerikában már meg is vették az Utopiát, amit maga a mester, David Fincher (House of Cards, Harcosok Klubja, Hetedik, Social Network, Zodiákus) fog rendezni. Ezt azért is tartom remek választásnak, mert pontosan a Fight Club volt számomra a legutóbbi filmélmény, ahol ennyire kellemesen és mégis húsbavágóan tartottak görbetükröt a fogyasztói társadalomnak. Bár megmondom őszintén egy kicsit soha nem fogom igazán megérteni, hogy miért remake-elnek meg mindent az amcsik, hiszen az Utopia legnagyobb erősségét - a képi világot, sőt az már világegyetem - egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy képesek lennének jobban csinálni. Mondjuk amiben van ráció, hogy szereznek jobb gyerekszínészeket, mint az angolok, mert az itteniek kiábrándítóan gyengék voltak. De hát a szigetországban sem játszhat minden 10 év körüli úgy szerepet, mint Thomas Turgoose (This Is England).

Ha megköveznek sem bírom nem a látvánnyal kezdeni, arról egyszerűen csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Azok a színek, amik szinte már kirágnák egy gumicukor zacskóját, itt teljesen jól működnek, minden annyira tiszta, mintha abban a pillanatban mosta volna fényesre a londoni eső. Annyira borzasztóan kifinomult szépérzékük van az angoloknak és nem is csak a helyszínekben vagy a geometriai formák tökéletes tolongásának a terepen, hanem a ruhák, a sminkek, a díszlet, a kellékek. Ráadásul ez a gyerekkori-jégkrém ízű világ halálosan szépen van kontrasztba téve a pszichopata szereplőkkel, az abszurd gyilkolászásokkal és az amúgy is ellentmondásos karakterekkel. Akármeddig dicsérném a látványát az összes alákomponált zenével, pedig higgyétek el, tényleg senki nem fizet azért, hogy ezt tegyem.

Azért volt jó az elején az Utopia, mert ezzel a gyönyörűen megkoreografált látványvilággal egyenlő szinten izgalmas történetet produkált, ahol mindenféle közhely nélkül mondom, hogy Tényleg-Kurvára-Senki-És-Semmi-Nem-Az-Volt-Aminek-Látszik. A történet szerint valamikor '85-ben egy paranoid skizofréniával diagnosztizált tudós megrajzolja az Utopia című képregényének második fejezetét, majd két évvel később öngyilkos lesz. Azonban ez nem egy egyszerű, jól kivitelezett bucimacimagazin, hanem egy állítólagos fontos gyógyszeripari kutatást és egyéb vírusinformációkat tartalmazó összeesküvés tárlat. Az eredeti művet is kevesen ismerik, a másodikról azonban szinte nem is tud a világ. Hőseink azonban egy internetes portál rajongó klubjában csetelve megtudják, hogy az egyikük megtalálta a második kötetet. Természetesen mind kételkednek kezdetben... Megbeszélnek tehát egy klubdélutánt, ahol sört szlopálva együtt átlapozzák és elösszeesküvéselméletezik az időt. Becky (Alexandra Roach), a nagypofájú angol lány, Ian (Nathan Stewart-Jarett), a fiatal informatikus és Wilson Wilson (Adeel Akhart), a bevándorló számítógéphakker meg is érkeznek a megbeszélt helyre a pontos időben, azonban az, aki megígérte volna, hogy elhozza a képregényt nem jelenik meg. Erre mondjuk elég jó magyarázata volt, hiszen épp aznap ölték meg és épp azért mert nála volt a képregény.

A világ legkirályabb bérgyilkos kettőse vette el életét, aminél komikusabbat és faszábbat én még a képzeletemben sem láttam. Sajnos a vékony és elegáns társ hamar kiíródik a műből, de a teljesen betegfejű Arby (Neil Mashell) garantálja, hogy az összes szőr felálljon a hátunkon, amikor olyan unottan és komótosan gyilkolja le áldozatait 4-99 éves korig, mint ahogy én kevergetem a túlcukrozott reggeli kávémat.

Ekkor persze még fogalmunk sincs, hogy mi lehet konkrétan ebben a képregényben, amitől ez ennyire értékes, azonban egy újabb történetszálból, ami az angol parlament egészségügyi osztályán játszódik, arra következtetünk, hogy valamilyen felsőbb hatalmakat elég nagy veszély fenyeget az Utopia miatt. Ezért is van az, hogy Michaelt (Paul Higgins) kíméletlenül megzsarolják, hogy bennfentes tanácsosként intézze el, hogy Nagy-Britannia egy tehetősebb mennyiségű orosz vakcia-halmot rendeljen meg állami pénzen. Ha nem teszi meg, akkor elárulják a feleségének, hogy teherbe ejtett egy ukrán prostit és ezek a srácok tényleg annyira nem szarral gurigáznak, hogy ez még mindig a jobbik eset, mert ha nagyon fölbasszák őket ott a trónszéken, akkor egy laza mozdulattal intézik el, hogy megerőszakolják Michael feleségét, vagy egész egyszerűen kinyírják az egész családját a picsába.

Mindeközben azonban kedvenc bérgyilkosbandánk nem jár sikerrel, hisz amint megszereznék a képregényt, azt ellopja előlük a 10 éves forma Grant (Oliver Woolford), akinek innentől kezdve olyan veszélybe kerül az élete, hogy a menekülésen kívül más esélye nem marad, épp úgy, mint Becky-nek, Iannek és Wilson Wilsonnak. Így lesznek száműzöttek a saját életükből szereplőink, miközben Arby üldözi őket, aki a képregényen kívül megrögzötten keresi Jessica Hyde-ot (Fiona Oshaughnessy) is, akiről a leghalványabb fogalmunk sincs, hogy mi köze az eseményekhez. És MINDEZ csak az első rész. Aztán jön még Milner (Geraldine James) és még páran mások, akik egy jól szerkesztett és izgalmas akció thrillernek lesznek a mozgatórugói.

Szinte már undorítóan jól indul a sorozat, ráadásul javára szóljon, hogy olyan pálfordulások és kiszámíthatatlan cselekmények ömlenek a nézőre, hogy még egy jól edzett sorozatnéző is gyakran kap a szívéhez. Szerintem ez volt az egyik legerősebb pilot, amit valaha láttam.

Azonban itt az ideje beszélni az Utopia problémáiról. A színészekkel talán nem is volna egetrengető gond, hiszen Alexandra Roach (Anna Karenina, A Vaslady), Nathan Stewart-Jarett (Misfits), Adeel Akhart (A Diktátor), Fiona Oshaughnessy (Éjjeli Őrjárat), vagy Geraldine James (Sherlock Holmes, A Tetovált Lány, Bűn és Bűnhődés, Angolkák) hoznak egy kötelezően elvárható szintet. Neil Mashell (Nesze Neked Pete Tong!, Vágy és Vezeklés) egyértelműen magasan a legjobb, a személyes kedvencemmel Paul Higgins-szel (In the Loop) együtt. A gyerekszínészek Oliver Woolforddal az élen botrányosan gyengék és ez nagyon el tudja venni az ember kedvét.

Azonban lehet, hogy valójában ez nem is a színészek hibája, csupán a kezdetben izgalmasnak tűnő karakterek képtelenek jobban összecsiszolódni, nem sikerül egy kellemes elegyet alkotniuk. És bár képes folyamatosan megújulni a történet és teherhajón szállítja a WTF életérzést a kedves nézőnek, valahogy mégis úgy romlik az egész, mint a forint.

Mindettől függetlenül egyértelműen megéri megnézni, mert jó a téma, jók a képek és minden, amit elmondtam, csak nem kell annyira összeélvezi magad tőle, mint tették azt többen is.

10/7