A Trainspotting írójának tollából következtetni a mocsokra magára nem túl komplikált dolog, pontosan az, amire gondolunk: egy kokainnal, whiskyvel, kurvákkal ellátott alagút, le egészen a pokol kénköves bugyráig. Azonban a hangzatos kellékek mellett van egy bensőbb mocsok, ami olyan mély hajtást eresztett főszereplőnk lelkében, amit a világ összes nyári zápora sem mosna tisztára.
Jon S. Baird rendező Irvine Welsh (Trainspotting, Skagboys) regényét adaptálta, ami az elődből következtetve baromira hálás melónak tűnhet, azonban belesett abba a csapdába, amibe ilyenkor oly sokan szoktak: szinte már saját magát szopja le a mű önimádatában. Bár egy alapvetően jó filmről beszélünk, számomra mindig ellenszenvet vált ki, amikor valaki direktbe akar kultfilmet készíteni. Értem én, hogy britek, meg drogok, könnyek és szex, de továbbra is ragaszkodok hozzá, hogy a készítők hagyják meg a nézőknek azt a privilégiumot, hogy eldöntsék rajongók lesznek e, vagy se. De ne legyen már előre megírva nekünk is egy forgatókönyv az érzéseinkről...
Főszereplőnk, Bruce (James McAvoy), Skócia egyik rendőreként szolgálna és védene, ha egy kicsit kevesebbet kábszizna szabad- illetve munkaidejében, valamint úgy egyáltalán a becsületesség leghaloványabb szikrája őrlángra kapna lelkében. A bevezető képek amúgy rendkívül emlékeztetnek a Trainspotting aktuális életszemlélet-összefoglalójára, amikor bemutatják, hogy Bruce mennyire utálja lakhelyét, kultúráját, embertársait, munkahelyét, vagy úgy egyáltalán a skótdudásokat (ugyanezt érzem a néptáncosok iránt amúgy). Persze ez nem jogosítaná föl arra hősünket, hogy a korrupciót olyan szinten gyakorolja, ahogy arra tényleg csak a legnagyobbak képesek - gondolok itt az ötödik kerületi Parlament munkásosztályára a Duna-parton.
Bruce életének egy olyan szakaszában jár, amikor épp előléptetéssel kecsegteti a sors, ehhez azonban félre kell állítania kollégáit az útból. Mindenkinek van egy gyenge pontja, az egyik buzi, a másik kisfaszú, a harmadik meg nő, a negyedik meg úgy egyébként a barátja, de ilyen apróságok nem ingatják meg Bruce-t. Ha azt hinnénk az a legnagyobb bűne, hogy kiégeti a munkatársa kanapéját cigivel, akkor valószínűleg épp kimentünk a mosdóba, amikor az a rész volt, hogy barátai feleségét keféli. Egész egyszerűen több benne az erkölcstelenség, mint ahányszor a U2 frontembere megmentette az afrikai árvákat az éhhaláltól.
Ebben a mocskos életben azonban egyre lejjebb és lejjebb vezet az út, pedig már a film elején erotikusan romantikus képeket kaptunk Carolról (Shauna Macdonald), Bruce feleségéről, aki örök szerelemmel és szenvedéllyel várja otthon urát. Valami azonban nem stimmel; egyre jobban körvonalazódik, hogy rendőrünk mekkora bipoláris junkie valójában, aki külső segítség elfogadására nem képes, agyában azonban folyamatosan konzultál és önmarcagol képzelt pszichiáterével, Dr Rossi-val (Jim Broadbent). Itt ugyanis a drogos hallucinációk és a valóság már kezd olykor összemosódni, ahol Bruce egyre kevésbé képes magabiztosan egyensúlyozni a geciskedés tornászgerendáján.
Most már pillanatokra elérzékenyül, sőt rendszerint érzelmi viharokká formálódnak kitörései, amiket rendszerint az alkohol gyógyító összetevőivel próbál palástolni. Közben persze zajlik az élet, benne van egy nyomozásban is, érkeznek a munkahelyi konfliktusok. Itt ott egy Guy Richie-s akcióba tenyerelünk, amott meg egy Tarantinosan összevágott pörgős párbeszédbe, vagy a Kutyaszorítóban című film klasszikus utcánsétálgatós jeleneteinek megidézésében gyönyörködhetünk. A nyomozást eltekintve nem is igazán sejtjük, hogy tart valamerre a történet, mert a jellemfejlődést nagyjából kizárhatjuk, a happyendet meg egy tisztaszívű hároméves sem remélné józan ésszel. A sztori, csodákcsodájára mégis ad egy olyan csípős csattanót a végére, hogy még halottaimból is föltámadtam volna. Mondjuk így, hogy azt sem tudtuk, hogy egyáltalán számítani kell valamire, nem volt olyan nagy mutatvány, de jó volt na.
A főszerepet ebben a 2013-as egyszemélyes színdarabban a Guardista című film főalakját megidéző tehetséggel James McAvoy (Transz, X-Men, Narnia Krónikái) játszotta, aki végre kilépett a csillagszemű, bambaképű kisfiús szerepkörből és egy mutatós hipszterszakállal rendesen megmutatta tehetségét. A jóbarátot alakító lúzert, Eddie Marsant (Ray Donovan, The World's End, Sherlock Holmes, Hancock) néhol túljátszatták, pedig rettenetesen jó színész. Shauna Macdonald (A barlang) kibaszott szexi abban a kevéske szerepben és az összes combfixben. Az egyetlen reménysugárként, kontrasztként megjelenő Joanne Frogott (Downton Abbey, Robin Hood) álomszépszemű asszony, akinek csak a jelenléte is megnyugvást hoz, de aki talán borzasztóan üde színfolt volt, az az öreg, Jim Broadbent (Felhőatlasz, Moulin Rouge!, Harry Potter).
Az irgalmatlan skót akcentusban lubickoló, rendkívül autentikus Filth-et mindenképpen érdemes megnézni az összes feketehumorával és háttérzenéjével együtt, azonban a kicsit anarchikus szerkesztés és a nehezen behatárolható stílus miatt nem engedi, hogy teljes biztonsággal élvezzük a mocsok áztatta McAvoy-t, de cserébe legalább majdnem olyan szemtelen a mű, mint luxusvillát építeni egy környezetvédelmi tájegységre.
10/6,8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése