2014. szeptember 30., kedd

Palo Alto

A Palo Alto egy friss ropogós kamaszfilm. Az ezredik a sorban, amit egy Coppola lány rendezett egy maréknyi híres színésszel egy olyan témáról, ami már jobban le van rágva, mint egy darab csont az éhező kóborkutyák által, egy olyan életszakaszról, amit visszanézve vagy megvetünk, vagy túlromantizálunk, benne élve pedig szenvedjük vagy épp túl komolyan vesszük.



A rendező debütáslása volt ez a film. Gia Coppola még 30 éves sincs és nagyapja Francis Ford Coppola, a Godfather és az Apocalypse Now mesterkezű szülőattya. De ha ez nem lenne elég nagy nyomás rendezőnknek, akkor még el kell mondani, hogy az ő nagynénje, a mostanában egyre nagyobb sikereknek örvendő, Sofia Coppola (Lost in Translation, The Bling Ring), aki ráadásul hasonló témákban utazik. Gia Coppolának valószínűleg a génjeibe van égetve a hozzáértés, azonban nem emiatt a film miatt fogják babérkoszorúval beteríteni a homlokát. A történetet a színész, James Franco, rövid novelláiból gyúrta össze. Sajnos ez a darabosság eléggé átüt a sztorin, amitől kicsit szét is esik a történet és hiába a színészek átívelése egyik színről a másikra, hirtelen nem tudjuk, hogy mi is lenne a fő szál amibe mind lelkileg, mind agyilag bele kellene, hogy gabalyodjunk, hiszen ez a lényege a jó filmeknek.



A történet maga nem túl bonyolult; az alapvető főszereplőnk April (Emma Roberts) - akit öröm a vásznon látni az American Horror Story óta - szóval April, aki egy kellemesen meseszép középiskolás lány hol a maga cigarettafüstjébe burkolózva, hol a váltócipősszekrényben, szendvicset majszolva üldögélve. A karaktere nem vág földhöz úgy, mint pankrátorok egymást a ringben, csak inkább visszaadja azt a kedves kis önkereső mivoltot, amikor a már szinte kötelezőnek ható házibulikban üldögélve valaki óvatosan sóvárog az egyik sulitársa iránt, de biztonságból inkább mással csókolózik, mert a szívek ebben a korban törékenyebbek, mint egy olvadó jégcsap, aztán összezavarodottságból inkább hagyja, hogy lefektesse őt Mr B (James Franco) a tesitanár.

A másik szálon meg ott van Teddy (Jack Kilmer), aki tetszik Aprilnek és akinek szintén bejön April, ráadásul Teddy nem is egy rossz gyerek. Kifejezetten értelmes, jólelkű, mint egy kifáradt kölyökkutya és néha hülye helyzetekbe keveredik, akár a rendőrséggel is, de ez egy kis lúzeres utóízt ad ennek a karakternek, mert alapvetően nála sokkal rosszabb életű fiatalok is léteznek. Például a legjobb barátja Fred, aki csajozni akar minden áron és az önkeresésbe fulladba leginkább a bulik és a hétköznapi fasságok éltetik. Akit még meg lehetne említeni az az a szőke lány, aki bárkit leszop egy buliban, azonban már a róla készült második képkockán nem éreztet velünk mást a rendező a lány iránt csak sajnálatot, mert szerencsétlen minden egyes szexuális mozdulatát egy maréknyi szeretet, vagy egy elképzelt ölelés reményében váltja be.


A felsorolt szereplők nem feszegetnek semmilyen határt. Bulizgatnak, nevetgélnek, halkan veszekednek, keresik önmagukat ahelyett, hogy megteremtenék azt, lázadnak, vagy inkább mutatnak valami hajlandóságot a lázadásra, de már belefáradtak, hogy rájöjjenek egyáltalán mi ellen kellene. A szülői karakterek pedig szintén kapnak egy kis figyelmet, amiből leginkább az derül ki, hogy furák, viszont alapvetően kedvesek, de egy sokkal szigorúbb önmegvalósítás alapján dolgoztatják életüket. Erre jó példa, amikor April megkéri mostohaapját (Val Kilmer), hogy segítsen neki megírni a háziját, aki nem hogy segít, de inkább átírja az egészet, mert még abban a korban is csak az önigazolás számít; hát hogy a picsába haragudhatnánk így ezekre a kamaszokra, hiszen mekkora képmutatás lenne azt mondani, hogy nem minden életszakaszunk egy kicsit erről szól?, önmagunk faszának szopogatásáról. És ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy szarunk a másikra, mert baromira nem, de azért saját magunknak mindig fenntartunk egy aranyló díszpáholyt a lelkünkben, ahová senki más nem ülhet.

A film szívesen járatná csúcsra a drámaiságát, viszont ehhez végig rossz eszközökkel operált közben, ugyanis véleményileg rettentően ki akar maradni a dologból; mondhatni semmilyen szinten nem ítélkezik, viszont nem is ad a talpunk alá egy utat, amin mi magunk tarthatnánk a magasba az ítélet frissen élezett kardját. A köztes részek meg egy jó iparos munkának tudhatók be a film közben, hisz hangulatilag teljesen hiteles a lassított felvételben mutatott piázás a Die Antwoord - Enter the Ninja c. számára. A képek pedig varázslatos színűek, olyan mint egy jól sikerült instagram profil, vagy mint egy nemzenélő tinitumbli igényesebb változata. Szinte már provokálva éreztem magam, hogy megállítsam a filmet és kivágjak belőle pillanatképeket a dash-re. Viszont hiába a szép próbálkozások, a híres ember novelláskötete, a Coppola vér, a lekesedés, valahogy nem sikeült olyan remekbeszabottra ez a film, mint szeretne. A hibái valójában nem is olyan látványosak, mint így leírva tűnnek, mert fél pillanatig nem volt idegesítő és vészesen unalmas sem. Viszont ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor max annyi jelentősége volt, mint egy darab kettétört csempének.


Az a gond, hogy ennél már sokkal jobb anyagok láttak naplivágot ebben a témában. Vegyük például a Submarine-t, ami egy bizonyos témát, a beteges kamasz-szerelmet ragdta meg egyéni stílusban, vagy a Spring Breakers-t, ami szintén nem a MountEverest-je a topiknak, de egyéni mivoltát és neonszíneit tekitve megmarad ez emberben. A tinidzserkori zűrűk Mozart-ja azonban kétségkívül a brit Skins című sorozat, ami bár hathat túlzónak, ellentmondást nem tűrően magával ragadó és beszippantó. És lehetne még sorolni a klasszikusokat, amik idevágnak, a Rushmore, a Holt Költők Társasága, a Moszva tér, a Kids stb.

Emma Roberts (American Horror Story) viszont be fog érni, mint a májusi cseresznye; nagyon jó a játéka, hiszem és vallom, hogyha esélyt adnak neki a jövőben, akkor nagy színésznő lesz. James Franco (Spider Man, 127 hours, Spring Breakers) semmi extrát nem nyújt, viszont biztos baszottnagy húzónév egy plakáton. Jack Kilmer (aki amúgy Val Kilmer fia) az első komolyabb szerepében tetszelgett és számomra ő volt a legemlékezetesebb, valahogy nagyon működik a srác a kamera előtt. Nat Wolffal sem volt gondom, megoldotta a kicsit elmebeteg, lázongó faszfej karaktert, amit rábíztak.


A film nem véletlenül nem nyert díjakat, akármennyire is fesztiváloztatták 2013-ban. Az édes kilátástalanság életérzéséből pont hiányzik még két kockacukor, a reménytelenség pedig túl jól és megoldhatóan körvonalazódik. A Palo Alto egy kellemes mozi, ami csak azért nem okoz csalódást, mert nem is vártunk tőle többet, a kamaszkor pedig továbbra is egy szép nagy fasz, amit le kell szopni, de nem muszáj nyelni a végén.

10/6