Her - A nő

A férfi, aki szeretkezett az oprendszerével; és nem, nem valami youpornon terjengő újabb fétisszexről van szó, csak arról, hogy A John Malkovich menet rendezője írt egy szerelmes sci-fit, ami szerintem a 2013-as év egyik legjobb filmje lett, még annak ellenére is, hogy a végére elfogyott a lendülete. Viszont jelentem, hogy a szerelem bármelyik fiktív jövőben, bárki iránt is, de eléggé oda tud baszni az embernek; van, ami nem változik.

Spike Jonze rendező nem csupán azért számít menőnek, mert mindenféle dokufilmjei mellett Beastie Boys és Fatboy Slim videoklipeket is forgatott, de ugye ő rendezte a zseniálisan jó Being John Malkovich-ot, illetve a kihalófélben lévő MTV kultúrán megkamaszodott emberek kedvenc tahó műsorát, a Jackass-t is nagyjátékfilmmé tette. Ezenkívül már csak csemegeként említem meg, hogy országos cimborája Kanye Westnek és David Finchernek (Harcosok Klubja). Plusz, bár ez talán semmiben nem befolyásolja tehetségét, exveje Farncis Ford Coppolanak. Jonze deszkás kamaszként kezdte, majd újságíróvá avanzsálódva vált mostanra Hollywood egy fontos és megbízható rendezőjévé, aki saját forgatókönyvét készítette el Her címmel és az 5 Oscar-jelöléssel és már 1 Golden Globe-bal, meg kismillió filmfesztivál díjjal elismert film egyrészt megéri a felhajtást maga körül, másrészt engem teljesen beszippantott ebbe a futurisztikus világba, ahol minden modern, csak sajnos a szerelem kibaszott ősi.

Az, hogy a jövőben járunk vagy egy alternatív világban, nem is igazán a túlmisztifikált, erre ráerősíteni akaró képekből szűrjük le, mert a dizájn elég minimál maradt. Persze ez nem azért nem kap hangsúlyt, mert nem volt rá keret, hanem mert valójában nincs is jelentősége, csak egy eszköz a történet elmesélésében. Az érdekes és kicsit kopárnak ható díszletet, városképet amúgy sok helyen Sanghaj városában felvett felhőkarcolók képei erősítik. De ami a lényeg, hogy egyszemélyes szerelmi útvesztőnk kezdetén megismerkedünk főszereplőnkkel, Theodore-ral (Joaquin Phoenix), aki egy olyan különös munkáért kapja az erzsébetutalványokat havonta, mint hogy kézzel írtnak tűnt érzelemdús leveleket kell megfogalmaznia megrendelésre: szerelmes házassági évfordulókra, születésnapokra, baráti összejövetelekre. Bár mélyen mesterkéltnek tűnhet ez a szakma, a film valójában sokkal menőbb annál, minthogy ilyen alacsony szintről osztogassa a társadalomkritika lapjait. Az egész dolog inkább romantikus hatást kelt, egyfajta fáradt melankóliát az érzések oltárán, mint amúgy az egész film maga.

Theodore éppen válásának utolsó szakaszában van jövendőbeli exnejével (Rooney Mara), aki már nem is él vele, azonban magától a szerelem elmúlásától és a magány hidegrázó fenyegetésének emésztésétől merengve éldegél, amíg egyik nap vásárol magának ebben a széttechnologizált világban egy új operációs rendszert, amit már olyan intelligensre fejlesztettek, hogy képes pillanatok alatt a gazdája teljes életéhez viszonyodni. Az Operációs Rendszer szinte, sőt már maga is egy személy, akinek bár nincsen fizikai valója, ettől függetlenül csupán a hangjával, a történet másik főszereplőjévé avanzsálódik. Lényeg a lényeg, hogy halálosan egymásba szeretnek. Igen, az oprendszer és a bajuszos Joaquin Phoenix. Teljesen abszurd élethelyzet, olyan szintű természetességgel megágyazva, ráadásul egy olyan kor hajnalán, ahol ez valamilyen szinten már elfogadottá vált.

Együtt járnak strandra, Theodore bemutatja a barátainak is a magát Samanthának (Scarlett Johansson) elnevezett rendszert. Ja, meg vidámparkba járnak, érzésekről csacsognak, felfedezik a világot, blabla, tudjátok, csupa olyan dolog, amire ilyenkor az a kellemetlenül vak szerelem készteti az embert. A világ legtermészetesebb dolga a legtermészetellenesebb csomagolásban. Viszont amiért mégis képes működni az épp az, hogy pontról pontra mindenki kibaszottul ismeri ezt az érzést, ami rendkívül jól van adaptálva ebben a filmben. Hiszen a kapcsolatok kezdetén talán még a valóságnál is nagyobb boldogság a másikba beleképzeld jó tulajdonságokon való merengés, pláne hogy közben Samantha rendkívül intelligens, segíti Theodore-t a karrierjében, bármikor meghallgatja, inspiráló, nevettet, biztos társaság, ráadásul ki be lehet kapcsolni, másrészt pedig egy olyan törött szívű, kicsit visszahúzódóbb férfiról van szó, aki egy másik kapcsolata miatt épp siratja magát az érzelmeket.

"You know sometimes I feel...I've felt all what I'm ever gonna feel."

Ez a 'kapcsolat' a kezdeti nehézségek után olyan szinten szárnyra kap és annyival egyszerűbben kivitelezhető, hogy hősünk képes visszautasítani olyan nőket, mint például Doktor House 13-a, azaz Olivia Wilde, mert az már túl valóságos és ijesztő. Pedig a vágy témája az idilli nő, de testet öltve a gonosz is félelmetesebb és nagyobb kihívásokat igényel.

Valójában minden női szereplő - férfiből elég kevés van - kedves, édes és valahol nagyon valóságos és természetes nő képét festi le, akik talán abban a legmegegyezőbbek, hogy egyrészt rettent tudatosak, pontosan tisztában vannak önmagukkal, továbbá mégis mindet érte már olyan szerelmi törés, ami egyszerűen átrajzolja az ember érzelmi alaprajzát és így az egész embert. A férfiakat megtestesítő Theodore pedig képtelen ezzel mit kezdeni, mert a nők a Minotaurusz útvesztőjénél is bonyolultabb szerkezetek, akkor is, ha ez a világ legtermészetesebb jellemvonása.

És nem kivétel ez alól Samantha sem; zavarba ejtően nőként viselkedik, hiába gép, egyszerűen úgy elsajátította a nőiesség alapszakát, hogy arra nincsenek szavak. A történet a bő kétórás játékidő ellenére nem téveszti szem elől célját és bár hatalmas meglepetést nem tartogat a végére, mégis meghat. Folyamatosan lebegtet ebben a világban, ahol az egyetlen társadalom által elfogadott népbetegség a szerelem és a szeretet vágya maga. Mert a modern kor magányát továbbra sem lehet képes más elemi erő pótolni. És akárhonnan nézem, akárhogy tapogatom, a legnagyobb átbaszás a szerelem, a legkiválóbb illuzionista, a legellenállhatatlanabb fogás az életben és mégis a legkirályabb bármi ever. És amit ez a film nagyon tud, hogy mindenféle öncélú monológoktól megkímélve a nézőt és kellő komolysággal állva a témához, mégis eszméletlen romantikus tud maradni úgy, hogy nem csap át túlérzelgősségbe, akkor sem, amikor már fárad egy picit a történet a vége felé.

Joaquin Phoenix (Gladiátor, Hotel Ruanda) az összes bajszál és szemüvegkeretével annyira tökéletesen applikál rá minden mozdulatot a vászonra és az összes szerencsétlenkedésével és bájával úgy egyensúlyoz, mintha gyerekkorától kezdve erre a szerepre edzették volna. Scarlett Johansson (Don Jon, Vasember 2, AMásik Boleyn Lány, Leány Gyöngy Fülbevalóbal, Elveszett Jelentés) meg sem jelenik, egy pillanatra sem a színen, de a hangjával olyat alakított, hogy én bármilyen szobrot hegesztenék neki, hogy érezze, életemben először, kedveltem azt amit csinált. Amy Adams (Amerikai Botrány) meg állítólag a forgatások előtt több órára össze volt zárva egy szobába Phoenix-szel rendezői utasításra, hogy a barátságuk valósnak hasson; megérte. Olivia Wilde (Doktor House, 25) jól hozza a kétségbeesett és kancás nő szerepkörét, Ronney Mara (A Tetovált Lány, Mellékhatások, Social Network) szintén kellemes látvány. Egyszerűen mindenki kurva jól csinálta amit kellett. Meg a zene baszd meg; az is jó volt, Oscarra is van jelölve a betétdal.

(Egy dolgot utáltam csak, a természetellenesen sétálgató statisztákat.)

A Her című film nem ad megfejtést a szerelemről, sem a nőkről, sem a kapcsolatokról, azt sem erőlteti ránk, hogy mindenképpen ilyen jövő vár valamikor nemsokára. Nem okolja a technikát, nem az emberekben keresi a hibát, egész egyszerűen olyan baromi esetlenek lesznek a lépéseink, mint egy újgazdag budai gyereknek élete első viszkikólájától, ha arról van szó, hogy a sosem biztos érzelmi biztonság, az a kibaszott szerelem kopogtat a bejárati ajtó faburkolatán. Köszi Spike Jonze!

10/8,2