A filmvilág aktuális igazgatója, azaz Scorsese és iskolájának legkiválóbb tanulója, Dicpario, leforgatták az amerikai pénzvilág sétálóutcájának, azaz magának a Wall Streetnek az egyszemélyes önéletrajzát valami irgalmatlan rutinnal, ami nem feltétlenül jelent mindig jót.
Martin Scorsese (Dühöngő Bika, Viharsziget, A Tégla, Aviátor, New York Bandái, Casino, Nagymenők, Taxisofőr) talán már csukott szemmel, egy reklámszünetnyi idő alatt képes volna kasszasikert csinálni, de az a jó az öregben, hogy kibaszott lendületes és szemtelenmód élvezi amit csinál. Bár A Wall Street Farkasa talán az egyik legnagyobb kaszagép a 2013-as produkciók közül, ráadásul bizonyított, hogy minden idők legtöbb bevételét hozó Scorsese-filmje, ennek ellenére művészi nagysága sehol nincs például a Dühöngő Bika életrajzi filmhez képest. Ezt a filmjét semmiképpen nem szabad komolyan venni, mert a túlzások néha már csak kínba forduló vigyorrá fagynak az arcon és az inkább csak illemből elkövetett nevetések is számottevőek, viszont ha tényleg kurvára elengedjük magunkat és beleejtjük a kezünket a popcornos-zacskóba és mindenféle morális tartás nélkül engedélyezzük magunknak, hogy üvöltve röhögjünk, akkor igenis kiadja az élményt. Nem ez a film fogja vitathatatlanná tenni Scorsese teljesítményét és semmiképpen nem kell a magas egekig magasztalni, de az amúgy jó alaptémákat meglehetősen populárisan és mégis minőségien megfogó rendező tényleg olyan, mintha azért élne, hogy a filmvilágba magába minőségi vörösszőnyeget terítsen a néző lába elé.
Leonardo Dicaprio nem tudom, hogy miről híresebb; arról, hogy hány csúcsszexi szupermodellt gyűrt már bele az ágyába vagy hogy mennyire kiegyensúlyozottan, megbízhatóan és szimpatikusan jó színész, áldott jó produkciókkal és kedvenc rendezőinkkel a markában. Dicapriót szeretjük, a világ lassan kollektív Oscar-díj heggesztésbe kezd a kedvéért, csak hadd mutassunk már ki, hogy szeretünk és elismerünk!! Dicaprioról már ezen a linken, A Great Gatsby-s kritikámban részleteztem, hogy kinek a fiaborja és mennyire imádjuk, ezt nem írom le újra és bár megmondom őszintén, én speciel ezért a szerepért nem vágnám hozzá az aranyszobrot, ettől függetlenül nem lennék meglepődve, ha a Filmakadémia a rettentő nyomásra mégis neki ítélni (azért nem, mert szerintem Joaquin Phoenix a Herben, vagy Matthew McConanghey a Dallas Buyers Clubban sokkal durvábbat szólt, pláne az agyonajnározott 12 Év Rabszolgaságról már ne is beszéljünk, de drámai karakterekkel ugye sokkal könnyebb érzelmeket kierőszakolni...). Ettől függetlenül premierplánba kapjuk a valahavolt egyik legnagyobb és legkorrektebb OneManShowt, amit elbír a kamera.
Életrajzi ihletésű filmet azért nehéz csinálni, mert a játékidő érthetően hosszabb és az akarva, akaratlanul tárgyilagos ábrázolás és történetvezetés miatt könnyen előfordulhatnak üres járatok, mint a Betépve című filmben például. Ráadásul gyakran öncélú is lesz a végeredmény. Na itt nem; azzal, hogy Jordan Belfort (Leonardo Dicaprio) hataloméhséggel és pénzmámorral átitatott életét 3 órában adagolják, akkor sem emlékszem laposodó, vagy színvonalvesztő részre. Ezt a problémát amúgy egy elég jó húzással úgy bekkelték ki, hogy főszereplőnk, miközben végigvezet a kokain, a kurvák és a Wall Street szédítően pokolízű szentháromságában, néha ki-ki szól a nézőhöz és ahelyett, hogy elmagyarázná pontosan hogyan szedte meg magát más emberek vagyonából pofátlan módon, inkább csak a képünkbe gyűr egy zöldhasút, majd közli, hogy mindennek ez az oka, a rendszerről pedig annyit árul el, hogy kurvára nem volt legális. Megvallva az igazat, engem nem is érdekel több.
A film amúgy nagyjából nem szól semmiről; valahol ott kezdünk, hogy a '90-es évek pénzügyi világának egyszer csak hatalmas tőzsdemanipulátora lesz Leonardo Dicaprio, aki közben elhagyja nejét, hogy a hibátlanul gyönyörű luxusasszonnyal, Naomival (Margot Robbie) léphessen frigyre és kokainozza át luxusautóiban és meseszép yachtjában az időt, miközben gyerekei növögetnek a kastélyukban. Közben Gatsby-t megszégyenítő temperamentummal bulizik kollegáival és legjobb barátjával, Donnie-val, akit Jonah Hill alakít (Pénzcsináló, 21 Jump Street). Aztán igyekezne Svájcba menekíteni a pénzét lányok testére szik-szalagozva, mert az FBI meg baromira ott van ugye a seggében a Kyle Chandler (Zero Dark Thirty, AZ Argo-akció) játszotta ügynökkel az élen. Közben tényleg annyi történik, hogy lebasznak elénk pár jó poént és egy Tony Montana mennyiségű kokaint (ami a valóságban amúgy B-vitamin volt) és együtt keringőzünk a bűnös élvezetek báljában Dicaprio-val egészen addig amíg a filmnek így vagy úgy, tanulság nélkül vége nem lesz. A díszletben meg annyi a lényeg, hogy Szodoma és Gomora is diszkrétebb és erkölcsösebb mutatókkal rendelkezik, mint Jordan Belfort élete.
Természetesen túl van játszva az egész film, annyira amerika, hogy nem is hiszem, hogy van ennél tisztességesebb jelző rá. A gond tényleg csak ott volt, amikor a szereplők már néha jobban élvezték a filmet, mint a néző, ez olykor zavaró volt, de ezen túl kell tenni magunkat. Scorsese 20. filmje tényleg csak egy levezető desszert munkásságának díszvacsoráján. Amúgy is folyamatosan improvizálásra biztatta szereplőit és jobb, ha tudjátok, hogy Leonardo Dicaprio volt az, aki megfűzte a szőke főszereplőlányt 3 tequilával, hogy dobja le az összes ruháját, mert az eredeti forgatókönyvben sehol nem szerepelt ez a rész. Sőt a rendező ragaszkodott volna hozzá, hogy egy neglizsét kanyarítson magára Margot Robbie, de Dicaprio szerint muszáj kifejezni a vásznon, hogy mekkora hatalma van a pinának a férfiak fölött.
Ennyi, élvezetmozi, tudnék róla rosszat is szólni és nem azért nem szólok, mert odavissza vagyok a társaságtól, sőt a főszereplőn kívül még az általam agyonajnározott Matthew McConanghey-t (Dallas Buyers Club, True Detective, Magic Mike, Excsajok Szelleme) sem szerettem, sőt szinte senkit, mert mindenki pont egy hajszállal átlépte a jóízlésű poénkodás határát és nem a vicceik, hanem a személyük vált komikussá, ráadásul azt sem kedvelem, amikor nincsen átlényegülés a film végén és a mondanivaló helye tátong az ürességtől, de leszartam. Még komolyan meg is értem az 5 Oscar-jelölést, a 2 Bafta- és 1 Golden Globe-díjat, mert tempós és a hatása is olyan, hogy a film végén csekkoltam a tárcám, nem e tőlem is kicsalták időközben a forintjaimat. És lehet, hogy túlzás, hogy pár országban betiltották, vagy hogy már 300 milkánál jár a bevétel, de ha őszinte akarok lenni, akkor A Wall Street Farkasa azt tette, amiről a mozi alapjaiban szól: szórakoztatott!
10/7
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése