The Great Beauty - A Nagy Szépség - La Grande Bellezza

Hihetetlen milyen erős mostanában a mezőny jó filmekben. Szinte már szemtelen, hogy rendezők képesek felülmúlni önmagukat és elvárják a nézőtől, hogy olyan szinteken nyűgöződjön le, amiről azt sem tudtuk, hogy létezik. És hiába az elcsépelt kérdés, hiába a klisészerű téma, az élet szépségének nagysága még a legromantikátlanabb embereket is átmozgatta már az életben. Ráadásul teljes giccsmentességgel, háttérben Olaszországgal. Fogalmunk sincs, hogy kaptunk e választ, vagy van e válasz egyáltalán, sőt a kérdés elhangzásában sem vagyok biztos, de élveztem minden mozdulatát A Nagy Szépségnek.

Az olasz rendező, Paolo Sorrentino meglehetősen elismert és komoly név, nem véletlen, hogy a különféle filmfesztiválok zsűrijeként funkcionál. Sok mindent lehetne mesélni életéről és munkásságáról, de az általam kedvencnek tartott idézete szerintem magáért beszél: "I don't use Twitter. I'm serious person."

A The Great Beauty embertelen mélységét pedig a felszínesség legaranyszínűbb mocskában csónakázva mutatja be, ahol minden megfogalmazást, minden értéket, minden látszatot, minden történetet felülír a tény, hogy egy soha nem tudható végállomás felé sodródunk, ahol semmi mást nem csinálunk, csak régmúlt érzéseket idézünk fel újra és újra magunkban. Legalábbis a rendező állítása szerint ezekről a szembetalálkozásról akart mesélni nekünk.

Nem is értem, hogy az Arany Pálma jelölést hogyan nem váltotta díjra a film, mert a Golden- és Bafta-díjak is jelzik, hogy valóban a legjobb idegennyelvű mű 2013-ban. (Kíváncsi vagyok, hogy az Oscar-jelölés beérik e.)

Olyan grandiózus filmről van szó, ami teljes kortalanságban úszik, nem moralizál feleslegesen, tökéletes párbeszédekkel van átszőve és egész egyszerűen zseniális. Ilyenkor konkrétan sajnálom, hogy olyan sokszor használom a zseniális szót, mert amikor kimondom, pontosan az ilyen filmekre gondolok. Szeretném kifejezni, hogy kurvára nézze meg mindenki nemre és korra való tekintet nélkül, nem azért mert jobb emberek leszünk tőle, nem azért mert akkora a tanulsága, nem azért mert soha nem látott a díszlete, vagy hihetetlen színészi alakításokat kapunk, hanem egész egyszerűen olyan, a szó szoros értelmében természetes szépséggel bír a film, aminek az ízét csak és kizárólag az élet maga képes kiváltani mindenféle hozzáadott cukor nélkül.

A történetben sincsenek égigérő rejtélyek. Főszereplőnk Jep Gambardella (Toni Servillo), aki 65. születésnapját ünnepli olyan ritmusban, akkora diszkóban, elképesztően minőségi és a legfelsőbb körök eleganciájával, amilyenről mi kocsmai földi halandók még csak álmodni sem merünk. De Jep számára ez mindennapos. Valójában nem igazán csinál már semmit. 40 évvel ezelőtt megírt egy könyvet, azóta pedig annak irgalmatlan sikereit élvezi hanyag eleganciával. Ezzel alá is írta a belépőjét egy olyan világba, ahol minden a művészetek és a sznoboskodás. Ebben a kiüresedett és gazdag világban keres tovább, vagyis inkább sodródik és valami fenségesebbet akar érezni. Olyan, mintha valaki az égigérő paszuly legtetejéről még létráért kiáltana, hogy még magasabbra törhessen, hátha onnan többet lát.

Róma, mint díszlet pedig tökéletesen passzol főszereplőnkhöz. Mintha az egészet ő birtokolná; a világ, művészileg egyik leglenyűgözőbb városában bármit megtehet. Bármelyik szoborparkot, bármelyik festményt, bármelyik épületet bármikor meglátogathat, bármikor lenyűgöződhet, sőt akármelyik nőt megkaphatja, lefektetheti, majd kisétál két lépéssel az életükből. Nem rosszindulatból, csupán ilyen korban már nem hajlandó olyan dolgokra áldozni az idejéből, amihez nincs igazán kedve.

A nagypolgári élet édes útvesztőjében bolyong, reggelig járja az utcákat, hajnali részegségben találja magát Colosseumra néző teraszának székében, miután mindenki hazament. Nem is bolyong, nincs igazán eltévedve, csak sodródik, közben folyamatosan követelik tőle barátai a második könyvét, amit tűkön ülve várnak, de mindenki tudja, hogy nem fog elkészülni soha. Jep Gambardella pedig mindig arra hivatkozik, hogy Flaubert bicskája is beletört a projektbe, amikor a Semmiről akart írni. Ez az állandó hivatkozási pont jól tükrözi, kiüresedettségét. Ekkor találkozik Ramonával (Sabrina Ferilli), a negyvenes sztriptíztáncosnővel, akinek megpróbálja megmutatni Róma szépségeit és bevezetni őt a magas életbe és a mindenféle művészbaráti társaságaiba. Semmi testi kontaktus nem fűzi a lányhoz, pedig teljesen tökéletes alanya a nő a férfi vágynak. Jep inkább csak próbálja élvezni, hogy valakinek elmagyarázhatja, hogyan kell viselkedni egy temetésen, megmutatni Róma szépségeit és együtt bámulja a plafont, ami hősünk szemében tengerként hullámzik és repíti őt vissza fiatalkori emlékeibe, ami szüzessége elvesztésének éjszakáját idézi a lánnyal, aki nem régen halt meg.

És ebben a filmben tényleg minden van: olyan pásztázó kameramozgás, amire tömegek szemei sem képesek, olyan lágy és jól megválogatott zenék és áriák, amik építészeti csodákkal érnek föl, meg Róma boltívei alatt állatkerti zsiráfot eltüntető bűvészek, fehér kendővel a fejükön, teljes erőből kőfalba rohanó szabadtéri művészek vér áztatta homloka, kirakatban táncoló kurvák, részeg törpenövésűek, 104 éves apáca, adócsaló szomszéd, egy halomnyi szenvedő, modern művész, tetőtéri diszkók, olcsó kurvák, romlottság, hit, régi szerelem íze, halál, temetkezési viselkedési tippek kezdőknek, plasztikázott elit... És minden groteszk szereplő és öncélúnak tűnő kameramozgás és csendes, vagy túlbeszélt jelenet között nagyon nagyon halványan húzódik meg valami nagy szépség. Ami nem egy tárgy lesz, nem egy dolog, hanem valami érzés, ami úrrá lesz a nézőn. A film annyira él, hogy szinte önmaga főszereplője. Az egész olyan, mintha egy nagy könyvtárban lennél, végig merev csöndben vagy és ámulsz, de tudod, hogy van záróra, nem maradhatsz örökre és még gyorsan, mindenért oda akarsz kapni, mindenbe bele akarsz lapozni...Amennyire nem reális az egész, mégis annál igazabbak az érzések, amiket kivált.

A Nagy Szépségről akarva akaratlanul is olyan klasszikusok jutnak eszünkbe, mint Fellini, pedig szinte köze sincs a kettőnek egymáshoz; csak talán az az olaszos milliő a tagadhatatlan. Irgalmatlan jó film; azt hiszem, ha a The Great Beauty egy férfi lenne, akkor nekem fizetni sem kellene érte, hogy a kurvája legyek, beleszeressek, majd sírjak utána. És fogalmam sincs hogyan tette velem ezt a mű. A kérdésem ugyanaz marad, mint a filmnek is magának a végére: talán az egész csak egy trükk?

10/8,9