Blue Jasmine - (csakröviden)

Az Oscar-gála után szerettem volna látni, hogy mégis kinek pusztították oda a dolgokat, ezért is néztem meg rögtön a Blue Jasmine-t, hiszen Cate Blanchett ezért a szerepért kapta meg a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Abba ne is menjünk bele, hogy teljesen megérdemelte, abba viszont igen, hogy a film már korántsem olyan ragyogó, mint vártam. Valami furcsaság volt benne végig, valami egyedi, valami profi, viszont valami annyira ehetetlen, amit akárhogy rágtam nem bírtam megemészteni. Aztán a film végén jöttem rá, hogy a fura mellékízt az adta, hogy végignéztem életem első Woody Allen filmjét.

Sosem szerettem Woody Allen (Annie Hall, Vicky Christina Barcelona, Éjfélkor Párizsban) filmjeit, a rendezővel magával nincs bajom. Szerintem bámulatos, hogy valaki 80 éves korában még él hal a művészetéért, hogy valaki, akinek elismert stílusa, tapasztalható egyénisége és hitelesített sikerei vannak, mindezek ellenére sem jelenik meg soha egyetlen díjátadón sem. Sajátos hozzáállása az élethez pedig összetéveszthetetlen. Azonban engem soha nem győzött meg, más típusú filmek foglalkoztatnak és bár sohasem zavart és nem utáltam a műveit, egyszerűen képtelen volt elvarázsolni a munkássága. Miután Woody Allen körbehaknizta Európát és Barcelonában, Rómában és Párizsban is forgatott egy filmet, ahonnan szinte üdvözletét küldte a nézőknek, azután visszatért az államokba és most onnan mesélt nekünk Cate Blanchetten keresztül.

Jasmine (Cate Blanchett) életébe akkor csapódunk bele, amikor tönkrement házassága és elvesztett vagyona emlékképeitől gyógyulni képtelen halmazállapotban New Yorkból San Francisco repül, hogy testvérével - aki amúgy nem vérszerinti rokon, csak ugyanaz a család fogadta őket örökbe - találkozzon. Ginger (Sally Hawkins) teljes ellentéte nővérének. Egyszerű lány, takaros otthonnal, a helyi supermarketben létező állással, ráadásul el is vált és egyedül neveli két fiát. Ezzel szemben Jasmine a sznobok sznobja, akinek rosszul lesz a tüdeje, ha nem a New York-i Upper East Side levegőjét szívja és nem pihen a csuklóján magabiztosan egy Louis Vuitton táska. Jasmine személyisége menthetetlen. Mérhetetlenül lenéző másokkal, az önsajnáltatás határtalan pocsolyájában dagonyázik és bármit megtenne érte, hogy ugyanaz az unatkozó fölöslegesen dúsgazdag, gyermektelen feleség lehessen a legdrágább selyemruhákban, aki ezelőtt volt. Most azonban nem maradt férje, kitaszított lett a legfelsőbb körökből és minden búbánatára két darab biztos recept létezik: vagy másokat hibáztat, vagy szégyentelenül nyomja magába a vodka-xanax koktélokat.

Mindeközben a kettétört asszony panaszáradatából és múltja színpadias siratásából áll össze történetünk, ahol visszaemlékezve előkelő életére, végignézhetjük hogyan ment tönkre luxuskivitelű álomélete exférjével (Alec Baldwin). A történet tehát párhuzamosan fut és ahelyett, hogy a story újragondolásával Jasmine megkönnyebbülne, túllépne, esetleg jellemfejlődne, vagy tanulna hibáiból, inkább testvére ösztönös élet iránti romantikáját akarja kordában tartani és a jelenlegi, egyszerű és szegény udvarlójánál jobbat találni neki, meg természetesen önmagának is. Nem is lenne messze célja megvalósításától, azonban a képmutatást képtelen feladni és ennek előbb utóbb ára lesz.

Nem egy tömegsztori, de ettől függetlenül valahogy végig azt éreztem, hogy a világ egyik legfeleslegesebb filmjét nézem. Akkor is, ha a képi világban volt valami tényleg aranyozott, ami miatt nem bírtam levenni róla a szemem és Alec Baldwin (A Tégla, 30Rock, Fogd a Nőt és Fuss) vagy Sally Hawkins (Ne Engedj El, Submarine, Little Britain) a képernyőn mindig üde folt. Cate Blanchett (Benjamin Button Különös Élete, A Gyűrűk Ura, Bábel, Kávé és Cigaretta) meg nem véletlenül pakolhatja ki a polcra otthon az Oscar-, Golden- és Bafta-díjat, ugyanis mindent vitt a nő idén ezzel az alakítással, ami tényleg annyira eredeti és profi, hogy azt kevesebbel szégyen lett volna értékelni.

A Blue Jasmine film végigcipel a hátán egy személyiségtípust, kurvajó színészekkel egy teljesen romantikamentes szerelmi történetben, ami néha drámai, néha komikus, leginkább bohémkodó. Valószínűleg nekem kellett volna átlényegülnöm és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztatott, vagy én vagyok csak olyan balfasz, hogy nem látok a sorok közé és rosszul értelmeztem mindent. Nem tudom, lehet. De Woody Allen valahonnan máshonnan szemléli az életet, mint én. Nincs ezzel baj, ettől szép a világ, a filmezés meg művészet, ezerfelé ágazik; a gond csupán annyi, hogy én ezzel nem tudok mit kezdeni. A Blue Jasmine nem egy rossz film, viszont nem is jó.

10/6,5