A Warrior egy kemény film, kemény ütésekkel, ami akár elcsépelt is lehetne, el is csépelik pár helyen, de a jó színészek túl jól játsszák a szerepüket és a vásznat elöntő tesztoszteronszagból egy okos dráma képes magának utat törni.
A harcos, boxos filmek valahogy képtelenek kikopni a vászonról; valószínűleg azért, mert nagyon jó alapanyagból tevődnek össze, okos főszereplő választassál könnyű a kontrasztokat kihangsúlyozni, aminek az a koncepciója, hogy betonkemény felsőtesteket mutogatunk, dunyha-puha/esendő belsővel. A műfaj tényleg nem új, kezdjük a Rocky-nál, vagy a klasszikus Dühöngő Bikánál, aztán női oldalról is megközelítve a dolgot ott van a Millió Dolláros Bébi, ami műfajának eléggé gyenge darabja, mégis híressé vált, aztán elérkezünk napjainkig, a Ray Donovanig, ahol konkrétan már egy egész család kollektívan a box bűvkörében él és eszméletlen hatásos drámaiságot képesek csempészni ebbe a miliőbe. A legjobb a témában kérdés nélkül Aronofsky, The Wrestler című filmje, amiben Mickey Rourke úgy ingadozik ide-oda a ring adta dicsőség és a hétköznap adta megaláztatás közt, mint az egyszerű egyetemisták tekintete zh-n a tanár és a cetlire írt puska közt.
A Warrior struktúrája ebből a szempontból abban más, hogy itt egy nagy harcra koncentrálódik a történet és több időt szentelnek az előjátékra, mint a Pornhubra feltöltött filmek akármelyikében. Nagyon titokzatosan indul a történet ami az elején azzal operál, hogy határozottan felállítja a szereplőit; Tommy (Tom Hardy) visszatér a szülőfalujába, ahol felkeresi apját, Paddy-t (Nick Nolte), aki a jelek szerint már három éve absztinens, de valószínűleg többet ivott, mint a szigetfesztivál közönsége teltházas napokon, mert irgalmatlan gyűlöletes képet kapunk róla, amit ő maga is elismer. Nem túl idilli a találkozás, elég érthetetlen is, de inkább azért, mert Tommy életútját homály fedi.
Másrészről megismerjük a másik testvért, Brendant (Joel Edgerton), aki ugyanabban a pokoli gyerekkorban részesült, így ő sem ápol klasszik apa-fia viszonyt Paddy-vel. Azonban neki látszólag összejött az amerikai álom: szépremázolt kertesházban él feleségével Tess-szel (Jennifer Morrison), vannak gyerekeik, vasárnapi programjaik és közben fizikatanárként dolgozik a helyi iskolában, ahol a diákok is kedvelik. Az egyetlen, de annál valósabb problémájuk anyagi vonzatú, amit ha nem tudnak valahogy kiküszöbölni, akkor elveszítik a házukat. Az egyetlen megoldás, ami a feleségnek kurvára nincs ínyére az lehet, ha Brendan újra felhúzz a kesztyűt és benevez a közelgő megmérettetésre, az úgynevezett SPARTA-ra, amin a legnagyobb harcosok vesznek részt a meglehetősen nagy pénznyeremény reményében.
Ennek a három férfinak az érzelmi halmazállapota viszonylag megfejthetetlen; folyamatosan azt érezzük, hogy a fizikai értelembe vett küzdelemnél még nagyobb küzdelmet jelent az egymáshoz való viszonyuk kezelése. A karakterek jól elkülöníthetőek egymástól, ahogy végigkövetjük őket az edzések alatt; mind hármukban bőven van titokzatosság, a folyamat nagyon szépen, jó ritmusban bontakozik ki és nem kapjuk egyből telibe az arcunkba a teljes képet, ami a családi múlt igazi drámájának mélységeit feszegeti. Nincsenek fölösleges időhúzó jelenetek az edzések bemutatásával, minden egyes mozdulatban megbújik egy-egy történetkocka, ami egy várrá alakul a végére.
Tommy-ról megtudjuk, hogy tengerészgyalogos volt, azonban pont akkora bajba keveredett a sereggel, amit egy ilyen típusú férfitól elvárhatunk. Azonban a törvényenkívülésige folyamatosan megkérdőjeleződik, mert közben több erkölcsi góllal is el tud számolni az életútján; minthogy ő próbálta megmenteni az anyját a családból, amikor megszökött vele az apjuk elől. Közben kiderül, hogy a testvére nem tartott velük, mert a szerelmet választotta, ami megint nem egy néző által ostorozni való tulajdonság. De a bűnökért és a keserű múltért való vezeklés teljes mértékben az apában teljesedik ki. Amíg a testvérekről megtudjuk, hogy évek óta oldozzák fel magukat kisebb nagyobb sikerrel a múltban elkövetni vélt hibáikat, addig az apa vezeklését a jelenben kapjuk meg, így az ő drámaisága fényesen csillog és verejtékezik a vásznon. A hányattatása kétségkívül kiérdemelt, de a haldokló emberekbe akár gyűlölettel tele is nehéz belerúgni, így keserű szájízzel követi figyelemmel a néző a szenvedését, akkor is, ha belül tudja, hogy az ember pontosan azt kapja ebben a szituációban, amit érdemel.
A történet egy deka meglepetést nem okoz azzal, amikor a nagy párharc végül fizikai és lelki értelemben is a két testvér között folyik le az arénában. A háttértörténet tudatában mindenki egy erkölcsi győzelemben reménykedik, azonban hiába érezzük azt, hogy valami ősi igazságnak kellene nyernie és a magasba emelkednie, egyszerűen zavarban vagyunk, mert fogalmunk sincs, hogy kiért kellene szorítani. Ez akkora bizonytalanságot képes teremteni a nézőben, hogy egyszerűen megfeszül mindenki, aki dönteni akar, hogy melyik igazságban hisz. A film abszolút képes drámai csúcspontot teremteni és azt nagyon szépen tudja kifuttatni; mondhatnám, hogy tankönyvszagúan, de valahogy sokkal több benne az őszinteség. Ha csak arra gondolok, hogy Tom Hardy nemessége, amit ő nem érzett saját magában, de követelték tőle az mennyire erősen átjött. Bűnösnek voltál képes magad érezni, mert te is pontosan tudod azt, hogy milyen érzés valami közönségének lenni és követelni a hősöket bármi áron úgy, hogy közben nem érdekel ki valójában az az ember.
Pedig néha előfordult, hogy akadozott a film és pontosan azért, mert beleesett a hollywoodi klisék feneketlen kútjába és bár hamar képes volt abból kimászni, azért akarva akaratlanul is rajta maradt pár felesleges közhely. Ilyen volt az otthon maradt családtagok, barátok, tanítványok komikus őrjöngése, amiben semmi őszintét nem éreztem, sőt úgy vélem, hogy a készítők eljátszottak a gondolattal, hogy humort visznek ezekbe a jelenetekbe, de nem csakhogy ez borzasztóan kínos volt, de egyáltalán nem is illett ebbe a miliőbe. Vagy ugyanilyen felesleges agyonhasznált klisé volt az összes egykiütéses győzelem is, ami olyan gyakori volt, mint a rendőrök kurvaanyázása egy magyar-román meccsen.
A film erőssége azonban kétség kívül a színészek. Minden rendben volt Joel Edgertonnal (The Great Gatsby), talán ő volt a legkevésbé kiemelkedő, de passzolt rá a szerep; ugyanúgy, mint a feleségét játszó Jennifer Morissonra (House MD, Once Upon a Time, How I Met Your Mother). Nick Nolte, akit még Oscarra is jelöltek ezért a szerepért, egyszerűen annyira hiteles és annyira jó, hogy az ilyenek miatt létezik a színész szakma. De aki számomra egyszerűen zseniális, aki annyira felépítette a karakter minden egyes mozdulatát és rezdülését az Tom Hardy (Mad Max, Locke, Inception, Lawless). Ez a férfi nem véletlenül tart ott ahol, akkor is, ha valahol minden karakterében van valami nagyon hasonlóan eljátszott, mindegyik filmjében. De olyan őszintén űzi ezt az ipart, hogy nem lehet előtte nem leborulni. Például valóban eltörte a bordáját és az ujját forgatás közben és ezt a szerepet annyira szerette volna, hogy a meghallgatás előestéjén megjelent a rendező, Gavin O'Connor, háza előtt éjfél tájban, bekopogott és onnantól kezdve öt napot megállás nélkül együtt töltöttek. A legjobb döntés volt erre a szerepre.
Nem tudom, hogy a rengeteg hordozott hiba mellett miért a boxos filmek ennyire jók. Talán mert a férfi érzelmek manifesztálódnak egy fizikai valóságban és ez rendkívül emberivé és nyerssé teszi, mert ez az a dolog, ami bárki, de tényleg bárki legösztönösebb kifejező eszköze. Csak nyilván nem mindenki ezzel operál a mindennapokban, de pontosan tudjuk milyen lenne néha odabaszni egyet-kettőt.
Kemény film a 2012-es Warrior, amiben kemények a pofonok, mégis olyan, mintha egy puhának tűnő üveggolyót kellene lenyelnünk miközben nézzük és bármilyen sima is legyen a felülete, akkor is félünk, hogy szilánkosra törik a torkunkban.
10/7
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése