Mr. Robot

Az Y generációs Fight club, ahol egész estés film helyett sorozat formát kapunk. Kicsit jobbak a vágások, ugyanaz ellen a rendszer ellen lázadunk még mindig, csak más a díszlet, okosabbak a telefonok, stilizáltabbak az életviszonyok és már egyre kevésbé vagyunk meggyőzhetőek arról, hogy valóban, csont nélkül akarjuk e ezt a forradalmat ami valami láthatatlan, de a hétköznapjainkba szivárgott hatalom ellen irányul.

A Mr. Robot egy meglehetősen friss sorozat, amit az USA Network ad le hétről hétre. Értenek a sorozatgyártáshoz; ők adnak otthont a végeláthatatlan évadokat és városokat megélő CSI sorozatoknak, a Suitsnak, a Gracelandnek, a House MD-nek, a Modern Family-nek, hogy csak a legsikeresebbeket említsem. Úgy látszott most valami nagyon egyedi fába vágták a közmondásos fejszéjüket az új dráma-thrillerükkel, ami egy öntörvényű srácról szól, egy számítógépzseniről, aki meghekkelni készül minden mocskos nagyvállalatot, hogy ezáltal kitörjön egyfajta III. világháború, csak fegyverek ravaszai helyett a klaviatúrákon izzadnak az ujjak.

Az üzenet nagyon egyszerű, nagyon őszinte, borzasztóan nyers és könnyen befogadható, azonosulási alapnak pedig olyan szinten kiváló, hogy a könny is kicsordul tőle örömében:

"FUCK SOCIETY"

Persze nem most látunk először spanyolviaszt, számtalan mennyiségű mozgóképes dolgozta már föl ezt az életérzést. A legérdemesebb példa erre David Fincher Fight Clubja, ami annyira kultikus, hogy felesleges rá szavakat koptatni, mindenki ismeri a történetet, úgy összességében a legzseniálisabb korfilm az aktuális rendszer ellen való lázadásról és szinte ijesztő belegondolni, hogy még mindig mennyire aktuális. Persze mindig kell egy központi karakter, valaki, aki ugyanolyan megszokott díszletben éli az életét, ugyanazokat a munkákat dolgozza, mint mi meg a szomszédaink, ugyanazt eszi, mint mi, nem a Kryptonon született, hanem a János Kórházban és ugyanúgy lakbért kell fizetnie, mint nekünk, azonban valahogy bekattannak, vagy felszínre tör az az énjük, amit mindenki más gondosan elnyom magában és egyszercsak meg akarják menteni a világot. Azonban öntörvényűségüknek köszönhetően, saját morális skálájukon ítélve meg az igazságosságot, mint olyat, sokszor késztet elgondolkodtatásra, hogy bár akarjuk mi is a változást, vajon tényleg az övék e a helyes eszközök. Ilyen volt Scorsese Taxisofőrje is. Azonban ha bizonytalankodunk, ha nem, valahogy akkor is mindig drukkolásra szorul össze az öklünk és őszintén reméljük a sikerüket. Sorozatban meg ilyen volt Dexter, aki saját szociális képtelenségét szerette volna leküzdeni, de nagyon ügyesen átdefiniálta a gyilkolászást a világmentetés fogalomtárába. Mi meg elhittük neki.

És mi más lehetne faszább téma az aktuális kor elleni lázadásnál. Az örök állandó, olyan biztos, mint az, hogy a Kazinczy utcai kocsmákban péntekenként 20percet kell várni amíg kirendelheted a fröccsödet.

Én megnyitom a csapot és folyik belőle a víz, közben pörög a vízórám, a világ másik felén szomjan halnak a csecsemők, egy felsőbb réteg meg olyan import ásványvizet szürcsölget, ami márkájának a nevét valószínűleg akkor sem tudnám helyesen leírni, ha rágugliznék. Ki ne érezné, hogy valami nincs rendben a világgal ilyen folyamatok láttán. A középosztály meg könnyen lázad, mert van rá ideje a multik szürke árnyékában, amit ők maguk tartanak életben. Azonban kifejezetten radikális mozdulatok nincsenek. Eszmék és találgatások végtelensége, egy szövevényes világ, egy olyan számítógépekbe kódolt társadalomban, ahol már minden virtuális térben történik. A vásárlás, a fizetés, a gondolatok megosztása, a reklámok felfalása, a párkapcsolatok és még sorolhatnánk, amíg a nap le nem megy kétszer.

A Mr. Robot főszereplője pontosan ennek a színtérnek a katonája. Elliot könnyen igazodik ki ebben a világban, bár megváltoztatni nem tudja, de mindenkinél egyszerűbb a dolga, ő ugyanis egy számítógépes zseni. Tisztában van vele, hogy bárkit ki lehet ismerni az internetes szokásai által, illetve arról, hogy mit találunk róla a neten. Ezzel tölti főhősünk az idejét, meghekkel embereket; nem maradnak számára titkok, tudni fogja, hogy mire költöttük a fizetésünket, az anál-szexes pornót preferáljuk e vagy sem, kivel és mit leveleztünk, mit osztunk meg magunkról és kivel.

Elliot azonban híján van a szociális képességeknek; amennyire magabiztosan mozog a számítógépes valóságban, annyira esetlen a kézzel fogható realitásban. Az emberi kapcsolatait nehezen tartja kézben, magányos típus, teljesen olyannak tűnik, mint Dexter, leszámítva, hogy jobban tudja definiálni a szociális problémáit és nem érzelemmentes. Ő is kábítószerezik, néha szexel a dílerével, közben kimondatlanul szerelmes a gyerekkori barátjába és képes átlagpolgár módjára munkába járni minden nap. Azonban ő egy zseni, az a megnemértett fajta, ami nagyon elcsépeltnek tűnhet és az is, de az ilyenre mindig érdemes építeni a központi figura szerepét. Ami szimpatikussá teszi, hogy egy úgymond világmegváltó szerepben tetszeleg és ki is mondja, nekünk, a nézőknek - ugyanis a folyamatosan elhangzó belső monológok tulajdonképpen folyamatos egyoldalú beszélgetések a nézővel - szóval ki is mondja, hogy meg akarja menteni a világot; a maga módján.

Már az első részben kapunk egy jelenetet, ahol egy kávéház-franchise tulajdonosával szemben ülve, rezzenéstelen arccal közli, hogy ő bizony most ki fogja őt csinálni, mert ugye utánajárt a fickónak és kiderítette, hogy egy mocskos pedofil, aki egy gyerekpornó hálózatot üzemeltet és miután gondosan elmagyarázza az embernek, hogy tud róla mindent, a személyes a dolgairól, utána feláll és az általa anonimban kihívott rendőrök már csukják is le a férfit. Persze meg akarta előtte vesztegetni Elliotot, de ő leszarja a pénzt, tényleg nem érdekli, nem azért csinálja, látszik rajta, hogy felidegesítik az emberek, hogy meg akarja tisztítani tőlük a világot és akkor, amikor ezt csinálja, akkor igazán önmaga tud lenni. Akkor egy pillanatra nem a magányos árva-gyerek, aki egy kopott albérletben tengeti a mindennapjait és szinte életre kel ezekben a mozzanatokban és még a kommunikációs képességei is megütik az elvárt szintet, pedig a hétköznapi életben csak minimálisan alkalmazza ezt a skilljét.

A Mr. Robot pilotja volt a legjobb amit eddig életemben láttam, ezt le kell szögezni. Minden tökéletes volt benne, annyira erős volt mind történetileg, mind képileg, mind karakterileg, hogy az díjat érdemelne.

Elliot egy betegesnek tűnő antiszociális figura, aki mestere annak, amit csinál. Elítéli a társadalmi konvenciókat, egy kapucnis felsőben jár - mint egy aktuális Donnie Darko - ami inkább rejtőzködés, mint stílus. Mindig a legrosszabbat feltételezi az emberekről és ami őszintén elkeseríti és kiábrándítja, hogy szinte soha nem cáfolnák rá a feltételezéseire. Nappal egy biztonsági cég embereként dolgozik, akik egy kimondottan hatalmas másik cég alá dolgoznak be, ami Elliotnak vágya lesz, hogy tönkretegyen. Közben a munkatársa, a mézszőke hajú lány, akivel régi a barátságuk és bár a kötődésük valamilyen szinten kölcsönös és ösztönös, a lánynak egy seggfej udvarlója van. Az első részben keményen meghekkelik Elliot cégét, amit a zsenink megment, mint mindig, azonban rájön, hogy az egész beavatkozás nem is a munkahelye ellen irányult, hanem személyesen neki szólt; egyfajta teszt volt, amit neki szántak. Miután erre rádöbben felkeresi őt egy csoport, egy magát Mr. Robotak nevező idősebb férfival az élen, akik egy pénzügyi válság előidézésén szervezkednek, aminek az lenne a lényege, hogy hirtelen minden adósság eltűnne a virtuális színtérből és egy hatalmas történelmi vagyon-újra-elosztás következne a számítógépek monitora mögül. Az egész borzasztóan titokzatos és egyelőre átláthatatlan, de a kezdeti dilemma után biztosak lehetünk benne, hogy Elliot bele fog menni a tervbe, mert pontosan tudjuk, hogy éppen valami ilyesmire vágyik, ezzel dönthetné meg a világot.

Közben persze Elliot az a paranoia kísérti, hogy valaki követi őt, ami később be is igazolódik, amikor a pilot végén egy nagy fekete és márkás autóban elszállítják őt oda, ahol annak a cégnek az egyik kisfőnöke foglal helyet, amelyiket a leginkább szeretne tönkre tenni.

Rettenetesen izgalmas, tele vagyunk kérdésekkel, hirtelen úgy érezzük, hogy Elliotot mind a két csapat felfedezte magának és fogalmunk sincsen, hogy mi lesz az ő kiútja, vagy választási lehetősége.

Volt cliffhanger, egy beteges módon szexi főszereplő, egy érdekes történet, egy jó téma, gyönyörű vágóképek New york-i díszletben, jó szövegek, állítólag az egész hekkelés is sokkal hitelesebben van megcsinálva, mint az ezelőtt ezzel foglalkozó filmekben/sorozatokban. Egyszerűen lenyűgözött a bemutató rész.

Aztán jöttek a gondok. A történet megy tovább minden szálon a felvázolt útvonalon, kár is róla többet beszélni, aki látta tudja, aki nem az majd megtudja, úgyis mindig az alapkoncepció a fontos, azonban ezek után már csak nagyon ritkán tudták megakasztani a lélegzetemet. Pedig csont nélkül berendelték a második évadot is. De hiába adja Elliot a nézőknek minden bizalmát a hozzánk való narrálással, valahogy több helyen megbukik a sorozat. Nem feltűnően persze és valószínűleg ezt magyarázza az is, hogy az IMDB-n egyelőre 9,0 pontos a sorozat, ami kiugrón magas. Én ezt a témának tudom be, illetve a ritka igényes felvételeknek, valamint a főszerelő élvezetes játékának.

Még azzal is meg tudtam volna békélni, hogy a történetet néha olyan szinten összekuszálják, hogy azt még a 30Y is nehezen bogozná ki. Ilyenek voltak a képzelt részek, a hallucinációk, amikből néha egész egyszerűen csak túl sok volt és én egy borzasztóan olcsó eszköznek tartom. Nagyon egyszerű mindenféle felelősség nélkül összezavarni a nézőt olyan jelenetekkel, amikre később azt mondhatják, hogy ezek csak a képzelet szüleményei voltak. De ami tényleg a legjobban zavart azok a karakterek voltak. Minden ami hiba, elkövették. Egyrészt túl klisések lettek. A világot megdönteni készülő csapat annyira tipikus lett, hogy azt még leírni is szégyenlem, de tényleg van benne egy nagypofájú, durván szexi hipszter-csaj, egy füvet áruló néger, egy dagadtabb számítógépzseni és egy vallását erősen képviselő ázsiai lány. Innen már könnyen kitalálható, hogy nem csak ebben a csoportban, de úgy jellemzően az egész sorozatban mindenki meglehetősen egysíkúra sikeredett karakterileg; vannak a nagyon kapzsik, a nagyon gonoszok, a nagyon őszinték, a nagyon lelkiismeretesek ésígytovább. Amúgy nyilván a hétköznapokban is van az embereknek egy viszonylagosan meghatározható tipikussága, de ezzel pont azt a lehetőségüket lövik el, hogy titokzatossá és kiszámíthatatlanná tegyék az eseményeket, hisz könnyű kitalálni kinek mi lesz a reakciója egy egy szituációra. Ebből a szempontból talán az egyetlen kivétel Tyrell Wellick, aki egy nagyravágyó dolgozója a gonosznak definiált cégnél (persze neki meg különféle szexuális szokásai vannak, pedig a csávó anélkül is épp elég érdekes lett volna, de sajnos ebből a szempontból őt is sikerült túltolni).

Ráadásul ami a legszembetűnőbb, hogy nincs meg a szereplők között az összhang. Nem működnek együtt. Nagyon határozott mozdulatokkal lettek kiválogatva, de mintha megfeledkeztek volna arról, hogy milyenek lesznek együtt. Elég ha csak arra gondolok, hogy a The Killingben milyen volt Linden és Holder párosa, aki szavak nélkül gyönyörűen olvadtak egy párosba, de itt ez nemhogy nincs meg, hanem szembetűnően hiányzik. Akár a hekkercsapat, akár a kétszereplős jelenetek. Egyszerűen hiányzik a kémia.

A legnagyobb szerencsénk tényleg az, hogy Rami Maleket (Házi Háború) kérték föl a főszerepre. Egy nem átlagosan szépfiú, de nem lehet nem őt figyelni. Viszi a hátán a show-t, tökéletesen elmebeteg az XL-es méretűre nyitogatott szemeivel, a karaktert teljesen átéli, elhiszel neki mindent amit mond és csak élvezed, hogy ő a színész a vásznon; én határozottan beleszerettem, nincs menekvésem. Az egyetlen mellékszereplő akit kiemelnék, a Tyrell Wellicket alakító, svéd származású Martin Wallstörm, aki a második legélvezhetőbb színészi alakítást nyújtja és nem feltétlenül csak azért, mert kellően érdekes a karaktere, hanem mert jó a csávó.

A sorozat egyik rendezője az eredeti Tetovált Lányt jegyző Niels Arden Oplev aki hozza a szintet, mert nagyon jó rendezést láthatunk epizódról epizódra. 

A Mr. Robot társadalomkritikája elsőre elcsépeltnek tűnhet, de nem az; legalábbis számomra nem tud unalmas lenni a téma. Annyi a hiba a társadalmunkban, szinte üvölt, hogy mennyi és ez bőven ad opciót a megérdemelt elemzésre/fikázásra/elgondolkodásra. A topik valahogy sosem veszt aktualitásából, mert igazi forradalmat nem élt még meg soha, de mindig drukkolunk, hátha. Fuck Society! - érezzük ezt mi is belűről, így nyersen, kimondva, vagy csak gondolatok formájában és lehet, hogy álszent, de akkor is tagadhatatlan. Ez az amit elénk terít a Mr. Robot és ez egyáltalán nem baj.

"I'm not saying anything new, we all know why we do this, not because Hunger Games makes us happy, but because we want to be sedated. Because it's painful not to pretend, because we're cowards. Fuck society."

10/7