Frank

A Frank egy nagyon fura film, zenészekről szól, egy bandáról, akik alkotnak, aztán lesz valami, mert ugye kell egy történet, az muszáj és van benne zene is, mert ez a témája, meg egy fickó, aki folyamatosan egy hatalmas, csodálkozó tekintetű maszkot visel a fején. Az érzés, amit kivált, az pedig olyan tragikus és komikus egyszerre, néha nehéz is eldönteni, hogy melyik pillanatban pontosan melyiket is kívánja kiváltani. A két jelző közül egyikben sem a legerősebb és már az első képkockákból látszik, hogy nem a multiplexek vásznára készült, hanem a filmfesztiválok karjába szülték, de annak ellenére, hogy nem egy kifejezetten jó film, mégis nehéz róla rosszat mondani.

Lehet, hogy nem kéne bedőlni annak, ha egy méltán híres színész hajlandó elvállalni egy olyan filmszerepet, amiben egész végig egy óriási maszkot visel a fején, de ha Michael Fassbender erre igent mond, akkor arra az ember kíváncsi lesz. Mégis hogyan lehet arcmimika nélkül színészkedni, furcsának hangzik és valójában az is. De a rendező, Lenny Abrahamson ezt álmodta meg. A címszereplőt persze ihlette valami, méghozzá a brit-zenész-komikus, Chris Sievey, akinek az egyik eljátszott figurája az azonos nevű Frank volt. A film hangulatát nehéz lenne megfogni; ha elég nagy füstben ülnék egy romkocsma legmélyén, akkor bizonyára azt mondanám, hogy azért, mert olyan komplex, de ha égetnivalóan őszinte akarok lenni, akkor azért nehéz, mert nem olyan átütő. Néha az Egy Hulla, egy Falafel és a Többiek című film ugrott be; annak volt pont ilyen ívben váltakozó drámai, abszurd és ironikusan nevettető a készlete, de ott valahogy nagyobb távokat voltak hajlandóak bejárni ezekkel az eszközökkel. És hiába próbálja meg végigzongorázni ezt a pályát a Frank is, valahogy sokkal bátortalanabbul fogja le ezeket a hangokat; például a történettel, ami annyira sincs túlbonyolítva, mint egy magyar popszám alapritmusa.

Jon egy abszolút wannabe rocksztár, aki harmincas évei közelében konkrétan vért izzadna azért, ha volna tehetsége a zenéléshez, olyan őszinte, tanulhatatlan ihlete az alkotáshoz. Az nincs neki, csak önsajnáltatott vágyai, míg egy véletlen folytán bele nem keveredik egy bizarrul elbaszott, eredetinek tűnő, indie, elektro hangzásokkal bíró zenekarba, ahol a tagok maguk a nagybetűs Művészek. Ők tényleg a zenéért élnek, nekik az az önmegvalósítás, a reggeli kávéban a cukor, a szívben a fröcsögő vér.
És ott van a frontember Frank, akit mindenki csodál, istenít és zseninek könyvelik el, de indokoltan; ez fontos. Frank alapvető érdekessége az kéne, hogy legyen, hogy tényleg baromi tehetséges, de az ő misztikumát mégis az adja, hogy éjjel nappal, fürdéskor, evéskor, szaráskor, fellépéskor, próbákkor egy hatalmas papírfej takarja az arcát, amin kábé annyi érzés mutatkozik meg, mint Steven Seagal arcjátékában. De ennek ellenére sem Frank, sem a többi szereplő nincs túlmisztifikálva, ami kifejezetten értékelendő, inkább csak olyan kedves nyersességgel vannak bemutatva. Szerencsére Jon kimondja és folyamatosan felhozza helyettünk, nézők helyett is, a témát hogy vajon mi az isten van a maszk alatt. De hiába, nem kapunk választ; egy darabig biztosan nem. A történet meg közben megy tovább, a srácok leköltöznek az erdő szélére egy kis házba, napoknak induló hónapokra, amíg el nem készítik az új lemezt. Alkotótábor, ahol megőrülnek, veszekednek, zenélnek, komikusan keményen basznak a jakuzziban, felélik minden pénzüket, alszanak, öngyilkosok lesznek, nevetnek, idegeskednek és bármiáron a tökéletesre törekednek. És minden egyes mozdulatuk a felsoroltak közül olyan könnyedén van bemutatva, mint egy vékonyraszelt parizer.

A teljes külvilágtól való elzártság a tagok részéről  nem kényszeres, mindinkább természetes. Kivéve Jonnak, aki az egészben inkább a művészkedés életérzését látja, ezért adja át neki magát, úgy érzi végre eljött az önmegvalósítás pillanatra, a fordulópont, amire várt, mint a főszereplők a mesékben. De persze itt vagyunk, ebben a világban, mit ér a siker, ha senki nem tud róla, ezért Jon folyamatosan Twitterel, Facebookol, Tumblrel, Youtube-ol a banda életéről, munkásságáról, mozzanatairól; a követők meg jönnek, mint a muslincák a rohadt gyümölcsre.

Jon már érzi a siker győzedelmének mámorító ízét a szájpadlásán, ám erről meg kéne győznie a bandatagokat is, valahogy eléjük kell tárni, hogy nem hagyhatják kiaknázatlanul azt a lehetőséget, hogy valakik legyenek. Ez egy vesztett csatának tűnik, mivel a többiek konkrétan leszarják a rajongókat - és Jont is - , a fényesen csillogó hírnevet, ők önmaguk közönsége. Azonban elég Frankkel elhitetni, hogy ez a következő lépés, akkor mindenki megy. Frank olyan naivan örül meg a lehetőségnek, hogy lehet közönsége, akár nagy közönsége, miért ne, nem becsvágy van benne, inkább kíváncsiság, így belevágnak egy utazást igénylő zenés versenyen való indulásba, ahol természetesen semmi nem úgy sül el, ahogy tervezték. Nem is egyféle filmbeli csúcspontként kell elképzelni ezt a megmérettetést, hanem a történet egy szálának, ami ugyan olyan jelentőséggel van belefűzve a sztoriba, mint minden más. Azonban persze fontos, hisz így mindenkinek egy másik arcát, egy másfajta reakcióját ismerhetjük meg és végül belépünk a film végjátékába is, ahol a kavarodás után izgatottan várjuk, hogy képes e elsimulni minden és nem feltétlenül azért, mert minden rendben volt úgy, ahogy régen volt, de olyan lesz a néző, mint agy 10 éves kor alatti gyerek, aki lefekvés előtt biztonságba, rendezetten pakolja el a játékbabáit; valahogy mi is ebben az állapotban akarjuk tudni a szereplőket.

A történet viszonylag nyers és átlátható, de van ennek a közmondásos éremnek egy másik oldala, egy kérdőjellel a végén, hogy vajon mit akar mondani a film. Ami zavarbaejtően szimpatikus benne, hogy nem sokat. Ha valaki sokat akar mögé látni, akkor megteheti, mert hagytak rá opciókat, de ha valaki elevickél a felszínen, azzal is beérik a készítők, ahhoz is elég jól kivitelezett a film.
Nekem leginkább az a gondolat akadt meg a torkomban, amit az a jelenet váltott ki, amikor a zenei megmérettetésen teljesen érthetően, de mégis zavaróan szétesik a csapat és hiába drukkolsz Franknek, valójában te sem vagy képes megérteni őt. Valahogy te is csak arra vagy kíváncsi, hogy ki lehet a maszk mögött, szégyelled is kicsit. Telibe kapod a végén persze, némileg zavarba is jössz, igen kicsit furcsán néz ki, valami érthetetlen van az arcán, ez nem az a pillanat, mint amikor a vasálarc alatt a polírozott fejű Dicaprio-t kapod, akiből fél nap alatt kívánatos herceget csináltak. Magyarázatod sem lesz igazán, nincs gyerekkori trauma, molesztáló nagybácsi, gyerekszobátlan kamaszkor, egyszerűen van valami megnemértettség; valami megszállottság. Ez van és kezded felismerni, hogy nem is ez a lényeg, hisz nem kaphatsz mindig megoldóképletet, te, mint mezei néző egyszerűen nem ilyen vagy, zavarba is ejt, hogy nincs azonosulási pontod, de pont ezért csodálod őket, ha a flegmaságodat képes vagy félretenni egy percre.

Pontosan ilyesmi érzésed van akkor is, amikor kimegy a színpadra Frank és egy csókos kurva lesz a maszkból; fél perc alatt produkálja azt a megtörést, amit a sztárok évek alatt szoktak. A kérdések mélyebbek mint a film, de nem direkt hangulatban, szájbarágva akarja elénk tárni. Az sem baj, ha nincsenek válaszok, szerintem ezt a filmet az sem érdekli, ha feltesszük magunknak a kérdéseket, ők bemutatnak, mesélnek, mint egy álmos gyereknek, aztán ha valaki levonja a következtetéseket, hát egészségére, ha valaki tudta kicsit jól érezni magát közben, akkor az még jobb. A hipotézisek persze megszülethetnek, akarjuk is őket, mert szeretünk válaszolni, véleményt formálni. Hogy a zeneipar kurvájának számít e a twitter tumblr, facebook, youtube önreklámozás, hogy kifejezni akarunk, vagy adni mindenáron; a közönséget kiszolgálni, vagy csak magunkból kiadni valamit, ami túl nagy ahhoz, hogy bennünk maradjon. És tényleg jobb e attól valami - bár valószínűleg igazabb - ha leszarjuk a közönség igényeit, már ha van neki. Mert az igényt is ki formálja? na ki? a fasz se tudja, nem is válaszolnak, kocsmaviták alapanyaga az összes kérdés és a mi véleményünk és érvrendszerünk is fröccsönként változik, mert igazából, valljuk be őszintén, nekünk kurvamindegy. Persze tudni akarjuk a művészt, a történetét, azt akarjuk, hogy íve legyen, jelentősége, valami megfejtése és már mi izzadunk helyette. Ez a film persze nem készít ki ennyire, olyan mint egy előétel inkább, amivel jól is lakhatunk, ha nem számítunk nagyobb fogásokra.

Néhol egy kis angol humorral van behintve, de az a nyugati fajta angol, szóval ír humor, ami nem tudom milyen pontosan, de ilyennek képzelem. Például amikor hamvakat szórnak a sivatagban emelkedett hangulatban, de a végén kiderül, hogy az nem is a hamu csak valami dara, mert rossz dobozt pakoltak be. Rövid táncok ezek a vásznon, de ügyesen simulnak bele a történetbe.
Meg az is külön értékelendő, hogy a zenéket, amiken körülbelül egy évig dolgoztak, valóban megtanulták eljátszani a színészek; mert a dobos csajon kívül senki nem igazi zenész a csapatban, de a hitelesség miatt a többieket is tréningezték.
Számomra abszolút meggyőzően amúgy. Érdekes volt a szereposztás, de senki nem lóg ki s a sorból, sőt Maggie Gyllenhaal (Donnie Darko, The Secratary) valahogy jól mutat ebben a filmben, az a betegesen mániákus feje tökéletes választás volt. A Jont alakító Domhnall Gleeson (Ex machina, Harry Potter-filmek) pont annyira elbaszott, mint minden második néző, ezért odaillik, mert ez volt a karakterének lényege. Michael Fassbendernek (12 Years a Slave, Inglorious Basterds, Hunger, Shame) meg föl volt adva a lecke, hogyan játsszon úgy, hogy közben az arca nem látszik, legalábbis nagyon minimális ideig csak, de megoldotta.

A Frank (2014) képes valamiért beleivódni az emberbe, de az is lehet, hogy csak a papírfej miatt, fogalmam sincs. Jó nézni a teljes ellentétet, ahogy Frankből ösztönösen jön a művészet, Jon meg vért hugyoz, hogy valamit kiadjon magából. Talán azért tetszik ez annyira, mert néha egy emberen belül folyik le ez a fajta kettősség. De nem megyünk ennyire mélyre, ez a film nem arról szól. Hanem az alkotás magánügyéről. Talán. Igazából most jövök rá, hogy sose derült ki, viszont nem is baj.

10/6,5