Sense8

A Wachowski testvérek idén leültek a Netflix konyhájában és gondosan összeválogatott hozzávalókból igyekeztek elkészíteni valami egészen különleges sorozatot, ami meglehetősen laktatóra sikeredett, mert tényleg mindent belefőztek ami eddig a képernyőn valaha ehető volt a néző számára - pitiáner gyémántrablók, sci-fi elemek, a melegek szubkultúrája, cliff hangerek, pontosan megválogatott, hatáskeltő zenék, kulturális változók - majd az egészet vastagosan megfűszerezték etikai, morális és társadalmi kérdésekkel, aminek az lett a végeredménye, hogy kaptunk valamit, ami kellőképpen eltelíti az embert, bárki ki is érezheti belőle a számára kedvenc ízeket, talán még jó is lesz rá emlékezni, de nem ez lesz a kedvenc fogásunk az étlapról.

A Watchowski-testvérek a magát kultfilmmé kinövő Mátrix (1999) óta akár meg is tehették volna, hogy hátradőlnek Hollywood kipárnázott bársony-karosszékében és többet a kisujjukat sem mozdítják meg annak tudatában, hogy a nevük már feledhetetlen, de ők ebben nem értettek egyet velem és megpróbálták tovább hódítani a filmipart. Ez a mozdulatsor már ott hiba volt, amikor belefogtak a Mátrix folytatásába, majd véleményem szerint ott értek el a mélypontra, amikor 2012-ben létrehozták a Felhőatlasz című mozifilmet, ami megosztó véleményeket kapott. Pontosan itt volt megfigyelhető az, hogy milyen amikor hozzáértő emberek rendkívül kezdő módon viselkednek és túl sok klasszikus elemmel próbálnak meg operálni és szinte izzadt a vászon a nyögve akarástól, a vágytól, hogy valami "nagyot" hozzanak létre.

De végül őket is elérte a mozgókép második legnagyobb ágazata: a sorozatgyártás. Ez azt jelentette, hogy a jó ötletekben gazdag Watchowski-ék egy sokkal nagyobb terepasztalt kaptak ahhoz, hogy megvalósíthassák az ötletüket, amihez a Netflix adott nekik zöld utat. A Netflix egy egészen jó terep arra, hogy minőségi drámákat vigyen a képernyőre, mert sikerre vitték már a House of Cards-ot és a The Killingre is lecsaptak egy évad erejéig, ami elég jó ízlésre vall, továbbá ők dicsekedhetnek az Orange is the New Blackkel is (egy más kérdés, hogy mennyire minőségi sorozat, elég hatásvadász, de jelentős sikerre tett szert az tény). És a legutóbbi saját gyártású sorozatuk nem más, mint a Sense8.

A sorozat nyitó részében szembe kapunk mindent; de amikor azt írom, hogy mindent, akkor azt tényleg úgy értem, hogy M.I.N.D.E.N.-t. London legundergroundabb szórakozóhelyétől kezdve, egy Van Damme-nak becézett afrikai srácon át, egy látomásokkal küzdő Daryl Hanna-ig, plusz egy jólelkű chichago-i rendőrt, egy elhagyatott templomot, valami irodaház tetején harcművészetet gyakorló szöuli nőt, fokozódó zenét, jó vágóképeket és egy hatalmas kuszaságot, ami azonnal beránt a világába, mert bár pontosan tudjuk, hogy mennyire tűnik érthetetlennek első pillantásra a kép, rutinos sorozatfüggőként tisztában vagyunk vele, hogy az alkotók velünk együtt fogják kibogozni a szálakat, a kérdés csak az, hogy akarunk e a képernyő előtt maradni erre a programra. Az elején határozottan igen. mert ha nem maradnánk, úgy éreznénk, hogy nem kapartunk végig egy kaparóssorsjegyet: életünk végéig ostoroznánk magunkat.

Ez a sorozat leginkább a Heroes-ra emlékeztet; abban kaptuk meg ugyanezt az életérzést, amikor a teljesen reálisan ábrázolt vaslóágba egy abszolút szürreális szálat fűznek bele; és a történeten elsőre érződik, hogy rengeteg lehetőséget rejt magában. Azonban ez egy nagyon vékony jég, hiszen megtartani ennek az egyensúlynak a hitelességét óriási odafigyelést igényel.

A történet röviden arról szól mindenféle szpojler nélkül, hogy a világ 8 különböző pontján 8 teljesen különböző, ámde egyidős fiatal, egy azon pillanatban összekapcsolódik; mármint az elméjük. A történet pedig 12, majd egyórás részben belefolyik az életük történéseibe, hogy hogyan dolgozzák föl ezt a mentális kapcsolatot, ami olykor-olykor percekre fizikai síkúvá válik. A történetről nem is érdemes többet mondani, mert tulajdonképpen annyi történik, hogy az amúgy is viszonylag kalandos élete még jobban megbolydul ennek a 8 szereplőnek és egyre húzósabbnak tűnő helyzeteben segítik ki egymást, ami által szépen lassan kialakul közöttük egy kapocs, egy ősi összetartó erő (néhol akár szerelem/barátság) miközben rájönnek, hogy ráadásul a különleges képességük miatt még veszélyben is vannak, mert valakik le akarják őket "vadászni", ami miatt még inkább össze kell fogniuk. Az egész különlegessége pedig az, hogy minden egyes szereplő teljesen más országban, földrészen él, mégis néha, amikor a helyzet megkívánja, anélkül, hogy bárki más látná, megjelennek egymásnak. 

Bár nem a humor az erőssége a produkciónak, néhol egészen őszintére sikeredtek a poénok, amik inkább a téma újszerűségének voltak köszönhetőek, szinte érezni, ahogy a színészeken kívül maguk az alkotók is rácsodálkoztak néha a jelenetekre és ez őszinte mosolyokat kívánt a néző arcáról (például a közösségi szexjelenet, ami egy időben történt az összes szereplővel és mindegyik átérezte a másik érzelmi halmazállapotát és szexuális izgatottságát, azonban csak mentálisan történt meg egy síkon. De bármennyire is abszurdnak hangozzék, gyönyörűen oldották meg.)

De a sorozat lényege maga nem ez; hanem a karakterek és azok erkölcsi, morális és társadalmi kérdései, amiket a történeteik segítségével tesznek föl nekünk. Nekünk, az Y-generációnak, aki pontosan az a korosztály, akiknél a legdominánsabbak ezek a kérdéskörök és rendkívül fontosak is véleményem szerint. A házasság intézménye a különböző kultúrákban, a feminizmus kérdésköre, a szabadelvűen nevelt gyerekek életben való otthontalansága, a rossz családi körülményekből jövő emberek morális válsága, a sikerrel kikövezett életutak felszínes domborulatai és a másság elnyomása. Mindenre kellő hangsúlyt fektetnek, azonban érdemes kiemelni a sorozatban azt, hogy mekkora jelentőséget kapott az LMBTQ, mint olyan. Napjainkban, amikor Amerikában legalizálták az egynemű párok házasságát és amikor Oroszországban még mindig börtönbüntetéssel sújtják a melegeket, és a közelmúlt, amikor a média azzal volt tele, hogy Catlyn Jenner coming outolt transgenderségéről, akkor állva kell megtapsolni azokat az alkotásokat, amik mernek mélyrehatóan foglalkozni az ilyen témákkal. (Mondjuk ehhez a témához valószínűleg erősen kapcsolódik az, hogy a Watchowski-testvérek egyike maga is transznemű.)

Ezen kérdéskörök ilyen széles boncolgatása mindenképpen elismerésre ad okot, mert ha más sok mindenben nem is, de ebben mindenképpen kiemelkedik és bátran viselkedik a sorozat.

Magát a sorozatot leginkább a karakterközpontúság jellemzi; hiába tűnik elsőre soknak a 8 főszereplő, valójában nagyon jól szétválasztották őket és mindenki történetéből kihozták a legtöbbet. Néha pontosan ez is a szerencséje a sorozatnak, mert a történet akármilyen komplexnek is tűnik, valójában egyszerű, csak bonyolultan van megfogalmazva és éppen ezért az nem is tud mindig kellőképpen érdekes lenni. Persze a karakterekkel is hibáztak olykor, hiába kellenek nagyon erős jellemzők, azt akkor sem fogom megbocsájtani, amikor az egyik szereplőre magassarkút adtak egy betöréshez(!). Baszd meg. Épp ez a lényeg, hiába fikció a történet, a nézővel azt kell elhitetni, hogy ez akár meg is történhetne, ehhez azonban az szükséges, hogy az adott helyzethez képest logikusan gondolkozzanak a szereplők. mert ha ezt nem teszik meg, akkor az ilyen jelenetek miatt rajzfilmes komikumnak fognak tűnni egyes megoldások, hiába fontos a stílus, hiába fektetünk nagy hangsúlyt a díszletre és a képi világra.

Az izgalmasság a legnagyobb fegyver, tényleg képes a nézőt rávenni, hogy ne menjen el aludni, amíg meg nem néz még egy részt, azonkívül a néholi esetlenség ellenére őszintén drukkolsz a sorozatnak, hogy átessen a vontatottabb részeken. Sok a drámai elem is, de a melankolikus részek a végén képesek felpörgetni az eseményeket, akkor is, ha néha az a The Walking Deades életérzésed támad, hogy amúgy kurvára nem történik SEMMI és nem derül ki sok, de amikor épp működik a sorozat, akkor olyan ügyesen egyensúlyoznak ebben az állapotban és a karakterek az esetek többségében képesek legalább annyira életszerűen viselkedni, hogy éreztessék, ami történik, az kibaszott creepy, próbálják ők is megfejteni, rácsodálkoznak erre arra, ha épp van rá idejük és ki is élvezik. Válasz nem sok van, de az elején ettől lesz nem hogy nem idegesítő, hanem real time izgalmas a dolog.

Azonban a végére érezhetően elfárad sorozat, amikor már nem lehet annyira megtekerni a szálakat; egy cseppet sem csodálkozom, hogy egyelőre nem rendeltek be második évadot a sorozatból, mert alapvetően hiába dolgoznak biztos összetevőkből, a sorozat maga még mindig kísérleti jellegű és ez néhol nagyon kiérződik. Kicsit új még ez a műfaj, na, szóval melós is rendesen. De ez nem mentség arra, hogy mennyire öncélú tud lenni néhány jelenet, például a szülés premier plánban való mutatása; én megértem, hogy baromira nyersek próbálunk lenni és tabukat döngetünk, de a kevesebb néha tényleg kurvára több, ennél jobb szólásközmondsát nem tudok ezekre a megoldásokra, mert ha valamire nincs szükség, akkor azt ne erőltessük és az a gond, hogy ezeken az apró hibákon méreteseket tud botlani. Ráadásul vannak karakterfejlődések, kellően kidolgozott egyéni drámák, de sajnos itt is elő jön az a filmes hiba, hogy rettenet egysíkúan ábrázolják a gonoszokat és a jókat, nekem ezzel mindig csak az a bajom, hogy ez pont két olyan jellemző, amiknek egy emberen belül kéne csatát vívnia, nem pedig különválasztani őket és egy tulajdonságot csak az egyiknek odaadni, mert ezzel mindig azt éreztetik velem a készítők, bármilyen produkcióban, hogy hülyére veszik a nézőt, mintha magától nem lenne képes különbséget tenni. A kulturális klisék pedig könnyen értelmezhetőek pejoratívan is, de ezt inkább mindenki maga döntse el.

Amit még érdemes megemlíteni a sorozattal kapcsoltban, az a főcímdal, ami a Ron Fricke féle Samsara-t juttatta eszembe; gyönyörű vágóképekkel dolgoztak, a világ minden pontjáról összeválogatva, egyszerűen tényleg lélegzetelállító volt és meseszépen készített föl minket magára a sorozatra, ahol szintén a világ minden pontjáról kaptuk a történeteket (Chicago, Mumbai, Szöul, Mexico, San Francisco, Berlin, Nairobi és London). Ennek köszönhető az is, hogy a megszokottól eltérően, nem úgy forgatták a részeket, hogy minden részt más rendező, hanem minden helyszínt más rendező. A főcímben érdekes megfigyelni, hogy az egyik vágóképen látszik egy Twin Peaks tábla, ami David Lynch klasszikusára utal, mert az azonos című kultsorozatában volt épp ilyen nagy hangsúly fektetve az emberek közti pszichológiai összekapcsolódásra.

A Sense8 képes rá a zenével, a képekkel és az alapsztorival, hogy teljesen megbabonázzon minket és talán még el is hisszük neki, hogy valami eredeti ötlettel van dolgunk, de ki kell köhögnie magából a hibáit, mert ha valaki bele akar kötni, akkor adnak rá neki okot.

10/6,9