A film alcíme nyugodtan lehetne az, hogy AIDS, mert tulajdonképpen erről szól. Azonban ahelyett, hogy valami amerikai klisékre építő drámatengert hullámoztatnának rá a filmre, egy sokkal őszintébbnek ható dolgot sikerült felmutatniuk, mert itt nem lesz senki azért felmentett hős, mert halálos betegségben szenved. Nem nem, ugyanolyan kisstílű, iskolázatlan, texasi paraszt marad Matthew McConanhey, mint a film elején, de az ember igenis változik, főleg ha a transzvesztita Jared Leto-val kezd el mutyizni egy közös bizniszben.
Jean-Marc Valée rendező filmje már két Golden Globe-ot tudhat magáénak a vitrinben és nagy eséllyel csinálhat helyet az Oscar-díjaknak is, ugyanis 6 kategóriában is jelölték a magyarul Mielőtt Meghaltam címűre fordított művet, amit egyelőre egyik forgalmazó sem akar bemutatni Magyarországon. Pedig a megszámlálhatatlan mennyiségű filmfesztiváldíjak is jelzik, hogy egy valóban élvezhető és elismerésre érdemes filmet sikerült létrehozni. Bár nem tökéletes és a mindig jól bevált igaztörténetenalapul kártyát is kijátsszák, plusz jól felhígítják alap drámai elemekkel, hogy mindenki bebőgjön a végén. Ugyanis a valóságban szó sem volt a transzvesztita és a túlbuzgó orvoslány karakteréről. De nyilván nem dokumentumfilmről beszélünk, így kibaszottul nincs jogunk ezek miatt háborogni; így készül a film.
A történet szerint 1985-ben járunk, Texasban, ahol Az.Igazi.Fehér.Emberek élnek. Árad a képernyőn a cowboy-kalapok, a rodeóbikák, a laposüvegben megbúvó whiskey, a homofóbia és az erős szabású farmernadrágok szaga. Ebben a környezetben él a kötelező bajuszával és pilóta szemüveggel ellátott Ron Woodroof (Matthew McConanghey) is, aki teljesen jól elvan a maga primitív miliőjében, a többi bajszos sorstársával a felszínes életében, ahol a napi izgalmat az tartogatja számára, ha a fogadásokkal elvesztett pénzét nem tudja törleszteni. Minden sztereotípia ami ezekkel a típusú emberekkel felmerül bennem, azt a film nagyörömmel támasztja alá. Ennél fehérebb fehér-embereket hipózva sem lehetne előállítani; az evolúció csúcspontjának érzik magukat az összes ehhez szükséges konzervatív hozzáállásukkal együtt. Gondolok itt a melegek utálatára. Persze ez a gyűlölködés nincs ilyen undorító módon kiélezve folyamatosan a képernyőn, csak olyan szépen bele van bújtatva a karakterekbe, olyan ösztönösen sugallják magukból és csak akkor hozzák föl témának ha az adott jelenet megköveteli.
Nemsokára azonban egy váratlan kórházi látogatásnak köszönhetően Woodroofról kiderül, hogy HIV pozitív, azaz bármelyik pillanatban AIDS gazdatesté válhat a szervezete. Nem nagy meglepetésre hősünk azonnal öntagadásba kezd, hiszen az ő környezetében és agyában ezt a típusú betegséget csak buziknál hajlandó definiálni. Az orvos ráadásul azt is közli vele, hogy összesen 30 napja van hátra. Ron első nekifutásra a gyógyírt a kokain-whisky-kurvák szentháromságában találja meg, azonban végül inkább úgy dönt, hogy kurvára nincs még itt az ideje a halálnak, ezért önállóan elkezd utánajárni, hogyan tudná meggyógyítani magát. Kutatásai, utánajárásai során arra is rájön, hogy valószínűleg egy herkás prostitól kapta el a vírust, azonban a '80-as években ezt nehéz lett volna elmagyarázni barátainak, így egyértelműen megbélyegezték őt buzinak és teljesen kiközösítették. Ron közben próbál gyógymódot találni magának és a különböző gyógyszerkísérletek tanulmányaiból megállapítani, hogy vajon melyik gyógymód a legalkalmasabb számára, ehhez gyakran konzultál a bájos és alapvetően segítőkész doktornővel, Eve-vel (Jennifer Garner). A lány azonban azt a tipikus karaktert képviseli a filmben, aki szép, okos, szeretné megmenteni az emberiséget, azonban a csúnya, gonosz kapitalizmus megköti a kezét és tehetetlen marad.
Az viszont mindenképpen előnye ennek a karakternek, hogy bár semmi jelentősége nincsen, és folyamatos a flörtölgetés közte és Ron közt; legalább nem fűzték rá egy teljesen felesleges és klisészerű szerelmi szálra végül a történetüket. Főszereplőnk nem adja föl, hanem Mexikóban próbál szerencsét egy ÁNTSZ által nem igazán támogatott házi-kórházban. Már hónapokkal azután járunk, hogy Woodroofnak elvileg halottnak kéne lennie. Azonban a mexikói orvossal üzletelgetve és kísérletezve rájönnek, hogy az egyik szer/vitamin igenis hatásosan működik és csökkenti a tüneteteket. Ron Woodroof ezen felbuzdulva telepakolja vele kocsiját, hogy Amerikában árusítsa a szert. Félreértés ne essék, nem vált ő irgalmas szamaritánussá, csupán a saját kezelésének finanszírozásaképpen muszáj pénzkeresti lehetőség után néznie. A határon szemtelenül adja ki magát lelkésznek, megtéve mindent annak érdekében, hogy a 'gyógyszert' átcsempészhesse...
Azonban visszatérve az államokba gondja akad a biznisszel, hiszen a maga fajta emberek viszonylag kevés meleget ismernek, akik kétségkívül a legjobb vevőbázisnak számítanának. Itt jön a képbe a már korábban a kórházban megismert Rayon (Jared Leto), aki nőnek öltözött AIDS-es, drogos férfiként tengeti mindennapjait. A kezdeti vonakodás ellenére Ron belemegy, hogy Rayon kapcsolati tőkéjét kihasználva belefogjanak az üzletbe. Idővel akkorára növi ki magát az árusítás, hogy megalapítják a Dallas Buyers Clubot, így már nem kell elveszni a buzibárok sűrűjében, hanem saját irodát nyitnak, aminek befizetett tagjait látják el a gyógyszerrel, amit a kórházakban nem adnak a betegeknek. Egyrészt mert hatása egyelőre nem bizonyított, másrészt mert mindenki ismeri a gyógyszerlobbi fogalmát. Ron időközben a gyógyszereket igyekszik külföldről behozatni és ez idő alatt lassan, csendesen és egyáltalán nem tenyérbemászó módon kezd megváltozni a véleménye a melegekről és nem túlerőltetett, de őszinte barátság kezd közte kialakulni Rayonnal. Közben persze a kórházak és a kormány újabb és újabb rendeleteivel kell megküzdenie, hogy fenntarthassa a boltját, ami a kezdeti meggazdagodás után már kezdi egyfajta küldetéssé kinőni magát, hogy hadd választhassa meg az ember, hogy milyen gyógymóddal kíván magán segíteni és ne a fentebbvalók anyagi gyarapodása döntsön helyettük.
Rayon sem avanzsálódik felesleges szenté, miközben Ronnál még a film előrehaladtával is képes kiakadni a prolimérő, addig transzvesztitánk sem tud leállni a kábszikkal. Drámai csúcspontot szerencsére nem erőltettek feleslegesen a filmbe, hanem inkább az egészet természetesen lengi csak be. Önéletrajzi filmből nehéz jót találni, de a szűk kétórás játékidő ellenére sikerült pontosan azt a páréves szakaszt bemutatni Ron Woodroof életéből, amelyik valóban érdekes és jelentőségteljes, ráadásul a kibaszottszép beállításoknak köszönhetően nem érezzük feleslegesnek egyik percét sem. Ami pedig a legjobban működik talán a filmben az a humor, ami nagyon halvány, irgalmatlan ritkán van betűzdelve a sztoriba, de akkor őszinte és nem tenyérbemászó. Borzasztóan erősíti azt, hogy egy ilyen témát is lehet lazább keretek közt kezelni. A mondanivaló sokoldalúsága meg egyszerűen ott van csúcsrajáratva, amikor Ron arról beszél, hogy valójában az egész dolog arról szól, hogy csak az átlagélet után vágyik, semmi extrát nem vár a világtól. Nagy klisé, de így, kispórolva az önsajnáltatást, lazán működik.
"Sometimes I feel I'm fighting for a life I just ain't got the time to live."
És akkor most hadd kezdjem el iszonyat iramban és erősséggel nyalni a főszereplők phicsáját, mert gecire megérdemlik. Matthew McConanghey (A Wall Street Farkasa, Magic Mike, Excsajok Szelleme) végre hátrahagyta az idióta szerelmi komédiák világát és mint egy jó ital beérett. Végre őszintén és indokoltan nyomhatja a nagyképű faszt, plusz kiderült, hogy az egyik legfaszább színész és ösztönösen tehetséges. Ráadásul az az iszonyat fogyás amit véghezvitt, azt még Schobert Norbi is megkönnyezné. Ugyanúgy, mint Jared Leto (Mr Nobody, Requiem For a Dream, Fight Club, American Psycho) 5 év után tért vissza a filmvászonra és tette ezt nagyon jól. Mert színészi kvalitásai egyértelműen nagyobbra rúgnak nálam, mint a 30 Seconds to Mars című zenekarának sikere. A szerep kedvéért a hétköznapokban is Rayonként tetszelgett, széthaknizta magát Terry Richardson fényképezőgépe előtt is és tette ezt minden joggal, mert a szerepet mintha rászabták volna. Továbbá ott volt még nekünk a filmben Jennifer Garner (Hirtelen 30, Alias), aki a felesleges széplány volt a vásznon és az ő drámája a filmben abszolút funkciótlan.
Szóval a 2013-as Dallas Buyers Club egy igazán olajozottan működő önéletrajzi dráma, amitől nem kell beszarni persze, mert nem egy elementáris csodáról van szó, de kifejezetten kurvajó és élvezhető. Van mondanivalója, jó szereplői, átgondolt története és csodálatos képei. Úgy mondják: film, azt meg szeretjük.
10/7,9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése