A 2003-as Oldboy klasszikusának rendezője leigazolt az államokban, és 2013-ban elkészített egy misztikus dráma-thrillert, ami a tőle megszokott különös és egyedi látványvilággal operál, miközben egy egészen különös módon elbaszott család története rajzolódik ki a vásznon. Vannak gondok a filmmel, mert bár tisztességes iparosmunka lett és Nicole Kidman továbbra is irigylésre méltóan lédús asszony, azért a katarzis valahol félúton lemaradt végül; sajnos. Az a konkrét karakteressége a filmnek, amit ettől a rendezőtől várnánk az most nem volt meg.
Pedig Chan-wook Park (Szomjúság, Cyborg vagyok, amúgy minden oké) az Oldboy című kultfilmjével beírta magát a legnagyobbak közé. Az közel tökéletesre sikeredett, ami nálam a kedvenc filmek listájának előkelé első helyét foglalja el. Az a film még annál is jobb, mintha lefeküdhetnék Brad Pittel. Az Oldboyról tényleg csak szuperlatívuszokban vagyok hajlandó beszélni, Hollywoodban szerintem több közismert rendező a fél karját odabaszná azért, ha csak egyszer forgattak volna egy félig olyan jó filmet, mint Park. Nem véletlenül kérték már őt fel a Velencei Filmfesztivál bírájának is. Bár a Stoker volt az első angol nyelvű műve, azért Dél-Koreában már elég profi munkákat tudhat magáénak. Amúgy eredetileg filozófiát tanult és később ezt a tudását erősen kamatoztatta szereplői megformálásánál. Tagadhatatlanul mindig az agy kifürkészhetetlensége adja cselekmények ívét a filmjeiben. Sosem egy egyszerű csúszdába ülteti a nézőit, hanem a legkiszámíthatatlanabb hullámvasutakra, amik alappilléreit - mindezek ellenére - a legalapvetőbb ösztönök alkotják. Ő leginkább így foglalná össze műveit:
"In our life we have good things and bad things, happiness and pain. Life is full of pain and happiness and that's what I wanted to show."
Nincs ez másként a Stoker című filmjében sem, amiben a főszerepet India Stoker kapja meg (Mia Wasikowska), aki mikor épp betöltötte 18. születésnapját elvesztette egy autóbalesetben rajongva szeretett édesapját. A család, amelyik így két személyesre szűkült, egészen egyéni módon dolgozza fel a veszteséget; India antiszociális közömbössége a világ felé valami kívülről érinthetetlen, bensőséges gyászba fordul, amit nem lep el különösebb szomorúság. Az édesanya, Evelyn (Nicole Kidman) meg olyan szemtelen kurválkodást nyomat férje elvesztése után pár nappal, hogy abba még én is belepirulok. Ugyanis a hatalmas és elegáns vidéki kúriájukba megérkezik az elhunyt öccse - akiről India például még soha életében nem hallott - Charles (Matthew Goode), aki kifinomult stílusával és tenyérbemászó képével minden kétséget kizáróan fel fogja forgatni az amúgy sem harmonikusságra és kiegyensúlyozott szabadszeretetre épülő légkört.
A történet alapvető főszereplője ebben a szentháromságban azonban India, aki cseppet sem tűnik olykor valóságosnak: koravénen öltözködik, az iskolába beilleszkedni képtelen, azonban ez teljesen hidegen hagyja, morbid gondolatokkal táplálja magát, borzasztóan intuitív, meglehetősen magának való és minden ceruzáját nagy gonddal hegyezi ki napról napra, hogy akármikor belevághassa azt osztálytársaiba, ha a szituáció azt kívánja. De a lány valamiért égbekiáltóan különleges/különc, amit egyelőre még nem is sejtünk miért.
"Just as a flower does not choose its colour, we are not responsible for what we have come to be."
A rezgés - amit a néző a kezdetekkor még egyáltalán nem tud hova helyezni - India és Uncle Charles között - egyre szebben bontakozik ki, de mindenféle konkrétum nélkül. Bár Evelyn végül fölszedi a fiatal nagybácsit, annak ellenére érezzük, hogy Charles minden cselekedete India iránt irányul. A film maga annyira geci és olyan szinten játszik kedvére a nézővel, hogy az elején még azt is elhitetjük magunkkal, hogy valami pornósan perverz dologgal fognak előállni és szó sincs ilyesmiről, csak valami beteges vonzalomról inkább, ami színtisztán a családi szereteten alapszik, de egy olyan típusún, ami egy normális embernek meglehetősen idegen és beteges. A lényeg, hogy végül mi érezzük magunkat kellemetlenül, amiért egyáltalán ezt feltételeztük.
Viszonylag hamar kiderül, hogy Charles valójában egy pszichopata és a legfélelmetesebb az lesz, amikor India konstatálja magában ebbéli hasonlóságát nagybátyjával. És ahogy a film ezt az egészet szavak helyett a két szereplő zongorázásával fejezi ki az egész egyszerűen lenyűgöző. Egy kicsit meg is feledkeztünk arról, hogy India frissen betöltött életéve éppen a felnőtté válás hivatalos küszöbének átlépését jelenti, ami a lánynak a teljes szabadságot hordozza mind elképzelésekben, mint tettekben. A felszabadulás érzését és a brutalitás megtapasztalását pedig nem egy olcsó keverttel ünnepli a helyi kocsmában, hanem egy laza zuhanyalatt-maszturbálással.
Mindeközben pedig egy egyre jobban kirajzolódó szakadék húzódik meg India és anyja között, akit ahelyett, hogy sajnálnánk, amiért lánya ellöki magától, inkább szánjuk ahogy önként és dalolva fullad bele az önsajnáltatás feneketlen mocsarába és a megjátszott törődés helyett hihetetlen munkát fektet abba, hogy úrilánynak álcázott olcsó kurvaként meghódítsa Charles-ot. A kezdeti családi dráma a misztikus vonalat megnyalva egy határozott és rettent erősen megkomponált huszárvágással vált át thrillerbe, majd egy gondolatnyi kis horror után újra a családi drámával fogunk kezet, végül pedig egy lendületes befejezéssel elköszönünk a filmtől.
A képek rettent egyéniek és szokatlanok, azonban a fénykép módjára a retinába égő beállítások rendkívüliek. A filmbéli szimbólumok és az önálló mítoszteremtés Chan-wook Parknak úgy megy, mint az ágybaszarás. A lány, aki minden születésnapjára egy pár cipőt kap; illetve az American Horror Story 1-ben látott alaksor esküszöm százszor biztatóbb volt az itteninél, ahova India a szemtelenül szépre formált vanília fagyit járt le nyalogatni.
A film mindettől függetlenül a maga kategóriájában elég közönségbarátra sikeredett; de azért a kommersztől még messze van. Bár minden olyan kelléket felhasznál, amik az adott stílusok jellemzői, de ezt nem bagatelizálva kell elképzelni, inkább olyan tarantinosan, de azért Tarantino-nál talán egy fokkal komolyabban veszi magát. A recept viszint ugyanaz: sokféle filmtípust egybegyúr, eljátszik vele, hozzárakja a saját stílusát és alkot valami elemien eredetit.
A film nagyon finoman indul és meglehetősen durván végződik. Dramaturgiailag iskolapélda, azonban a Himalája magasságúnak szánt végkifejlet(ek) hatalmas bánatomra csak egy kellemes Kékes-tető magasságig nőtték ki magukat.
Pedig az biztos, hogy például Nicole Kidmanen (Dogville, Az Órák, Moulin Rouge!, Tágra Zárt Szemek, Átkozott Boszorkák, Ausztrál Expressz) nem múlott a dolog. Az a nő, akármilyen elcseszett viaszarcával és felfoghatatlan Tom Cruise házasságával is igya be magát az újságok lapjaira, azt nem lehet elvitatni mennyire ösztönösen tehetséges és igenis milyen jelentőségteljes a vásznon. Ebben a kiégett végzetasszonya szerepben meg olyan színpompásan lépdel, ahogy illik. Ugyanennyire csodálatos Mia Wasikowska (Fékezhetetlen, Jane Eyre, Alice Csodaországban), aki remekül hozta az elbaszott koravén kamaszlányt. Ilyen társaságban pedig már szinte semmi dolga nem maradt Matthew Goode-nak (Watchmen: Az Őrzők, Match Point), aki ezzel a szemtelenül fiatalnak tűnő arcberendezésével és kicsit jelentéktelen, mégis odaillő karakterével nagyon jó választás volt.
Sajnos reméltem, hogy majd lefosom a bokám a Stokertől, de Chan-wook Park ide, Chan-wook Park oda az átlagosnál jobb, azonban egy ilyen mesterhez képest igen kevéske végeredményt kaptunk. Pedig a pszichopata lelki-szex egészen jó témának hangzik, amit keresve sem adtam volna más rendezőnek, hogy dolgozza fel és bár képileg kielégített, történetileg és dramaturgiailag erős hiányérzet tátong bennem. De legalább az álomgyár már nem csak a maga kitermelt srácait pénzeli. Hajrá!
10/6,9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése