Zero Dark Thirty - A Bin Láden-Hajsza

Amikor a CIA megmenti a világot, azon belül is egy nő. De amióta Carrie Mathison végzi el nekünk ezt a munkát a Homelandben heti rendszerességgel, azóta mást már nem szívesen nézünk, pláne, hogy ekkora szpojlerveszély még sosem fenyegetett, mint a Zero Dark Thirty esetében, hiszen jól tudjuk, hogy Bin-Ládent levadászta Mr Amerikai Egyesült Államok. A film elég érdekes tud lenni és a maga kategóriájában valóban színvonalas. A kérdés csak az, hogy szeretjük e ezt a stílust, a tanulság meg, hogy ne szarozz az USA-val.

A rendezést az a hölgy követte el, aki eléggé otthonosan mozog a fiús témákban. Kathryn Bigelow A Bombák Földjén filmje ugyanis igazi oszkáresőben ázott a maga 6 aranyszobrával 2008-ban. Muszáj összevetni a kettőt, ugyanis A Bin Laden-Hajsza szinte ugyanazt az egyszemélyes főhős által végigvitt elszánt történetvezetést jeleníti meg, csak most épp egy női szereplővel. Nem is sikerült olyan jól, bár az, hogy ez a film egyetlen Oscar-díjat nyert, az inkább annak tudható be, hogy az amerikai hatóságok nem nézték mosolygós arccal, ahogy mozivásznon mutogatják azt a nagyérdeműnek, ahogy különféle kegyetlen kínzásokkal csalogatják szóra a közelkelet fiait. A botrányok ellenére a rendezőnő kiállt a film mellett teljes magabiztossággal. Egy mély, morális, tanulság-filmnek szánta a művet, amiben az Erőnek, mint olyannak, a felhasználását kérdőjelezi meg, értsd: Amerika világ által kikiáltott hatalmát ülteti a mozinézőkből álló esküdtszék elé. Vajon meddig mehetünk el, milyen erkölcsi és stratégia határokat léphetünk át Bin Laden elfogása érdekében, mi, mint nemzet?

Ez az üzenet amúgy mélységesen szimpatikus és politikailag is eléggé korrekt ahhoz, hogy ne rágjon bele megfejtést az agyba, mégis mérvadó témával szolgáljon, a gond azonban csak az, hogy ez a filmben borzasztóan nehezen jön át, amit én annak a számlájára írok, hogy jobban akart korrekt, dokumentista ruhába öltözni és a valóban példaértékű mondanivalót már csak a rendezőnő által tett nyilatkozatokból hámozhattuk ki.

Azonban a javára szóljon, hogy elég kemény tud maradni ezeken a férfias terepeken és igenis van töke a filmjeinek, azonban még mielőtt túlzott seggnyalásba folynék át, mondjuk el, hogy valójában semmi kiemelkedőt nem nyújt. Kétségkívül profi amit művel, de nem korszakalkotó és még kevésbé marad emlékezetes. Pedig tényleg jó a típusa a víznek amiben lubickol, hiszen tudható, hogy így akarja lereagálni azt a világot, amiben élünk; a háborúkat, amiket igazán a győztesek sem nyernek meg soha.

A Zero Dark Thirty eredeti forgatókönyve amúgy egy sikertelen hajszáról szólt volna, de aztán elég erős érvként szolgált az átírásra az, hogy egy 12 évig tartó nyomozás után 2011 májusában, Obama kormányzása alatt elkapták Bin Ladent.

A történet azzal a nagyon hatásos cuccal kezdődik, miszerint a sötét monitorra bejátsszák a kilenctizenegy ominózus telefonbeszélgetéseit, ami már önmagában gyomorforgató és asszem ez, meg a néha néha belengő amcsi zászló nem engedi mégsem teljesen a pártatlanságot be a kapuin, pedig látszólag baromi független. De ami innen nézve terrorizmus, az onnan látva szabadságharc. Legalábbis lenne, de azért mégis csak terrorizmusként van ez felcímkézve, mert hobbiból mégsem ölhetünk embert. Mindezen történeteket egy új-generációs CIA ügynök lélegzetvételein keresztül ismerhetjük meg, aki nem más, mint Maya (Jessica Chastain). Már a kínzásokat kissé zavartan, de magabiztos faszasággal figyelő jelenetekben érezhetjük, hogy egy Clare Danes szerűség szállt le közénk és az egész film alapvetően olyan hangulatában és még inkább témájában, mint egy hosszabb Homeland rész, csak nincs benne kúrás viszkisüveggel a kézben, meg túl sok remegő szájjal való sírás. De Maya-val alapvetően az a baj, hogy túl van misztifikálva, nincs idő arra, hogy kitérjenek egy olyan oldalára a hősnőnek, ami valóságos lehetne. Csak azt az oldalát tudják megmutatni, amelyik egy sztahanovista, elkötelezett, keménykedő, karrierista üzemmód. Sajnos pont emiatt csúszik át az egész abba a tipikus amerikai klisébe, amiben már megszoktunk egy megszállott ügynököt, aki szarva a következményekre és a konvenciókra, dacol a felettesével. Ez egy borzasztóan elcsépelt struktúra, hogy arról már ne is beszéljünk, hogy olyan szakzsargont használnak benne, amit nem csak, hogy nem értek, de már kíváncsi sem vagyok rá. Ezzel érezhetően a dokumentarista jellegre, a realitás ízére akartak utalni, de tényleg olyan fontos ez, teszem fel a kérdést, mint néző. De ez persze kurvaálszent, mert a nézőnek semmi nem jó, ha csomót akar keresni a kákán, akkor talál. De visszatérve a Homelandre, unhatjuk már Carrie Mathisont, de a női CIA ügynökök Versace-ja ő és mellette csak mindenki agyonhasznált karakternek tűnik ebben a szerepben, akkor is, ha szebben van vasalva a nadrágkosztümje.

A film legalább annyira szól Maya-ról, mint a vadászatról. Több évet ölel föl; Pakisztánt, Afganisztánt, Londont, Washington D.C.-t is megjárjuk. Robbantások, merényletek, lángok, fegyverek, terepszínű mintában megbúvó, túlizmos amerikai katonák, szupertitkos hájtek helikopterek és cserébe legalább semmi felesleges nagymonológ. Természetesen próbálják személyessé tenni a barátok elvesztésével, egy majdnem kialakuló szerelmi szállal, de szerencsére, azért ekkora hibába nem sétálnak bele. A nyomozgatós rész után pedig egy hatalmas végjátékot kapunk, ami előtt igenis fejet kell hajtani, akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy mi lesz a végkimenetel. Rettent feszült volt, irgalmatlan valósághűnek hatott és itt éreztem, hogy nem is bánom ezt a majdnem három órás játékidőt. Egyesek szerint egy 'Stahl-féle főzőműsorban is több a feszültség', de én ezzel nem értek egyet. Tény, hogy ez egy akció nélküli akciófilm alapvetően, de bármekkora paradoxonnak is tűnjön, nem olyan kétségbeejtő a helyzet. Hihetetlen, de nem lesz szénsavmentes kóla íze attól, hogy nem lövöldöznek benne egyfolytában, pedig a puskák végig ott vannak a kezekben.

Az viszont tény és való, hogy a filmet gond nélkül viszi végig a hátán Jessica Chastain (Fékezhetetlen, Az Élet Fája). Ez a nő egy rendkívül jó színésznő és a végejelentben kipréselt könnyek csodásan adják vissza azt a megkönnyebbülést, amiben semmi felszabadulás nincsen. Kicsit művi ez az egész oké, de ha hagyod magad, simán megveszed; egész olcsón. Jason Clarke (The Big Gatsby, Fékezhetetlen) nagyon tetszett benne, aki főleg a kínzásokat vezényli és igazából jól formálja meg ezeket az ezerszer látott karaktereket. Nem azért mert irgalmatlan jó faszi, tényleg nem, meg elég bénán kopaszodik is, de rendkívül férfias volt és ezt azért említem meg, mert gyakran gondolják azt a színészek, főleg katonáskodásdi közben, hogy ez olyan lazán eljátszható dolog, de igazából nem. A felettest alakító Kyle Chandler (A Wall-Street Farkasa, Az Argo-Akció) borzasztó sablonosan játssza a szerepet, de legalább nem kell sokáig figyelemmel követni. Megemlíteni is felesleges volt. Ja, de aki a legnagyobb meglepetést bassza oda a monitorra az a mester, az örök, az  isten, James Gandolfini (The Sopranos) aki abban a két percben is lejátszik bárkit bárhonnan.

A cím egyébként azt jelenti katonai nyelvezetben, hogy éjjeli fél egy. Asszem ekkor kezdték meg a támadást, legalábbis ennyi volt az idő, amikor Maya rátekintett az órájára.

A 2012-es Zero Dark Thirty működik; képes ott tartania a nézőt maga előtt és valóban érdekes tud maradni, a nagy jelenet pedig a filmem belül nyugodtan nevezhető kiemelkedőnek. Élveztem miközben néztem, tudtam is, hogy ez egyben egy félig görbe, kicsit mégsem tükör Amerikának, azonban abban is biztos vagyok, hogy a világ ugyanolyan hely lenne, akkor is, ha nem készül el ez a mozi. De, ha már elkészült és bírjuk a vöröhajú lányokat pilótaszemüvegben és kíváncsiak vagyunk hogyan kapták el az USA egyes számú közellenségét, akkor tessék, vegyétek és egyétek.

10/6,3