Van az jelenet a diznifilmek végén, amikor a szerelmes pár épp belelép a nagy betűs Szerelem mértani közepébe; csókolóznak és csacsognak egy padon, majd a kamera eltávolodik, egy faék egyszerűségű szerelmi szám felcsendül az éterben és a hatás, amit elérni kívánnak az nem más, minthogy mindenki higgye azt, hogy ez a pillanat a főszereplőknél örökre megmarad és te egy szar-szemét vagy, amiért nem tudod ugyanezt reprodukálni a való életben. Na a Blue Valentine a legnagyobb dupladózisú érzelmi hullámvasút, mert bár megkapod a borzasztóan idilli és minőségi IgazSzerelmet, közben grátiszként itt nem távolodik el a kamera, hanem közeliket mutat az arcokról és egy valós kapcsolatról. A film, amire kurvára ér elhasználni egy csomag százas-zsepit.
A téma a szerelem, amit lehet összebaszva vászonra dobni és egy harmadrangú romantikus filmvígjátékot kihozni belőle, vagy lehet igényesen, átgondoltan, a valóságba bemozdítva egy műalkotást létrehozni, ahogy tette azt Derek Ciafrance (The Place Beyond the Pines). A rendező és egyben író 12(!) évig érlelte a forgatókönyvet, aminek ötletét az adta, hogy szülei elváltak, amikor ő 20 éves volt és meg akarta fejteni filmjén keresztül ezt az eseményt. Minden mozzanatán érződik a filmnek, hogy valami nagyon átgondolt és mély dolgot akart létrehozni. A főszereplőket már évekkel ezelőtt megálmodta magának a rendező és véleményem szerint hibátlan választás volt. Ryan Gosling és Michelle Williams először leforgatták a megismerkedős jeleneteket, majd ezután tartottak egy hónap forgatási szünetet és a filmbéli pár összeköltözött egy apartmanba, ahol főztek, bevásároltak, meg ilyenek, a lényeg, hogy közösen léteztek, hogy minél hitelesebben jelenjenek meg a vásznon a film másik felében.
A rendező, amúgy már annyira unta a maga százszor átrágott forgatókönyvét, hogy színészeit improvizálásra kötelezte a hitelesség érdekében. Az az édes jelenet, amikor a fiú zenél a lánynak, annál külön megtiltotta nekik, hogy szóljanak a másiknak tánc, illetve ének tudásukról, mert az igazi, elsőízben való meglepetést szerette volna lekamerázni.
A történetnek nincsen nagy bonyolultsága, de van benne kellő drámai fordulat és valóban szépen fel van építve. Szerkesztettségét illetően a film két síkon folyik egyszerre, összevágva láthatjuk Dean (Ryan Gosling) és Cindy (Michelle Williams) kapcsolatának első szakaszát, amikor minden szivárványízű és esetlen, meg a romantika szétkarmolja az ember lelkét, másrészt pedig vagy öt évvel később járunk, ahol ezen dolgok emlékének az íze még ott van felragadva a mindennapok szájpadlására, de a monoton élet szaga és a házasélet kiábrándultsága sokkal inkább kézzelfogható. Mondanom sem kell, hogy mekkora kontraszttal bír ez az egész. Az a legszörnyűbb, hogy annyira drámaszagú az egész mű, hogy végig attól rettegsz, hogy egy autóbalesetet látsz benne, vagy valamilyen hirtelen tragédiát, ami halálhoz vezet, de a teljes film egy folyamatos halál maga; a kapcsolat kimúlása. Abszolút központi kérdés benne a szerelem és annak elértéktelenedése. A gondtalan fiatal álmodozó Deanből lett kopaszodó, láncdohányos, sörivó apuka, aki cseppet sem agyoniskolázott és romantikus naivsággal hiszi azt, hogy a 'szeretlek' majd mindent megold. A tanult, realista gondolkodású Cindy azonban megvívja saját belső harcát is, mert nála már nem léteznek azok a motivációs erők, amik egy házasságot olajozottan működtetnek és a szerelem értéke a kapcsolatban erősen deficites lesz. Közben meg ott van a gyermekük is, aki csak még nehezebbé tenne egy esetleges válást.
És nyöszörög a torkom minden egyes jelenetnél, mert gyönyörűek a felvételek, egy cseppet sem zavarós a sok kézikamera és arcközeli felvétel, ami csak segít rákoncentrálni a személyes vívódásukra. Nincs benne semmi nyálasság, még abban a teljesen idilli megismerkedésben és randizgatásban sem, amiben minden 16éves lány álmát váltják épp valóra, mert mindig pontosan tudják, hogy a kontraszt érdekében melyik jelen-síkot vágják rá a jelenetre, hogy visszasüppedjünk a kiábrándult jelenbe, a kellemetlen szagú valóságba. Pedig szinte abban a pillanatban mászott le a szerelem íze a képernyőről az ágyunkba és közben annyira nyers minden párbeszéd, meg a szeretet maga. Teljesen meztelenek a szereplők, az érzések, olyan őszinte a testi-lelki orgazmus, hogy ökölbe szorulnak a gondolatok. Amikor pedig Dean próbálja egy elbaszott és kiégett szex-motelban feléleszteni a szerelmet, az egészen rendkívüli:
"Let's get drunk and make love!"
Benne van ebben a filmben mindegy vágya és rettegése a szerelemnek olyan valósággal átitatva, ami elképesztő. Az esküvői csók sokat ígérő hossza és a jóban rosszban rész rosszban szakasza. Engem konkrétan olyan érzékennyé tett, hogy szerintem egy lehulló falevél láttán is képes lettem volna elbőgni magam.
A színészekről meg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ha eddig lett volna kétségünk a kamaszlányok szívalakú medáljának rejtett titkát, azaz Ryan Goslingot (The Place Behind the Pines, Drive, Szerelmünk Lapjai, Crazy, stupid, love; Lars and the Real Girl) illetően, akkor most már aztán kussolhatunk, meg úgy hozza a szerelmes hőst, mint Shakespeare bármelyik figurája és legalább annyira szenved, mint én anno a matekérettségin. Michelle Williams (Viharsziget, Dawson és a Haverok, Túl a Barátságon, Egy Hét Marylinnel) meg borzasztóan bevállalós, szenvedélyes és hiteles. Annyira jók együtt, hogy el sem tudom képzelni, hogy nem váltották díjra jelöléseiket, de mit értek én a lovakhoz.
Maradjunk annyiban, hogy ez a 2010-es film tette a dolgát és gyönyörű volt, olyan érzelmeket és gondolatokat váltott ki, amiről azt sem tudtam, hogy léteznek. Egy percig sem volt számomra hatásvadászul nyálas és a realitása sem volt elművészfilmeskedve. A kérdésre meg nem kapunk választ, csak még nagyobbra duzzad a fejünkben:
Vajon mire elég a szerelem?
10/8,7
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése