Egy kamaszfiú kalandján keresztül bemutatni a '70-es évek rock 'n roll életérzését nem lehet. Pedig egy zenekar koncertturnéjának vagyunk a VIP vendégei, de mégis baromi nagy hiteltelenség marad, pedig vannak benne groupie-k, trapéznadrágok, rockzene, füvescigi, turnébusz és bakelitek. Azt azonban, hogy élj a mának és élvezd a pillanatot - ami a kor nagy sajátossága volt - inkább csak mondják, de nem éreztetik.
Cameron Crowe (Elizabethtowv, Vanília Égbolt) rendező szerintem túlzottan szentimentálisra vette a figurát ezzel az életszagúnak szánt, azonban elhatásvadászott filmmel. Pedig a 2000-ben készült mű viszonylag saját élményekből táplálkozik, hiszen épp úgy, mint a főszereplő, a rendező is írt zenei kritikát 15 évesen a híres Rolling Stones magazinnak. Penny Lane szerepét először Kristen Dunstnak szánta, de végül Kate Hudson mellett döntött, ami a filmvilág szerint nem volt hiba, hiszen többek közt hála neki is, a film 2 Bafta-, 2 Golden Globe- és 1 Oscar-díjat vágott zsebre és rohadjak meg nem értem, hogy mire ez a nagy felhajtás, ebben a majd háromórásra nyújtott moziban. Persze annyira nem rossz, kellemes popcorn íze van és tagadhatatlan, hogy ennél sokkal szemétrevalóbb filmek is csípték már a retinámat, csak valószínűleg a közepes színvonalú forgatókönyvnél már csak az zavart jobban, hogy túl voltak játszva a szerepek, meg maga a kor is és azt veszítette el, amit én a legtöbbre becsülök az ilyen témák feldolgzásában, mégpedig az őszinteséget.
De mondom: kedves a sztori, ha kicsit kevesebbet várok, talán még arra is képes lett volna, hogy elvarázsol, de bassza meg, eléggé résen voltam, így esélye sem volt. Van egy kissrác, aki lázadó nővérével (Zooey Deschanel) és merev gondolkodású, vasakaratú anyjával (Frances McDormand) él együtt, mígnem tesója egy kellemes vasárnapi családi balhé közepette lelép San Francisco-ba és 9 éves öccsére hagyja bakelitjeit, azzal az ígérettel, hogy
"One day, you'll be cool!"
William (Patrick Fugit) megkamaszodik időközben, 15 éves immár és szabadidejében egy helyi lapnak írogat lemezkritikákat a szobájában, aminek falát The Who, Led Zeppelein, Deep Purple, David Bowie satöbbi poszterek lepik el. Aztán úgy hozza a szerencse, meg egy kis bájosnak szánt kavarodás a grúpikkal, hogy hősünk bekeveredik a backstage-be, ahol személyes kontaktba kerül a kor éppen feltörekvő zenekarával, a Stillwaterrel (- akik amúgy a valóságban is léteztek ám.) Williamat egészen megkedveli az együttes basszusgitárosa, Russel (Billy Crudup), aki a srácban egy kicsit saját magát látja. Időközben a méltán híres Rolling Stones magazin főszerkesztője telefonon felkeresi Williamat és munkát ajánl neki, - anélkül, hogy valaha találkozott volna a fiúval és tudná, hogy csupán egy tinédzser korú srácról van szó. Az ajánlat az, hogy kísérje el a Stillwatert országjáró körútja és hozzon össze egy fasza kis interjút velük, amit ha megvalósít, akkor a címlapon verethet. Ez számomra a legrosszabb délutáni műsorsávos B-kategóriás filmek bohóckodós ízét juttatja eszembe, amikor olyan témákra helyezzük az izgalmi faktort, minthogy egy fiatal gyerek hazudik a koráról.
Lényeg a lényeg, Williamet beveszik a buliba és máris indulhat a rock 'n rollal kikövezett osztálykirálydulás a busszal, amelynek az egyik oszlopos tagja a mindenki által ismert főgrúpi, Penny Lane (Kate Hudson). A lány, aki a férfiak fejét eltekeri, akinek a társaságára mindenki szomjazik és aki különös és bensőséges kapcsolatot alakít ki Williammal. A lány amúgy a látszat ellenére egy érző lény, aki kurvára bele van zúgva Russelbe, aki ezt viszonozza is, mindazok ellenére, hogy amúgy van felesége, de ezek a rocksztárok már csak ilyenek. Persze a 15 éves kissrác is baromira belezúg Penny Lane-be, mert az egész film megköveteli, hogy mindenki baszottul legyen odavissza Kate Hudsontól, aki ezért a szerepéért megkapta a Golden Globe-ot és még Oscarra is jelölték. Szerintem azonban rettent túljátssza a szerepet, próbálja előadni az élj mának életérzést, amiben annyi természetesség van, mint egy alumíniumdobozos kokakólában.
A turnébusz megy, a kábítószerekre, a kor jellemzőjére meg valahogy egyáltalán nem vagyunk ráfókuszálva, közben jönnek a balhék, a népszerűséggel nő a feszültség a bandában, és mindezt mi a kulisszák mögül nézhetjük végig. De sajnos nem hat meg. A kisfiú meg valami ellenpólust akar szimbolizálni, anyuka jófiát, akit sem a csöcsök, sem a kokain nem hat meg, csak a színtiszta rajongás a nagyrabecsült zenekara iránt. Nagyon misztikusan akar szólni egy olyan korról, amit szerintem 18-as karika nélkül el sem lehet adni őszintén, nemhogy egy bájos andalgással. Izzadságszagú leginkább, sokszor gyerekes és szinte erőszakkal verné ki belőlünk a romantikát, mint például, amikor Penny Lane a buli utáni tánctéren néz szépszomorkásan a kamerába egy szál rózsával a kezében. Túl óvatosan és rendezetten bántak ezzel a káosszal. A rock and roll véleményem szerint nem ilyen kellene, hogy legyen, de mit értek én a lovakhoz.
A színészek közül egyértelműen kiemelkedik a profizmusával Frances McDormand (Moonrise Kingdom, Égető Bizonyíték) kár, hogy nem szerepelt többet. Billy Crudup (Big Fish, Ízek, imák, szerelmek) hoz egy elvárható, de nem szívetmelengető színvonalat, ellentétben Kate Hudsonnal (Glee, Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt), aki szerintem harmatgyengén játszik, egyáltalán nem győz meg. Annyira szeretném kedvelni ezt a lányt, de nem hagyja. Mintha valaki elhitette volna vele, hogy van neki valami olyan megbabonázó karizmája, mint az anyjának, Goldie Hawnnak, de nagyon átbaszták a szentemet. Amúgy talán nem is volt annyira botrányos, mint ahogy a szavaimból kitűnik, de amikor egyszer azt kellett eljátszania, hogy részeg, azt annyira mesterkélten csinálta, hogy egy idomított hangya is hitelesebb lett volna nála véleményem szerint. A fiatal Patrick Fugit meg édes, kedves is, különösebb problémát nem okozott, hogy ott volt a filmben, de holnapra gond nélkül elfelejtem. A stáblistának persze jót tettek az olyan nevek, mint Zooey Deschanel (New Girl, 500 Nap Nyár), vagy Anna Paquin (True Blood, 25th Hour). A személyes kedvencem pedig a balfaszkodó menedzser szerepébe bújt Noah Taylor (Trónok Harca, Fékzhetetlen, Egy Hulla, egy Falafel és a Többiek). Talán a legnagyobb baj a karakterekkel az volt, hogy borzasztóan kiszámíthatóak voltak és mindent lehet rájuk mondani, csupán azt nem, hogy szét voltak dimenzionálva.
Persze a film már nem mai darab, 2000-ben adták a mozik és frissen valószínűleg jobb íze lehetett, mert elég nagy sikerre tett szert mind a kritikusok, mind a közönség körében. Biztos velem van a baj, de engem leginkább csak untatott, néha persze aranyos volt, majdhogynem elég tökös is egy-egy jelenetben, de alapvetően nem fogom azért nyalni a film picsáját, mert többek szerint jó. A rock and roll az nem egy tánc, ezt már az akciós feliratos-pólókból is kikövetkeztethettük a kétezres évek elején, de amiben még biztosabb vagyok, hogy a rock and roll az nem Ez a film. Sajnos.
10/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése