The Tree Of Life - Az Élet Fája

Az Élet Fája című film igazából fogalmam sincs, hogy miről szól. Mindezek ellenére nem volt rossz nézni.

Terrence Malik rendező és író valami egészen szabatosan értelmezi a film adta fogalmat annak ellenére, hogy egy hollywoodi produkcióval állunk szemben, egyáltalán nincsen popcorn íze. Borzasztóan nehéz megragadni az egész film gerincét, mert már csak struktúráját tekintve, az egész olyan laza szerkezetű, mint egy csont nélküli test. A képek mesések, gondoltam elsőre, de a több, mint két órás játékidő alatt már túlzottan eltelítik az agyam és az elején határozottan bele bele áll a giccsbe a téma.

A történet lényegileg ott indul, hogy Jack (Sean Penn), aki egy gazdag-fontos üzletember lehet, vagy fassetudja, lényegtelen is, visszaemlékszik a gyerekkorára. A játékidő nagy részét az ő emlékeiben úszkálva tölthetjük, ahol nem feltétlenül lineáris történetvezetésben lesz részünk; néha pedig fikciókkal is társulnak (üvegkoporsóban fekvő édesanya). Azonban mielőtt még beleesnénk ebbe a szépen stilizált nyúlüregbe, előtte kapunk egy képes elemzést az életről magáról (?). Mindezt bő félórában megfogalmazva, de itt még az is lesz, amire tényleg nem számítasz. Az egész visszaemlékezés indokát az adja, hogy Jack testvére meghalt. Nem tudjuk hol, miért, mikor pontosan, de nem mostanában, a lényeg, hogy ez a tragédia, ami az élet szerves része, fekteti rá arra az útra a filmet, hogy az életről elmélkedjen. Eddig rendben is volna, hogy teszem azt adott egy haláleset évfordulója és ebből kiindulva elmerengünk az együtt eltöltött időn, a miérteken, istenen, a Földön, de ilyet, amit ez a film nyomat, na én olyat még nem basztam.

Sokszor mondják, hogy induljunk a kályhától, mert az alapoktól kezdeni valamit célravezetőbb a megértésben. De itt ezt az ötletet annyira komolyan vették, hogy elkezdenek kalandozni a képekkel. Sivatagok, tengerek mélye, végtelen univerzumok, tűz, víz, levegő, szivárványok az égen, hűvös erdő, sejtosztódás, dinoszauruszok (!). Igen, jól hallod; a fél órás National Geographic-szerű műsorból még a CGI-t sem sajnálták ki, mindezen természeti képek alá pedig operettet és más komoly zenéket vágtak be. Ráadásul rettent hosszúra sikeredett ez a képsorozat, csak tűkön ül a néző és várja, hogy elkezdődjön végre valami, ami történetnek nevezhető és nem környezetismeret órának. Teljesen nonszensz ez a rész és nem azért mert nem szép, vagy nem elég lenyűgöző, csak egyáltalán nem megszokott.

Aztán nagy nehezen vitorlát bont a történet és megérkezünk egy kézzel foghatóbb és tapasztaltabb valóságba, ahol az '50-es évek egy texasi házának lehetünk vendégei. Mr O'Brien (Brad Pitt) és Mrs O'Brien (Jessica Chastain) három fiúkat nevelgetik. A történetük, aminek sem eleje, sem konkrét vége nincsen arra hegyeződik ki, hogy bemutassa a fiaik szemszögéből, hogy milyen mélyen ellentétes pólusú szülök között nevelődtek és melyikük milyen hatással volt rájuk. Egy borzasztó belső harc volt megvívniuk magukban azt, - főleg Jacknek, akiről leginkább szól a film közepe - hogy milyen értékrendszert állítanak fel magukban a kapott minták és tanítások révén. Ez amit mi látunk persze mind a megtapasztalás periódusa és azok hirtelen reflexiói a gyerekek lelkére. Amíg az édesanya egy könnyed, levegős, álomízű életben próbálja körbetáncolni velük az életet mezítláb a pázsiton, addig az apa az élet kegyetlenebb oldalát bemutatva igyekszik tiszteletet követelni magának; amit meg is kap. Természetesen kezdetben ez cseppet sem őszinte, de később ösztönösen mintha mégis kialakulna. Mr O'Brien verekedni tanítja őket, a munka és kitartás fontosságát hangoztatja, azonban látszik rajta, hogy valahol ő is teljesen meg van zuhanva. Egy hatalmas zenebolond, aki egy be nem teljesített zongorista életét éli, mert a művészetet fel kellett annak idején áldozni a kenyérkeresés jobb-reményű oltárán. Kapcsolata az édesanyával sem alakul olajozottan; ellentéteik leginkább a gyereknevelésben ütköznek ki.

Amit most leírtam történet nagyon kézzelfoghatónak és egyszerűen eljátszhatónak tűnhet, de cseppet sem így reagál a vásznon. Minden sokkal könnyedebb, levegősebb, olykor nincs kohézió a jelenetek között. Valamilyen szinten élvezetes nézni ezeket a furán egymásba ívelő képsorokat és történet morzsákat, amik valós emlékekként jelennek meg, de nem érted, hogy hova akar kilyukadni. Pláne, hogy a végén kapsz a már felnőtt Jackkel újra egy jelenetet, amiben a tengerparton egy tömegtalálkozó van, a meg nem öregedett anyjával, apjával, öccsével. Az idősíkok teljes keveredése, egy fiktív térben, ami rettent céltalannak tűnik. Valószínűleg az egész film egy hatalmas válaszkeresés, istenben, istenekben, természetben, hitben, és ki tudja miben. Ami biztos, hogy az élet végét jelentő halált minden korban nehéz értelmezni és feldogozni. Jól mutatja ezt a felhőkarcolók közötti merengés, a modern kor robusztus jelképei között sétálva sem tudunk ésszerű magyarázatot, megnyugvást lelni és változást generálni a legősibb történésekre.

Brad Pitt (Harcosok Klubja, Becstelen Brigantik, World War Z, Blöff, 12 Majom, Trója, Jesse James Meggyilkolása, a Tettes a Gyáva Robert Ford) olyan, mintha állandóan bizonyítani akarnák vele, hogy márpedig ő jó színész. De ez teljesen egyértelmű, azonban emiatt neki adnak olyan szerepeket, mint ez, amiben jól teljesít, nagyon is jól, viszont cseppet sem illik hozzá, rendkívül elüt a karalterétől. Jessica Chastain (Fékezhetetlen, Zero Dark Thirty) pedig bájos, drámai és felemelő, mint mindig. Sean Penn (21 Gramm, Milk) hatásos abban a pár percben, amíg szerepel, de pályáját nem ez a mű fogja meghatározni. A srácok, akik a tizenéves fiúkat játszották kiválóak, tényleg, hihetőek és nem ostoba, bosszantó tizenéves taknyosok.

A 2011-es The Tree Of Life nagyon kaotikus élmény. A kézikamera itt-ott már kezd zavaró lenni, de az egész film nem megszokott dolgokra épít, amit viszont én néha túlzottan is öncélúnak érzek. Történetről aligha beszélhetünk, a kivitelezés meg leginkább igényes. Sajnos nem gondolkoztat el és meghatnia sem sikerül, bár biztos vagyok benne, hogy az erre fogékony nézőknél rettent betalál. Nekem olyan hatású volt az egész, mintha Hollywood elhatározta volna magát hogy művészfilmet készít, amivel nem volna gond, de nem kell. Ez nem az ő asztaluk, mindenki maradjon annál, amihez ért. Ráadásul nagyon nehéz úgy válaszokat találni, hogy a kérdéseket sem értem. Ez persze lehet az én szegénységi bizonyítványom, de vállalom.

10/5,5