A gyűlölet, a rasszizmus, a nacionalizmus. Ezekről beszélni kell és aki ezekről filmekben beszél, arra figyelni. Egy 12 éves kissrác nyarát végigkísérni, amikor egy skinhead-bandának hála átitatódik az élete mindhárom említett fogalommal, eléggé odabaszós tud lenni. És erre még rájön az igazi, hamisítatlan UK hangulat és felkavarodik bennem a végére még az is, amiről azt sem tudtam, hogy létezik.
A skinhead szubkultúra bemutatása, főleg arra az időre összpontosítva, amikor épp felszakadt ellentétes pólusaira alapvetően érdekes, de amit Shane Meadows író és rendező kerekített ki ebből a sztoriból az valami lenyűgöző, és még most is fojtogatja a torkom az összes könnyem, mert cseppet sem szájbarágósan, mindenféle alánarrálást nélkülözve, mégis természetesen, kibaszott őszintén mutat be valamit, amiről amúgy sem nagyon szeretünk beszélni és aki mégis, annak pedig annyira felkavaró, hogy lehetetlen higgadtan nyilatkozni arról. Bár a film a '80-as években játszódik, hihetetlen mekkora, sőt talán még nagyobb aktualitást diktál abból a szempontból, hogy mennyire elburjánzott az a fajta gyűlölet az emberekben, amikor egyes csoportok nem a tetteik, cselekedeteik alapján ítélnek meg másokat, hanem azok bőrszíne, származása, nemi identitása vagy vallása miatt színtiszta gyűlöletet éreznek. Mindegyik országban kiválóan ismert és jól elkülöníthető csoportok ezek, akik ez iránt leginkább kamaszkorban kezdenek el érdeklődni. Először talán a hovatartozás érzése késztet arra egyeseket, hogy a skinheadek vagy a punkok közé orientálódjanak. Jól beazonosítható stílusjegyekkel bírnak, amit büszkén vállalnak és az önkifejezés eszközeként használják a betétesbakancsot, a húzentróglit, az állig összegombolt inget és a leborotvált fejet. Nincs ezzel semmi baj, mindenki lázad, az anarchia íze olyan csábító egy középiskolás számára, mint öreganyám vasárnapi rántotthúsának illata; az ember meg kinövi ezt ha nagyobb lesz. Jobb esetben legalábbis.
Viszont vannak azok, akik továbbmennek, politikai szintre emelik az egészet és önmagukat, társaikat egyfajta faji tisztaságnak tekintenek és mindenki mást pedig faji mocsoknak, akiktől meg kell szabadítani a népüket. A lehető legprimitívebb gondolkodásmódnak tartom az ilyet és a lehető leghevesebben ellenzek minden ilyen típusú megnyilatkozást. Nem hiszem, hogy van annál rosszabb dolog a világon, mint a gyűlölet, pláne olyan dolgok miatt, amik teljesen, totálisan, százszázalékig indokolatlanok. Nem hiszem, hogy van bármi, ami ennyire elemien szomorúvá tudna tenni.
És mivel a This Is England is egy ilyen témán alapuló film, így végig ökölbe szorult a gyomrom mialatt néztem a filmet. Voltak már ennek a kategóriának nagyjai, kiváló karakterfejlődésekkel, hol szájbarágós, hol művészkedősebb hangnemben, de megérdemelten kultnak kikiáltott filmekben. Ilyen volt például az Edward Norton féle Amerika História X, vagy a francia La Haine - Gyűlölet című alkotás. Ez a 2006-os, Bafta-díjas mű kategóriájának egyik legnagyobb alakja. A történet, a képek, a színészek, az alapkoncepció, a drámaisága, a kibebaszotkurvajól eltalált zenéje, főleg a zongorabetétes részekkel annyira felkavaró és minőségi, mindenféle megjátszóságot kerülve, hogy erős, akár többszöri megtekintésre ajánlott.
A történet arról szól, hogy a 12 éves Shaun (Thomas Turgoose) a nemrég véget ért Falkland-szigeteki háborúban elvesztette édesapját és anyjával együtt olyan igazi prolik módjára tengetik életüket. A kisfiú viszont annyira életrevaló lélek, mint Regős Bendegúz az Indul a Bakterházból. A srác az iskolában sem túl népszerű, még az évzárón is sikerül összeverekednie egy fiúval, majd hazafelé menet egy pár kamaszkorú sörözgető punk leszólítja, hogy felvidítsák őt. Igent mond és megkezdődik egy kellemes út abba az irányba, hogy egy csoport tagja legyen. Egy olyan társaság, ahol a bandavezér/punkvezére, Woody (Jospeh Gilgun) a kedves báty szerepét ölti magára és teljesértékű apaképként képes szolgálni a fiúnak. Látjuk, hogy a fiúk lázadó természetűek, mind zenei ízlésükben, öltözködésükben, kopaszra nyírt hajukban, ráadásul dohányoznak, füvezgetnek, isznak, Marten's bakancsot hordanak és önkifejezés, vagy hobbigyanánt elhagyatott házak berendezéseit verik szét, meg smárolgatnak. Ez egy darabig inkább csak tinifilm hatását kelti, igazi tökösködés nélkül. Ezt a punk bandát már csak ezért sem lehet komolyan venni, mert van köztük egy néger srác is, szóval nem az a fajta gyűlöletcsoport ez még, amiről manapság beszélünk.
Egészen addig, amíg meg jelenik a színen a börtönből frissen szabadult Combo (Stephen Graham), akinek visszatérésével a banda két részre oszlik. Megmutatták kicsiben azt, ami később nagyban is végbement ebben a szubkultúrában. Betoppanása először örömhírnek tűnik, azonban az a jelenet, amikor megjelenik a házibulin és elkezdi szidva mesélni, hogy a niggerek milyen gecik voltak vele a börtönben, majd kifigurázva eljátssza a többieknek, hogy miként bántak vele a színesbőrűek. Az egészben az a legmellbevágóbb, hogy közben ott ül az egyik haverjuk, aki ugye fekete, de senki nem akar beszólni, senki nem mer moccanni, senki nem mondja neki, hogy fogja be a pofáját. Csak Woody-n meg a csaján látjuk, hogy kurvára mellbebassza őket ez az egész és erre a színre rákevertek egy iszonyat zongorajátékot, ami annyira felkavarja az emberben a vihart, hogy lélegzetvisszafojtva mered a monitorra.
Combo olyan elveket és hitet ígér a kisfiúnak, aki gondolkodás nélkül úgy dönt, hogy Combo-val lóg együtt ezentúl és hanyagolja inkább Woody-ék társaságát. Combo még erősebb apapótlékot szolgál a fiúnak, sokkal erősebb kinézetre is és elveiben is, ami nagyobb lelki biztonságot kínál a fiúnak. Látjuk, hogy ez a fajta elkötelezett faji tisztaság elve már sokkal komolyabban van véve; találkozókra utaznak más skinheadeekkel, zászlót akasztanak ki a szobában, a helyi pakisztáni boltost rabolják ki és fenyegetik meg minden szemrebbenés nélkül.
A legkeményebb az egészben megemészteni azt, ahogyan Combo valóban magáénak vallja azokat az elveket, amelyeket hirdet. Azt érzi, hogy ellopták az országát. Vezető szerepéhez mérten igyekszik vezérként viselkedni, ésszerű érvekkel alátámasztani gondolkodásmódját és megmagyarázni, hogy miért az övé a járható út. Teljesen érthető és logikus, ahogy Shaun reagál mindezekre, hiszen egy meginghatatlan képet festenek neki, egy látszólagos igazságról, meglehetősen higgadtan és határozottan. Persze a végén, amikor a drámát csúcsra járatják, akkor még végignézni is fizikai fájdalmat okoz, ahogy Combo-n elhatalmasodik a színtiszta gyűlölet és tettlegességbe fordul. Megállíthatatlanul kitör belőle és teljesen csupaszon lesz őszinte az egész lénye előttünk is és a kissrác előtt is. Egyszerre leszel kibaszott szomorú és undorodsz, valahogy segítenél, de fogalmad sincs mit kéne tenni, fogalmad sincs, hogyan lehetne valakinek belenyúlni az agyába, vagy kitapogatni a szívét és elmagyarázni neki, hogy amit csinál az nem helyes, mintha egy halottnak könyörögnél, hogy lélegezzen. Olyan súlya lesz mindettől a filmnek, amit talán a legnehezebb cipelni.
És mindehhez még hozzájönnek azzal a gyönyörű angollal beszélő szereplők. A '92-es születésű Thomas Turgoose (Eden Lake) egész egyszerűen lejátszott mindenkit a picsába. Amit az a gyerek művel az felemelő és megrendítő. Stephen Graham (Blöff, Genszterkorzó, New York Bandái) és Joseph Gilgun (Misfits) vagy a kedvenc nőm benne, Vicky McClare (Broadchurch) mind emlékezetesek és határozottan kurvajók.
A zene rendkívül gondosan van kiválogatva. Ráadásul a film után több minisorozat is készült ugyanezzel a címmel, ami tovább boncolja a témát.
Aki az ilyen típusú drámákat szereti, vagy ismerkedne ilyennel, az ne hagyja ki! Talán kicsit tálságosan ki van hegyezve a végjáték a drámára, nem tud elég meglepetésként érni, de jobb szeretem az ilyen alkotásokat, nem is csak filmként tekinteni, hanem az előtt meghajolni amit képvisel és ha azt ráadásul képesek ilyen művészi keretek között bemutatni, akkor én csak minden áldásomat vagyok rá hajlandó adni. Kurvára éljen mindenki neve, aki ebben mutat helyes utat az embereknek anélkül, hogy szájbarágna, inkább csak bemutat, majd magadra hagy, hogy eldöntsd mi a helyes út, mert itt nem maradsz a semmiben lógva.
A lényeg, amit mindig is le akartam írni, hogy a vörösszerint gyűlölködni kurvára nem ér.
10/8,9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése