Babel - Bábel

Nem tudom, hogy van e még egy olyan sokat bizonyított mestere a drámáknak, mint Alejandro González Inárittu, de az biztos, hogy ő kurvára érti a dolgát; és tökéletesen mindegy, hogy Japánban egy fogyatékos kamaszlánynak, Marokkóban egy kecskepásztor fiának, vagy a mexikói határon egy dadának az élete reped e éppen meg és igyekszik kisebb nagyobb sikerrel nem darabjaira hullani. A film megmarkolja a torkunkat és kétségbeesve vergődjük végig magunkat az életszerűségeken.

Alejandro González Inárittu rendező egy trilógia befejezésének szánta ezt a 2006-os művet, ami az egyáltalán nem hollywoodi vágólapra készült Korcs Szerelmeknek és 21 Grammnak a lezárása. Az ugráló, óvatosan egymásba hajoló történetszálak, az idősíkok halovány csúsztatása itt is egy kerek, egész sorsképet fest végül, keserű aranykeretben. Inárittu élete első nagyjátékfilmjét 37 évesen készítette el, addig is DJ-ként, producerként, zeneszerzőként vagy éppen reklámosként dolgozott. Korának meghatározó alakja, rengeteg jelöléssel és egy csomó díjjal, aki olyan emberekkel dolgozik együtt ebben a filmjében is, mint Ribert Pricto operatőr (Túl a Barátságon, Frida, 21 Gramm, Korcs Szerelmek), vagy Gustavo Santaolalla (Túl a Barátságon) zeneszerző, aki a Bábelért kapott egy Oscar- és egy Bafta-díjat is. A film a rohadt sok jelölésen kívül még 2 Cannes-i Filmvesztivál- és 1 Golden Globe-díjat tudhat be magának, plusz az én elismerésemet, mert lazán bekerült a valaha látott legjobb filmek közé nálam, mindazok ellenére, hogy a rendező már újat nem igen mutat tehetségében, továbbra is a jól ismert, mégis kiismerhetetlen struktúrát alkalmazza, ráadásul, ha szigorúak akarnánk lenni, akkor lelhetnénk akár giccset is a műben, de szopjon le, aki itt ezzel foglalkozik. Ennek a filmnek lelke van, őszintesége és valósága. Nagy szavak ezek, de egy Nagy Filmnek lazán kijárnak ezek a jelzők.

Legyen Marokkó; a sziklái, ott is egy apa, annak családjával egy frissenvásárolt Winchester karabéllyal, meg fiaival, akik közül egyik a nővérüket lesi mindig öltözködés közben. Legyen egy megszokott nap egy kultúrában, amihez semmi közünk, amit felfogni is nehezen vagyunk képesek, annyira idegen, de mindegy is, csak legyen egy nap, amikor a fiúk épp a kecskékre vigyáznak és próbálgatják apjuk fegyverét a szabadban. Aztán legyen egy mexikói, nyugdíjas testalkatú asszony (Adriana Barazza), aki épp az USA-ban dajkáskodik két gyerekkel, akiknek a szülei nincsenek otthon. És legyen egy nap, amikor valami közbejön és a dajkát/bébiszittert mégsem engedi el munkaadója Mexikóba a fia esküvőjére, mert mindenképpen vigyáznia kell a gyerekekre. A nő azonban megoldást gyanánt unokaöccsével (Gael García) leutaztatja magát és a két kisgyereket az esküvőre a hétvégére. Aztán legyen Japán. Egy süketnéma kamaszlány (Rinko Kukuchi), aki nehézre pakolt teherként cipeli magán a szüzesség gondját, amivel barátai basztatják, közben pedig realizálódik benne egyre élesebben a kép, hogy milyen szörnyetegnek érzi magát abban a társadalomban, ahol tehetetlenül elüt a normától testi fogyatékossága miatt és már csak halvány hibaként kúszik be a képbe az a tény, hogy az édesanyja nem is olyan régen lőtte fejbe magát a lakásukban és túlgazdag apjával próbálják valami bemocskolódott szeretetben túlélni az életet. De aztán visszamehetünk Marokkóba újra egy turista szemszögből is, ahol egy amerikai pár (Brad Pitt, Cate Blanchett) próbálja házassága sebeit befoltozni egy luxusnyaralással.

Aztán legyen egy pillanata ez életnek, dördüljön el egy lövés és kezdjen el az élet lassított felvételben összeomlani, mint egy kártyavár, majd nyíljon meg a világ valódi arca és nyomja el mindenki személyes sikolyát, aminek a hangja sosem ér el hozzánk.

A kecskepásztor fiai csak épp próbálgatták az újonnan vásárolt fegyvert, amivel a vadállatokat akarták csupán távol tartani, azonban belelőnek a turistabuszba, amin eltalálják a házaspár női tagját, akit kórházba kellene szállítani, azonban a harmadik világban ez nem olyan egyszerűen kivitelezhető mozdulat, ezért egy közeli faluba mennek, ahol egyetlen telefon van és a feleség élete egy felszerelésben erősen hiányt szenvedő orvos, a vakszerencse és valami hit félén múlik. Ráadásul ők a szülei annak a két gyermeknek, akiket az amúgy remekül dolgozó és a gyermekek által nagyon kedvelt dajka elvisz a fia esküvőjére és nem is lenne ezzel probléma, ha nem a mexikói határról beszélnénk, ami a szegény ember vidámparkja, hiszen ott mindig történik valami, ami izgulnivalóért kiált és adrenalint termel. De azt se felejtsük el, hogy a puska, ami az egész kavarodást okozta attól a Japán bizniszmentől származik, aki szabadidejében szeret vadászatokra járni Afrikában és teljes jóindulatból ajándékozta egy ottani marokkói pásztornak. Az apa, aki amúgy a japán kamaszlány édesapja. Az idősíkok, a történetek csúszkálnak, mindegyik helyszín és mindegyik dráma lenyűgöző.

A világ bábeli-zűrzavara kézzelfogható. Mindegy hogy ki, mikor, hol, milyen bőrszínnel, milyen vallással a szívében egy pillanat alatt kettétörhet a pillanata. Mindegyik történetével az ember szívéig döfi a tőrt, meg is forgatja benne, majd nagykegyesen kihúzza, miközben a másik kezével áhítattal tartja az arcunkat. Konkrétan ezt teszi a nézőjével a film. Iszonyatosan felkavaró; a zenei aláfestés, a borzasztó tehetségesen eltalált autentikus zene csak rásegít erre, a képek beleragasztják a nézőt a jelenetbe és valami csoda folytán képes hosszan nézetni egyetlen csupasz, meztelen pillanatot. A meglőtt nő éppen készülő sikolyából belecsúszni a bedrogozott süket lány szemszögéből átélt tokiói diszkó üvöltő és villogó csöndjébe egyszerűen elképesztő. A boldogságok kezdetétől, egy könnyed esküvőtől egy fiait oltalmazó, vesztésre álló apáig mindent megkapunk. A végén csak mi is állunk tehetetlenül, mint a Japán lány egy gyönyörűen fényes város teraszán anyaszült meztelenül, az apja ölelésében, az öngyilkosság kertkapujában, egy feldolgozhatatlan tragédiával a torkukban. Mindenhol az életmaradás, a sivatagban, a lőtt sebben, a kamaszkorban, a tragédiákban. Vajon tényleg Bábelnél lett ennyire kusza a világ és egyáltalán, mikor lettek a szeretetek ennyire félrekódolva, de ami még mindezen konkrét cselekmények fölött még inkább húsba vág, hogy mennyire nem egy nyelvet beszél az a világ, amiben nem a szeretet dominál, hanem a rasszizmus, a bizalmatlanság, ahol a kövér, nyugdíjas turisták legnagyobb problémája egy meglőtt asszony láttán az, hogy nem működik a légkondi; a mexikói határ, ahol a rendőrök szemében minden nem amerikai egy potenciális bűnöző, az USA, ahol minden egyes pisztolydörrenés a tengerentúlról csak és kizárólag egy ellenük irányult terrorcselekmény lehet.

A Bábel egy rettent súlyos, mégis könnyen nézhető, annál nehezebben, mégis természetesen megemészthető mű, aminek nem ártott a 143 perces játékidő. A szereplőknél az amatőrök semmivel, de komolyan hangyafasznyival sem gyengébbek, mint az igazi színészek. Brad Pitt (Benjami Button Különös Élete, Harcosok Kubja, Becstelen Brigantik, World War Z, Trója, 12 Majom, Blöff, Jesse James meggyilkolása, a Tettes a Gyáva Robert Ford) mindig bebizonyítja, hogy mennyire tud brillírozni, aztán persze elvállal valami szar műanyag akcióhősszerepet, hogy a hírnevét fenntartsa, de ilyenkor mindent megbocsájtunk. Ráadásul ő is kurvajó, de mindenki más még jobb nála, például a férjével szenvedélyes csókot váltó meglőtt feleség, akinek párja épp egy edényt tart a kezében, hogy legyen mibe pisilnie Cate Blanchett (Benjami Button Különös Élete, Gyűrűk Ura, Aviátor), vagy a Korcs Szerelmekben is szerepeltetett Adriana Barraza és Gael García. A magát folyamatosan megalázó és kimérhetetlenül depressziós meg nem értett japán, egyenruhás kamaszlányt alakító Rinko Kikuchi (Tűzgyűrű) egészen elképesztő.

Az elején olyan dolgokba akartam belekötni, minthogy túl soknak érzem a jelenetek elején használt remegős kézikamerát, de aztán úgy döntöttem nem írok az ilyen apróságokról. A Bábel egy remekmű számomra. Egy igaz, határozott, jól megszerkesztett dráma/drámák, ahol nem is kell mindenképpen, indokolatlanul megölni valakit, hogy üvöltve sírdogáljak és az én bőrömet is égesse a kétségbeesés; elég ha a film csak leküldi a szereplőit egy keringő erejéig a pokolba, majd nagykegyesen visszaemeli őket a valóságba.

És nem is az élet mocskossága csípi majd a képzeletünket a végén, vagy a tehetetlen düh keze csapkodja az arcunkat, hanem valami csoda folytán az élet törékeny szépségének féltése és csodálata lesz úrrá rajtunk.

10/9