Orange is the New Black

A Netflix egyik újoncát konkrétan azért hozták létre, hogy úgy váltsa be az Emmy-díjakat, mint egy irodista az erzsébetutalványát ebédidőben. Női börtön, rengeteg nagyon színes karakterrel, apró flashbackek a külvilágról, főszerepben a Piper Chapman nevű nővel, aki legalább egy jó színfolt ebben a kliséktől hemzsegő és túlrajzolt karakterek legtöbbször cseppet sem vicces és meghatni is képtelen palettáján. Azt hittem végre összehoztak egy jó lányos sorozatot, de engem nem basznak át!

Állagában, illatában nagyon hasonlít a Weeds - nálunk Nancy Ül a Fűben - című sorozathoz, aminek készítője szintén Jenji Kohan volt. A sorozat a Netflix gondozásában készült, ami a House of Cards sikereit tekintve egy biztos faszaság kellett volna, hogy legyen. Bele is adott mindent, amit lehetett, csak hogy pont itt baszta el, mert számomra borzasztóan mesterkélt lett és nem hogy meghatódni nem tudtam, hanem végignézni ezt az egy évadot alig. A Netflix házánál ugye úgy működnek a dolgok, hogy baszottnagy úttörői szeretnének lenni a tévézésnek és ezért legálisan megtekintheted akár egyszerre az egész sorozatot, mert az fel van töltve a videótárukba. A legutóbbi sajnos nem beváltott Emmy-jelölések is ezért voltak rettent fontosak a csatornának, mert úgy hitelesen luxuskurvákká avanzsálódhattak volna a piacon.

Az Orange is the New Blacken annyira szemtelenül érződik, hogy bármi áron díjakat akarnak, hogy nekem attól felfordul a gyomrom. Sajnos másoknak nem nagyon, mert én alapvetően jó kritikákat olvastam róla. A sorozat mondjuk addig rendben is van, amíg lemegy Regina Spektor zenéje, ami borzasztó jól el van találva. Ilyet nem sűrűn csinálok, de mind a 13 rész alatt végighallgattam a főcímet. Ha, a még az első rész előtt berendelt második évadot is végig kellene néznem, akkor vesszekmeg végighallgatnám újra mindannyiszor. Csakhogy nem fogom végignézni.

A sorozat olyan csöcsfaktorral indul, hogy abba még a Trónok Harca is belepirulna. Megismerjük Piper Chapmant (Taylor Schilling), aki boldog menyasszonya a pitebaszó Larry-nek (Jason Biggs), akivel egyik utolsó estéjét tölti együtt, ugyanis a lány börtönbe készül, mivel vagy egy évre elítélték egy több, mint 10 évvel ezelőtti drogpénzes balhé miatt. Hősünk normális, csinos, iskolázott, a társadalmi normáknak illően élő harmincas nő, aki biztosítja számunkra azt az azonosulási pontot, amire a nézőnek szüksége van. A sztorit megízesítik egy olyan vonallal, amely szerint Piper az akkori kedvese, Alex Vause (Laura Prepon) kedvéért szart vastagon egyet a törvény kertjébe. És igen, Alex nő, tehát támad egy kis magyaráznivaló a vőlegénynek egyből, hogy akkor mi is ez a leszbikus múlt és heteróskodó biszex jelen. De a fiatalok eléggé szerelmesek, normális jövőkép van kiplakátolva képzeletük nappalijában és úgy gondolják mindent megoldanak, majd okosban kibírják ezt az egy évet valahogy és mindent megbeszélnek.

Tényleg kedvesek együtt és valóban megható amikor próbálják elviccelni a börtönbe való bevonulást, de közben nagyonis szenvednek. Piper a váróban döbben rá, hogy mire kiszabadul, már legalább három generációval előrébb fog járni az Iphone és kedvenc sorozatairól is lemarad.

"Promise me you're not watching Mad Men without me."

Persze komolyan veszi ő ezt az egészet, nincs elcukiskodva, csak egy hangyafasznyit, de épp ettől lesz olyan keserű és egyből szerethető. Azt lehet, hogy az elején az írásomnak elfelejtettem megemlíteni a nagy kapkodásban, hogy amúgy remekjól indul. A börtönhöz bár túl sok díszletet nem alkalmazhattak, mert nincs létjogosultsága, de attól függetlenül működik. A másik, ami megkapó volt, hogy az első perctől lejön, hogy egy rendkívül határozott vonásokkal bíró történetszálat fogunk kapni.

Egyértelmű volt, hogy az elején a börtönéletbe beilleszkedő és azt kóstolgató nő napi tragédiáit mutatják be és nem is csalódtunk. Ott kezdünk, hogy jópofiskodó bevágódásként kicsit elkezdi cinkelni az ételt; de kurvára rossz lóra tesz, mert pont a könyhafőnök-asszony előtt járatta a csöpp kis száját, szóval megkezdődik az egyes számú szopatáspálya, ami szerint nincs mit ennie. Szerintem az kurva kellemetlen tud lenni és látszik is, hogy baszottul szenved. Ráadásul a pilot elejére kiváló cliffhangerként beküldenek egy olyan zárójelenetet, amiben szépen, illedelmesen ráköszön a börtönben az exe, Alex, aki még nagyobb vihart kavar az amúgy sem paradicsomi hangulatot idéző lelkivilágában. Mivel Chapman meggyőződése, hogy voltnője dobta föl a hatóságoknál, így még arra sem hajlandó, hogy az éhezése közepette elfogadjon tőle ételt. Itt jól megmutatkozik, hogy a kinti életben könnyű szerrel vállalható büszkeségnek itt bent mekkora ára van.

Aztán persze kibékülnek, válságokat élnek meg együtt, egyedül, majd újra összejönnek, szakítanak, szenvedélyeskednek meg mindenfaszom. Hogy jobban megértsük a kapcsolatukat, meg hogy az egyhangú díszletből kitörhessünk kicsit, flashback megoldással élve elmesélik hogyan ismerkedtek meg; kiderül, hogy Chapman egy kis fiatal badass picsa volt, aki azért rendesen élvezte az egész akkori kiszámíthatatlan, rosszalkodós életét. Aztán minden részben kapunk egy kicsit többet, a szakításukból is, hogy Chapman akkor dobta drogdíler barátnőjét, amikor annak meghalt az anyja, meg hogy Alex valójában egy rockstar lánya. A flashbackezést amúgy a többi rabnál is előszeretettel használják. Belőlük is kapunk egy szeletnyi életet, főleg azokról a történetekről, amik lelkileg hegyomlasztóak voltak bennük, illetve a lesittelésük előtti napjaikban is szétnézhetünk.

Mert ugye vannak más szereplők is. Nem kapcsolódik mindenki szervesen Chapmanhez, külön-külön is kiadják történeteiket, de az a körülbelül 10 ember tisztességesen be van mutatva. És van itt minden, mint a bucsuban. Az ukrán, erőltetett akcentusú, maffiáskodó tekintetű konyhafőnök, Red (Kate Mulgrew), meg Crazy Eyes (Uzo Aduba), aki Luna Lovegood a négyzeten és megszállott módjára követi hősnőnket mindenhova és elhatározza, hogy feleségül veszi őt a börtönben. Az egyik nagy kedvencem a rohadtfogú Dogget (Tary Manning), aki egy tanulatlan, Jézusba szerelmes idegbeteg picsa. A legfaszább jelenet is neki jutott, amikor rászólnak, hogy az életnagyságú keresztet nem hagyhatja a kápolnában, ezért a hátára kapja és kicipeli azzal a mozdulatsorral, amivel Jézus maga hurcibálta föl a sajátját a Golgota-hegyre. Ez egy olyan fekethumorral átitatott pillanata volt a sorozatnak, amivel ki kellett volna tölteni a játékidőt, de sajnos csak ritkán sikerült megvalósítani. A másik hasonlóan jól szórakoztató rész az volt, amikor jönnek börtönlátogatásra a romlott életű kamaszlányok, hogy prevenció céljából bemutassák nekik az életet a rácsok mögött. Valamelyik nem kereskedelmi csatornán, talán a Spektrumon van egy ilyen műsör; borzasztóan jól koppintották le az eredeti doku sorozatot, sikerült tisztességgel kikomikálni azt.

A szereplőkkel azonban még nem végeztem. Van még itt transzvesztita fodrász, akinek fia is van, gyerekgyilkos jógatanár, vörösajkú lány, aki feszt az esküvőjét tervezi, miközben vőlegénye még egyszer sem látogatta meg. Öregedő apáca, drogos, de jólelkű leszbikusok, iskolázatlan négerek, akik annyira idegesítően nyomják a kliséket, hogy bealszok unalmamban. És pont ez a baj, hogy nagyon sokfélék akartak lenni, de szinte egyet sem tudnék kiemelni, akibe bele lehet kicsit szeretni. Túlgondolták az összes karaktert. Ez a sorozat legnagyobb hibája, hogy annyira szeretne hétköznapi lenni a maga hőseivel, hogy kifelejtette a legfontosabb hozzávalót: az őszinteséget. Nem tudok meghatódni egyikőjük túljátszott visszaemlékezésén sem, mert olyan éles és beállított szagú a karakterük, hogy annyira egysíkúak, mint egy Szomszédok szereplő. Nem tudott igazán egyikük sorsa sem érdekelni, mert nem is volt megdimenzionálva. És még meg sem említettem azt az újonc őrt, aki az első munkanapján halálos szerelembe esik az egyik félspanyol rabcsajjal, aki viszont és terhes lesz és megtartja a babát. Mindezek tetejében a csaj anyja is épp abban a börtönben van. Plusz a hatalommániás és gonosz igazgató/ügyvédnő.

Aki szintén nagyon sablonos, de legalább tényleg szórakoztató egy darabig az Mendez (Pablo Schreiber), a hím-soviniszta börtönőr, aki egy kis drogért cserébe lazán leszopattatja magát a bajuszával együtt. De a végére az ő karakterét is kiherélték azzal a szerelembe esés történetszállal, aminek annyi keresnivalója a sorozatban, mint Tom Denemnek a Roxofrt-házban.

Ráadásul annyira átlépték a határt ezekkel a karakterekkel, eltúlozták őket és pillanatok alatt lettek önmaguk karikatúrái.

Mivel a kinti világ megformálása nem éppen sikeres, pláne olyan elviselhetetlen mozzanatokkal, mint Piper tesója, akit szinte testi szenvedés nézni annyira érdektelen. Szóval a benti élettel kell valamit kezdeni, de ott meg ugye nem olyan nagy a mozgástér. Valahogy mégsem sikerül éreztetniük a bezártságot, maximum amikor beteszik Pipert a magáncellába, de csak borzasztóan rövid ideig merik bejátszani ezeket a jeleneteket, de mivel nem hagynak rá időt, így nem tud a dráma életre kelni és pofánbaszni.

Volt kötelező haláleset is, de semmi bevállalós, vagy a vőlegénye által adott rádióinterjú, amiben országvilág előtt teregette ki Piper beleegyezése nélkül a szennyest és a pletykákat, mégsem sikerült nagyon szólnia, pedig mindig úgy viselkednek, mintha most majd olyan drámát kapsz, hogy felkötöd magad szomorodban.

A másik hatalmas problémát az okozza, hogy a drámán kívül, a másik rettentően nehéz kategóriában akarnak sziporkázni, a humorban. Az a baj és ezt ki kell mondani, hogy a nők alapvetően nem viccesek. Itt azonban rájuk van építve a sorozat. Nem azt mondom, hogy soha nem röhögtem föl, mert kábé minden huszadik poén valóban jól működik, de ez egy borzasztó átlag. Piper még egészen kedvesen bolond tud lenni olykor, mint például Zooey Deschanel a New Girlben, de azzal a sorozattal is az a baj, hogy egy lány lehet aranyos, meg bolondos, de nem fog lyukat égetni a röhögés az oldalunkon miatta. Nem véletlenül férfi a standuposok 95százaléka. Persze, egyből lehetne erre mondani, hogy Tina Fey (30 Rock), meg Amy Poehler (Városfejlesztési osztály) igenis elég nagy arcok. Persze, nem kell a feminista picsogás, vannak a szakmának női nagyjai is, de nem jellemző, az meg, hogy 20 nő igényes, kiegyensúlyozott humorbombákkal támadja be részről részre a képernyőt az lehetetlen.

Ugyanennyire nem tetszik az sem, hogy bátornak, úttörőnek és liberálisnak akarják beállítani magukat ezekkel a nigger-poénokkal. De nem elég jók benne. Keménykednek, hogy bevállalják, de rettent túljátsszák és abszolút kiszámíthatóak. Ugyanennyire sablonos és hasonló jellemzőkkel bír a leszbikus koncepciók tálalása is.

Ráadásul igazán nem akarok gonoszkodónak, pláne nem beszűkültnek tűnni, de ENYHE túlzásnak érzem, hogy minden szereplőt olyan formában próbálnak tálalni a visszaemlékezős részekkel és a börtönben ért megpróbáltatásaival, mintha az életük áldozatai lennének és nem bűneiké. Mintha csak rosszkor lettek volna rossz helyen, vagy csak jaj, hát csak pont véletlenül hoztam egy rossz döntést, jaj, jaj. Biztos, hogy van akire igaz ez a teória, de azért ne legyen már mindenki ártatlan jótétlélek egy börtönben.

De nem lennék igazságos, hogyha nem mondanám el, hogy a történet végig tart valahova, nagyon pontos az iránya, látszik, hogy nem kapkodva lett összedobva és ez becsülendő. Piper Chapman karaktere fejlődik és nem álságosan egy magasztos környezetbe, hanem megrontja őt a környezet, vagy inkább valami kitör belőle, ami addig is ott volt és egy kis badass picsát csinál belőle, akinek valódi lelkiereje lesz abban a halvány testben.

A legérdekesebb számomra az volt, hogy Piper valójában létezett/létezik valahol a világban, ugyanis a sorozat maga egy Connecticutban 15 hónapig raboskodó nő memoárján alapul, akit Piper Kermannak hívnak.

Kifejezetten szerettem a nem túl ismert főszereplőlányt, Taylor Schilllinget (Az Argo-Akció), aki jól játszik, nagyon rá van szabva a karakter, de sajnos egymaga nem tudja elvinni az egészet a hátán. Leszbi nője Laura Prepon (How I Met Your Mother, Azok a 70-es Évek Show) pedig nagyon jegyezhető, de semmi extra. Jason Biggset (Amerikai Pite-filmek) meg egész egyszerűen fura egy ilyen szerepben látni, de végülis tisztességesen végzi a munkáját. Uzo Abuda, Natasha Lyonne (Amerikai Pite-filmek, Dennis, a Komisz) vagy Taryn Manning (8 Mérföld, Hideghegy, Sons of Anarchy, Drive) meg érdekes karaktereket formálnak meg sikeresen, talán őket lehetne kiemelni. A többieket megemlíteni is kár; legfeljebb azt, hogy Kate Mulgrew (Star Trek) az akcentusos konyhafőnök szerepben mennyire túljátszott. A férfiak közül pedig Pablo Schreiber (Vicky Christina Barcelona, Drót) brillírozik, mondjuk ajándék az ilyen szerep, mint a bajszos őr, nagyon könnyen lehet emlékezeteset alakítani és emberünk igyekszik is.

A rendezésért heten felelősek; a legtöbb részt (ötöt) Michael Tim (Weeds, Vársofejlesztési Osztály) követett el, míg Andrew McCarthy (Gossip Girl, Rúzs és New York) hármat.

Szóval így zűrösködnek, szenvednek meg nyalják ki egymás nemiszervét ebben az Emmy-díj befogadására felépített büntetésvégrehajtási díszletben. De a közmondásos nagyakarásnak nyögés a vége itt tökéletesen megállja a helyét; több őszinteség és kevesebb mindenféle karakter sokkal jobban működhetett volna, mert az igyekezet az látszik, de ez a tinibörtönködés nem tudja lekötni az ember figyelmét. Engem a következő évadok nem hoznak lázba. Az én sorozatos ruhás-szekrényemben nem lett a narancssárga az új fekete.

10/4,7