Submarine

Angol film. Muszáj ezzel kezdeni, mert a második dolog, amit el kell róla mondani, hogy ez egy kamasz-szerelmi sztori és itt már el is kapcsolna a kedves néző, de ez tényleg n-e-m-o-ly-a-n. Ez kedves, vicces, senki nem a helyi focicsapat kapitánya, senkinek nincsen benne szilikonmelle, és közel 's távol egy Virággimnázium sincsen a környéken. Angol helyszínek, hangsúlyos karakterek és a vicc kedvéért bugyuta, de annál igazibb érzelmekkel viszont nagyon is tele van a Submarine fedélzete.

Richard Ayoda rendező első jelentős filmje ez, aki eddig inkább csak dokumentum-filmeket, vagy Artic Monkeys klipeket készített. Visszhangzott is az elismeréstől a mozi és egy Bafta-díj jelölést is kierőszakolt magának. Olyan zseniális húzásai voltak, minthogy minden szereplő kapott magának egy színt a filmben, ami valahol tudat alatt feltűnik a nézőnek, de nem erőlteti túl ezt, viszont nagyon jellegzetesen belénk ég. (a fiú-kék; a lány-piros; az apuka-barna; az anyuka-sárga; Graham-fekete) És jól megfigyelhető, hogy főszereplőnk, minél többet tud meg a szerelméről, annál több piros szín tapasztalható a képeken. Ez mennyire király már!

A film nagyon sajátos és bár az egyik jelző, amit rámondanék, az az hogy valóságos, addig másfelől annyira abszurd, lehetetlen és mesterkélt, hogy eme kettő hozzávalóból, valami egészen hétköznapi és mégis geciritka szerelmi-pörkölt főtt. Talán az érzések, amit kivált az olyan igazi, a családi problémák, a folytonos megfelelés, az idegesítő szülők, a középiskola, ahol ha valami kínos volt, akkor úgy éreztük életünk végéig nem heverjük ki, az első szexezéstől való félelem, és az a rengeteg, rengeteg gondolat, ami ellepte és felemésztette az agyunkat, a napunkat, aminek mindig, minden körülmények között mi voltunk a főszereplői és meg sem fordult a fejünkben, hogy a világ nem a mi problémáink és szerelmeink körül forog.

Oliver Tate (Craig Roberts) is saját életének főszereplője, mi több narrátora. Hevesen, monoton hangulatban, de olyan szemtelen őszinteséggel meséli életét nekünk, annyi felesleges ám annál mulattatóbb fassággal, hogy nem bírjuk nem kedvelni ezt az alapvetően teljesen jelentéktelen fiút, akit az iskolában többnyire észre sem veszünk, vagy inkább azt az erős, szürke középvonalat erősíti, akit könnyen felejtünk. Oliver narrációja vészesen hasonlít Amelie-éhez, szóval a film meglehetős erővel áraszt magából egy Oliver Csodálatos Élete érzést. Gyakran elképzeli a halálát, és elégedetten nyugtázza, hogy biztos kurvára hiányozna mindenkinek. Továbbá pontos megfigyeléseken alapuló tényekkel tudja alátámasztani, hogy mikor szexeltek szülei utoljára, ráadásul rendszeresen ellenőrzi is ezt, de szeret egyedül lenni, kémkedni a szomszéd után és heti rendszerességgel feltúrni anyja cuccait.

Persze nem kérdés, hogy Oliver túloz; egy kicsit máshogy mesél el nekünk dolgokat, mint ahogy azok valójában megtörténtek. És mivel amíg a fülünkkel halljuk Oliver verzióját, addig a képernyőn látjuk a valóságot; ez a kettősség borzasztóan jó humorfaktorként szolgál. Vegyük csak azt a jelenetet, amiben a fiú elmeséli hogyan jött össze a barátnőjével és ennek a zsíroshajú, pattanásos tinédzsernek van pofája azt előadni a nézőnek, hogy egész egyszerűen a puszta tudatával felszedte a számára legszebb lányt az osztályból. Mondja ezt egy olyan fiú, aki meg sem mer nagyon szólalni mások előtt és azért hazakéreti magát az iskolából, mert a 'kicsi szíve darabokban van'. Közben meg az történt, hogy az a bizonyos lány, Jordana Bevan (Yasmin Paige) egész egyszerűen közölte Oliverrel egyik nap, hogy hol és mikor találkoznak, majd lesmárolta, majd később eldöntötte, hogy járnak, anélkül, hogy a folyamat bármelyik részébe Olivernek lett volna bármilyen beleszólása. Hogy Olivernek miért épp a piroskabátos Jordana tetszik meg, arra is megvan a válasz:

"She never speaks about herself. She could be anything"

Igaz, hogy a lánynak kicsit ekcémás a keze és olykor kegyetlen a jelleme, ráadásul nem szereti a romantikus helyeket, ezért Oliver szeméttel beszort gyártelepekre viszi randizni, ahol instagram hangulatú képeken vidámkodnak és égetik le gyufával egymás lábáról a szőrt, vagy köpködnek a folyóba a hídról.

De Oliver filmszerű életének - szerinte filmszerű, nem szerintünk - van egy másik csomópontja is, ez pedig a teljesen életképtelen szülei; a haltudós és depressziós apja (Noah Taylor) és a majdnem-színésznő anyja (Sally Hawkins), aki időközben összeszűri a levet a szomszéd Grahammel. Oliver minden erejével megpróbálja újra összehozni a szüleit, akik közben Oliverért aggódnak, mert ugye végre van barátnője. Az apuka a biztonság kedvéért rögtön össze is dob egy kazettát, aminek az egyik oldalán vidám zenék vannak, de a biztonság kedvéért csinált egy szakítós számokkal teli, szomorú B-oldalt is. De Oliver egész élete ennyire tankkönyvszagú, hisz például előre ír egy levelet arról Jordanának, hogy mennyire jó volt vele elveszteni a szüzességét, bár igazából végül nem is feküdtek le egymással azon az estén. Azért a levelet odaadja, biztos, ami biztos. Annyira abszurdak és édesek ezek a jelenetek, hogy addigra már teljesen megedződsz, mire az anya tárgyilagos hangnemben közli Oliver szemébe, hogy előző este kiverte Grahamnek a farkát a furgonban, de apjával átbeszélték a dolgot és adnak még egy esélyt a házasságuknak.

Direkt mesterkélt képekkel van minden illusztrálva és rettentően pörgősre vannak vágva a jelenetek. Ráadásul iszonyat komikus, hogy a szülők mennyire gyerekesen, a gyermekek pedig mennyire felnőttesen viselkednek;  mondjuk számomra ez erősen a Wes Anderson féle Moonrise Kingdomra hajaz, de nézzük ezt most el a filmnek. De borzasztóan intenzív az egész film, az egyhangú narráció meg nemhogy idegesítő, hanem az egész naivitása valami rettent bájos, de nem olyan kislányosan, hanem pont olyan keserédes, mint maga a kamaszkor volt. Kevés ennyire igazízű film van a tinidzser évekről, amik egyáltalán nem meghatnak, hanem inkább velünk együtt nevetik ki és szeretnek bele egy kicsit az első szerelembe, meg azokba az évekbe, amiken jesszusom tényleg azt hittük, hogy minden múlik.

A '91-es születésű Craig Roberts (Skins, Being Human) és Yasmin Paige annyira életszerű és különc párost vetítenek elénk, hogy nem lehet őket nem imádni, igazán valóságosak. Noah Taylor (Trónok Harca, Charlie És a Csokigyár, Fékezhetetlen, Almost Famous, Egy Hulla, egy Falael és a Többiek) személyes nagy kedvemcem és itt sem csalódtam benne. Baromira illett hozzá karakterben Sally Hawkins (Never Let Me Go, Little Britain). A legabszurdabb, olykor már talán egy picit túljátszott  Paddy Considine (A Bourne-ulimátum, The World's End, Vaskabátok) amúgy szintén jó volt.

Ezt hozta össze 2010-ben Richard Ayode ebben az amerikai-angol koprodukcióban, és mi csak csodálni tudjuk, hogy ha bár néha egy egy mozdulatra elálmosító, de mindenképpen kiemelkedő filmet dobott össze egy vérbeli kamasz-szerelemről, ami emberi fogyasztásra százszor jobban alkalmas, mint amerikai testvérei a témában. Így ég bele kedvesen a szívünkbe a britfilm hangulat legközepén egy bizonyos piros kabát, egy olyan fiú fantáziáján keresztül, ami meglehetősen érdekesen mosódik össze a valósággal, de mi ezt egy kurvanagy szétterült mosollyal az arcunkon élvezzük.

10/7