The World's End

Öt férfi, egyetlen éjszaka, having fun. A film, amiben még az absztinensek is megtanulnak csapolni, mi meg elkezdjük élvezni, ahogy a nagyon felnőtt férfiemberek visszatérnek a kamaszkorba egyetlen klasszikus kocsmatúrára. Ám a kezdeti aranyminőségű élvezetek után megjelennek a kékvérű robotok és a sci-fi teljesen ellepi a képernyőt, mint paródia, azonban sajnos egy elég gyenge típusa.

Persze ezen az erős váltáson nem kellett volna meglepődni, ha akár egy fél mondatot is elolvasok a filmről. Ugyanis ez Edgar Wright rendező Cornetto-trilógiájának harmadik és egyben lezáró darabja. Az első volt ugye a Haláli Hullák Hajnala, ami a zombifilmeket fikázta minőségien, a második a Vaskabátok volt, ami a békategóriás akciófilmeknek tartott a görbetükröt és akkor megérkeztünk a mostani darabunkhoz, ami az űrlényes, világmegszállós, apokaliptikus filmek szájával mondatja ki azokat a szavak, amiket én is érzek, hogy menjetek már a picsába a sok megsemmisül a Föld, elpusztul az emberiség filmjeitekkel, mert kurvára unom már, hogy minden vasárnap este másse csinálunk, csak kihalunk, meg megszállnak, meg emberi rezervátumukban sínylődünk és nálunk sokkal intelligensebb űrlények, vagy robotok kényszerítenek  minket rabszolgasorsra. És hiányoznak a szokásos mindennapi sorsok, mivel ilyen koncepciókkal a háttérben a szereplőknek egyszerűen nincs más választásuk, mint megmenteni a világot, ezzel meg én elég nehezen azonosulok, mert én ma egyedül a szemetet vittem ki, de nálam az is felér egy világmegváltással.

És mivel Edgar Wright egy gag-mániás rendező, aki akció és paródia film megszállott, így tudjuk jól, hogy fél percig sem kell komolyan venni ezt a fikciót, azonban akármennyire hagynám magam elveszni a jólismert angolhumor erdejében így 2013-ban, egyszerűen nem megy, mert ennek a típusú poénkodásnak pont az a lényege, hogyha akarod sem tudod beemelni a mainstreembe, mert pont az a lényege, hogy képtelen rá. Ha mégis, akkor az már nem az a minőségű humor, amit a kritikusok hajlandóak lennének az egekbe magasztalni.

Pedig olyan jól indult. Az film, az első egyharmada maga volt az édesálom. Majdnem könnybelábadt a lelkem az örömtől, hogy na-végre-egy-jó-film. (Hozzáteszem még egyszer, szikrányi fogalmam sem volt arról, hogy egy szkifire fizettem be magam.) Parádés történettel nyitunk. Bárcsak lehetne úgy mesélni az életben, ahogy ezt képekben elénk vágták. Egyszerűen nem is tudom hogyan éreztessem, hogy mennyire kibaszottul tökéletes volt az első félóra. Ha csak rágondolok a hidegrázza még a meg nem született gyerekeket is. Komolyan.

Egy faszi elkezdni mesélni "a világ legjobb napját" az életében, ami annyira egyszerű és könnyeden átérezhető, hogy egyből meghatódik mindenki. Egy kamaszsrác, aki a középiskola végzős éveiben eldönti a haverokkal, hogy végigcsinálják a kisváros 12 állomásos kocsmatúráját egyetlen nap alatt, aminek az utolsó állomása a The World's End nevű kocsma. Sajnos nem sikerül befejezniük; három hátramarad, de igazából baszott remek volt még így is; drámával, felesekkel, mozgássérültvécében dugással, a kamaszkor igazi ízével és persze kurvasok sörrel. Tudjátok, az a korszaka az életnek. amikor még senki nem vett komolyan semmit, amikor még Teczár Szilárdot sem érdekelte, hogy fizetnek e belépőt a csajok a Dobozba. Boldog békeidők; én mondom. A montázs meg amit kapunk a sztori alá egyszerűen lélegzetelállító. Pörgős, feszes, színes, kitűnően megvágott és amikor a sztoriban kezd elfogyni a levegő, akkor egyszer csak szembetaláljuk magunkat a mesélővel magával, Gary Kinggel (Simon Pegg), aki az anonimalkoholisták csoportfoglalozásának létszámát gyarapítja szerény személyével, és így húsz év távlatában is egyből lerí róla, hogy még mindig abban a bután nagyszerű gyermekkorban él, és kedves, azonban felelőtlen őszinteséggel teszi fel azt a kérdést, hogy mi a francnak kell felnőni és továbblépni, ha egyszer voltak olyan fontos dolgok az életben, mint a barátság.

A négy barátjával már megszakadt a kapcsolata, mivel rajta kívüli mindenki más továbblépett már az Életbe. Mindenki felnőtt; öltöny a testen, feleség a konyhakertben, monogrammos törölköző a fürdőszobában, titkárnő az irodában, lakáshitelkivonat a postaládában. Gary viszont sem ruhatárát, sem autóját nem cserélte le az elmúlt húsz éveben. Viszont, mintha meg akarna gyógyítani egy nem látható sebet, úgy dönt, hogy befejezi azt a bizonyos, számukra kultikus kocsmatúrát és felkeresi régi barátait, hogy együtt valósítsák meg a projektet. A srácok, Andy (Nick Frost), Steven (Paddy Considine), Peter (Eddie Marson), Oliver (Martin Freeman) mind vonakodva, de beleegyeznek. Már a banda összeszedése is hatalmas gag-tenger, borzasztóan nevethető és egyáltalán nem kínos, mégis hétköznapi poénokkal. Visszatérnek hát Newton Havenbe és kezdetét veszi a nagybetűs Kaland. Amíg a barátok nem igazán értik, hogy mit is keresnek itt, addig Larry olyan komolyan veszi magát, mint bármelyik magyar politikus. És mennek, vitáznak, szépen lassan folynak bele az angolpubok adta hangulatba, csapolódik a sör, töltődnek a felesek, vetkőznek a gátlások, részegednek a szereplők. Mindezt egy természetesen működő konfliktushalmazban és egy nosztalgikus hangulattengerben. 

Aztán a negyedik kocsma környékén beköszönt a fasság és egy borzasztóan éles stílusváltás keretein belül egyszer csak azzal találjuk magunkat szemben, hogy kamaszfiúknak álcázott robotokkal verekednek, akik elpusztíthatatlanok és kék a vérük. Persze első ízben azt gondoltam, hogy ez csupán egy reflexió arra, amivel a film témájában így is sokat foglalkozott már: a felnőttség kora, amikor robot módjára beállsz a sorba és pillanatok alatt nem leszel más, csak egy bármikor helyettesíthető bábu, aki a bürokrácia csecsét szopja minden áldott nap. Aztán gondoltam kicsit erős érzékeltetése ez annak, hogy ó, hogy megváltozott a kicsiny város, mióta felnőttünk. De mondom ám legyen, legalább van ok újra az összefogásra, így ugyanis egyből adott a szituáció, hogy meg kell menteniük a várost és ezt ugye csak együtt vihetik véghez és ezzel szimbolikusan is megóvják majd végül lelkükben azt a csapolt és habzó-sör ízű kamaszkort, amikor az ember még nincs hozzászokva az élethez.

De vagy tévedtem és a film kurvára nem akar ilyen édesen sokatmondó lenni, vagy egyszerűen csak képtelen rá, hogy ezt a szerepet vállalja. Ugyanis túl nagy falat volt a rendezőnek ez a kontraszt. Olyasmit kell elképzelni, mint az Alkonyattól Pirkadatig című filmben, csak ott az összes stíluson belül tisztességes és egyenletes színvonalon mozgott a rendező. Itt viszont ez nem jött össze; és nem azért mert nem élvezhetőek az akciójelenetek, amik nagyon gondosan vannak megszerkesztve, meg elég figyelmet kapnak az idegen robotok/UFO-k, de sajnos ezzel el is vész minden más. A poénok elvesznek a nagy kapkodásban és csak azon jár az eszünk, hogy ezek a valamik zombinak bénák, miniterminátoroknak meg borzasztóan gyengék. A történet együtt butult és részegedett le a szereplőkkel. Persze ez csak paródia, ezt tudjuk jól, de nem a legjobb. A klisék túlzott használata nem elég; nagyon pontosan kell őket az élükre állítani, hogy az működjön.

Legalább maga az alapsztori tovább folytatása ötletes, ugyanis a barátok kitalálják, hogy jobb híján az egyetlen megoldás az lehet, ha menekülve és életüket kockáztatva is, de folytatják a szent és sérthetetlen kocsmatúrát, vállalva a teljes lerészegedés és apokalipszis kockázatát. Az mondjuk mindenképpen elismerésre méltó, hogy legalább a viccek nem csapnak át a bugyuta, általam mélyen lenézett szarós-fingós poénokba. De azért kezd az egész egy akkora góc agyfasz lenni, hogy lazán megidézi a nagy klasszikus Hé Haver, Hol a Kocsim című filmet.

Pedig a sok felesleges verekedés és érdektelen sci-fi mellett is megható tud lenni a vége felé, amikor megint felmerül az élet válsága kérdés. Mert elveszteni, pláne önként letenni a kamszkort kurvanagy meló, mert fogalmad sincs, hogy mi jön utána és nem tudom hogyan kell csinálni. Amit meg eddig láttál, az úgysem fog tetszeni. Felelősség, téháem; rémisztő dolgok ezek. Másrészt egyfolytában Alexander Dumas Három Testőr című könyvére hallhatunk utalásokat, ami a férfibarátságok alaptkódexe, ugye. Pláne a képek, amikben együtt vonulnak végig a városon, az még a Kutyaszorítóbanos srácok utcai sétáit is megszégyeníti.

És ami a legnagyobb bombát robbantja a filmben, azok a színészek, aki már eléggé összeszoktak akár egymással, akár a rendezővel. De amit Simon Pegg (Haláli Hullák Hajnala, Star Trek, Mission Impossible, Grindhouse, Vaskabátok) művel az embertelenül menő. A többiek meg tisztességgel ballagnak mögötte: Nick Frost (Haláli Hullák Hajnala, Grindhouse, Vaskabátok), Paddy Considine (Vaskabátok, A Bourne-Ultimátum), Eddie Marson (Ray Donovan, Sherlock Holmes, Hancock, 21 Gramm, Hófehér és a Vadász), Martin Freeman (Sherlock (Dr Watsonja), A Hobbot, Vaskabátok, Igazából szerelem). Úgy össze vannak érve a srácok, mint a gyümölcs a cefrében, látszik, hogy profin kitalálták magukat a szerepre. Ráadásként meg olyan mellékszereplők parádéznak a színen, mint Pierce Brosnan (James Bond-filmek), vagy David Bradley (Broadchurch, Trónok Harca, Harry Potter-filmek, Doctor Who, Sweeney Todd).

Aki a rendező rajongója, annak kötelező darab, a The World's End, mert biztos hozzászokott a paródiaszerkesztő rendező karakteréhez, de sajnos így önmagában elég nehéz élvezni. Ami kétségkívül értékelhető benne, az a kicsit elhasznált poénok igencsak kompatibilis színésztehetségekkel előadott nevettetése. Másrészt nem győzöm ismételni magam: az eleje zseniális, de aztán olyan világvégi unalom jön rám, amit csak 12 csapolt sör oldhatna meg. De mivel alkoholt nem lehet letölteni a filmek mellé így eléggé csalódott voltam.

10/6,4