Never Let Me Go

Ez a film olyan kibaszott nyomasztó és valahol mégis felemelő, hogy beleszorulnak a szavak a torkodba a végén. Az, hogy dráma azt értjük, világos, gyengébb idegzetű, harmatos búzakalász lelkű emberek joggal bőgnek be rajta, az meg, hogy sci-fi, az az alapkoncepción kívül nem mutatkozik meg a filmben, de ez csak a javára válik. No nem kell beszarni, Cary Mulligan és Keira Knightley nem a 2010-es év filmjében vállat szerepet, de nyomot hagynak; pont, mint egy műtéti heg, amiből túl sok van ebben a filmben.

Ha nem tudod, hogy mire számíts, akkor amikor beteszed a lejátszóba a gondosan megvásárolt DVD-t, akkor úgy basz pofán ez a film, hogy csak tátogsz, mint egy némakacsa a képernyő előtt, hogy mivaaan. Mindezt az iszonyat éles kontraszt miatt, mivelhogy hozzászoktunk, hogy a sci-fik általában egy futurisztikus környezetben zajlanak, ahol űrhajók vannak meg hegyesfülű Spok-kapitányok, de itt múlt van, méghozzá '70-es évek és hamisítatlan brit countryside feeling.

A Halisham nevű bentlakásos iskolában járunk, ami külsőre olyan, mint a Dowton Abbey kastélya, belülről meg mint egy varázslatok nélküli Roxfort. A tíz év forma gyerekek tanulgatnak a szürke egyenkardigánban  a kedves kis hajfonataikkal. Bár kicsit furcsáljuk, hogy a tantárgyakat leginkább a biológia, a művészet és egy egészen érdekes, szituációs játék a valóságra teszik ki. Elpróbálják, hogy milyen lehet a valóságban teát rendelni egy kávézóban. Megszokottan, kiegyensúlyozott kedélyállapotban és rendezett fegyelemben élik gyermekkorukat. A külvilág pedig a szájról szájra terjedő elbeszélések alapján egy gonosz és kegyetlen világ, ahova nem érdemes vágyakozni. Ráadásul mindenki karján van egy leolvasó, amivel  mindig becsekkolják magukat az adott helyiségbe, de ez is csak mellékesen van megmutatva. Várjuk, hogy merre kanyarodik a történet, mert ezen a ponton szokott az történni, hogy egy csapatnyi kölök elkezd lázadni és kiderül, hogy kínzókamra van alaksorban gyerekeknek, vagy a tanárok kegyetlen nevelők, de semmi iyen témát nem kapunk. Minden teljesen normális, csupán értetlenkedünk, hogy miért olyan fontos ezeknek a fiataloknak az egészségi állapot megőrzése, a reggeli tej, meg a kimért vitaminok. Aztán egy nem túl hosszú karriert megélt új nevelőnőtől megkapjuk rá a választ.

De előtte kapunk egy háromszereplős gárdát: Kathy, aki szerelmes Tommy-ba és jó barátja Ruth-nak. Azonban hiába egyértelmű, hogy Tommy viszont szereti Kathy-t, mindezek ellenére Ruth szedi fel a srácot. Aztán hamarosan kiderül az igazság az intézmény működéséről:

Az itt nevelkedő gyermekek valójában klónok, akiket arra tenyésztettek ki, hogy donorként szolgáljanak az egészséges 20-as és 30-as éveik között a társadalomban. Amikor betöltik a 18. életévüket, akkor kikerülnek egy farmra, ahol dolgozgatnak. A három barát együtt érkezik meg ide úgy, hogy Ruth és Tom továbbra is egy párt alkotnak. Nincsenek eltiltva a külvilágtól, de továbbra is mindig be kell csipogtatniuk magukat a karperecekkel a farmon. Autót vezethetnek, TV-t nézhetnek, pornóújságokhoz juthatnak, szeretkezhetnek. A lényeg az, hogy egyre inkább körvonalazódik a rendszer, hogy hamarosan, amikor eljön az idő, akkor be kell menniük a kórházba és donorként szolgálni. Olyan természetességgel beszélnek erről, hogy az teljesen letaglózó. Nem arról van szó, hogy át van mosva az agyuk, vagy robotokként funkcionálnak. Egyáltalán nem, sőt annyira emberiek, amennyire bármelyikünk.

Hallanak azonban pletykákat arról, hogy ha bizonyítani tudják, hogy valódi szerelembe estek még az intézet falai közt, akkor kaphatnak pár év életet pluszba a műtéteik előtt és élhetnek egy kicsit úgy, mint az átlagemberek. Közben a szereplők közt körvonalazódik apró életük drámája, amelyben nem is az a legnagyobb problémájuk, hogy meneküljenek az előre megírt 'életük' elől, hanem az, hogyan kezeljék ezt a furcsa szerelmi háromszöget. Aztán lassan belépnek a huszadik életévükbe, mindenki megy a saját útjára. Miden beállításban egy átlagos ember életét élik meg, leszámítva, hogy bármelyik pillanatban közölhetik velük, hogy heló, lassan belédvágunk és kiszedjük a májad, a veséd, a szíved, vagy amire éppen szükségünk van.

Annyira fojtogató, hogy nem lázadnak fel a rendszer ellen. Már te üvöltesz a gép előtt és mennél be a helyi Pohi-ba, hogy mégis mi a fasz ez az egész. De itt nincs játék a miértekkel, a reakciókkal, egyszerűen ez a világ így működik és kuss. Nem elnoymás van, hanem egy alternatív milliő, amiben ilyen a rendszer.

Aztán a három 'barát' újra összetalálkozik. Kathy-nek (Carey Mulligan) még nem kellett a sebészkés alá feküdnie, azonban Ruth (Keira Knightly) már eléggé rottyon van, mert lassan a harmadik beavatkozása jön és a pletykák szerint a négy a max, amit kibír a szervezetük. De ezt olyan jáci könnyedséggel beszélik át, hogy az félelmetes. Tommy (Andrew Garfield) is már elég szarul van, pár vágás rajta is pihen már.

Kathy és Tommy szerelme újra felépül és nem valami nyálas szarról van szó azáltal, hogy a szerelem, mint eszköz abszolút középpontba lesz állítva. Hisz tudjuk, hogy a happyend nem teljesíthető, tudjuk, hogy a remény felesleges és bármilyen fake hit hiábavaló; nincs túlélés. Nem merül fel a kérdés, hogy hogyan szökhetnek meg, fel sem merül a gondolat, a kérdés az, hogy mekkora súlya van ennek a beletörődésnek és ebből mennyit képes a film a néző mellkasára helyezni, hogy ugyanúgy belefulladjon szépen, lassan, csendesen a kilátástalanságba, mint ők maguk.

Itt a szerelem az egyetlen mentsvár, az egyedüli béke. Hisz nem rendelkezel az életeddel, minden mozdulatod, vagy tetted, ami a jövőre irányul, teljesen felesleges. A legfájdalmasabb belenyugvás kaparja végig éles körmökkel a torkunkat. És csak arra vágyunk, hogy valaki üvöltsön már egyet, vagy valami, az istenit neki.

A gyerekszínészek nem véreznek el, de csak éppenhogy, viszont hála istennek többet kapunk Carey Mulligan (The Great Gatsby, Drive, Büszkeség és Balítélet), Keira Knightley (A Karib-tenger Kalózai, Büszkeség és Balítélet, Star Wars, Igazából Szerelem) és Andrew Garfield (A Csodálatos Pókember, Social Network, Doctor Parnassus és a Képzelet Birodalma) játékából, akik határozott és kellő drámaisággal olvadnak rá a vászonra. A klónnevelde igazgatőnője pedig a Charlotte Rampling (a Dexter Dr Evelyn Vogele, Melankólia).

A rendező a nem túl ismert Mark Romanek, aki meglepő tökéletességgel keveri a nagyon szürke, a fulladozó halványkék és a kedvetlen homokbarna színvilágot a képernyőre ebben a fura szerelmiháromszög történetben. A film a japán író, Kazon Ishoguro könyvének adaptációja. És itt van a legnagyobb hiba a filmmel; hiszen ez a neveltetés általi sorselfogadás és az az iránti alázat sokkal jellemzőbben kelet-ázsiai kellék. Az európai káoszba és lázadó természetbe ez nehezen gyökereztethető bele és ez a rész sajnos nem is működik.

Bár néhol indokolatlanul túl monoton és álmosító a minden humort mellőző film, ennek ellenére egy hiteles dráma, amit egyszer érdemes látni. Hisz, mi is csak élünk, halunk, meg szeretünk, de az összes többi hézagra ott van az élet. Nekik viszont az utóbbi nincs és ez kibaszott szomorú, ha mondom.

10/6,9