Big Fish - Nagy Hal

Tim Burton már 2004-ben is csak meseízű filmekkel kínálta a kedvesközönséget és tette mindezt valóban kurvanagy hozzáértéssel úgy, hogy közben Danielle Wallace regénye alapján részesei lehetünk egy haldokló apa-fiú kapcsolat tisztességes búcsújának, miközben emlékekkel kikövezett kalandokon keresztül egyszerre nyeljük a realitás szükséges és keserű ízű könnyeit pillanatokra, de inkább hagyjuk, hogy a naiv és színes fikciók ellepjék az agyunk gyomrát.

Az idősödő Ed Bloomot (Albert Finney) százszor hallott csillámporos szélű és szivárványszínű öblös hangon előadott történeteit már mindenki ismeri. Minden sztori magától kel életre és egészestés mítoszokat varázsol a képzeletek üres birodalmaiba. Boszorkányok, óriások, cirkuszigazgatók, elsőlátásra szerelmek, háborúban éneklő kínai sziámiikrek, puhapázsitú boldog városka és mindenmás, amiknek nem is szabadna megtörténnie, mert olyan cukrossá teszik az életet, hogy mégcsak elképzelni is fáj, hogyan lehet ennyi édes dolgot egyszerre lenyelni és megemészteni.

Az egyetlen ember, aki kimondottan kurvára nem értékeli ezeket a történeteket az Ed fia, Will (Billy Crudup). Olyan kibaszottul elege van már apja agymenéseiből, aki minden egyszerűen feltett kérdésre egy gyermeki szíveket melengető anekdotával akar válaszolni, hogy egyszerűen megszakítja vele a kapcsolatot esküvője napján. Will továbblép, a valóságban akar élni feleségével, Josephinnel (Marion Cotillard), akivel épp várják az első pulyájukat. Aztán jön egy telefon Will anyjától, Sandrától (Jessica Lange), hogy Ed eléggé haldoklik. Will családjával együtt visszautazik apjához, de nem is feltétlenül megemészthetetlen lelkiismeretfurdalásból, hanem mert inkább ő akar adni még egy esélyt az apjának arra, hogy tisztázza magát, hogy mossa le a mesék bűnét magáról és beszéljen a valóságról. Arról a valóságról, ami olyan mélyen leledzik ezek mögött a történetek mögött, mint a Mariana-árok.

De Ed baromi makacs, nem adja magát; nincs miért. A legújabb friss közönsége menye, Josephine lesz, akinek mesélve mi is megismerhetjük a történeteket, amiktől fiát már a rosszullét kerülgeti. Visszaemlékezéseiben láthatjuk a fiatal Ed Bloomot (Ewan McGregor), aki nem vécékbe zuhan bele, mint a Trainspottingban, hanem Alice nyúlüregének belépőkártyáját lopta el és kalandozott egy kicsit csodaországban. Az egyetlen 'gond' ezzel a hihetetlen varázslatos világgal, amikben bemutatja magát, hogy a díszlete annyira valódi, hogy egy pillanatra átcikázik az agyon akarva-akaratlanul, hogy amúgy miért ne lehetne igaz. Hiszen a szerelem, a háború, a cirkuszok, a banyásra megöregedett szomszédnénik (Helena Bonham Carter), a kellemes kisvárosok mindmind léteznek. Jó, lehet, hogy tényleg nem áll meg az idő amikor szerelembe esel és senki nem vágja egyszerre, ugyanarra a ritmusra a füvet a kertvárosban és az üvegszemekbe sincsen belevésve az emberek halála, de olyan nehéz haragudni ezek miatt a történetek miatt, amíg színültig vannak kedvességgel, szeretettel, kitartással és az életben való hittel. Nem is a történeteit irigyeljük Ed Bloomnak, hanem a hozzáállását; olyan jó lenne, ha a mindennapi keserűség megfeszülne végleg az arcunkon, hogy darabokra törve lehulljon rólunk.

De aztán kezded megérteni Willt is. Mert az anyja csak ott áll és mosolyog némán, megfejthetetlenül. Kicsit összetört és már gyászol, de látod, hogy csodákat ígérő történetekkel karolja át a férje és nem mer összeroppanni, csak minden titkot elhallgatva, vagy talán nem is sejtve áll mellette. Will meg csak tudni akarja ki ez az ember, ki nevelte fel, már amennyire ott volt, hiszen a máz mögött volt egy olyan élet is, ami valóban megtörtént és abban néha túl sokáig maradt távol az apa, akinek talán szeretője volt, talán önmagával volt leginkább elfoglalva, viszont erről már nem szól a fáma, mert az ilyen életeknek az ízét már nem nyeli szívesen az ember, főleg ha saját hibáiról van szó. Teljesen elfogadható, hogy Will válaszokat akar, mert nem gyerek már, nem marad kussban. Felnőtt és kérdései lettek mindenről, ami nem a mese része.

Aztán anélkül, hogy hibáztatnánk bármelyiküket is felmerül bennünk is a kérdés, vajon kell a valóság egyáltalán? Vagy ki lehet szelni mindig a legjobb szeletet a tortából?

Egyszerűen muszáj a valóság; mert elfogynak a csodák, elfogy az élet, ott van a halál, ott lesz a temetés a film végén is, de még épp időben, pont a mesebeli utolsópillanatban megérkezik a föloldozás, a megvilágosodás, ami pont akkor érkezett, amikor kellett. És még mindig megtelik könnyes mosollyal a torkom, ha az utolsó jelenetekre gondolok. Pedig nyálas volt basszakutya, nagyon gejl ízű és szanaszétédesített, de nem érdekelt, habzsoltam, akkor is ha tudtam, hogy elrontom vele a gyomrom.

Pedig gyerekként kezel minket Tim Burton is végig a filmben, a tőle jól megszokott színek, a precíz, szimmetrikus és túldíszített beállítások, a hibátlanul összeválogatott díszletben - Wes Andersen képes még ilyen környezetek megálmodására. Tim Burton cirkuszában elveszítjük a kijáratot, az időérzékünket, és gondtalan gyerekként tartjuk a képzelt vattacukrot a szánkelé, hogy halljunk minden történetet és lássunk minden legendát. És a végén, ahogy Burton még odavág egyet a temetés résztvevőinek felvonultatásával, hogy tessék, a mesék talán tényleg igazak, vagyis persze, hogy nem, de akár azok is lehetnek. Csodás.

Tim Burton (Ollókezű Edward, Ed Wood, A Halott Menyasszony, Alice Csodaországban, Éjsötét Árnyak, Charlie és a Csokigyár, Sweeney Todd, Az Álmosvölgy Legendája, Pee Wee Nagy Kalandja) nem mutatott most olyan feketehumort és komorabb színezetet, mint azt tőle megszokhattuk. Hiányolták is ezt a kritikusok, de a kézjegye megkérdőjelezhetetlen továbbra is, ha filmmesék gyártásáról van szó. Felesége, Helena Bonham Carter (Harry Potter-filmek, Fight Club, kábé az összes létező Tim Burton-film) természetesen szerepel a filmben. Egyrészt rossz gyerekekkel táplálkozó boszorkány és EdBloom másik élete nője, aki olyan könnyed tud lenni határozott és összetéveszthetetlen vonásaival, hogy azt nem lehet nem szeretni. A személyes kedvencemnek Jessica Lange-nak (American Horror Story) sajnos nem jutott ekkora szerepe, de a kádas jelenet mindenért kárpótol. Billy Crudup (Majdnem híres, Watchmen) és Marion Cotillard (A Sötét Lovag, Eredet, Piaf) jó páros és ennyi. Azt viszont nehéz lenne eldönteni, hogy melyikük volt jobb, Ewan McGregor (Trainspotting, Star Wars, Kecskebűvölők) vagy Albert Finney (Skyfall, A Bourne-Ultimátum, Ocean's Twelve).

Nem véletlen az sem, hogy a film Oscar, Grammy és Golden-Globe jelölést is kapott. És ha valaki nem tudná, még Miley Cyrus is szerepel benne egy percre. váó. Plusz a meggondolt költő háromsoros verse valójában Tim Burton kézírása.

 "Grass so green

Skies so blue

Spectre is really great "

Hiába nyálas a vége, hiába bugyuta néhol túlzottan a történet, akkor is nehéz a végén ítélni. Annyira nehéz, hogy az ember kínjában csak meghatódik, mert nem tudja mi a helyes válasz. Nem tudja, hogy szabad e gyereknek maradni, vagy sem. Mert fel kell nőni, nincs azzal baj, de végülis miért is? Pedig egy kicsit mi is örökre gyerekek fogunk maradni. Csupán nem ilyen csuklóból őszintén. De például részegen, a barátokkal, a szerelmekkel mi sem csinálunk mást, csak mixelgetjük gondosan, kisebb-nagyobb hozzáköltésekkel a mi történeteinket, hogy minél csipkeszélűbbek legyenek és akkor már rég mindegy, hogy is volt valójában a lényeg csak az, hogy a kellemes és vérlázítóan őszinte mosoly megfeküdje az arcunkat.

10/7,8