Twin Peaks - David Lynch meg a Törpe viszonya

Vannak azok a kultfilmek, meg kultsorozatok, amiket ha nem láttál akkor csak egy kis csicska vagy. Na ennek a tulajdonságomnak intettem én most búcsút azzal, hogy végignéztem ezt az isteni klasszikust, a Twin Peaks-t (1990-91), ami így 20 év távlatából már eléggé beporosodott mű és ellepte a számat a múlt íze, de közben mire lenyeltem és végére értem az egésznek csak ültem, mint egy fasz és olyan érzések dúltak bennem, mint aki megnyerte az ötöslottót, majd elvesztette a szelvényt.

Nem hiszem, hogy tudnék bármi újat írni a sorozatról és nem is akarok, de azt nem bírom magamban tartani, hogy mennyire lenyűgözött és bár sok esetben ez teljesen evidens, addig másrészről baromira szeretnék rábukkanni a rétegek közti csodákra és zsenialitásokra, egyszerűen érteni akarom, hogy valami, ami ennyire komplex mégis hogyan képes működni. A válaszhoz elkerülhetetlen ismerni a sorozat egyik szülőatyját, David Lynch-et.

Nagyon különc rendező ő mégis klasszikus. Olyan filmjei tették világhírűvé, mint a Kék Bársony, Radírfej, Dűne, Mullholland Drive. Bár 'csak' egyetlen Aranypálma-díj van a vitrinjében, attól függetlenül számos Oscar-, Golden Globe-, Cannes-i Filmfesztivál- és Velencei Filmfesztivál-díjra jelölték már élete során. Azonban a 2013-as kijelentése szerint nem igazán van esélye gyarapítani házi szoborparkját, mivel nagy valószínűséggel leteszi azt a bizonyos lantot. Lynch az a fajta rendező, aki nem zárkózik el a feladattól, ha az az, hogy köpjük le kicsit Hollywoodot. Nem érzi úgy, hogy teremne neki ott még babér és azokat a konvenciókat, amit a mai filmgyártás diktál nem hajlandó elfogadni, továbbá úgy érzi, hogy az ő abszurd világát már nem fogadnák ott szívesen. De igaz, ami igaz; sosem volt az a könnyen megértett művész, filmjei mindig is mélyenszántóak voltak és egészen egyedi jelentésvilággal bírtak. Ezekről a jelentésekről természetesen utált nyilatkozni, mert elmondása szerint ő sosem kínál egyértelmű megoldásokat és mindenkinek meg kell találnia a saját magyarázatát, mert az egy személyes dolog, ami mindenkinek más. Ezek mind üzenetek voltak, ami rendezőnk szerint kötelező eleme kellene legyen minden mozgóképnek, hiszen az élet maga is annyira komplikált, hogy nem lenne szabad engedni , hogy a sorozatok ne legyenek azok.

A legjobban azt élvezi a munkában, ha elveszhet a filmjei világában.

"All my movies are about strange worlds that you can't go inside unless you bulid them and film them. That's what's so important about film to me. I just like going into strange worlds."

Lynch imádja az abszurditást és szereplői jellemzően egy hatalmasabb világrend alá vannak űzve és nem a megszokott társadalmi halmazállapotokban vannak jelen, de a mozdulataik, reakcióik ettől függetlenül teljesen normálisak és emberiek. Megoldások, happyendek, kimondott végek, boldogsággá olvadt megnyugvások pedig egyáltalán nem leledzenek a művei között. David Lynch mítoszt készít biztos hozzávalókkal, okos mozdulatokkal és közben vastagon szarik a filmes konvenciókra és elvárásokra, egyszerűen be akarja mutatni világát és addig nem nyugszik, amik be nem lepi az egész agyunkat a fikcióival, amik annyira valóságosak, hogy az már rémisztő. A jó és a rossz küzdelme örök témaként lengi be filmjeit, de annál jóval komplexebb módon, mint egy diznimesében. Ráadásul a minél tökéletesebb végkifejlet érdekében nagyon sokszor képes az improvizációra, hagyja, hogy az aktuális gondolatok, ötletek ellepjék a vásznát. Például a Twin Peaks-es Bob (mitikus főgonosz)  is a forgatáson született meg, amikor Frank Silva véletlenül bezárta magát egy szekrénybe és dörömbölt, hogy engedjék ki. Ennyi ihlet elég is volt David Lynchnek. Ha azt gondolod, hogy a Minotaurusz útvesztője, vagy az IKEA áruház bejárási útvonala egy bonyolult struktúra akkor valószínűleg soha nem próbáltál még egy röpke körutat tenni Lynch fejében.

Akkoriban amúgy rendkívül egyedi eset volt, hogy egy nagyjátékfilmes rendező egy sorozat forgatásába, ötletelésébe fogjon. Ma persze ez már nagyobb divatnak örvend és a rajongók habzó szájjal vesznek meg azért, ha egyik kedvenc filmrendezőjük beköltözik, vagy beköszön a tévétársaságok udvarába. (Jó példa erre Quentin Tarantino Helyszínelőkös kísérlete, David Fincher House of the Cards-os alkotása, vagy Frank Darabont The Walking Deades rendezése.) Amúgy mivel lassan rátérek a Twin Peaks-re és nem volna igazságos, ha csak Lynch nevével hakniznék és nem említeném meg a társát, Mark Frostot, akivel együtt éppen egy Marylin Monroe életrajzi adaptáción dolgoztak, amikoris könnyen jött a múzsa csókja, hogy kurvára kéne csinálni egy sorozatot egy meggyilkolt lányról, akinek a naplójában legyen az a téma, hogy egy fontos és befolyásos emberrel volt viszonya (Laura Palmer - Ben Horne). És így kezdődött minden...

Storyline-al szolgálni badarság lenne, vagy inkább felesleges fasság. Az alapkoncepció közismert: A Twin Peaks nevű fiktív kis településen megtalálják Laura Palmer holttestét egy nejlonzsákba bugyolálva és innentől kezdve nagyítóval vezetnek minket körbe kézenfogva, ahol mindenkinek van valami igazán elbaszott története, ahol minden karakter egy külön világ, ahol aztán annyira semmi nem az, aminek látszik, hogy végül rádöbbenünk, hogy maga a sorozat sem az, aminek először hittük. Hihetetlen, hogy mennyire összepasszoltak és egymásba simultak a karakterek és történeteik. Olyan óvatosan és pontosan volt kimérve mindenki története és jelleme, hogy az valódi mestermunka, ráadásul több főszereplővel dolgozott ez a mű, mint ameddig én részegen képes vagyok elszámolni. És közben minden kibaszott jelentben tüzesvassal égetik a fülünkbe Angelo Badalent jellegzetes zenéjét, miközben a szánkban érezzük a Dupla-R kávézó világhírű meggyespitéjének ízét.

Mindenki azt gondolná, hogy fejest is ugorhatunk egy izgalmas nyomozásba, de ó Lord, ennél sokkal több történik. Ahhoz, hogy Laura Palmer (Sheryl Lee) gyilkosságának körülményeire fény derüljön egy special agent érkezik az FBI csapatából Dale Cooper (Kyle Maclachan: Kék Bársony, HIMYM, Szex és New York, Született Feleségek) személyében, aki kétségkívül a legjelentősebb szereplő és úgy kábé a nézők 90százalákának egyik legkedveltebb karaktere, teljes joggal. A bűnös-nagyváros emberének rácsodálkozása a vidéki élet ködborította hétköznapjaira mindenképpen pozitív hőst formált Cooperből, aki mindezek tetejében még játékos zsenialitással is rendelkezik, aminek hála egyből egy Sherlock és Watson párosra emlékeztető csapatot kapunk a helyi seriffel, Harry Trumannal (Michael Ontken) kiegészülve. Harry, a kölyökkutya szívű férfi, szenvedélyesen szerelmes a borzasztóan idegesítő és túlzottan drámakirálynősködő kínai csajba Josie-ba (Joan Chen). Josie azért tartózkodik Twin Peaks-ben, mert a helyi faiparikitermelőcégbtkft örökösnője férje halála óta. Emiatt egy házban él a rendkívül színpadias Pete-tel (Jack Nance) és annak feleségével, aki Josie sógornője is egyben, Catherine-nel (Piper Laurie). Catherine meg közben vígan kúrogat a helyi szállodatulajdonossal, Ben Horne-nal (Richard Beymer), aki egy hatalmas haszon és pinaleső, beleértve a halott lány pináját is. Ben lánya, Audrey (Sherilyn Fenn) apja rafkósságát örökölte és amúgy a meggyilkolt lány osztálytársa volt, ráadásul eléggé rágerjed a szállodájukban megszálló Agent Cooperre. Shelly (Madchen) is osztálytársa volt Laura Palmernek, aki amúgy boldogtalan házasságban él a felejthetetlen frizurájú, szappanverő Leoval (Eric Dare), aki később le is bénul, mert a mellkasába belelőnek egyet, amikor pont meg akarja ölni felesége szeretőjét, a középsikola focicsapatának legjobbképűbb srácát, Bobby-t (Dana Ashbrook). Bobby az elszánt kamaszsrác, aki lázadásának azt a korszakát éli, amikor nem szégyell már apja előtt rágyújtani, viszont ezt a fater, Major Garland (Don S. Davis) már nem tűri olyan katonásan, mint általában az életét és az illatozó családi vacsora közben higgadtan pofánbassza. Maj. Garland épp olyan különcnek számít a városkában, mint maga Log Lady (Catherine E. Coulson), aki feszt babasimogató pózban tart a karjai közt egy fatönköt.

A lakók egyik kedvelt tartózkodási helye a Dupla-R kávézó, aminek tulajdonosa az angyali szépségű Norma (Peggy Lipton), aki a börtönből frissenszabaduló férjét ugyanúgy tovább csalja, a helyi 'képtelen-vagyok-kiállni-saját-magamért' autószerelővel, Eddel (Everett McGill). Ed fél-szemű és eszű felesége Nadine (Wendy Robie) pedig egy balul elsült piknik-öngyilkosság során olyan amnéziát kap, amitől újra hormontúltengéses kamaszlánynak képzeli magát. Persze ezzel nem csak ő van így, hanem az iskolafaszagyereke, a bőrkabátos-bőrmotoros James (James Marshall), akinek a lelke még egy doboz bonbonnál is édesebb és a halott lányba halálosan szerelmes volt, miközben tudta, hogy Laura Palmer igazából Bobby csaja. De nem is ez a lényeg, hanem hogy 3 perc alatt inkább életevégéig belezúg Laura legjobb barátnőjébe, a rendkívül önérzetes és szexin dohányzó Donnába (Lara Flynn Boyle), akinek lehet van egy féltestvére. De James közben kikezd még Laura unokatesójával is, Madeleine-nel, akit szintén Sheryl Lee alakít. Madeleine a bácsikáját, a táncoslábú drámakirályt Lelalndet (Ray Wise) jött meglátogatni. Persze szerelmi megpróbáltatásokért nem kell a szomszédba menni. Elég a rendőrőrsre becsörögni és agyfaszt kapni Lucy (Kimmy Robertson) hangjától, aki épp terhes, valószínűleg a világ legbalfaszabb és olvadt-arany szívű seriffjétől, Andy-től (Harry Goaz), akinek a spermájival sincsen minden rendben. És közben olyan zseniális színészek, szereplők bukkannak még föl, mint a valójában nem is létező Bob (Frank Silva), aki emberi testek ideiglenes lakója a gonoszság nevében, vagy Windom Earle (Kenneth Welsh), aki Agent Cooper ősi ellensége és épp oly kellemes sakkpartikat nyom, mint amilyen kedélyesen gyilkol. Na meg maga David Lynch is feltűnik az ordítozó ügynök, Gordon szerepében. Ráadásul egy életre beleégett a retinánkba, ahogy David Duchovny (X-Akták, Californication) női ruhában segíti a nyomozást, mint DEA Agent.

És ezek itt csak a szereplők; hol vagyunk még a történettől. Vagy mégis miféle történettől, hisz az első évad 8 része után zavartan ülünk a bársonyszékünkben, hogy most akkor egy szkifi, egy horror, egy brazil szappanopera, egy thriller, egy burleszk, egy vígjáték, egy előre bekevert angol feketehumor, vagy egy krimi a típusa ennek az egész sorozatnak. Esküszöm John F. Kennedy  gyilkosát előbb megfejtem csukott szemmel, mint ezt a sorozatot. Mert kaptunk már Törpét (Michael J. Anderson) pirosruhában, táncnak csúfolt egészségtelen mozgáskultúrával, de az első évad végén meglőtt Cooper képzeletben született és valósággá formálódott Óriásától (Carel Struycken) is a hideg ráz és a megnyugvás ringat egy azon pillanatban az összes bölcselkedő tanácsával együtt. A színpadias jelenetek talán néhol kicsit ingerlik a nézők idegeit, de egész egyszerűen lenyűgöző az az igyekezet és állhatatos hozzáállás, amelynek bölcsőjében ezt a művet ringatták. A kísérletezés legfinomabb morzsái olvadnak szét a szánkban, miközben nézzük azokat az irgalmatlanul bevállalós kameramozgásokat és stíluskeveredéseket egy borzasztóan jó ritmusba szorítva. És ezek egyáltalán nem voltak hiábavalóak. Korántsem tökéletes minden mozdulata a filmnek, de tagadhatatlan, hogy sorozatok rengetege építkezik a Twin Peaksből. Persze mindenki csak egy szeletet mer kiemelni belőle és azt ízesíteni tökéletesre, mint pl. a kibaszottnagy kedvenc The Killingben. De úgy ahogy van az egész sorozatot ki lehetne nyomtatni és esetlenkedéseivel együtt is tankönyvként árulni. Örök tisztelet, hogy a részletgazdagság nem csapott át idegesítő szélsőségek kényszeres megjelenítésébe, hanem gondos fikcióként voltak képesek üzemelni.

A humort először fel sem merjük ismerni benne, de utána kétségkívül biztos kezekkel gyúrják bele a történetbe. Ráadásul az abszurditások abszolút fegyvereivel lőnek szitává. Elég ha csak Andy és Lucy szerelmi viszonyára gondolok, vagy csak úgy önmagában Andy-re, aki minden gyilkossági helyszínen elbőgi magát, vagy férfias erélyei fitogtatása végett a recepción gyakorolja a falmászást. De akkor is könnyezve röhögtem, amikor ráordítanak a one-armed manre, hogy kezeket fel! És amikor egy láma besétál Cooper arcába, az valami annyira tökéletes, hogy lefosom a bokám. Ráadásul van egy sorozat Twin Peaks tévéjében, amely az Invitation to Love címre hallgat és valahogy MINDIG reagál az aktuális történésekre; sorozat a sorozatban.

Az első évad jólmegérdemelt cliffhangere után jöhet a már 22 részes második évad, aminek az elején még több poént zúdítanak ránk, kicsit nem is értjük, aztán varázsütésre eltűnik és megjelennek a misztikus látomások és elemek, majd lehull az a bizonyos a lepel a gyilkosról a 9./10. (!) rész környékén és akkor jön a wtf-arc, hogy na most mégis mi lesz még itt. És akkor kísérletből betolnak még több szerelmi szálat, még egy rafkós főgonoszt és a legnagyobb ámulatomra működik baszd meg. És tényleg minden van Twin Peaksben, amit akarsz, törpék, óriások, kurvák, szerelem, heroin, szépségverseny, femme fatale, szüzesség elvesztése egy repülőgépen, szalámis szendvics, halál, helyi romkocsmának álcázott vidéki kultúrház a Roadhouse nevű helyen, valóságba beemelt álmok, vagy inkább álmokba bevitt valóságok, meg nagybetűs GONOSZ, aki fogalomként ölt testet.

Mintha Paksot rákötötték volna egy bullshit generátorra, majd a kapott terméket random összedobták. És hiába ágazik ennyire szét minden, egyszerűen nem lesz unalmas.

A végén meg testvéreim, amikor mindenki kapálózva úszik a legnagyobb szarban és nem hisszük el, hogy egyetlen rész alatt minden ami addig el volt romolva az még jobban szarrá megy, na akkor hirtelen kapunk még egy sztrókot, mert Cooper visszatér abba a szobába, ahol annak idején Laura Palmer megsúgta neki gyilkosának nevét a nehézbordó függönyök és a feketefehér cikkcakkpadló keresztüzében. Aztán jön a visszafele beszélő törpe, a milói vénusz labirintusa, a villódzó fény, ami még most is égeti a szemem és tanúi vagyunk, ahogy főszereplőnk elbukja  harcát az emberiség nevében az önismeret útján. Nem lép át önmagán, emberként reagál egy isteni színtéren és egyből vége lesz neki, mint a Twin Peaks-nek.

A világtörténelem legelmebetegebb történetének legagyfaszabb befejezése. Pont. Annyi kérdésed marad, hogy potyog ki a zsebedből, ráadásul olyan szinten törölték a megoldás szót a forgatókönyvből, hogy Twin Peaks lakóinak csak most kezdődnek igazán a bonyodalmak, de mi nézők ebből már semmit nem fogunk megtudni...

Dallas, Star Trek, Szomszédok. Vannak sorozatok, amiket mindig mindenki ismerni fog és történelmet írnak. David Lynch és Mark Frost képzőművészete, a Twin Peaks, lazán kapcsolódik ebbe a díszes, klasszikus társaságba. Amúgy is, ha egy sorozatra lehet ivós játékot szervezni, akkor az már legenda és itt is lehet témákat találni a feles pohár szájhoz emeléséhez; mondjuk amikor Cooper kávét iszik, vagy felhangzik a jellemző zene, vagy Andy bebőg, vagy éppen valaki meggyespitét rendel. A Twin Peaks-t már mindenki szételemezte, mert kurvára lehet róla beszélni. Én csak vázlatoskodtam és próbáltam ráérezni mi is volt ez, de ha van valami amiben biztos vagyok akkor az az, hogy kibaszottul élveztem a Twin Peaks jegyében eltöltött két hetemet. Ámen.

"Fire walk with me."

10/9