Nem tudom mikor kurvult el pontosan a filmgyártás, de az biztos, hogy amikor a Taxisofőr (1976) készült, akkor még olyan szűzies eleganciával és messzemenő bátorsággal forgattak a mocsokról őszintén, hogy jézus születésnapja nem érdemel annyi figyelmet, mint Scorsese munkássága.
Ebben az egyszemélyes emberiségben, amit Travis Bickle (Robert De Niro) testesít meg, benne van minden, amitől még ma is ökölbe szorul az összes gyomrunk.
Főhősünk, a 26 éves, vietnámiháborús-veterán hirtelen nem tud mit kezdeni magával a leghíresebb városban és beáll taxisofőrnek. Nem elég megemészteni, hogy ezeket a veteránokat közel nem kezelték akkor hősnek Amerikában, mint ahogy azt a katonák a háború közepén állva gondolták, közben meg itt vannak újra, azokon az uccákon, ahol mi is járunk, meg a kurvák, a politikusok, a kollégák, a stricik, a választópolgárok, a fegyveres rablók, a rendőrök, a feleségygilkosok, az eladók, a niggerkamaszok... És mindenki jóízűen terül szét New York városának bűzében és a mocsokban, ami nem tudni, hogy kívülről lepte e el az embereket, vagy valami másfajta mocsok, ami belülről ette ki magát a felszínre. Nem is olyan bonyolult megőrülni egy már ennyire őrült világban, ahol még a magány is csak egyre kopog az ajtón.
És De Niro be is kattan, de csak szépen lassan, ízlésesen. Próbáljuk megismerni, naplót is ír, mégsem értjük mit mond. Ha meg is bocsájtunk neki egy egy jelenetet, akkor is kezdünk elbizonytalanodni, hogy mégis elítélnünk kell e őt, vagy sajnálni. Olyan távoli pólusok közt ugrál, ahol az egyetlen közös nevező a Város maga, ahol a cselekedetek bennragadnak. Mert egyrészről bevállalja a senki által nem szívesen vállalt városrészeket a pénz miatt, meg ugye, hogy teljen az idő, de közben arról panaszkodik, hogy mekkora a mocsok, amiben dolgozik; a mocsok, amibe önként és dalolva válogatta be magát. Vagy vegyük csak a nőtípusokat, az egyik az elegáns, elérhetetlen, tiszta szikár nőiség, akit randi gyanánt moziba visz egy erotikus filmre. És csak ülök és nem tudom eldönteni, hogy valóban ennyire naiv pornós, vagy tényleg egy bunkó, kellemetlen fasz. Közben ott a másik nő, aki fiatal, tudatlan, bárki által megvásárolható kurva az egyik sarokról. Az egyiket megszerezni akarja, a másikat megmenteni.
És a két nő között beültet minket is a taxiba, mi is csak egy mocskos utas leszünk a sok közül. Aztán hazamegy és eldönti, hogy élni fog egy másik életet, vagy belehal, ha úgy alakul, csak legyen valaki, mint a szereplők a tévében. Majd fegyvereket vásárol és házi cowboyozik a tükörelőtt
"You talkin' to me?"
Valami hőstettet akar végrehajtani, de antihősként pont annyit kap, amit egy ilyen kisstílű ember érdemelhet. Semmi politikusgyilkolás taréjjal a fejen, ami a néhai Blaha Lujza téri kilátástalan és mindenre elszánt - főleg az ivásra - aluljárós punkokra emlékeztet. Csak egy, a világ egy apró mocskának megtisztítása, egy önkéntes kurva felszabadítása, egy kis házi hőstett, egy kisüzemi mészárlás az öncélú hősködésért cserébe.
Martin Scorsese (Dühöngő Bika, Krisztus Utolsó Megkísértése, Nagymenők, Casino, New York Bandái, Aviátor, A Tégla, Viharsziget) egy kibaszott mester, aki mindig a kemény fiúk kemény életével keménykedik, akik ikonokká folynak szét a képernyőn és nem győzzük váltogatni magunkban a lenyűgözött és undorodott néző szerepét, miközben a kurvamenő képsorok a városról hagynak időt mindenre. És akkor itt van még a világnak Robert De Niro (Keresztapa, Dühöngő Bika, Nagymenők, Casino, Jackie Brown, Apádra Ütök, Machete), aki olyan emlékezetesen viszi végig a hátán az egész filmet, hogy ha most elkezdenék tapsolni és 6 év múlva hagynám abba, akkor sem tudnám kifejezni, mennyire kurvafasza.
És hogy a végén, meg lett e húzva az eljátszott fegyver képzelt ravasza. Sajnos nem tudom a választ. Hogy képzeli a jeleneteket, amiben az áhított nőt flegmán utasíthatja vissza és ahol hősként kezelik egy kegyetlen tettért azt tényleg nem tudjuk meg. De valóság az íze, a lőtt nyakseb ott pihen, a mocskos város mozdultain szikrázó napban. De nem is ez a lényeg, hanem ahogy az a kibaszott kitűző is mutatja:
We are the people.
Igen, mi vagyunk azok. Bármelyik utcában, bármelyik romlott gonolatunkkal, bármelyik koradélutáni reggelinkkel a szánkban, bármelyik kurva szobájában, bármelyik politikai nézetünkkel, bármelyik meg nem értett mozdulatunkkal, bármelyik felesleges munkanapunkkal, bármelyik taxi hátsó ülésén. We are the people.
10/8,8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése