Annyi nagy névvel lehetne dobálózni ebben a filmben, mert itt van Hermione Granger, vagy az American Horror Story-ból a szőke lány, akit nagyon kamázunk, meg a Keresztapa-filmek atyjának lánya; Sofia Coppola is. És itt volt ez a remek téma - a kiégett amerikai kamasztársadalom - amit annyira szeretünk, mert annyi kérdése van, annyi formája és még több aktualitása, ráadásul valós megoldásokban szegényes, de hiába látom az igyekezetet a filmen, egyszerűen unalmas lett. És igen, tisztában vagyok vele, hogy az unalmasság érzékeltetése az eszköz, amivel reflektálnak erre a topikra, de sajnos ez nálam akkor sem mentség.
A történet múzsája a Vanity Fair egy cikke, amelyben elmeséltetik azoknak a fiataloknak a történetét, akik különböző amerikai sztárok otthonába törtek be és brahiból összelopkodtak pár Miu Miu cipőt, Bvulgari parfümöt meg Birkin táskát. Sofia Coppola innen kapta az ihletet a forgatókönyv íráshoz, aminek köszönhető ez a folyamatos erőteljességgel áradó dokumentumfilmszag az egész művön. Valószínűleg emiatt van az is, hogy az egész film olyan független, mint egy korrekt újságcikk. Így viszont rögtön felmerül az a probléma, hogy kurva nehéz ezáltal bármilyen érzelmet kiváltani a nézőből.
Ha nagyon egyszerűen akarnám megfogalmazni a film alapkoncepcióját, akkor azt mondanám, hogy épp olyan ez az egész, mint az MTV Welcome to my crib című műsora, csak welcome nélkül.
Megérkezik Marc (Israel Broussard) az új sulijába Los Angelesben, ahol kicsit feszeng eleinte meg csúnyán néznek rá az első napon, de szerencsére ezt a klisétengert nem is erőltették túl egyáltalán, rögtön benne találjuk magunkat a szituációban, hogy az egyik menő csaj, Rebecca (Katie Chang), összebarátkozik vele és helószia, gyere velünk este át az egyik lányhoz, mert a szülei nincsenek otthon, bulizunk kicsit. Átmennek, ott vannak a kötelező kellékek, a piros műnyagpohár, a fűvescigi füstje, a kamaszkodó fiatalok a kertben, de meglepő módon nem kapunk egy olyan adrenalintempóval átitatott tinidzserparty-t, amit mondjuk a Skinsben, vagy a Spring Breakers-ben megszokhattunk. Nincsenek villódzó diszkógömbök, meg biliárdasztalon kefélés és depressziós örökigazságú félmondatok az medence szélénél. Csak egy unott közeg. Végülis nem a szesztilalom évét írjuk, úgyhogy tényleg nincs ok túlságosan ráizgulni egy laza szerda esti bebaszásos füvezésre. De mivel nem volt még olyan kamaszosztag a világon, aki ne találta meg volna a saját taposatlan útját a lázadás mesterségéhez, így hőseink is hamar új hobbi után néznek.
Elkezdenek betörni sztárok otthonába, akikről az internet csodája végett tudják, hogy úgysem lesznek otthon, mert ilyenolyan faszomtudja megjelenésük, meg fellépésük van. Mindegy, hogy Paris Hilton, Megan Fox, Mischa Barton vagy Miranda Kerr. És kurva mindegy, hogy hány Chanel táskát, Alexander McQueen naszemüveget, vagy Louboution cipőt találnak, a lényeg, hogy ott voltak és ha akarták ellopták, ha akarták nem. Közben társul még hozzájuk Nicki (Emma Watson), Chloe (Claire Julian) és Sam (Taissa Farmiga). És ezek a lányok plusz Marc, nem egy társadalom széléről jött senkik, hanem egy átlagos családi légtérből származnak, ahol a szülők viszonylag el vannak foglalva magukkal, de igazából nincsenek leszarva a kölykök, kábé megvan mindenük, ami szükséges. Olyan kibaszott kiábrándító ezt leírni, de borzasztóan szánalmas amit csinálnak. Nem azért mert a film ezt diktálja, hogy érezzük ezt, hanem mert bassza meg egyszerűen tényleg az. Mert mi már elmúltunk 16 évesek és tudjuk, hogy ez fasság. Persze a koruk nem mentesíti őket tetteik alól, de van egy kis sajnálat bennem, hogy basszus, termeld már ki az a kurva adrenalint másképp és ne hidd már el, hogy az a boldogság, ami a távirányítónak és a wifinek hála van.
Mert ennyit csinálnak; betörnek, élvezkednek kicsit, felmarkolnak pár ékszert, egy-két Rolexet, egy köteg papírpénzt és hazamennek. Nem is igazán tudnak mit kezdeni ezekkel a cuccokkal. Iskolanapon párat megpróbálnak eladni, amúgy csak próbálgatják a tükör előtt, vagy a kedd esti családi vacsihoz felveszik.
A kapcsolataik felszínesek egymással. Nem kapunk szerelmet, vagy mély barátságot. A karakterek ábrázolása annyira nincsen kidolgozva, hogy mégcsak az sem derül ki pontosan Marcról, hogy buzi e, vagy sem. Értem, hogy ezzel tömegtermékként akarták aposztrofálni őket, akik csupán egy egyéniség nélküli hatalmas massza tagjai, de azért jó lett volna több individuum.
Pakolják ki kisstílűen, apránként továbbra is a házakat és közben látod az arcukon, hogy egyre királyabbnak érzik magukat. Elmennek ők puccos helyekre, de ott is csak üldögélnek a bőrkanapén, feszítenek a lopott ruhákban, smsezgetnek, önfotóznak, posztolgatnak, szájfényeznek, abrakoszacskóból zabálják a kokaint, meg a szokásos ugye. A lényeg, hogy pontosan kövessék a középszerű menősködés gyakorlópályáját. De arra a problémára felhívni a figyelmet, hogy jaj ezek a mai fiatalok, már bulizni sem tudnak, csak a telefonjaikat bújják és kényszeresen magamutogatnak, szóval ez a téma, emiatt megszólni a mai fiatalságot meg már annyira kínos, mint 2011-ben a Fila táska.
Aztán jönnek a rendőrök és lesittelik őket a picsába. Ez egy kiszámítható végkifejlet ugye, de tanulság nélkül, mert ezáltal egy picit meg is kapják azt a bizonyos hőn áhított hírnevet és a lábfejük belesüppedhet egy képzeletbeli vörösszőnyegbe. Igaz, hogy csak a TMZ-től, a nyugat Velvetjétől, de a címlap, az címlap basszakutya. Amire annyira vágynak ebben a tulajdonképpen valóban arra kihegyezett társadalomban, amikor csak akkor vagy valaminek része, ha nevet szerzel bármi áron. Nincsen csalódottság, nincsen megbánás. Természetesen dicsőségként sem lett ábrázolva a végkifejlet, mint mondtam tényleg nagyon pártatlan a bíró és minket sem akar az ítélőszékbe ültetni, csak mintha azt szerette volna, hogy kiábránduljunk, vagy eszközök nélkül háborodjunk föl, de hogy őszinte legyek én leginkább attól verem a seggem a padlóhoz örömömben, hogy nem aludtam be egy olyan filmen, ami szerencsére nem volt elhúzva, mert tényleg csak 90 perc a játékidő, de olyan szinten nincsen benne csavar, vagy nem várt mozdulat, hogy akárki megírhatta volna a forgatókönyvet.
A tanulságot meg még bele is rágatják a szánkba, bár kétségkívül igaz:
"America has this sick fascination with the Bonnie and Clyde kind of thing."
A lányok jól játszottak. Nem volt köztük nagy különbség tehetségben, de nyilván nem volt nehéz szeretni Emma Watsont (Harry Potter-filmek) és Taissa Farmiga-t (American Horror Story).
A rendezőnek Sofia Coppla-nak (Öngyilkos Szüzek, Made in Hollywood) meg sajnos nem volt semmilyen ismertetőjegye, ami megmaradt volna. Túl súlytalan volt a film, nem nyújt maradandót a látványvilág sem. Persze nem lehet mindenkitől elvárni, hogy úttörő legyen, vagy korának újító szelleme, de kifejezetten érzem a vásznon az ez iránti vágyat. (Amúgy Paris Hilton legalább jófej volt: engedte, hogy az ő lakásában forgassanak.)
Nagyon furcsa érzés, de ez a film nem úgy rossz, hogy felháborít, vagy baromságokat tartalmaz és fogyaszthatatlan, csupán nem élvezetes, nem ad annyit, amennyit egy ilyen téma képes lenne. Nagyon vagány nézni, ahogy Emma Watson pörög egy sztripper rúdon, meg ahogy ellepik a briliánsok a képernyőt egy elbaszott kamaszkor hajnalán, de ide, a mai ember mozijába már sokkal nagyobb csapásokat várunk.
(+ virtuális pofánbaszás a magyar címért)
10/5,2
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése