Ray Donovan

Ray Donovan, Ray Donovan, hogy szólítsalak. Szívem szerint egy picit lebasználak, de nem akarom elvenni senki kedvét tőled, mert minden rossz szavam csak arra van, hogy malterba szórd, hogy aztán még ennél is jobban építkezhess tovább. Ray egy problémamegoldó, aki még Jézust is leszedte volna a keresztről, ha valaki megbízza vele. Közben persze csak egy ember ő is, a helyi lilaakácközből, aki mások magánéleti problémáit csukott szemmel oldja meg, a sajátját viszont kétkézzel bassza el.

A Showtime-nak (Homeland, Dexter, Nurse Jackie, Californication, Weeds, Master of Sex, The Borgias) bejött már az élet, de a Ray Donovan hozta meg neki 2013-ban a legnagyobb pilot nézettséget. Ami nem csoda, mert igazi csemege ez a sorozat a sok műmájer balfasz között, nyilván a valósághoz annyi köze van, mint egy vak komondornak, de ez ki a faszt érdekel.

Van a sorozatnak egy gyönyörűszép, ismétlődő motívuma, mégpedig a pap-gyilkolászás. Rögtön a kezdőjelenetben - ahol kicsit Banshee utánérzetem volt - a faszi kijön a börtönből, beszáll a kocsiba, becsönget egy paphoz, belepasszintja a szájába a fegyver csövét és határozottan meghúzza a ravaszt. helószia.

De kezdjük, ott, ahol kezdeni kell. Ray Donovannak (Liev Schreiber) van tehát egy olyan munkája, amiben az a dolga, hogy gazdag és sikeres személyek mocskos kis titkait mossa patyolattisztára, de rendkívül fontos, hogy a jobb hatás elérésének érdekében mindezt rezzenéstelen arccal csinálja. Rögtön kezdünk azzal, hogy van egy híres faszi, valami zenész, aki megébredve egy bekokainozott fizetős kurvát talál maga mellett az ágyban. Mindeközben egy másik neves színészről meg fellebben a nem is olyan alaptalan pletyka, hogy a másik csapatban játszik és szabadidejében transzvesztiták faszát szopogatja. Szóval Ray dolga annyi, hogy a buzit befekteti a halott prosti ágyába, majd rácsődíti az újságírókat és így már senkiben nem merül föl a hírértékű kérdés, hogy buzi e vagy. Aki meg tényleg tisztaszívből kurvázott a megmurdált kokainossal, annak meg Ray meghívja a feleségét a szállodába, hogy együtt ebédeljenek békésen, hogy a hiéna természetű bulvárosok ne tudjanak min botránkozni. Az egész ügynökség közben egy kőkemény ügyvédi irodaként üzemel, ahol amíg az okosok a klienseket védik a nyilvánosság előtt, addig Ray ügyesen mozgatja a szálakat.

Persze nincs ez olyannak beállítva hálistennek, hogy egy szuperképességű fasziról van szó, aki robotként üzemel. Van neki emberi oldala is, amihez nagyon szépen tartják a balanszot, mert bár minden érdek nélkül kifizet egy kezdő transzvesztitának egy átalakítóműtétet, mert megérintette a története, de mindezt úgy, hogy nem lesz tőle szenté avatva, pláne hogy gondolkodás nélkül megbaszna egy feszestestű szőke picsát munkaközben, ha az nem kapna pont epilepsziás rohamot. Ez egy elég nagy WhatTheFuck jelenet volt, amikor a néző pont arra számít, hogy na akkor jöhetnek a sorozat hangulatához és lazaságához rendkívül jól dukáló csöcsök a képernyőre, na akkor megvonaglik picit a csaj a padlón. Meg amúgy Ray rendes ember, ő tényleg csak azután bassza szét a pofád egy bézbóz baseball-ütővel miután figyelmeztetett. Korrekt na.

Kivéve a családjával. Pedig csinálhatná normálisan, de nem, ő inkább elbassza. Pedig van neki egy jó fekvésű mediterrán típusú háza, plazmával, meg armani öltönyökkel a gardróbban, nem is beszélve a két viszonylag normális gyerekéről - szigorúan egy fiú, egy lány leosztásban, hogy az idill még nagyobbnak hasson. Plusz a 18 év házasság után is szenvedélyesen kúrható asszony, a pöttöm testű, de annál életrevalóbb vörös, Abby (Paula Malcomson). De persze Don Draper és Dexter Morgan óta tudjuk, hogy minden valamirevaló domináns férfinak kijár a belvárosi magánlakás, ami az asszony tudta szerint munkára van fenntartva. Mondjuk én ezen feleségek helyett nyugodtabban aludnék, ha a szuperszexi férjem inkább kialakítana egy dolgozószobát a családi házban és nem egy külön apartmanban töltené félrészegen az éjszakáit.

A pár amúgy nagyon jó együtt, tényleg borzasztóan szenvedélyesek és a csaj is kattant egy kicsit, de nem egy szerencsétlen balfasz, hanem egy viszonylag okos nő, aki nem nézi el teljesen férje fasságait, szóval nem egy üresfejű bábuként funkcionál hősünk mellett, ettől meg ugye hiteles a karaktere. A kamszgyerekek mindennapjait meg nem lehet kihagyni egy ilyen story-ból. A szerelmi szál muszáj bele a tinidzsereknél, mert az már olyan kötelező elem manapság, mint Aleska Diamondról a reggeli liftes gpoy. Nincs baj a kölkökkel, de nélkülök is túlélnénk már egy sorozatot, mert hogy nem attól fog Ray Donovan karakterének félelmetessége nőni a szemünkben, hogy fegyvert nyom a lánya 16 éves fiújának szájába.

Van egy, a családi háznál sokkal autentikusabb és szerethetőbb helyszín, a Fite Club nevű edzőterem, ahol Ray két és fél testvére üzemel. Kurvára kiválóan összeválogatott banda ez egy olyan díszletben, amit jó nézni. Egy régi, éppenhogyüzemeltetett alacsony költségvetésből fenntartott, egyáltalán nem túldíszített edzőterem, ami néha átmeneti szállás, néha csak egy nappali tévénézéshez, néha  meg egy bárpultként üzemel. Nekem a kedvenc helyszínem volt, mert van benne valami férfiasan izzadságszagú és családiasan meghitt egyveleg. Ott van egyszer Terry Donovan (Eddie Marnan), aki Párkínsón-kórral és a boxolda üzemeltetésével küzd, miközben antiszociális ám annál határozottabb hajlamána köszönhetően kicsit képtelen a csajozásra, de időközben ebbe is beleoldalak egy fasza drámát, ami gecijól működik, ahogy nagy nehezen összeszűri a  levelet egy ápolónővel. A másik elbaszott tesó, aki egy újabb, teljesen ellentétes karaktert testesít meg az Banchy Donovan (Dash Mihok), aki kora ellenére teljesen működőképtelen, mert gyerekkorában volt az a kicsit odabaszós története, hogy kőkeményen molesztált a helyi pap, amin azóta sem tud túllépni. Alkoholizmus és egyéb fájdalom csillapítók nem segítenek, meg az AA klub sem nagyon, de mivel nincs jobb dolga, azért eljárogat. Az egyetlen ok, amiért még életben van viszonylag tűrhető körülmények között, hogy van egy borzasztóan hatalmas összetartás a testvérek közt, ami szigorúan, soha egy pillanatra sem fordul át nyálas buziskodásba, de végig teljesen nyilvánvaló. Ja és a feledik tesó, aki néger is, meg fiatalabb is és Ray a pilotban tudja meg, hogy igazából ő is a testvére, csak az apja második alomjából való.

És ez még mind csak a felvezetés, mert ekkor jön a kiskirályok nagykirálya, az apjuk: Mickey Donovan (Jon Voight). Aki épp feltételes szabadlábát élvezi. Ugyanis a kedves fia, Ray, személyesen juttatta őt 20 évvel ezelőtt börtönbe, aminek pontos okát nem tudjuk meg elég sokáig, de amikor a srácok megtudják, hogy apjuk kiszabadult és feléjük tart, akkor eléggé megfagy bennük a szar is. Ray valami olyan elképesztő haragot és dühöt érez, valamint olyan undort mintha a végítélet vagy valami vírus közeledne. De nem félelem van bennük. Közben sejthető lesz hamar, hogy mivel volt nekik egy húguk is, aki kamaszkorában öngyilkos lett, ezért címszereplőnk apját hibáztatja. De apuci megérkezik és valami parádés szereplést nyom le az egész sorozatban. Egy kiéledt vén faszjankó, aki bármikor megnyalja azt a bizonyos sót, akinek minden csak egy szórakozás és rosszfiúnak lenni büszkeség, kurvázni nagyszerű életérzéseket táplálja belénk. Nyilván az évad végén lesznek olyan szájbarágós lezárások, hogy valójában Ray és Mickey nagyon is egyformák, hiába hiszi azt Ray, hogy ő sokkal jobb ember, mint az apja. Mickey időközben megpróbálja felvenni a ritmust a fiaival és újra velük létezni, plusz kapcsolatot kialakítani Ray gyerekeivel, azaz az unokáival. Nem akar ő alapvetően rosszat, de nyilván bármit csinál, előbb-utóbb minden elbaszódik. Viszont a legemlékezetesebb pillanatokat egyértelműen neki köszönhetjük. Kezdve azzal, amikor konkrétan örömkurvázik a nagyseggű négernőkkel, vagy a volt szerelme aktuális pasijának házából lenyúlt nagyon drága viszkit egy puccos étteremben kezdi el kitölteni magának meg a fiainak. És nyilván feleslegesen gengszterkedik egy csomószor, plusz sok mindent balfaszul csinál és az apák legutolsó mintapéldánya lehetne, de alapvetően tényleg nem akar rosszat a fiainak. Azt már meg sem említem, hogy laza délutánokon konkrétan megköveteli a fiaitól, hogy brahiból kokainozzanak picit. A napi 'nose candy' ugye. Nevelési elvei egészen megkérdőjelezhetőek, de mindennek hála hallhatunk egykét felejthetetlen idézetet is:

"Good kids come from great fucks."

Rohadt büszke mindegyikre és esze ágában sincs kiadni őket annak az FBI-os faszinak, akinek köszönheti, hogy idő előtt kijutott a börtönből. Persze a sorozat végére eléggé világos lesz és szívbemarkoló, hogy Ray mégis miért gyűlöli és nem inkább sajnálja elbaszott apját, de nem akarok szpojlerezni, bár az mindenképpen ad rá okot, hogy kurvára tisztában volt vele, hogy a fiát molesztálták,csak nem akart ilyen kis buziságokba akkoriban belefolyni. De azt azért tegyük hozzá, hogy a mérhetetlen düh olyan szinten burjánzott el Ray-ben, hogy bérgyilkost fogad fel apja likvidálására és csak azért nem ő maga csinálja, mert valami erkölcsösségfélére hivatkozik...khmm.

Szóval, mint jól látszik, a családi drámáknak sokkal nagyobb szerepe van a filmben és vajmi kevés hangsúly kerül Ray munkájára, amiben szerintem még rengeteg el nem lőtt töltény van. Az évad végére összeáll a kép, hogy volt itt egy sokkal hatalmasabb háttér, amit nem nagyon vázoltak föl (üt is rendesen a végén), de épp ezért szívesen láttunk volna még egy-két csavaros sztorit a problémás ügyfelekről. Pláne, hogy a cégen belül ott van még két érdekes karakter, Ray jobb és balkeze, Avi (Steven Bauer) és a leszbikus Lena (Katherine Moennig).

Közben mindenkinek megvan a saját a nyomora, de családanyánkat, Abby-t egyre jobban aggasztja, hogy mégis mi a faszt dolgozik pontosan a férje és mi az istenért gyűlöli ennyire a saját apját. Bár van köztük valami leírhatatlan harmónia és egy szenvedélyes házra felfuttatott borostyánfüggöny, de ettől függetlenül az ötödik rész végére eljutunk oda, hogy a nő nézi a megint túl sok viszkit elszpogatott férjét, Ray-t, akinek annyi érzelmet sem lehet leolvasni az arcáról, mint egy robotnak és csak annyit kérdez, teljes joggal, hogy "Who the fuck are you Ray?"

A 10. részben, közeledve a vége felé nekem abszolút tetőzik minden, borzasztóan elkapták mindenki nyomorát és kellőképpen meglökdösték a bilit, amiből a szar elkezdett kifolyni. Ennek a résznek a végén, ott vagyunk, azokban a jelentekben, amikbe Pont meg kellett érkeznünk, ahol Pont megkapjuk a várt magasságokat és mélységeket: Az egész család összegyűlt a néger tesó boxmeccsére, akinek ordítva drukkol élete meccsén az edzője, Terry Donovan, miközben Bunchy Donovan magányosan mászkálgat egy háztető szélén egyensúlyozva egy piásüveggel a kezében, Ray Donovan éppen kurvaizgatott, mert aznapra volt megbeszélve, hogy kivégzik az apját a megbeszéltek szerint, azonban a tervnek nem megfelelően Mickey Donovan, az öreg egy kicsit csapzottan megérkezik a fia boxmeccsére és kurvára nem halott. Kidumálta magát. Ray egyből elsiet, viszont a szállodai szobában, ahol a megbízottait keresi,csak egy babát talál, aki az ő hibájából lett épp abban a pillanatban lett árva. Közben lassított felvételek egy kurvajól eltalált Kendra Moriss számra. Pazar, komolyan mondom.

A végére aztán túl egyszerű játékot dobnak össze, ami még így is jobban üt, mint sok már sorozat, de picit többet vártam. A véres ingben idilli környezetben befekszem a családom mellé a tengerpartra és kialszom ezt a sok szart Ray Donovan tényleg kibaszott jól mutat a képernyőn, de annál ötletesebb megoldást vártunk, minthogy Abey fél évadra felhúzott abszolút jogos durcizása és részleges lelki tönkremenése megoldódik egy jól van semmi bajjal, a főgonosz halála meg egyszerű kis, könnyedén eltusolható és rögtönzött halállal. Ráadásul sehol a cliffhanger, ami elvárható lenne; nem szükségszerű, de valamiért izguljak már rá a második évadra. Ez a testvérhűség olyan szép, mint Alexander Dumas Három testőrében a srácok, szóval végülis így is, úgy is baszottul várom a következő évadot.

Semmi eredeti próbálkozás nincs ebben a komolyképű, nem sokat, de bölcsetszóló egyszemélyes hadseregben, akik óvatosan merészkednek be a nappalink kanapéjára és a nevükkel fémjelezett sorozatcímmel viszik hátukon a legendássá váló karakterüket (Dexter, Dr House). Olyan fiúk ők, akik miatt minden női nemiszerv egyszerre kezd el benedvesedni akkor is, ha a valóságban csak büntetnénk őket az elbaszottságuk miatt (Hank Moody, Don Draper). A mindig magabiztos öntörvényűség ugye. Ray Donovan ha ennél rosszabbat nem produkál, akkor emelt fővel állhat be a többi srác közé, mert jó, igenis jó ez a sorozat és mérföldekkel eredetibb, mint a Banshee tankönyvszagú karakterei például. Itt legalább tényleg fáj nekik, ha meglövik őket. És nem is viszik túlzásba a szex-jeleneteket, viszont nem is hagyják ki ezeket az isteni ziccereket, mint például a Suitsban. Itt szépen van eltalálva a középút.

Ray Donovan szerepére tökéletes választás volt a rezzenéstelen arcú és kiismerhetetlen szemöldökű Liev Schreiber (X-Men, Helyszínelők, Sikoly-filmek). A testvérek baszottul komplikált karaktereit hibátlanul hozta Eddie Marnan (Sherlock Holmes, Hancock, 21 Gramm) és Dash Mihok (Holnapután, Legenda Vagyok). Ráadásul a kisebb szerepekkel, mint a párrészre beugró elmebeteg főgonosz, olyan emberek voltak megbízva, mint James Woods (Casino, Volt Egyszer egy Amerika). Paula Malcomson (Az Éhezők Viadala, Vészhelyzett, Lost, Sons of Anarchy) rendesen izzott a képernyőn. És a legnagyobbat hagytam a legvégére: a Donovanek ősatyja, Jon Voight (24, Transformers, Mission: Impossible), akinek a jövőben  biztos hogy ki fog lógni egy Emmy-díj a hátsó zsebéből. Egyszerűen muszáj. (Nekem amúgy erősen megidézett egy jó Christopher Walkent. Egyik jobb, mint a másik.)

A történetért Ann Biderman (Közellenségek) a felelős, míg a részek mindegyikét más rendezte, kivéve Kir Allen Coulter (Befutó, House of Cards, Maffiózók, Szex and the City), aki kettő részt is készített.

Így baszkódik Ray Donovan nagyon meghitten, karrierje csúcsán és családi halmazállapotának összeomlásában. Ő se nem egy szent, se nem egy szar, csak egyszerűen néha elcsesződnek a dolgok és mi vagyunk olyan mázlisták, hogy ezt végignézhetjük. Semmi műmájerkedés. És ezt köszi.

10/7,5