Az angol humor egy olyan univerzum, aminek vagy te maga is az őslakosa vagy én hasgörcsöd van a könnyezve röhögéstől, vagy ülsz, nézed ötpercig és nem érted, hogyan van még ez a nép életben. Akinek bármi nemű fenntartása van az ilyen típusú humorral szemben az semmiképpen ne nézze meg ezt a filmet. De azért a Mr Bean diktálta humorfalatkáknál is mérföldekkel arrébb van ez a mű. Hálistennek. De pont ezért lesz egy picit mégis nehezen emészthető.
Ez a politikai szatíra valójában az Igenis, Miniszter Úr!, azaz a The Thick of It című brit sorozat utódfilmje.
Röviden annyiról van benne szó, hogy Simon Foster (Tom Hollander) Nemzetközi Fejlesztésekért Felelős Miniszter egy interjúban egészen elképesztően elbaszott körmondatoknak hála kinyögi azt a szót, hogy háború. Az ilyenek hallatán megrészegülő médiaipar pedig megteremti a saját történetét a hozott anyagból, és a szavakkal és nyilvános megjelenéssekkel küzdő minisztert azonnal beállítja egy olyan típusú embernek, aki a Közel-Kelet elleni háború gondolatával játszadozik épp. Persze Amerika ezen felbuzdulva egyből meghívja Simont, hogy együtt vigyék tovább a projektet, amiből a brit miniszterelnökünk és annak kabinetje éppen kimászni igyekszik Malcolm (Peter Capaldi) vezetésével. Közben épp érkezik hozzájuk egy ránézésre teljes Ron Weasly és Frodo keverék újonc, Toby (Chris Addison), akinek felkészülési ideje nincs arra, ami itt vár rá.
És bár a politika elsőre "easy-peasy-lemon-squeezy"-nek tűnik, valójában "difficult-difficult-lemon-difficult". Pláne ha a Malcolmmal kell együtt dolgoznod, aki alapvetően durvábban oldja meg a problémákat, mint Ray Donovan, mindezt olyan mocsadék stílusban és annyi cifra káromkodással egybefűzve, ami mellett az öszödi beszéd egy pitypangízű gyerekmondókának tűnik. Itt politikus politikusnak farkasa és a kormánypárti bürokráciában nincs kegyelem. Itt tényleg mindenki egy kibaszott szarrágó, önérzetes, öncélú féreg. Semmilyen szintű pozitív hősök nincsenek. Bárki törné ki a nyakát valamelyik jelenetben, egyszerűen képtelenek lennénk sajnálni. Egy háborús történetet épp olyan hidegen és tárgyilagosan beszélnének át, mint azt, hogy mennyi pénzt szánnának a költségvetésből a Rákóczi úti kátyúk befoltozására. Ráadásul a látvánnyal is borzasztóan sulykolják belénk, hogy minél életszagúbb legyen azáltal, hogy kézikamerásak a felvételek és nagyon minimál a csinált dizájn, zenei aláfestés pedig egyáltalán nem hallható. Ráadásul a rendezőnek amúgy is szokása, hogy gyakran kér improvizációt a színészeitől a minél nagyobb realitáskeltés érdekében. Ez nem a House of Cards kellemesen felépített geciskedése, hanem annál sokkal nyersebb politika, hamisítatlan brit stíluselemekkel.
Ezek nem azok az illemkedő angol lordok, akikhez a Dowton Abbey-ben szoktunk. Nincsenek pozitív, vagy szimpatikus karakterek. Élükön Malcolmmal, aki mindenki legnagyobb rémálma és akár ilyeneket szól oda az amerikai hadügyminiszternek, George Millernek (James Gandolfini):
"Y'know, I've come across a lot of psychos, but none as fucking boring as
you. You are a real boring fuck. Sorry, sorry, I know you disapprove of
swearing so I'll sort that out. You are a boring F, star, star, CUNT!"
A 2009-es iszonyatosan angol-angol szatírában, az In The Loopban, ami a Sundance-i filmfesztiválon mutatkozott be, nagyon rá kell állni a humorra. A humorra, amit patikamérlegen mértek ki és olyan rutinból leosztott abszurditás, amit a szigetországban nem nagyon tudnak elhibázni a Monthy Python óta. Itt a politika valóban unalmas és sajnos ettől néha egy kicsit a film is az. Nem az a fajta komédia, ami kikapcsolna. Sőt, kifejezetten nehéz a film, mert olyan mértékű pörgős pofázás történik benne folyamatosan egy olyan magasrangú angollal, ami iszonyat koncentrációt igényel. Még felirattal is nehéz néha követni, továbbá a rengeteg belterjes poénról már ne is beszéljünk.
Két Bafta- és egy Oscar-díjra jelölték a művet, aminek valóban rengeteg jelenetét rögzítették a Downing street 10. szám alatt.
A rendezést Armando Iannucci (Az Alelnök) követte el, olyan kibaszottjó színészekkel, mint Peter Capaldi (Doctor Who, World War Z, Skins), Tom Hollander (A Kerib-tenger Kalózai, Büszkeség és Balítélet, Édesek és Mostohák) és James Gandolfini (Maffiózók, 12 Angry Man)
Én utoljára Flight of The Conchords abszurditásán röhögtem ekkorákat, azonban ettől függetlenül mégis megküzdöttem a filmmel. Erre kicsit meg kell érni, vagy nem is tudom. Ajánlani kicsit félve, de miért ne. Viszont nagyon határozott kategóriás. Én szóltam. Azonban az egész világon eluralkodó politikai közhangulat legkiválóbb reflektációja az utóbbi években. (A 'fuck' szó összesen 135-ször hangzik el a filmben)
10/6,9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése