Raging Bull - Dühöngő Bika - (egyperces)

Az 1980-ban készült Scorsese film a mind magánéletben és mind a ringben agresszívan küzdő harcos életrajzát mutatja meg nekünk Robert De Niro-val az élen. És bár mi néha nem győzhetünk kiütéssel, az élet ezt simán megteheti ellenünk, de attól még nem kell előtte letérdelni.

Martin Scorsese (A Wall Street Farkasa, A Leleményes Hugo, A Viharsziget, A Tégla, Aviátor, New York Bandái, Casino, Nagymenők, Taxisofőr) rendező neve nem csupán tehetsége miatt közismert, hanem mert mára már szinte a saját csecsén szoptatja Leonardo Dicaprio-t. Persze előtte is meg voltak neki a múzsái, úgy mint a Taxisofőrben Robert DeNiro (Machete, Apádra Ütök, Jackie Brown, Amikor a Farok Csóválja, Casino, Nagymenők, Brazil, Taxisofőr, Keresztapa 2), akinek talán leginkább köszönhetjük, hogy a Dühöngő Bika elkészült, hisz Scorsese akkoriban komoly kokaintúladagolásokban szenvedett, de DeNiro meggyőzte arról, hogy forgassa le vele ezt a filmet. Azóta már tudjuk, jó döntés volt. Bár a Taxisofőr nagyságához nem ér föl, a Raging Bull akkor is egy klasszikussá nőtte ki magát. Scorsese-ben az a jó, hogy annak ellenére, hogy minőségi rendező, mégis képes frekventáltan populáris lenni. Természetesen régen ő is jobb volt, de a tehetség mindig ott van benne.

A híres boxoló, Jake La Motta 1970-ben kiadott önéletrajzi könyve alapján készült el a forgatókönyv az egyszerű és néhol kicsit primkó bronxi srác történetéről. Megtudhatjuk, hogy milyen lelki szakaszai voltak annak a kalandnak, ami az egyik legnagyobb boxolóvá tette őt, miközben kezdetben állandóan ott volt mellette és támogatta, akár még elképesztően ostoba kirohanásaiban is menedzsere, aki egyben testvére is volt, Joey, akit a vásznon Joe Peschi (Casino, Reszkessetek Betörők 2, Nagymenők, Halálos Fegyver 2) alakít. Időközben hősünk megismerkedik Vickie-vel, jövendő feleségével és gyermekei anyjával, akit az elképesztően gyönyörű, jéghideg szerelemmel operáló Cathy Moriarty (Exférj újratöltve, Jó Szomszédok, Bless This House) testesít meg. Szerencsétlen asszonynak épp annyiszor jár ki a pofon a családi idill falain belül, mint ahányszor a ringben az ellenfélnek, ahol La Mottát szinte soha nem sikerült térdre kényszeríteni. A borzasztóan natúr életrajzi utazásban elkísérjük a boxolót abba a korszakába is, ahol a csillaga erőteljesen megzuhant, ahol elhagyja a felesége, megmérgezi kapcsolatát a bátyával is és bajnoki címét is elveszti, majd részeges stand up comedy-sként próbálja fenntartani bárokkal teletűzdelt életét. (A lecsúszott karakter megformáláshoz, a pár hónapos forgatási szünetben, De Niro-nak 20-30 kilót kellett híznia.)

A film érdekessége, ami meglehetősen ritka ilyen esetekben, hogy a címszereplő oly annyira életben volt még amikor elkészítették róla a filmet, hogy ő maga segített Robert DeNiro-nak edzeni. Miután lement a film premierje, azután megkérdezte az igazi Jake La Motta volt feleségét, hogy valóban ennyire szörnyű ember volt e a valóságban, mire Vickie azt váloszta, hogy "You were worse!"

A film érdekessége, hogy fekete fehérben készült, amire a rendezőnek az volt a válasza, hogy azért mert meg akarta különböztetni magát a 1976-os Rocky filmtől. Véleményem szerint ez sikerült is neki, mert számomra a Dühöngő Bika nyerssége sokkal eredetibben hat és az abszolút antihős szerepe, így Robert De Niro által eljátszva egyszerűen zseniális.A film a 8 Oscar jelölésből kettőt be is váltott, továbbá 1-1 Golden Globe- és Bafta-díjat is magáénak tudhat. Az pedig gondolom semmiféle meglepetést nem okoz, hogy a 'fuck' szó összesen 114-szer hangzik el, de Scorsese-nek ez olyan vesszőparipája, mint Orbánnak a rezsicsökkentés.

Ha pedig Lamotte személyét kellene valahogy megmagyaráznunk ebben a klasszikusban, akkor arra keresve sem találnék jobb szavakat az olasz kritikusnál:

"Nem azért boxol, mert fizikailag erős, hanem azért, mert kulturálisan gyenge."

10/8 

Dallas Buyers Club - Mielőtt Meghaltam

A film alcíme nyugodtan lehetne az, hogy AIDS, mert tulajdonképpen erről szól. Azonban ahelyett, hogy valami amerikai klisékre építő drámatengert hullámoztatnának rá a filmre, egy sokkal őszintébbnek ható dolgot sikerült felmutatniuk, mert itt nem lesz senki azért felmentett hős, mert halálos betegségben szenved. Nem nem, ugyanolyan kisstílű, iskolázatlan, texasi paraszt marad Matthew McConanhey, mint a film elején, de az ember igenis változik, főleg ha a transzvesztita Jared Leto-val kezd el mutyizni egy közös bizniszben.

Jean-Marc Valée rendező filmje már két Golden Globe-ot tudhat magáénak a vitrinben és nagy eséllyel csinálhat helyet az Oscar-díjaknak is, ugyanis 6 kategóriában is jelölték a magyarul Mielőtt Meghaltam címűre fordított művet, amit egyelőre egyik forgalmazó sem akar bemutatni Magyarországon. Pedig a megszámlálhatatlan mennyiségű filmfesztiváldíjak is jelzik, hogy egy valóban élvezhető és elismerésre érdemes filmet sikerült létrehozni. Bár nem tökéletes és a mindig jól bevált igaztörténetenalapul kártyát is kijátsszák, plusz jól felhígítják alap drámai elemekkel, hogy mindenki bebőgjön a végén. Ugyanis a valóságban szó sem volt a transzvesztita és a túlbuzgó orvoslány karakteréről. De nyilván nem dokumentumfilmről beszélünk, így kibaszottul nincs jogunk ezek miatt háborogni; így készül a film.

A történet szerint 1985-ben járunk, Texasban, ahol Az.Igazi.Fehér.Emberek élnek. Árad a képernyőn a cowboy-kalapok, a rodeóbikák, a laposüvegben megbúvó whiskey, a homofóbia és az erős szabású farmernadrágok szaga. Ebben a környezetben él a kötelező bajuszával és pilóta szemüveggel ellátott Ron Woodroof (Matthew McConanghey) is, aki teljesen jól elvan a maga primitív miliőjében, a többi bajszos sorstársával a felszínes életében, ahol a napi izgalmat az tartogatja számára, ha a fogadásokkal elvesztett pénzét nem tudja törleszteni. Minden sztereotípia ami ezekkel a típusú emberekkel felmerül bennem, azt a film nagyörömmel támasztja alá. Ennél fehérebb fehér-embereket hipózva sem lehetne előállítani; az evolúció csúcspontjának érzik magukat az összes ehhez szükséges konzervatív hozzáállásukkal együtt. Gondolok itt a melegek utálatára. Persze ez a gyűlölködés nincs ilyen undorító módon kiélezve folyamatosan a képernyőn, csak olyan szépen bele van bújtatva a karakterekbe, olyan ösztönösen sugallják magukból és csak akkor hozzák föl témának ha az adott jelenet megköveteli.

Nemsokára azonban egy váratlan kórházi látogatásnak köszönhetően Woodroofról kiderül, hogy HIV pozitív, azaz bármelyik pillanatban AIDS gazdatesté válhat a szervezete. Nem nagy meglepetésre hősünk azonnal öntagadásba kezd, hiszen az ő környezetében és agyában ezt a típusú betegséget csak buziknál hajlandó definiálni. Az orvos ráadásul azt is közli vele, hogy összesen 30 napja van hátra. Ron első nekifutásra a gyógyírt a kokain-whisky-kurvák szentháromságában találja meg, azonban végül inkább úgy dönt, hogy kurvára nincs még itt az ideje a halálnak, ezért önállóan elkezd utánajárni, hogyan tudná meggyógyítani magát. Kutatásai, utánajárásai során arra is rájön, hogy valószínűleg egy herkás prostitól kapta el a vírust, azonban a '80-as években ezt nehéz lett volna elmagyarázni barátainak, így egyértelműen megbélyegezték őt buzinak és teljesen kiközösítették. Ron közben próbál gyógymódot találni magának és a különböző gyógyszerkísérletek tanulmányaiból megállapítani, hogy vajon melyik gyógymód a legalkalmasabb számára, ehhez gyakran konzultál a bájos és alapvetően segítőkész doktornővel, Eve-vel (Jennifer Garner). A lány azonban azt a tipikus karaktert képviseli a filmben, aki szép, okos, szeretné megmenteni az emberiséget, azonban a csúnya, gonosz kapitalizmus megköti a kezét és tehetetlen marad.

Az viszont mindenképpen előnye ennek a karakternek, hogy bár semmi jelentősége nincsen, és folyamatos a flörtölgetés közte és Ron közt; legalább nem fűzték rá egy teljesen felesleges és klisészerű szerelmi szálra végül a történetüket. Főszereplőnk nem adja föl, hanem Mexikóban próbál szerencsét egy ÁNTSZ által nem igazán támogatott házi-kórházban. Már hónapokkal azután járunk, hogy Woodroofnak elvileg halottnak kéne lennie. Azonban a mexikói orvossal üzletelgetve és kísérletezve rájönnek, hogy az egyik szer/vitamin igenis hatásosan működik és csökkenti a tüneteteket. Ron Woodroof ezen felbuzdulva telepakolja vele kocsiját, hogy Amerikában árusítsa a szert. Félreértés ne essék, nem vált ő irgalmas szamaritánussá, csupán a saját kezelésének finanszírozásaképpen muszáj pénzkeresti lehetőség után néznie. A határon szemtelenül adja ki magát lelkésznek, megtéve mindent annak érdekében, hogy a 'gyógyszert' átcsempészhesse...

Azonban visszatérve az államokba gondja akad a biznisszel, hiszen a maga fajta emberek viszonylag kevés meleget ismernek, akik kétségkívül a legjobb vevőbázisnak számítanának. Itt jön a képbe a már korábban a kórházban megismert Rayon (Jared Leto), aki nőnek öltözött AIDS-es, drogos férfiként tengeti mindennapjait. A kezdeti vonakodás ellenére Ron belemegy, hogy Rayon kapcsolati tőkéjét kihasználva belefogjanak az üzletbe. Idővel akkorára növi ki magát az árusítás, hogy megalapítják a Dallas Buyers Clubot, így már nem kell elveszni a buzibárok sűrűjében, hanem saját irodát nyitnak, aminek befizetett tagjait látják el a gyógyszerrel, amit a kórházakban nem adnak a betegeknek. Egyrészt mert hatása egyelőre nem bizonyított, másrészt mert mindenki ismeri a gyógyszerlobbi fogalmát. Ron időközben a gyógyszereket igyekszik külföldről behozatni és ez idő alatt lassan, csendesen és egyáltalán nem tenyérbemászó módon kezd megváltozni a véleménye a melegekről és nem túlerőltetett, de őszinte barátság kezd közte kialakulni Rayonnal. Közben persze a kórházak és a kormány újabb és újabb rendeleteivel kell megküzdenie, hogy fenntarthassa a boltját, ami a kezdeti meggazdagodás után már kezdi egyfajta küldetéssé kinőni magát, hogy hadd választhassa meg az ember, hogy milyen gyógymóddal kíván magán segíteni és ne a fentebbvalók anyagi gyarapodása döntsön helyettük.

Rayon sem avanzsálódik felesleges szenté, miközben Ronnál még a film előrehaladtával is képes kiakadni a prolimérő, addig transzvesztitánk sem tud leállni a kábszikkal. Drámai csúcspontot szerencsére nem erőltettek feleslegesen a filmbe, hanem inkább az egészet természetesen lengi csak be. Önéletrajzi filmből nehéz jót találni, de a szűk kétórás játékidő ellenére sikerült pontosan azt a páréves szakaszt bemutatni Ron Woodroof életéből, amelyik valóban érdekes és jelentőségteljes, ráadásul a kibaszottszép beállításoknak köszönhetően nem érezzük feleslegesnek egyik percét sem. Ami pedig a legjobban működik talán a filmben az a humor, ami nagyon halvány, irgalmatlan ritkán van betűzdelve a sztoriba, de akkor őszinte és nem tenyérbemászó. Borzasztóan erősíti azt, hogy egy ilyen témát is lehet lazább keretek közt kezelni. A mondanivaló sokoldalúsága meg egyszerűen ott van csúcsrajáratva, amikor Ron arról beszél, hogy valójában az egész dolog arról szól, hogy csak az átlagélet után vágyik, semmi extrát nem vár a világtól. Nagy klisé, de így, kispórolva az önsajnáltatást, lazán működik.

"Sometimes I feel I'm fighting for a life I just ain't got the time to live."

És akkor most hadd kezdjem el iszonyat iramban és erősséggel nyalni a főszereplők phicsáját, mert gecire megérdemlik. Matthew McConanghey (A Wall Street Farkasa, Magic Mike, Excsajok Szelleme) végre hátrahagyta az idióta szerelmi komédiák világát és mint egy jó ital beérett. Végre őszintén és indokoltan nyomhatja a nagyképű faszt, plusz kiderült, hogy az egyik legfaszább színész és ösztönösen tehetséges. Ráadásul az az iszonyat fogyás amit véghezvitt, azt még Schobert Norbi is megkönnyezné. Ugyanúgy, mint Jared Leto (Mr Nobody, Requiem For a Dream, Fight Club, American Psycho) 5 év után tért vissza a filmvászonra és tette ezt nagyon jól. Mert színészi kvalitásai egyértelműen nagyobbra rúgnak nálam, mint a 30 Seconds to Mars című zenekarának sikere. A szerep kedvéért a hétköznapokban is Rayonként tetszelgett, széthaknizta magát Terry Richardson fényképezőgépe előtt is és tette ezt minden joggal, mert a szerepet mintha rászabták volna. Továbbá ott volt még nekünk a filmben Jennifer Garner (Hirtelen 30, Alias), aki a felesleges széplány volt a vásznon és az ő drámája a filmben abszolút funkciótlan.

Szóval a 2013-as Dallas Buyers Club egy igazán olajozottan működő önéletrajzi dráma, amitől nem kell beszarni persze, mert nem egy elementáris csodáról van szó, de kifejezetten kurvajó és élvezhető. Van mondanivalója, jó szereplői, átgondolt története és csodálatos képei. Úgy mondják: film, azt meg szeretjük.

10/7,9

Stoker - Vonzások

A 2003-as Oldboy klasszikusának rendezője leigazolt az államokban, és 2013-ban elkészített egy misztikus dráma-thrillert, ami a tőle megszokott különös és egyedi látványvilággal operál, miközben egy egészen különös módon elbaszott család története rajzolódik ki a vásznon. Vannak gondok a filmmel, mert bár tisztességes iparosmunka lett és Nicole Kidman továbbra is irigylésre méltóan lédús asszony, azért a katarzis valahol félúton lemaradt végül; sajnos. Az a konkrét karakteressége a filmnek, amit ettől a rendezőtől várnánk az most nem volt meg.

Pedig Chan-wook Park (Szomjúság, Cyborg vagyok, amúgy minden oké) az Oldboy című kultfilmjével beírta magát a legnagyobbak közé. Az közel tökéletesre sikeredett, ami nálam a kedvenc filmek listájának előkelé első helyét foglalja el. Az a film még annál is jobb, mintha lefeküdhetnék Brad Pittel. Az Oldboyról tényleg csak szuperlatívuszokban vagyok hajlandó beszélni, Hollywoodban szerintem több közismert rendező a fél karját odabaszná azért, ha csak egyszer forgattak volna egy félig olyan jó filmet, mint Park. Nem véletlenül kérték már őt fel a Velencei Filmfesztivál bírájának is. Bár a Stoker volt az első angol nyelvű műve, azért Dél-Koreában már elég profi munkákat tudhat magáénak. Amúgy eredetileg filozófiát tanult és később ezt a tudását erősen kamatoztatta szereplői megformálásánál. Tagadhatatlanul mindig az agy kifürkészhetetlensége adja cselekmények ívét a filmjeiben. Sosem egy egyszerű csúszdába ülteti a nézőit, hanem a legkiszámíthatatlanabb hullámvasutakra, amik alappilléreit - mindezek ellenére - a legalapvetőbb ösztönök alkotják. Ő leginkább így foglalná össze műveit:

"In our life we have good things and bad things, happiness and pain. Life is full of pain and happiness and that's what I wanted to show."

Nincs ez másként a Stoker című filmjében sem, amiben a főszerepet India Stoker kapja meg (Mia Wasikowska), aki mikor épp betöltötte 18. születésnapját elvesztette egy autóbalesetben rajongva szeretett édesapját. A család, amelyik így két személyesre szűkült, egészen egyéni módon dolgozza fel a veszteséget; India antiszociális közömbössége a világ felé valami kívülről érinthetetlen, bensőséges gyászba fordul, amit nem lep el különösebb szomorúság. Az édesanya, Evelyn (Nicole Kidman) meg olyan szemtelen kurválkodást nyomat férje elvesztése után pár nappal, hogy abba még én is belepirulok. Ugyanis a hatalmas és elegáns vidéki kúriájukba megérkezik az elhunyt öccse - akiről India például még soha életében nem hallott - Charles (Matthew Goode), aki kifinomult stílusával és tenyérbemászó képével minden kétséget kizáróan fel fogja forgatni az amúgy sem harmonikusságra és kiegyensúlyozott szabadszeretetre épülő légkört.

A történet alapvető főszereplője ebben a szentháromságban azonban India, aki cseppet sem tűnik olykor valóságosnak: koravénen öltözködik, az iskolába beilleszkedni képtelen, azonban ez teljesen hidegen hagyja, morbid gondolatokkal táplálja magát, borzasztóan intuitív, meglehetősen magának való és minden ceruzáját nagy gonddal hegyezi ki napról napra, hogy akármikor belevághassa azt osztálytársaiba, ha a szituáció azt kívánja. De a lány valamiért égbekiáltóan különleges/különc, amit egyelőre még nem is sejtünk miért.

"Just as a flower does not choose its colour, we are not responsible for what we have come to be."

A rezgés - amit a néző a kezdetekkor még egyáltalán nem tud hova helyezni - India és Uncle Charles között  - egyre szebben bontakozik ki, de mindenféle konkrétum nélkül. Bár Evelyn végül fölszedi a fiatal nagybácsit, annak ellenére érezzük, hogy Charles minden cselekedete India iránt irányul. A film maga annyira geci és olyan szinten játszik kedvére a nézővel, hogy az elején még azt is elhitetjük magunkkal, hogy valami pornósan perverz dologgal fognak előállni és szó sincs ilyesmiről, csak valami beteges vonzalomról inkább, ami színtisztán a családi szereteten alapszik, de egy olyan típusún, ami egy normális embernek meglehetősen idegen és beteges. A lényeg, hogy végül mi érezzük magunkat kellemetlenül, amiért egyáltalán ezt feltételeztük.

Viszonylag hamar kiderül, hogy Charles valójában egy pszichopata és a legfélelmetesebb az lesz, amikor India konstatálja magában ebbéli hasonlóságát nagybátyjával. És ahogy a film ezt az egészet szavak helyett a két szereplő zongorázásával fejezi ki az egész egyszerűen lenyűgöző. Egy kicsit meg is feledkeztünk arról, hogy India frissen betöltött életéve éppen a felnőtté válás hivatalos küszöbének átlépését jelenti, ami a lánynak a teljes szabadságot hordozza mind elképzelésekben, mint tettekben. A felszabadulás érzését és a brutalitás megtapasztalását pedig nem egy olcsó keverttel ünnepli a helyi kocsmában, hanem egy laza zuhanyalatt-maszturbálással.

Mindeközben pedig egy egyre jobban kirajzolódó szakadék húzódik meg India és anyja között, akit ahelyett, hogy sajnálnánk, amiért lánya ellöki magától, inkább szánjuk ahogy önként és dalolva fullad bele az önsajnáltatás feneketlen mocsarába és a megjátszott törődés helyett hihetetlen munkát fektet abba, hogy úrilánynak álcázott olcsó kurvaként meghódítsa Charles-ot. A kezdeti családi dráma a misztikus vonalat megnyalva egy határozott és rettent erősen megkomponált huszárvágással vált át thrillerbe, majd egy gondolatnyi kis horror után újra a családi drámával fogunk kezet, végül pedig egy lendületes befejezéssel elköszönünk a filmtől.

A képek rettent egyéniek és szokatlanok, azonban a fénykép módjára a retinába égő beállítások rendkívüliek. A filmbéli szimbólumok és az önálló mítoszteremtés Chan-wook Parknak úgy megy, mint az ágybaszarás. A lány, aki minden születésnapjára egy pár cipőt kap; illetve az American Horror Story 1-ben látott alaksor esküszöm százszor biztatóbb volt az itteninél, ahova India a szemtelenül szépre formált vanília fagyit járt le nyalogatni.

A film mindettől függetlenül a maga kategóriájában elég közönségbarátra sikeredett; de azért a kommersztől még messze van. Bár minden olyan kelléket felhasznál, amik az adott stílusok jellemzői, de ezt nem bagatelizálva kell elképzelni, inkább olyan tarantinosan, de azért Tarantino-nál talán egy fokkal komolyabban veszi magát. A recept viszint ugyanaz: sokféle filmtípust egybegyúr, eljátszik vele, hozzárakja a saját stílusát és alkot valami elemien eredetit.

A film nagyon finoman indul és meglehetősen durván végződik. Dramaturgiailag iskolapélda, azonban a Himalája magasságúnak szánt végkifejlet(ek) hatalmas bánatomra csak egy kellemes Kékes-tető magasságig nőtték ki magukat.

Pedig az biztos, hogy például Nicole Kidmanen (Dogville, Az Órák, Moulin Rouge!, Tágra Zárt Szemek, Átkozott Boszorkák, Ausztrál Expressz) nem múlott a dolog. Az a nő, akármilyen elcseszett viaszarcával és felfoghatatlan Tom Cruise házasságával is igya be magát az újságok lapjaira, azt nem lehet elvitatni mennyire ösztönösen tehetséges és igenis milyen jelentőségteljes a vásznon. Ebben a kiégett végzetasszonya szerepben meg olyan színpompásan lépdel, ahogy illik. Ugyanennyire csodálatos Mia Wasikowska (Fékezhetetlen, Jane Eyre, Alice Csodaországban), aki remekül hozta az elbaszott koravén kamaszlányt. Ilyen társaságban pedig már szinte semmi dolga nem maradt Matthew Goode-nak (Watchmen: Az Őrzők, Match Point), aki ezzel a szemtelenül fiatalnak tűnő arcberendezésével és kicsit jelentéktelen, mégis odaillő karakterével nagyon jó választás volt.

Sajnos reméltem, hogy majd lefosom a bokám a Stokertől, de Chan-wook Park ide, Chan-wook Park oda az átlagosnál jobb, azonban egy ilyen mesterhez képest igen kevéske végeredményt kaptunk. Pedig a pszichopata lelki-szex egészen jó témának hangzik, amit keresve sem adtam volna más rendezőnek, hogy dolgozza fel és bár képileg kielégített, történetileg és dramaturgiailag erős hiányérzet tátong bennem. De legalább az álomgyár már nem csak a maga kitermelt srácait pénzeli. Hajrá!

10/6,9 

Tinker, Tailor, Soldier, Spy - Suszter, Szabó, Baka, Kém - (csakröviden)

Gondolom még nagyjából mindenki emlékszik rá, hogy 2011-ben egy jónak ígérkező brit film végett Budapest pár terepe forgatási helyszínné vált. Nem, nem arra gondolok, amikor Bruce Willis látogatott meg minket, hogy nálunk vérezze össze a trikóját, hanem amikor egy sápadt színű kémfilm díszlete lehettünk.

Tomas Alfredson (Engedj be!) rendező egy olyan regényt adaptált, amit annak előtt már a BBC is megtett egy minisorozat keretein belül, de gondolták, hogy egy indokolatlan sztárparádéval és a hibázni képtelen brit akcentussal készítenek egy jónak tűnő thrillert. Az adaptációval azonban az a legnagyobb gond, hogy állítólag borzasztóan hű maradt az alkotó a könyvhöz, ami hangozhatna jól, de a nép egyszerű nézőjeként azt kell mondjam, hogy az emberek több, mint kilencvenhétésfél százaléka nem olvasta a könyvet, így valami iszonyat könnyelműen szarok bele, hogy mennyire hű a forgatókönyv, hiszen én a mozijegyért fizettem és nem a könyvtárba váltottam ki az olvasójegyem. A szerző John le Carré, aki maga is dolgozott a hírszerzésben. Az egész film rettentően könyv ízű. Egyértelműen túl van részletezve, kevés az akció, sok a szereplő és a filmnek pont olyan a tapintása, mint egy régi-kopott könyv lapjainak. Persze az én panaszos szájamízét figyelmen kívül hagyva, a film 2 Bafta-díjat és 2 Európa Film Díjat kapott ráadásul 3 Oscar-jelölést hagyott beváltatlanul.

A történet szerint az '70-es évek hidegháborús időszakában járunk, ahol a Brit Titkosszolgálat legfelsőbb köreibe egy kettős-ügynök itta be magát, aki a szovjeteket látja el információkkal, ami ugye kurvára nem pálya. Ahhoz, hogy kiderítsék ki a tégla, visszahívnak egy nyugdíjazott ügynököt (Gary Oldman), akire ráadnak egy zsíros kis esztéká-keretes szemüveget (amit amúgy konkrétan több, mint száz szemüvegmodell közül választottak ki - micsoda fun fact) majd megkezdődik a nyomozás. A film többi részéről nem azért nem beszélek, mert nem akarok szpojlerezni, hanem mert számomra teljesen érdektelen. Valami iszonyat vonatott tempóban végül ráakadnak az árulóra, közben indokolatlan mozdulatokkal ugrálnak az időben, láthatóan azért, hogy világosabbá tegyék a cselekményt és jobban megérthessük az ok-okozati összefüggéseket, de valójában csak álmosító, száraz történeteket vágnak egymásra. Ráadásul a fele érdektelennek tűnik és mellőz minden típusú akciót, mindezek tetejében izgulni is alig tudunk valamin; körülbelül annyira kalandos a film, mint egy láncravert kutya élete.

A legborzasztóbb az időbeli ugrálás volt, ami teljesen kuszává tette a filmet, ráadásul nem volt képes még ez sem érdekessé tenni a sztorit. Ugyanis alapvetően felkínáltak egy pár fős csoportot, közölték, hogy abból az egyikük tégla, majd kiderült, hogy tényleg. Jó, nyilván volt egy mögöttes cselekmény, egy ésszerű magyarázat, de összességében teljesen érdektelen volt számomra az egész. Ráadásul ez a komótos, rozsdás színű filmvilág sem szolgálta a Suszter, Szabó, Baka, Kémet. Arról nem is beszélve, hogy ezt a matt és öregurasan kopott atmoszférát még inkább megfárasztotta maga a háttérzene is.

Én tudom, hogy tapsolnom kéne, amiért a Nyugati pályaudvar hugyszagú miliője és a Verseny utca, a MI HAZÁNK Verseny utcája szereplője lehetett ennek a brit kémfilmnek, ráadásul anyanyelvünk is tiszteletét teszi benne, ugyanúgy, mint egy röpke szerep erejéig Kállay Molnár Péter, Mucsi Zoltán és Csuja Imre is. Ez tök jó, de igen kevés csoda ahhoz, hogy elaléljak.

Ráadásul ami számomra feldolgozhatatlan, hogy milyen sztáráradat szerepelt a Tinker, Tailor, Solider, Spy-ban; John Hurt (Melankólia, Az Ajánlat, Dogville, Éjféli Expressz, Az Eleféntember), Gary Oldman (Harry Potter-filmek, Batman-filmek, Az Ötödik Elem, Leon, a Profi), Toby Jones (Az Éhezők Viadala, Amerika Kapitány, Hófehér és a Vadász), Colin Firth (A Király Beszéde, Igazából Szerelem, Nanny McPhee, Mamma Mia!, Bridget Jones), Benedict Cumberbatch (Sherlock, Star Trek, A Hobbit), Stephen Graham (This Is England, Blöff, New York Bandái) és Tom Hardy (Fékezhetetlen, Eredet, RocknRolla).

Aki szereti a lassú, agytekervényeket olajozgató szocreál kémfilmeket, annak melegszívvel ajánlom a Suszter, Szabó, Baka, Kémet, de engem ez a díszlet nem varázsolt el és hiába a tényleg hibátlan színészi alakítás, sajnos szinte mindent untam ebben a kétórás játékidőben. Pedig a film maga nem egy borzasztó valami, ráadásul nem is kellene azért vádolni egy művet, mert nem indokolatlan mennyiségű és túlságosan hihetetlen akcióval akar operálni, na de azért az sem normális, hogy annyit ásítoztam a kétórás játékidő alatt, hogy egy pókcsalád minden kapkodás nélkül nyugodtan beköltözhetett volna a számba.

10/4,7

Coffee and Cigarettes - Kávé és Cigaretta (egyperces)

Fekete-fehér Jim Jarmusch a nyakunkba ömlesztve a kávézók, kocsmák, raktári szünetek asztalánál két-három szereplős kisfilmekkel, szándékosan jelentéktelen párbeszédekkel. Semmi dolgunk nincs, csak élvezni a film különös vendégeit, zenészeit, színészeit, letüdőzni a hangulatot és érezni a friss-kávé ízét az agyban.

Jim Jarmusch (Szellemkutya, Hervadó Virágok, Dead Man, Az Irányítás Határai) amerikai rendező nem éppen a hollywood-illatú filmekről híres. Egyéni stílusával azonban nem hagyott kérdést a szakmában azt illetően, hogy kurvára ért a filmkészítéshez, akkor is, ha azok nem olyan egyszerűek, mint egy darab csempe. Cseppet sem hagyományos rendező, mindig is a részletek esszenciájában rejlett az ő szakmájának íze és nincs ez másként a Kávé és Cigaretta esetében sem.

Az a legjobb ebben a filmben, hogy kicsit sem kell komolyan venni. Amúgy is, miről szól; arról, hogy kapunk kábé 10 kisfilmet, amiben különböző sztárok érkeznek leginkább kettesével az asztalhoz és előadnak valami beszélgetés-kezdeményt, ami alapvetően improvizációra épül, csak a téma adott. A téma, ami annyira érdektelen, hogy talán most így hirtelen egyet sem tudnék visszaidézni, de ezen nincs szégyellnivaló. Már ennyiből is érződik, hogy itt semmi olyan nem történik, amit a filmekben megszokhattunk. A drámaisága konkrétan nulla és tulajdonképpen cselekmény sincsen. Ami van az kávé, meg dohányzó emberek. Ez a két dolog valami olyan elemi szépséggel és misztikussággal bír a pop-art történetében, amik alapvetően kötelező kellékei ennek a műfajnak. És itt abszolút főszerepet kapnak. Talán nagyobb szereplő ez a két dolog, mint maguk a színészek. Minél többet gondolkozom ezen az egészen, annál világosabbá válik, hogy ez egy antifilm. Szinte semmi sem működik benne normálisan, vagy konvencionálisan és semmilyen irányba nem haladunk. De ez nemhogy zavaró lenne, hanem egyenesen megnyugtató.

Abszolút nem arról van szó, hogy semmiről nem szól a film, hanem konkrétan a semmiről szól. A jelentéktelen, súlytalan, veszendő beszélgetések, amiknek állandó díszlete a kávé meg a cigi. Valójában valami funkcionálni képtelen társas interakciókra hivatkozva jönnek össze a szereplők, de az egyetlen dolog, amit igazán őszintén tudnak csinálni az a dohányzás és a fekete kortyolgatása. (Ha esetleg valamelyik színben nem ez történik, akkor ott meg a 'címszereplők' a legfőbb topikok a beszélgetésben). Kicsit olyan az összes szín, mintha leülnének megpihenni az emberek és bevárják kicsit az életet egy kis semmittevő szeánsszal, meg egy adagnyi felszínességgel, mert attól kurvára nem lehet soha szabadulni.

Közben pedig nem kapunk mást az arcunkba csak nagyobbnál nagyobb neveket és nem feltétlenül csak színészeket, hanem a zenevilág valaha volt, vagy éppen aktuális legnagyobb alakjait. Van itt Robert Beningi, Steve Wright, Joie Lee, Cinque Lee, Steve Buschemi, Iggy Pop, Tom Waits, Cate Blanchett, Jack White, Meg White, RZA, Bill Murray... A felsoroláson is érezhető, hogy az egész movie-nak volt egy legendateremtő funkciója, ahol nehéz lenne megmondani, hogy a színészek Jarmusch-filmben való szereplése teszi e őket naggyá, vagy ők tesznek jót a rendezőnek azzal, hogy hajlandóak a filmjében mutatkozni. Szerintem ez elég trükkös és baszottnagy önbizalomról tanúskodik, amit nem mindenki merne bevállalni. Amúgy az egész egy 17 éves projekt eredménye, ugyanis az első jelenetet Robert Beningivel és Steve Wrighttal 1987-ben rögzítette a rendező, de például az Iggy Pop és Tom Waits konvezésönt 1992-ben vették föl. A film végül 2003-ban lett bemutatva a közönségnek.

Szóval itt egy film a kávé és cigaretta generációnak tisztaszívből. Egy film, amit érthetetlen okokból öröm nézni és a szánkba adja a cigiskávé ízét, miközben Bill Murray kancsóból issza a feketét, Steve Buschemi meg kamu legendákat gyárt Elvis-ről. Itt még se elektromos cigi, se ötméterre a bejárattól dohánytörvények nincsenek, csak valami ösztönösen egyszerű felszínesség, aminek értelme nincs, de hangulata bőven.

" - Let's pretend this coffee is champagne!  - Why would we do that?  - To celebrate life."

10/7

Trance - Transz (csakröviden)

Ó Danny Boyle, olyan nehezen mondok rólad rosszat, már csak azért is, mert igazából nem nyúltál mellé ezzel a Trance-el sem, de nem ezt vártam. Mondjuk tőled nem is lehet semmit várni, mert sosem ismétled sem magad, sem a témát, azt viszont nem én fogom elvitatni, hogy amiket készítesz, azok izzigvérig nagybetűs Filmek. De azért egy picit keserű most a méz a szám szélén, mert a Transztól nem estem se hasra, se transzba.

Danny Boyle nevét mindenki ismeri; ő maga a britek makói hagymája. Nem véletlenül tartják akkora unikumnak, hogy ő rendezhette meg a Londoni Olimpia Játékok nyitóceremóniáját, de az egyik legutóbbi filmjét, a 127 órát is zajos siker fogadta. Mindez azután történt, hogy a Gettómilliomossal belemarkolt az Oscar-kosárba. Persze előtte megrendezte a sokak kedvencét, a Napfényt, meg a Leonardo Dicaprio-s A Part című filmmel is jelezte, hogy ő itt művel valamit, ami mindenképpen nyomot hagy a filmek homokos tengerpartján. Végül, de nem utolsósorban, a csemegék után említsük meg élete főételét a felejthetetlen kultfilmet, a Trainspottingot, ahol Rentonnal együtt merültünk bele a heroinosok szaros vécéjébe, hogy Irvine Welsh klasszikusa a vásznon feszítsen. Szóval nem tudom, hogy Danny Boyle keres e most éppen munkát, de én a referenciái alapján melegszívvel ajánlom neki, hogy maradjon meg filmrendezőnek, mert elég fasza az, amit csinál. Akkor is, ha nem hibátlan; és igen, itt már picit húzom a szám és legutóbbi filmjére, a Transzra gondolok.

Nehéz a történetről beszélni, mert ennyi csavar még apám autószerelő-műhelyében sincsen; nem viccelek. Vegyük az első 10 percet: csodásan kezdődött. Simon (James McAvoy) elbeszélésében végigkísérhetünk egy precízen kivitelezett festményrablást, közben úgy érzem magam mintha Guy Richie bármelyik filmjében lennék épp vendég. Iszonyat feszült, jó képekkel megvágott, látványos fegyveres-rablás, ahol Simon az aukció munkatársaként azt a feladatot kapja, hogy rablás esetén helyezze biztonságos helyre a festményt és bármi is történik, ne hősködjön, hanem hagyja inkább veszni a képet, mert az ember élet sokkal többet ér. Simon persze megpróbál hősködni, azonban az egyik rabló cserébe ordenáré módon pofánbassza olyan lendülettel, hogy hősünknek egy picit beszakad az agya. Ám amikor zsebtolvajaink hazaérnek, pofáraesve tapasztalják, hogy a kép, amiért bőrüket kockáztatták nincs benne a táskában. Egyből mennek Simont begyűjteni, hogy mondja el, merre van a festmény, UGYANIS Simon maga is a rablóbanda tagja. A srác azonban az ütéstől elvesztette az eszméletét, így első körben arra sem kapunk választ, hogy miért akarta egyáltalán megakadályozni a rablást, aminek ő maga is részese volt, másrészt baromira nem vágja hova rejtette az élete-végéig-megélhetne-az-árából Goya-képet. Pedig csapattársai próbálják segíteni az emlékezést azáltal, hogy egy laza délutáni kínzás szakkör keretében kitépkedik a körmeit. Mivel látják, hogy ez nem segít a kölyökképű Simonon, így felkeresnek egy hipnotizőrt.

A nő, aki segít visszaemlékezni nem más, mint Elizabeth (Rosario Dawson), aki előbb utóbb maga is a kincskereső banda tagjává avanzsálódik és ettől kezdve igazán megbolondul a történet. Nem csak azért, mert szerelmi sokszögek kezdenek kialakulni később a főnök, Franck (Vincent Cassel) által, hanem mert a hipnózisba esett társaságot már nem mindig tudjuk érzékelni; hogy éppen a gondolatok világában járunk e a filmben, vagy a valóságban folyik tovább a kutatás az csak apró jelekből ismerhető föl. Igen, ez pontosan olyan, amilyennek hangzik: kibaszott Inception-ös. Arról nem is beszélve, hogy erről az egész memória elvesztős dologról seperc alatt a Mementó jutott eszembe. Szóval elcsattant pár múzsa csókja Boyle arcán, hogy a Mátrixot már ne is említsem...A történet durvábban változtatja vonalát, mint Barbapapa teste formáját, de ettől kíméletlenül fenntartja az izgalmi-faktort és a végére olyan megoldást kapunk, amire garantáltan nem számíthattunk.

De mégsem képes nagyot szólni és nehéz elmagyarázni, hogy miért. Talán annyira túl van már edzve a mai néző, hogy ez így egész egyszerűen nem elég, másrészt Danny Boyle amúgy is mindig a határán táncol annak, hogy itt-ott öncélú legyen a mű. Természetesen nem azt mondom, hogy az a fajta típus, aki saját magától kér autogramot, de néhol figyelhetett volna jobban a részletekre, mint hogy a film rafkóssága előtt boruljon térdre. Például maga a szupercsapat annyira kidolgozatlan volt. Egyedül Franck maradt meg belőle és csúszott be a főszereplők élvonalába, míg a többiek valljuk be teljesen elvesztek a filmben, totál jelentéktelenek voltak, ezek után az már nem is meglepő, hogy semmiféle kémia előrehozottérettségi nem működött köztük. (Pedig csapatépítő gyanánt az összes szereplőt elküldték a forgatás megkezdése előtt egy valódi hipnotizőrhöz.) Nehéz ezt elmagyarázni, de a Trance azért tud mégis egy halványan, de jó filmként funkcionálni, mert nem Hollywoodban készült; ott százszázalékos sikerrel vált volna túlságosan felszínessé. Így sem lett maradandó, de a képek, a vágás, az adagolás mentik a menthetőt.

A színészekre meg csak forgatom a szemem, mert külön-külön csodálatos emberek és éljen soká az Isten, amiért megteremtette Rosario Dawson (Sin City, Grindhouse) testét és mi azt nemiszervestől, csöcsöstől megtekinthettük, meg ki ne szeretné a felejthetetlen arcberendezésű, borzasztóan jóminőségű francia származású színészt, Vincent Casselt (Fekete Hattyú, Ocean's Thirteen), de valahogy egyikükhöz sem passzol igazán a szerep. James McAvoy (X-Men, Narnia Krónikái) kis szerencsétlen, mint egy karácsonyi kölyökkutya. Nincs semmi baj a sráccal, de egyszerűen lehetetlen őt komolyan venni. Pedig szimpatikus társaság vesszekmeg, de túl sokat akar a film tőlük.

Szerettem volna jobbakat írni a Transzról, mert ha a sok okoskodást félredobom, akkor igazából rendesen felpörgetett és járatta az agyam, hogy mi a fasz történik épp és mit-miért. Rendes minőségi popcorn íze volt; nem volt odaégetve és nem is a maradék, ami kijárt, csak így 2013-ra már úgy el lettünk kényeztetve filmvilágilag, hogy már magunk sem tudjuk mire vágyunk. Egy izgi filmhez nem rossz, de azért hadd legyen az a szívem legalsó rétegének legféltettebb titka, hogy én Danny Boyle-tól igenis többet várok.

10/6,6

Shame - A Szégyentelen

Egy újabb film, ahol az Amerika Pszicho-hoz hasonló díszlettenger hajójának vagyunk lelkikatasztrófa-turistái. Azonban itt nincsenek valóságtól elrugaszkodott jelenetek a metafórizmus oltárán, hanem egy sokkal szomorúbban kiégett főszereplő - Michael Fassbender - aki szexmániájával próbál meg kitölteni egy feneketlen kút típusú ürességet a lelkében. Majdnem sikerült egy újabb kurvajó filmet létrehozni a Yuppie-kultúra segítségével. Tényleg nem sokon múlott.

De a Steve McQueen (12 Év Rabszolgaság) rendezte történet nem sikerült akkora eposzra, mint ahogy a filmen látszik, hogy mennyire szeretett volna azzá válni. A rendező előző nagy sikerű műve - az Éhség - állítólag sokkal jobban volt képes kifejezni hasonló értékű mondanivalóját és karakteressége sokkal könnyebben átjött a vásznon. Itt azonban néha határozottan az az érzése az embernek, mintha a film olykor saját magára verné ki és ezért sokszor meg is akadunk a történettel. Persze azért akkora baj nincs a művel, hiszen sikerült szert tenni 2 Európai Filmdíjra és 2 Velencei Nemzetközi Filmfesztivál díjra is, a Bafta, Golden Globe és még számos jelölésről nem is beszélve.

Bár a rendező brit születésű, a film mégis amerikai lett, mert anyagi okok miatt a projektjét csak ott tudta megvalósítani és bár valóban csak egy kicsit több, mint másfél óra a film, ettől függetlenül meglepve olvastam, hogy mindössze 25 napot vett igénybe a forgatás. A lényeg, hogy New Yorkban járunk, a városban, ami tele van mindennel, főleg emberekkel, az emberek viszont egyre üresebbek.

Jól testesíti meg ezt a típust Brandon (MIchael Fassbender), aki csak úgy, mint Edward Norton a Harcosok Klubjában, vagy Christian Bale az Amerikai Pszicho-ban rendelkezik mindennel, amire egy sikeres harmincas vérbeli Yuppie-nak (Young Urban Proffesional) szüksége van: nagyvárosi élet, elegáns öltönyök, minőségi kurvák, drága lakások teljes felszereléssel, rendezettnek tűnő élet, jólfizető irodai munka, hibátlan külső, megkapó megjelenés, sportos test és valami meglepően visszamaradt érzelmi intelligencia. Brandon azonban cseppet sem jön zavarba ettől az élettől. Ami azonban valamilyen szinte megnehezíti mindennapjait, az a szexmániája, amit folyamatosan ki kell elégítenie. Mindegy, hogy csak gyorsan kicsapja magának a reggeli zuhany alatt, főnöke elől nyúlja le a bárban a nőt és teszi magáévá egy park sarkán, vagy minőségi kurvát hív és tisztességesen kiélvezi annak szolgáltatásait, de persze a kényszer nagyúr, így néha napján rituálészerűen ráránt a munkahelyi vécében is.

Cseppet sem meglepő módon ez az a lépten-nyomon orgazmusokkal teletűzdelt élet nem tudja kitölteni hősünkben az űrt és abban sem vagyunk biztosak, hogy kiakarja. Bár szó, mi szó, rendes randevúba bocsátkozik csinos kolléganőjével, akivel azonban az aktus pillanatában csődöt mond. Ez már kicsit szájbarágósan utal arra, hogy mennyire képtelen bármire, ami emberi ebben az életben és akár érzelmeket követelhet. De Brandon természetesen ettől nem omlik össze. A következő percben hív magának egy prostit és határozott mozdulatokkal megbassza a luxushotel óriás üvegablaka előtt, miközben egész New York az aktus alatt éli mindennapi mocskát.

A steril és rideg megszokott rutint azonban felkavarja Sissy (Carey Mulligan), aki Brandon húga, akiről sok információt nem kapunk kézhez, inkább csak utalásokból következtethetünk múltjukra. Így jutunk arra, hogy Sissy irgalmatlan szeretethiányban vergődik, ami olykor mániákusságba sodorja, ami végett pedig gyakran szorít pengét az ereihez. Ezért is van még rajta a kórházi karszalag a kezén. Teljes ellentétei egymásnak; míg Sissy egy hippi természetű, bármikor kitörni képes érzelmi vulkán, addig bátyja higgadt, közönyös és rendszerető. Teljes ellentétei egymásnak, ezért is nehezítik meg a másik életét, amikor Sissy kikönyörgi bátyjánál, hogy hadd lakjon nála egy darabig. Természetesen mást sem csinálnak csak felbasszák egymás agyát alapvető jellemükkel. Brandon természetesen vinné tovább életét, ami netes kurvákkal és fürdőszobai önkielégítésekkel van kibélelve, amiket bár természetesen él meg, mégis önkéntelenül szégyenkezik miatta és kurvára feldühíti, amikor húga tudomást szerez ezen szokásairól. Kezdetben próbálnak jótestvérként viselkedni és például Brandon elmegy Sissy egyik fellépésére, ahol a lány a jól ismert New York, New York című nótát énekli egy újabb feldolgozásban. A jelenetet végig adták a filmben, mármint az egész számot az elejétől a végéig. Tudni kell azonban, hogy Fassbender akkor hallotta először Mulligant énekelni és a rendező mindannyiukra ráállított egy kamerát és egyetlen felvételt készített, mert pontosan azt az őszinte meghatódottságot és meglepettséget akarta belevágni a filmbe, amit az ének első hallásra váltott ki főszereplőnkből.

Nem ez az egyetlen hosszúra nyújtott jelenet a műben. Gondoljunk arra a jelenetre, amikor Sissy éppen Brandon főnökével kefél testvére lakásán, amikoris hősünk elmegy futni inkább és vágás nélkül kísérjük őt végig a valódi, élő díszletként szolgáló hajnali New York utcáin. Közben persze az annyiszor felcsendülő komolyzene egészen egyéni és megható hangulatot képes árasztani magából. Az sem zavart egyáltalán, hogy borzasztóan rövid és kevés párbeszédet hallhatunk; így legalább mindig beszédes, amit kapunk és amúgy is teljesen magukért beszéltek a jelenetek a maguk lecsupaszított, nyers, naturalista valójában. A meztelen valóságot úgy értsük, hogy Michael Fassbender premierplánban mutogatja farkát a kamerába teljes nemtörődöm természetességgel. Az a szégyen, amiről a cím beszél számomra cseppet sem a sok szex szégyene, hanem inkább annak a szégyene, amire a szexet használja. A teljesen kiüresedett férfi, aki mindennél jobban unja aranykeretes életét és csak az orgazmus adta megnyugvásban hisz, amit bármilyen áron megszerez. Mindegy, hogy egy irgalmatlan élesben bemutatott kelet-ázsiai lányokkal leművelt gruppenről beszélünk, vagy egy olcsó buzibárban való szopatásról.

A Sissy-vel egyre jobban romló viszony, vagyis inkább fenntartani képtelen emberi kapcsolat a végéhez közeledik, ami elég egyértelmű és kiszámítható következményekhez vezet. A két lelkisérült testvér teljesen tönkre van menve belülről, bár nem tudjuk meg pontosan soha mi vezette őket eddig. Az pedig valami csodálatos amilyen ösztönösen és őszintén viselkedek egymással. Az önimádatnak álcázott önutálat hibátlanul van kivitelezve.

A film végén nem kapunk sem ítéletet sem egyértelmű kiutat, sőt még csak az sem tudjuk meg, hogy megpróbál e Brandon változtatni életén. Akkor is borzasztó dráma minden, ha nincs magában a történtekben olyan maradéktalanul drámai fordulat. Hisz a kurváinkat megválogathatjuk, a családunkat azonban nem. A kérdés az, hogy melyikre szán hősünk végül időt.

Michael Fassbender (12 Év Rabszolgaság, Prometheus, X-Men, 300, Becstelen Brigantyk) egyedül elviszi az egész filmet. Remekül hozza a saját lelki mocskában kiégett középkorú, nagyvárosi, öltönyös férfit. Kivételesen Carey Mulliganre (A Nagy Gatsby, Inside Llewyn Davis, Drive, Never Let Me Go, Büszkeség és Balítélet) se tudok panaszkodni. Itt még jól is áll neki a kissé vérszegény karizmája, ami ebben a típusú drámakirálynőségben jól jött neki.

A 2011-es Szégyentelen egy borzasztóan jó film lehetett volna, ha tudott volna még több újszerűséget és izgalmat tartogatni, amire elődei határozottan képesek voltak. Bár nagyra értékelek minden ilyen jellegű próbálkozást és szép ívű lassúsága ellenére cseppet sem volt vontatott, a történet kivitelezése néhol túlsznobolta a témát. Az igazi szégyen inkább az, hogy nem tudtak egy odaillő katarzist betolni a végére, de ami tényleg hatásos volt, az maga Michael Fassbender alakítása; az szégyentelenül jó volt.

10/6,8

Iron Man 3 - Vasember 3 - Képregényhősök a vásznon - csakröviden

A Vasember 3 mérföldekkel jobban működik, mint a Vasember 2, mondjuk az annyira borzasztó film volt, hogy egyáltalán nem számít nagy teljesítménynek felülmúlni. Itt van akció, nagy-vörös-lángok, Gwyneth Paltrow melltartóban, gyerekszínész, barátság, szerelem, ármány, szuperhősök, terroristák, modern-technika, 3D, recept szerint kikevert poénok, amerikai elnök, zuhanó repülőgép, gonosz, jó, fight, eksön, blabla. Magyarán nagybetűs Hollywood premierplánban.

Szinte minden kritika éltette a Vasember 3-at, örültek a rendezőváltásnak - Share Black (Durr, Durr és Csók) - tapsoltak a színészeknek, illetve kisebb belekötésekkel a történet előtt is fejet hajtottak. A közönség meg úgy általában beszopta a reklámot és hatalmas bevételt termelve a filmnek felcsapta a háromdés szemüveget és beleejtette a kezét a popcornos dobozba.

Én határozottam vitatkoznék azzal, hogy ez egy jó film. Szerintem alapvetően nem jók a szuperhősös filmek, ezek a képregény adaptációk. Tisztában vagyok vele, hogy alapvetően csak és kizárólag szórakoztatni akarnak és nem Heidelberg idézetekből fog állni a szövegkönyv, ami nyilván rendeben van, de engem valójában az zavar, hogy felzavarják egy képregényes szubkultúra vizét, készítenek belőle egy filmet, ami tuti minimál szinten hűséges az eredetéhez, persze ez is oké, erről szólnak az adaptációk - az papír, ez meg filmtekercs - de, ami kurvára böki a csőröm, hogy belenyomnak a projektbe 200 millió dollárt és teljesen hülyére véve a nézőket csinálnak valami látványban férfias, mondanivalóban gyerekes milliószor látott kliséfilmet a Marvel Studios, meg a Disney gondozásában. És jó, oké, nem kell mindig sznobolni, meg túl élhetjük simán, sőt szerethetünk egy olyan filmet, aminek nincs mondanivalója és olyan felszínes, mint korunk bármelyik panelprolija, de akkor lenne egyéni valamiben, legalább tudna újat mutatni, de nem. Ami pedig végképp felháborít, hogy meg sem próbál újszerű lenni. Persze, ha én lennék a kasszás és a napvégén az én kis kezem nyálazná át a nyitóhétvégén betermelt 164 millió dollárt, akkor én is szarnék a művészetekre nagyívben.

Szóljon az a film javára, hogy valóban iszonyat gördülékeny, viszonylag izgalmas, nyilván kiszámítható - nem is akar kiszámíthatatlan lenni. Van a jó, a rossz, meg az amerikai elnök. Meg egy gyerekszereplő, biztos, ami biztos. A poénok kifejezetten nevethetőek, legalább abban volt némi fantázia és olyan mélyen nem vette komolyan magát a film, sőt néhol szinte már kikacsintás szagú paródiának hatott, amiért meg elismerésem, de nyilván ezt el kellett baszniuk néha olyan viccekkel, amik kilószámra készülnek gyártósoron, amiken a moziban kötelezően egyszerre kell felnevetni a padsorok között.

A történetről nincs mit mondanom. Van egy terrorista, Mandarin, vagy kicsoda, azaz Aldrich (Guy Pearce), aki csak azért ölögeti az embereket, hogy bosszantsa Tony Starkot (Robert Downey Jr.), aki Pepperrel (Gwyneth Paltrow) él boldogan, ámde nem mindig kiegyensúlyozott párkapcsolatban; a nővel, akinek néha még az sem elég, hogy a faszija egy szuperhős(!). Én nem tudom ezek a mai lányok mire vágynak baszd meg. Aztán történnek rossz, meg jó dolgok is, megy a cselekmény előre, mint a gyorsvonat, közben elrablódik az Amerikai Egyesült Államok elnöke - értsd: veszélyben a bolygó - és mivel Jack Bauer ki van kapcsolva, a film címe meg nem az, hogy Batman, ezért a Vasember menti meg, jóbarátjával, Obamával Colonellel (Don Cheadle). Azon már föl sem baszom magam, hogy mikor már majdnem kipusztult a fél banda a jók oldalán és a fél hajógyár lángba van borulva, élete szerelme meg végveszélyben, csak akkor jut hősünknek eszébe, hogy segítségül hívja a kábé egy egész hadsereget kitevő Iron Maneket a mélygarázsból. Csak azért mert valami fantasy, még nem kellene logikátlannak lennie.

Szóval szép ez a film, de érted, egy csaj is lehet szép, attól még nem lesz jó az ágyban. Ez a movie mindent okozott, csak orgazmust nem. Persze, a bohócpornónál még mindig jobb. Csak azért mentegetőzök, mert tudom, hogy sokan szeretik, de én ezzel befejeztem a szuperhősös képregényfigurák mindennapjait; egyszerűen nem termel ki a filmipar annyi amerikai elnököt, amennyit jóízűen meg lehet menteni. Pedig tényleg akkora szuperprodukciókról beszélünk, amikből a jóravaló színészeket sem spórolták ki. Robert Downey Jr. (Bosszúállók, Sherlock Holmes, Vasmber 2, Zodiákus, Született Gyilkosok) egy baromi jó belenyúlás volt, mert a fickó száraz humora, meg kvalitásai szépen, kiegyensúlyozottan cipelik a hátán a franchise-t. Gwyneth Paltrow (Hetedik, Vasember 2, Szerelmes Shakespeare) nekem nagyon szimpatikus lány, de nyilván nem ez élete alakítása, ahogy végigtipeg egy modern iroda folyosóján a szépre szabott kiskosztümben; jó, mondjuk a végén már melltartóban feszít a vásznon és Főnix-madarasat játszik, de nekem mindig inkább aranyos, mint vérmes marad. Az a másik halálom, amikor úgy akarják jelezni az idő múlását egy emberen, hogy kamuszemüveget és parókát adnak rá. Guy Pearce (Memento, A Bombák Földjén, Fékezhetetlen, Az Ajánlat) viszont kap egy ilyen szerepet, de végülis okés főgonosz. (Gondolom a második félévben a színművészetin volt főgonosz improvizációs játék, ott azt jól begyakorolták, vagy ez volt a hetes tétel a színjátszós-államvizsgán és akkorra jól bemagolta... ) Don Cleadle (Ütközések, Vasember 2, Bombák Földjén) meg jó lenne Obamának, komolyan tök hasonlít.

Szóval én így 2013-ra kivégeztem a szuperhősöket, függetlenül attól, hogy kívül hordják e az alsógatyát vagy sem. Egyértelmű pénzcsinálók ezek a képregény-adaptációk a szórakoztatás fogalmára hivatkozva. Egyrészt nem maradandóak, másrészt soha nem lesznek igazán jó filmhősök, mert ezek egészen addig tudnak páratlanok lenni, amíg csak a nyomtatott papíron léteznek és csak a képzeletedben repkednek, nem pedig a vásznon. Persze aki akarja nézze meg, a Vasember 3 még közel nem is a legszarabb, csak ugyanolyan jelentéktelen filmművészetileg, mint társai.

10/5

Lolita (egyperces)

Nem tudom, hogy mára mi vált kultikusabbá; maga a film, vagy a fogalom, mint Lolita. Az biztos, hogy Kubrick képtelen mellényúlni.Egy újabb precízen összerakott történet egy megszállott szerelemről, ami lehetne romantikus is, ha nem pedofíliáról lenne szó; de azért a kis Lolitát sem kell félteni...

Stanley Kubrick (Ragyogás, Tágra Zárt Szemek, Mechanikus Narancs, Barry Lyndon) nem véletlenül van számon tartva a 20. század legnagyobb rendezői között. Olyan érzékkel választ irodalmat adaptációhoz, hogy azt tanítani kéne. Persze köztudott volt róla, hogy irgalmatlan időt töltött a filmek készítésével és utómunkáival, amitől őrültbe kergette a filmstúdiókat, de végül mindig megérte. Kubrick már pályája kezdetekor közölte, hogy ő bizony függetlenfilmes lesz és nem fog letérdelni a hollywoodi konvenciók előtt és ehhez szerencsére szinte tökéletesen tartani tudta magát. Persze amikor azt szerették volna, hogy ő is hódoljon be, vagy legyen középvonalbelibb a jobb eladhatóság végett, azaz kurvuljon be, ahogy illik, akkor ő inkább fogta magát és az amúgy is őt jobban megbecsülő közönség hazáját, Angliát választotta és átette ide székhelyét.

Az 1962-es Lolita története is, hiába játszódik Amerikában, a belső jelenetek mindegyikét a briteknél forgatták le. Az Oscar-, Golden Globe-, Bafta-, és Velencei Filmfesztivál-díjra jelölt mű rengeteg másik feldolgozást megélt és képtelen kikopni a köztudatból, valójában Lolita kellékei, mint a 'macskaszemű' napszemüveg lassan már kultikusabbak, mint maga a film. A film Vladimir Nabokov könyve alapján készült, aki amúgy aktívan segítette Kubrickot a forgatás során. (Ez volt a rendező első olyan filmje, amiben fürdőszobában/WC-ben is játszódik jelenet, ami később a védjegyévé vált.)

A megfelelő Lolita szerepre körülbelül 800 lányt hallgattak meg, és végül a törékeny, porcelán arcú Sue Lyonra esett a választásuk. De, hogy miről is szól ez a film. A főszereplőnk, aki belevezet minket a történetbe maga Humbert Professzor (James Mason), aki Európából Amerikába utazik kezdetben csak eltölteni ott egy nyarat. Kiadó szobát keresvén találkozik Charlotte-al (Shally Winters), a túlságosan is hiperaktív és idegesítő özveggyel, aki az első pillanattól kezdve fel akarja szedni a professzort. Humbert elsőre nem is tervezne a nőnél maradni, de amikor az megmutatja neki kertjét, ahol lánya, Lolita napozik épp, akkor Humbert gondolkodás nélkül igent mond. A szerelem, amit én nyugodtabb szívvel hívnék színtiszta megszállottságnak, azonnal szárba szökken és Humbert kiveszi a szobát. Ami a romantikát mégis kifordítja ebből az egészből, hogy a lány valójában még csak 14 éves (a könyvben 12). Így a rajongás értelemszerűen nem sodródhat át valóságosabb talajokra. Legalábbis kezdetben. Amíg azonban azt hinnék, hogy egy pederaszta undorító nyálcsorgatását kell végignéznünk két és fél órában, addig nem szabad megfeledkeznünk az egész 'kapcsolat' mozgatórugójáról, azaz Lolita viselkedéséről. Azt hiszem a legegyszerűbb és legnyersebb megfogalmazás az lehetne, hogy szűzkurva. Minden más csak mellébeszélés, de tulajdonképpen erről van szó. Lolita az első pillanattól tisztában van szépsége erejével és bár nem kívánja kielégíteni a rá éhezők étvágyát, addig előszeretettel szítja egyre az iránta való rajongás lángját. Teljes mértékben tisztában van képességeivel és Femme Fatale módjára vezeti meg a férfiakat. Akkor is, ha mindössze egy tizenpár éves lányról beszélünk. De pont emiatt a viselkedése miatt képtelen őt a néző, akárcsak egy pillanatra is megsajnálni. Lolita esetében a fiatalság nem jár együtt kézakézben az ártatlansággal; ó kurvára nem.

Humbert annyira megszállottja lesz a lánynak, hogy röhögve veszi feleségül Charlotte-ot, csak hogy Lolita életének része lehessen. Miután Charlotte meghal, következik a film második szakasza, amiben a professzor és Lolita szerelme beteljesedik. Ez természetesen minden, csak nem szerelem, hanem egy külvilág elől titkolt kapcsolat, amiben mindenki megkapja azt, amire igazán szüksége van: Humbert Lolitát, Lolita pedig egy olyan szolgát, aki még a lábujjkörmét is kifesti. Persze a fertő nem tud határozott undort kelteni a vásznon, mert alapvetően szexuális jelenet, vagy akár csak egy csók, semmi ilyen nincs benne. A kérdés az, hogy a professzor meddig képes megóvni a külvilágtól imádata tárgyát és meddig képes a külvilágot megóvni Lolitától...

A filmben valójában egyetlen pozitív karakter sincsen, ez főleg abban mutatkozik meg, hogy mindenki csak és kizárólag önös érdekből cselekszik, még Lolita megmentője is. Önfeláldozásból egy dekát nem kapunk és Lolitát valójában senki nem akarja megmenteni. Az anyja is inkább az öngyilkosságba menekül a nagy önsajnálatban, aki pedig kicsempészi őt a kórházból, az is csak egy 'művészfilmes' szerepeltetés miatt teszi. Humbert meg ugye a józan ész ajtaján elég ritkán kopogtat a maga megszállott valójában. Csak és kizárólag saját érzéseik kielégítésére törekednek, szóval elég nehéz azonosulni bárkivel is; akinek ez mégis sikerül annak gratulálok. nem

Itt mindenki antihős, de olyan erős karakterek, amik könnyedén válnak ikonikussá a filmben. Lolitákkal meg azóta tele van a világ és itt nem csak a fiatalkorú prostituáltakra gondolok, vagyis de, ám csupán a filmvilág keretein belül. Mint például a Taxisofőr című filmben.

Kubrick romantikus drámája akármilyen fekete-fehér, annál színesebb történetet mesél, erről az erkölcsileg szemtelen világról, amiben egy igazán beteljesült szerelmet sem kapunk kézhez. A film közben meg csak cinikusan mosolygunk ennek a beteges történetnek a legfaszább párbeszédén:

" - Do you believe in God?  - The question is, does God believe in me?"

10/8,5

Rushmore - Okostojás

A filmet Wes Anderson rendezte és ezzel el is mondtam mindent. Az a jó az ő általa rendezett filmekben, hogy teljesen indokolatlanul, akármeddig lehetne beszélni azokról. Az idén debütáló The Grand Hotel Budapestet én személy szerint tűkön ülve várom és már a pattogatott kukoricára való pénzt is félretettem, de addig táncoljunk még egy kört a klasszikusokkal, például a Rushmore-ral. Azon belül is leginkább Bill Fucking Murray-vel, aki az egyik legkirályabb színész evör.

Ha már láttál egy Wes Anderson filmet(Moonrise Kingdom, A Fantasztikus Róka Úr), akkor láttad az összeset, viszont ha már láttad az összeset, akkor is csak többet és többet akarsz. Ez az ember maga a filmes mesekönyv; úgy mozgatja a szereplőit, hogy azok a szemünk láttára rajzolják meg a filmet. Pedig az egészben az a vicc, hogy a legnagyobb filmes kliséket dobálja egymásra, amitől olyan abszurditás csokrot kapunk, ami soha nem hervad el. A beállítások, a díszlet aprólékossága, az irgalmatlan jó színészi játékot annyira tökéletesen olvadnak egybe, hogy már a második másodperc után megtéveszthetetlenül biztosak vagyunk benne, hogy egy Wes Anderson filmmel van dolgunk. (A filmjei megírásában állandó segédje pedig nem más, mint Owen Wilson.)

Nincs ez másképp az 1998-as Rushmore című filmnél sem, amelynek főszereplője az a szemtelen képű Max Fischer (Jason Schwartzman), aki a legnagyobb puncsos az egész iskolában. Aki nem csak irgalmatlan magabiztossággal és felnőttes viselkedésével lóg ki a többi gyerek közül és nem csupán azzal, hogy ő maga az iskolaújság és az évkönyv szerkesztője, a vívócsapat kapitánya, a retorikakör elnöke és a színjátszókör igazgatója, de valójában valamiért sokkal idősebbnek tűnik külsőre is. Amire az az egyszerű magyarázat, hogy már legalább százszor bukott és hiába viseli szívén iskolája sorsát jó katona módjára és imádja azt vak buzgalommal, tanulni valójában egyáltalán nem akar, csak fontoskodni szeret. Az iskola igazgatója azonban közli vele, hogy ha nem változtat a tanulmányain, akkor bizony el fogják bocsájtani. Hősünk annyira abszurd világban él, hogy a rá leselkedő veszélyt, miszerint kirúgják az iskolájából - ami élete értelme - inkább csak megfontolandó ajánlatnak veszi.

Időközben pedig egy új tanítónő kerül az iskolába Rosemary (Olivia Williams) személyében, akibe Max határozottan beleszeret. Mondhatnám, hogy reménytelenül, de főszereplőnknél ez nem opció. Ahhoz, hogy lenyűgözze a tenger-biológiájért rajongó nőt, egy nagyobb összeget kér kölcsön a helyi iparmágnástól, Hermantól (Bill Murray) azzal a befektetési céllal, hogy a futball pálya helyére egy hatalmas akváriumot építhessen. Hermant lenyűgözi Max magabiztossága, ezért támogatja, sőt mi több, segíti is tervei megvalósításában, azonban időközben ő maga is beleszeret Rosemary-be. Ebből következőleg kibékíthetetlen ellentétek támadnak köztük, ami a filmtörténelem egyik legvérmesebb harcába fordul. Gondoljunk itt olyan csatákra, minthogy Herman tönkreteszi Max biciklijét, illetve Max méheket csempész be Herman szállodai szobájába.

A történet rettent szórakoztató, garantáltan ordítva röhögsz a képernyő előtt, mert olyan komoly depresszióval élik át ezeket a teljesen lehetetlen szituációkat, hogy az észmegáll. A többi közjáték pedig hab a tortán. Például a színpadi darabok, amiket hősünk rendez az iskolában. Az utolsó színben konkrétan színre viszi Kubrick Full Metal Jacket-jét helikopterekkel meg minden.

A stáb állítólag fél Amerika magánsikoláit körbejárta, hogy megtalálja a megfelelő fiút a főszerepre. Így debütálhatott ebben a filmeb Jason Schwartzman (The Garnd Hotel Budapest, Moonrise Kingdom, Galaxis Útikalauz Stopposoknak). Már csak maga Max epikus bemutatkoztatása az elején megérte - amiket később jól idéz a Moonrise Kingdom főszereplő leányának film eleji összevágása. Bill Murray (Moonrise Kingdom, Ghostbusters, Idétlen Időkig, Kávés és Cigaretta) teljes joggal kapta meg a Golden Globe-díjat ezért az alakításért. Ez a faszi egyszerűen tökéletes ebben a gyerekesen viselkedő, depressziós felnőtt férfi szerepben (abszolút Wes Andersonra vall az is, hogy a szereplők nem a korukhoz méltón viselkednek, hanem épp ellenkezőleg). Amúgy Murray azt mondta, hogy miután elolvasta a forgatókönyvet, annyira imádta, hogy hajlandó lett volna akár ingyen is elvállalni a szereplést. Mi ennek őszintén örülünk, remélem ő sem bánta meg, hogy az egész forgatás alatt ugyanabban az öltönyben kellett feszítenie (true story). Olivia Williams (Anna Karenina, Hatodik Érzék) angyali arca, törékeny termete jó választás volt és bár nagyon jól hozza a szerepet, képtelenség előtérbe kerülni két ilyen férfi-színész mellett.

Továbbra sem tudok egyebet hozzáfűzni Wes Andersonhoz csak azt, hogy őt mindig, de  m i n d i g  jó nézni. Összefoglalja a filmvilágot, ráadásul pontosan és jó arányban, egyszerűen erre született. A filmjei meg sikerre. Bárcsak minden ennyire könnyed lehetne, mint ezek a művek.

10/7,8