In the Loop - Egy kis Gubanc (csakröviden)

Az angol humor egy olyan univerzum, aminek vagy te maga is az őslakosa vagy én hasgörcsöd van a könnyezve röhögéstől, vagy ülsz, nézed ötpercig és nem érted, hogyan van még ez a  nép életben. Akinek bármi nemű fenntartása van az ilyen típusú humorral szemben az semmiképpen ne nézze meg ezt a filmet. De azért a Mr Bean diktálta humorfalatkáknál is mérföldekkel arrébb van ez a mű. Hálistennek. De pont ezért lesz egy picit mégis nehezen emészthető.

Ez a politikai szatíra valójában az Igenis, Miniszter Úr!, azaz a The Thick of It című brit sorozat utódfilmje.

Röviden annyiról van benne szó, hogy Simon Foster (Tom Hollander) Nemzetközi Fejlesztésekért Felelős Miniszter egy interjúban egészen elképesztően elbaszott körmondatoknak hála kinyögi azt a szót, hogy háború. Az ilyenek hallatán megrészegülő médiaipar pedig megteremti a saját történetét a hozott anyagból, és a szavakkal és nyilvános megjelenéssekkel küzdő minisztert azonnal beállítja egy olyan típusú embernek, aki a Közel-Kelet elleni háború gondolatával játszadozik épp. Persze Amerika ezen felbuzdulva egyből meghívja Simont, hogy együtt vigyék tovább a projektet, amiből a brit miniszterelnökünk és annak kabinetje éppen kimászni igyekszik Malcolm (Peter Capaldi) vezetésével. Közben épp érkezik hozzájuk egy ránézésre teljes Ron Weasly és Frodo keverék újonc, Toby (Chris Addison), akinek felkészülési ideje nincs arra, ami itt vár rá.

És bár a politika elsőre "easy-peasy-lemon-squeezy"-nek tűnik, valójában "difficult-difficult-lemon-difficult". Pláne ha a Malcolmmal kell együtt dolgoznod, aki alapvetően durvábban oldja meg a problémákat, mint Ray Donovan, mindezt olyan mocsadék stílusban és annyi cifra káromkodással egybefűzve, ami mellett az öszödi beszéd egy pitypangízű gyerekmondókának tűnik. Itt politikus politikusnak farkasa és a kormánypárti bürokráciában nincs kegyelem. Itt tényleg mindenki egy kibaszott szarrágó, önérzetes, öncélú féreg. Semmilyen szintű pozitív hősök nincsenek. Bárki törné ki a nyakát valamelyik jelenetben, egyszerűen képtelenek lennénk sajnálni. Egy háborús történetet épp olyan hidegen és tárgyilagosan beszélnének át, mint azt, hogy mennyi pénzt szánnának a költségvetésből a Rákóczi úti kátyúk befoltozására. Ráadásul a látvánnyal is borzasztóan sulykolják belénk, hogy minél életszagúbb legyen azáltal, hogy kézikamerásak a felvételek és nagyon minimál a csinált dizájn, zenei aláfestés pedig egyáltalán nem hallható. Ráadásul a rendezőnek amúgy is szokása, hogy gyakran kér improvizációt a színészeitől a minél nagyobb realitáskeltés érdekében. Ez nem a House of Cards kellemesen felépített geciskedése, hanem annál sokkal nyersebb politika, hamisítatlan brit stíluselemekkel.

Ezek nem azok az illemkedő angol lordok, akikhez a Dowton Abbey-ben szoktunk. Nincsenek pozitív, vagy szimpatikus karakterek. Élükön Malcolmmal, aki mindenki legnagyobb rémálma és akár ilyeneket szól oda az amerikai hadügyminiszternek, George Millernek (James Gandolfini):

"Y'know, I've come across a lot of psychos, but none as fucking boring as you. You are a real boring fuck. Sorry, sorry, I know you disapprove of swearing so I'll sort that out. You are a boring F, star, star, CUNT!"

A 2009-es iszonyatosan angol-angol szatírában, az In The Loopban, ami a Sundance-i filmfesztiválon  mutatkozott be, nagyon rá kell állni a humorra. A humorra, amit patikamérlegen mértek ki és olyan rutinból leosztott abszurditás, amit a szigetországban nem nagyon tudnak elhibázni a Monthy Python óta. Itt a politika valóban unalmas és sajnos ettől néha egy kicsit a film is az. Nem az a fajta komédia, ami kikapcsolna. Sőt, kifejezetten nehéz a film, mert olyan mértékű pörgős pofázás történik benne folyamatosan egy olyan magasrangú angollal, ami iszonyat koncentrációt igényel. Még felirattal is nehéz néha követni, továbbá a rengeteg belterjes poénról már ne is beszéljünk.

Két Bafta- és egy Oscar-díjra jelölték a művet, aminek valóban rengeteg jelenetét rögzítették a Downing street 10. szám alatt.

A rendezést Armando Iannucci (Az Alelnök) követte el, olyan kibaszottjó színészekkel, mint Peter Capaldi (Doctor Who, World War Z, Skins), Tom Hollander (A Kerib-tenger Kalózai, Büszkeség és Balítélet, Édesek és Mostohák) és James Gandolfini (Maffiózók, 12 Angry Man)

Én utoljára Flight of The Conchords abszurditásán röhögtem ekkorákat, azonban ettől függetlenül mégis megküzdöttem a filmmel. Erre kicsit meg kell érni, vagy nem is tudom. Ajánlani kicsit félve, de miért ne. Viszont nagyon határozott kategóriás. Én szóltam. Azonban az egész világon eluralkodó politikai közhangulat legkiválóbb reflektációja az utóbbi években. (A 'fuck' szó összesen 135-ször hangzik el a filmben)

10/6,9

8 és Fél - egyperces

Frederico Fellini (Az Édes Élet, Osrzágúton) 1963-as feketefehér klasszikusa egy alkotói válságban szenvedő rendezőről szól, aki éppen legújabb filmjét igyekszik elkészíteni, de mindenekelőtt kitalálni. A főszereplő, Guido (Marcello Mastrianni) fikciói és valósága összefolynak, olykor csak a jól eltalált zenének (Nino Rota) hála lehet különbséget tenni. Közben végigkövetjük a nőkkel, a művészettel, a film felelősségével, a hitével és életével való viszonyát egy borzasztóan részletgazdagon és átgondoltan megkomponált műben. Minden porcikájában az újdonság szaga érződik.

A 8 és fél címet azért kapta, mert ez az olasz-francia alkotás épp a 9. műve lett volna a híres rendezőnek.

A film két Oscart tudhat magáénak, korának meghatározó filmje volt és hatása mind a mai napokig érződik. Régebben hatalmas sikernek örvendett és a kritikusok többnyire imádták, mára természetesen óriási elemzések után szétboncolva könnyen találnak benne hibákat, de fontossága és szimbolikája megkérdőjelezhetetlen. Mai szemmel végignézni kissé vontatott és hosszadalmas. A közelik az arcokról, a parkos jelenet, vagy az asszonyokkal teli ház és a remekül megválogatott zenék azonban ott maradnak, de tagadhatatlanul nem az művészfilm, amit könnyűszerrel lehetne fogyasztani. Nem pontozok, ez itt a filmtörténelem része és ahhoz én túl tudatlan vagyok, hogy egy ilyen klasszikust bármilyen irányból is megérintsek.

Seven Psychopaths - A Hét Pszichopata Meg a Si-Cu

Martin McDonagh filmjei címének magyarra fordításán, mintha egy 'direkt basszuk el' minisztérium dolgozna. Így lett az In Burgesből Erőszakik és így toldották meg Si-Cu-val ezt a művet. Pedig az a fajta kegyetlenség és abszurd humor főzet és ezek határmezsgyéjén való egyensúlyozás amit a vásznon látnunk sokkal intelligensebb, mint ezek a gagyi címek. Tarantino-tól Vonnegutig mindenkit megidéz a mű aki kötelező, és néha teletorokból röhögünk, hogy aztán kötelezően meg is hatódjunk ezen a picit könnyen felejthető, de igényesen szórakoztató művön, amit a nézővel együtt ír a rendező.

A nyitójelenetnél engem megvettek. Két kisstílű bérgyilkos faszi áll a szikrázó napsütésben munkaidőben egy parkban és sokat mondani akaró, de semmiről nem szóló párbeszédet folytatnak, amikor valaki teljesen határozottan, hosszan, símaszkban besétál a képbe és lelövi őket valami irgalmatlan rutinnal, majd két kártyalapot még odabasz melléjük a földre az álmisztikusság jegyében. Itt már hátradőlünk, hogy az egész film hatamas blöff, ahol csak a szórakoztatást veszik komolyan, de azt véresen. (Ja és ez a két faszi, Michael Stuhlbarg  és Michael Pitt a Broadwalk Empire bűnözőpárosa.)

Marty (Colin Farrell) egy forgatókönyv író, akinek kurvára nem csókolják szét a múzsás gondolatok a száját, és amíg írás címszó alatt alkotó tevékenységet próbál végezni, addig szépen iszogat is mellé. Vagy inkább alapvetően iszik és mellette néha ír. De hát ő ír származású, szóval az alkoholizmus népe született velejárója. (Ez amúgy egy teljes önreflexió a rendező részéről.) A cím már megvan a műhöz - Hét Pszichopata - azonban egyelőre még a karaktereket sem tudja felvázolni. Néha megcsillanni látszik a szikra és hallhatunk egy két jó sztorikezdeményt, de arról is kiderül, hogy azokat jóbarátjától, Billy-től (Sam Rockwell), a munkanélküli színésztől csórta, aki jelenleg azzal egészíti ki a munkanélküli segélyét, hogy kutyákat lop a parkból, majd jutalom ellenében visszaszolgáltatja azokat. Teszi mindezt az öregedő úriember barátjával Hans-szal (Christopher Walken). El is vannak, mint légy a szaron, amíg egyik nap el nem lopnak egy si-cut, ami csak azért probléma, mert a valóban pszichopata, nyakán skorpió-tetoválással büszkélkedő, Charlie (Woody Harrelson) kutyája.

A történet folyamatosan skicceli fel velünk együtt a képzelt pszichopatákat és a valódiakat. A fiktív karakterek történetei kisfilmekben sokkal színesebben és pörgősebben jelennek meg a vásznon, mint egy valódi vázlat az agyban. Film a filmben. És a történet előrehaladtával kiderül, hogy a kegyetlen és abszurd történetek valójában nem is csak a Doctor Parnassus-t megidéző Képzelet Birodalmában léteztek, hanem a saját torkát elvágó és az önmagát meggyújtó buddhista szerzetes történetei még a létező valóságba is kinyúlnak és nem csupán a film valóságába. De ha ez az ihlet nem lenne elég Billy, annak érdekében, hogy segítse barátját az írásban, fel ad egy hirdetést is, amiben pszichopatákat keres a történeteikkel együtt személyes beszélgetésre. Így találkozhatunk a nyúlsimogató Zachariahhal (Tom Waits), aki a feleségével együtt Bonnie és Clyede módjára, sőt inkább Mickey és Mallory Knox módjára járták végig az életüket és saját szórakoztatásukra, majd a szakmából kiöregedve, megkeseredetten gyilkolgatták a hírhedtebbnél hirhedtebb és ezerszer megfilmesített sorozatgyilkosokat. Köztük magát a Zodiákust is. Szerintem a Michaell C. Hall-os Dextert csak azért nem nyírták ki a filmben, mert nem akartak annyira egyértelműen mainstream utalásokat tenni, de pontosan ezeket a hiteltelen módon a nézők által istenített sorozatgyilkosokat veszik a célkeresztbe és pisálják szét azokat röhögve.

A fő konfliktus abból lesz, amikor Charlie üldözőbe veszi a három barátot és a kutyája után indul. Közben  Charlie a Nem Vénnek Való Vidék jelenetét megidéző beszélgetésben lövi le Hans rákos feleségét, majd az is kiderül, hogy Billy, Charlie nőjét kúrogatja Angelát (Olga Kurylenko), szóval a sicu elrablása közel sem volt akkora véletlen, mint amekkorának elsőre tűnt. A srácok tehát kocsiba pattannak és a sivatagban próbálnak elrejtőzni egy sátorban. Ekkor döbben rá Marty, hogy a sorozat legnagyobb pszichopatája maga a legjobb barátja, Billy, aki lazán hasbalő egy nőt, ha az felhúzza. Ez elég abszurd beszélgetésekhez vezet, ahol Billy szerint Marty alkoholproblémái legalább akkora gondnak bizonyulnak, mint az ő kezelhetetlen gyilkolászása. A lényeg az, hogy Marty megkapja a címszereplőket a művéhez a saját életéből. Házhoz jönnek a múzsák és kurvára nem akarnak távozni. Annyira ellepik őt, hogy ki sem lát belőlük. Nincs is már szüksége az olyan betétekre, mint a tábortűzben felvázolt epikus temetőleszámolós jelenet, amit Billy vizionált neki, hogy segítse a munkáját.

És miután már minden abszurd jelenten túl vagyunk, ami kifikázta a világ összes gengszteres, westernes sorozatgyilkosos mozgóképét és kiröhögte Tarantinot, Scorsese-t és Guy Richiet, na akkor valami elképesztő módon még arra is képes, hogy meghatódjunk egy kicsit. Nem nagyon, de érezzük át, hogy álmodozni kurvajó dolog, hogy minenki csak a filmes jeleneteket hajkurássza az életében, hogy eufóriával itassák át azok a mozdulatait, majd amikor leolvad a mosoly az arcodról, akkor ott maradsz a saját elbaszott világodban, ahol viszont legalább az elbaszott barátaid ott vannak melletted. A barátok, akikkel igazából minden látszat ellenére is borzasztóan törődsz, annyira, hogy még a töltött fegyvereket is felcímkézed nekik, hogy össze ne keverjék.

És a drámai részekben nem a halálok ütnek, azok felett csak elsiklasz, hanem az emberi gondolatok, a történetek, amit azért osztasz meg, hogy segítsd a másikat. Mert közben kezd elfáradni a film, pont annyira amennyire mi is kezdünk már belefáradni a filmek erőltetett drámáiba, pálfordulataiba, fegyvereibe, poénjaiba, de még erre is olyan elképesztően reflektálnak, mint amikor a sivatagból lesétáló, teljesen nemtörődöm és elkeseredett Christopher Walkenre fegyvert fognak és azt mondják neki: 

- "Put your hands up!

- No.

- What?

- I said no.

- Why not?

- I don't want to.

- But I've got a gun.

- I don't care."

Semmit nem kell komolyan. Ez a film sem hajlandó magát egy fél percre sem. Kivéve a színészek. Az öröm könnyei csúsznak végig gondolatban az arcomon, amikor a hülyéskedés ennyire komolyan van véve. Nem akarok kiemelni senkit, mert tényleg egytől egyig zseniálisak, mesteriek és hibátlanok. Legszívesebben végigültem volna a forgatást velük; Colin Farrell (Erőszakik, Nagy Sándor, a Hódító, A Fülke, Doctor Parnassus és a Képzelet Birodalma, Förtelmes Főnök), Sam Rockwell (Vasember2, Jesse James Meggyilkolása, a Tettes a Gyáva Robert Ford), Christopher Walken (Batman Visszatér, Ponyvaregény, Az Álmosvölgy Legendája, Tiszta Románc, Ünneprontók Ünnepe), Woody Harrelson (Nem Vénnek Való Vidék, True Decective, Larry Flint, a Provokátor, Született Gyilkosok, Zsákolj, ha Tudsz), Tom Waits (aki adta már zenéjét többek közt a The Walking Deadnek, a Drótnak, a Harcosok Klubjának és a 12 Majomnak is). Az egyetlen aki azt az 5 percet sem tudta tisztességesen végigjátszani, amit szántak neki, az Olga Kurylenko (Oblivion, Bűnös Miami). Ennek a nőnek attól lesz drámai egy jelenet, hogy szétteszi a  kezét. Vágom, hogy kibaszottszép, de ez ne legyen már elég egy filmszerepre lécci.

A 2012-es filmet, amit egy Bafta-díjra is jelöltek, az a Martin McDonagh rendezte, aki a fantasztikusan jó Erőszakiért is felelős, továbbá A Guardista producere volt. Egyelőre jó a rátája, mert bár kevés, de legalább kurvajó filmek kapcsán merül föl a neve. Az, amit ő csinál az színtiszta, minőségi szórakoztatás. És meglepő módon, amíg a kritikusok rámondják például az Oblivionra, hogy 'lehet szar film, de legalább jól néz ki' és mindeközben meglepve tapasztalom, hogy valamiért lenyomják és komolykodva kinevetgélik az olyan alkotásokat, mint a Hét Pszichopata. Pedig ha nincsenek is 3D-re hajazó felvételek és nyakatekert cselekmények, akkoris sokkal eredetibb az összes DIREKT koppintott ötletével együtt, mint a sok szar, amivel tele vannak a multiplexek.

(Még Noam Chomsky neve is felmerül Christopher Walken egyik monológjában, ami nekem külön öröm, mert arról a fickóról mindig eszembe jut amikor azt mondta, hogy "Amerika kulturálisan gyarmatosította Európát." És ez egy baszottszép gondolat.)

Hatalmas blöff ez a film, ami picit odakarmol az érzelemnek és közben igényes látványvilággal elszórakoztat, garantáltan megnevettet és egy kicsit megtornáztatja a filmes agyat is. Ha valaki nem tudta, hogy mit tegyen be torrentbe milyen DVD-t vegyen ki a tékából így vasárnap délután, akkor én ajánlom ezt. Vagy a rendező másik két említett filmjét talán még jobban.

10/7,7

Oblivion - Feledés

Ez a film igazából szar, pedig jól néz ki és valami egészen elképesztő módon még Tom Cruise sem idegesítő benne. De erőltetett a történet, cseppet sem eredeti az ötlet és a mondanivaló meg valahol a közepén kihalt.

2077-ben járunk, ahol Jack (Tom Cruise) robotrepülőgépszerelőként dolgozik a Földön, ami mára lakhatatlanná vált, mert háborút kezdtünk az Idegenekkel és bár a csatát megnyertük, ennek ellenére mégis élhetetlenné tettük bolygónkat, mert az összes nukleáris vegyi-anyaggal beporoztuk azt. Itt már alapból nem értettem, hogyha ennyire veszélyes a légkör, akkor Jack mi a fasznak mászkál védőfelszerelés nélkül. (A 12 Majomban ezt komolyabban vették azért.) De persze én egyszer buktam kémiából, szóval inkább kussolok. A lebombázott Pentagon, meg a széjjeltört Szabadságszobor tényleg elkeserítő látvány és mivel Amerika romokban van így már egyből tudjuk, hogy az egész világ, hiszen Amerika maga a definíció arra a kifejezésre, hogy világ. Az is hamar kiderül, hogy a látvány maga erőssége lesz a filmnek és remegő kézzel várjuk, hogy vajon a történet is az lesz e. De nem.

Jack egy futurisztikus kecóban él a nőjével, akivel hétköznap is gyertyafényben vacsoráznak és a tökéletes alakjukkal meztelenfürdőznek az űrhajóparkolóval egybekötött kertjükben. Napközben meg egy csapatot alkotva Victoria(Andrea Risenborough) navigálja a dolgozószobából párját, aki a járművével a Földön tevékenykedik. Természetesen érintőképernyős technikával, ami már annyira unalmas és mégis csodálatosnak van beállítva, komolyan érzem, ahogy a kreatívosok magukra élveztek, amikor kitalálták, hogy 'legyen érintőképernyős a technika és ettől majd jól beszarik a néző'. A faszomsetudja mit csinál amúgy Jack pontosan, pedig biztos illene leírni a korrekt filmbemutatás végett, de ha őszinte akarok lenni, akkor vannak ezek a mutáns strandlabda méretű repülő robotok, akik mindenre lőnek ami mozog, kivéve ha az a valami, mint Jack, azonosítja magát. Közben főszereplőnknek előtörnek ilyen feketefehér emlékfoszlányok a múltból, ahogy egy másik nővel van. Ja, mert azt nem mondtam, hogy nekik törölve vannak az emlékeik. Így telnek a mindennapok; kábé a film feléig meg is voltam győződve róla, hogy ez egy kétszereplős cinema aztán kiderült, hogy 3,5. Ráadásul még két hét munka van hátra és azután átköltözhetnek a Titánra, ami biztos valami kurvajó hely, legalábbis ők nagyon megnyugodnak, amikor erre gondolnak.

De Tom Cruise valahogy vágyik még vissza a Földre, nem akarja elhinni, hogy ennyi volt, vannak is neki kedvenc helyei, ahol maradt még egy kis élet, meg faház a tóparton és csupa ilyen idilli fasság a bakelitektől elkezdve a NY-os bézbózsapkán keresztül. Aztán egyik nap rálel egy másik űrhajó utasaira, akik hibernálva vannak épp, de jön a robot és mivel nem tudják magukat azonosítani így lelövi őket, azonban Jacknek sikerül az egyiket megmentenie. Egészen eddig a pontig hittem azt, hogy akár egy újfajta poszt-apokaliptikus film is lehet ez az egész, de itt már egy kisebb készpénzösszeget tennék rá, hogy biztos az lesz a történet, hogy valójában nincs is háború, csak elhiteti velük a felsőbb hatalom, aki gonosz és rosszat akar, majd végül biztos Cruise-nak egyedül kell megmentenie a világot, mint az ilyen kitenyésztett akcióhősöknek általában. Nyilván komplexebben oldják meg, de sajnos csak igazam lett. A csaj akit megment az a nő, akit álmaiban mindig látott és kiderül, hogy az eredeti felesége. A nő, aki 60 évig volt altatásban felkel és baszd meg fényes a haja és nem szőrös a lába. Hagyjuk már. Gyorsan ki is nyírja a történet a másik csajt, akivel semmi gond nem volt, de már az elejétől kezdve próbálták egy picikét antipatikusabbnak beállítani (pl.: virágkidobás az ablakon). Közben fény derül a nagy titokra, hogy az ellenség, akikre vadásztak valójában emberi lények, túlélők, akik a föld alatt voltak kénytelenek rejtőzködni. De Tom Cruise lesz a remény. Kimás?

Próbáltak több csavart is elrejteni a filmben, ami jó pont. Ilyen az is, amikor egyszercsak Jack saját magával találja szemben önmagát és két Tom Cruise kezd el verekedni a sivatagban. Itt már nyugtázhatjuk is, hogy vagy idősíkokban való ugrálás lesz a magyarázat, vagy klónozás. A második; szóval megint semmi eredeti. Közben meglövik a csaját, akit szerencsére meggyógyít. Persze a nő fél nap múlva már olyan egészséges, mint Schobert Norbi. De jó, oké, ezt fogjuk a jövő orvostudományának ketyeréjire, amivel segített, de Jack törött orra még 2 nap után is vérzik. A sírigtartó szerelmesek meg minden pillanatban mélyromantikáznak. Kurva életszerű mondhatom. És azt még nem is említettem, hogy a megmaradt emberiség vezetője nyilván a KÖTELEZŐ.BÖLCS.ÖREG.NÉGER, azaz Morgan Freeman. És hadd mondjam el mennyire utálom ezt a színészt és nem azért, mert feltétlenül szarul játszik, hanem mert soha nem emlékezetesen és mindig ugyanazt a karaktert hozza. Ráadásul úgy tűnik őt ez egyáltalán nem zavarja. Semmi kreatívat vagy újat nem mutat és valamiért mégis elhiteti velünk Hollywood, hogy Freeman neve  megbízhatóságot adhat egy filmnek. Én ezt nem tudom elnézni neki.

Ennyi elég is a történetből. Elgondolkodni valót nem ad, kisebb, óvatosan kijátszott csattanók még vannak, de semmi olyan, amit még nem láttunk.

A filmnek rengeteg múzsája volt és most nagyon diszkréten fejeztem ki magam (a múzsával is, meg a rengeteggel is). Majmok bolygója, Mátrix, Legenda vagyok, Függetlenség napja és még lehetne sorolni. Néha úgy érzem, hogy szinte már azokat a sci-fiket koppintja, amik még el sem készültek, de hát divatját éli most ez a műfaj és 130 Milliós költségvetésnél meg a véletlenre csak nem bízunk semmit se. Ráadásul a film nem is 3D-s, ami teljesen ledöbbentett, mert a legnagyobb erőssége a látvány, ami teljesen indokolta volna a technikát, pláne hogy a film televolt a trailerbe szánt, nagy ívű jelenetekkel. Legalább a zenéje jó (M83), borzasztóan hangulatos és odaillő, de sajnos húzzák a filmet, mint kanos fiúk a részeglányok agyát a helyi diszkóban. Nagyon túlerőltetik Jack elhagyatottság érzését, szerintem jobban megérte volna feszesre vágni az egészet.

Tom Cruise (Mission Impossible, Világok Harcam Az Utolsó Szamuráj, Különvélemény, Vanília Égbolt, Interjú a Vámpírral, Koktél, Top Gun, Tágra Zárt Szemek, Trópusi Vihar) mára egy brand, aki szerencsétlen annyira megosztó lett a szcientológiás cucca miatt, hogy képesek vagyunk simán utálni. Én sem kedvelem, sőt. De teljesen jól működik ebben a filmben, nem úgy mint a már szinte indokolatlanul szép Olga Kurylenko (Bűnös Miami, Seven Psychopaths, A Quantum Csendje, Hitman), akinek a színészi teljesítménye olyan hiteltelen, mint egy pornófilmben az orgazmus. A vöröshajú feleség Andrea Risenborough (Being Human pilot) annál jobban hozza a szerepét. És ott van Morgan Freeman (A Remény Rabjai, Millió Dolláros Bébi, Hetedik, A Sötét Lovag, Red, Bakancslista), akit én egyáltalán nem kedvelek a kiszámítható mozdulataival és műanyagízű bölcsességeivel együtt.

A rendezést Joseph Koinski (Tron: Örökség) követte el, akinek nagyon kevés filmje van egyelőre, és ahhoz képest ez nem is szar próbálkozás, de több eredetiséget követelek a jövőben, mert bár a CGI-sek megint odatették magukat, de az ugye baromira nem elég.

Tényleg nem gondoltam volna az elején, hogy nem fogom szeretni ezt a filmet és bár heveny gyűlöletet nem keltett bennem, akkor is fizetniük kellene egy szabadszemmel jól látható készpénzösszeget annak érdekében, hogy jókat mondjak róla. Akiknek ez a film megmozgatja az ingerküszöbüket, azokat komolyan irigylem. Bocsi Tom Cruise, de ez megint nem a te napod.

10/4,8

A Búra Alatt - Under the Dome

Van egy kis város, amire ráapplikálódik a semmiből kábé fél másodperc alatt egy bura és nem lehet kijutni. A kormánynak fogalma sincs mit tegyen - milyen meglepő - az emberek megbolondulnak alatta, mi meg várjuk, hogy a kezdeti ötlet után, ami az volt, hogy egy bura körülveszi a várost, na azután történjen valami. Végül történt, és kapott egy misztikus komplexitást az egész, de szinte vért izzadtam, hogy lássak valami említésre méltót az erősen közepes színészi alakítások mellett.

(Ja és nem lehet kiásni magad; mégmielőtt...)

A CBS (CSI, NCIS, Two and a Half Man, How I Met Your Mother, The Big Bang Theory) tehát belevágott ebbe a Stephen King regény adaptációba, amiben maga az író is aktívan részt vesz és állítólag kurvára szereti a sorozatot, amit meglehetősen átírtak. Nincs is ezzel baj, de azok után mindenképpen meglepő, hogy mennyire rühellte a szintén az ő könyvéből készült Kubrick Ragyogását. A rendezők nagyon vegyesek, a legtöbb részt Jack Bender (Lost, Maffiózók, Alias) és Kari Shogland (Borgiák) készítették; a történet írók közt meg ott van Brian K. Vaugh, aki a Lostnál is aktív 'játékos' volt. Ja és bár a burát, helyesen rövid u-val írják, addig a sorozatot hosszú ú-val mutogatják, ugyanis a könyvborítón is így olvasható. AZÉRT, mert érzékeltetni akarták, hogy ez egy nem egy átlagos bUra, hanem egy természetfeletti bÚra. Szóval nem a könyvkiadó balfasz és kapcsolta ki a helyesírás-ellenőrzőt a Wordben, hanem ennek célja volt.

Erről a sorozatról csak egy közepes írást tudok összehozni, mert ennél közepesebb sorozat nincs. Van egy város, Chester's Mill, ahol első látásra minden a megszokott: papok árulnak drogot gyerekeknek, helyi fontoskodó faszkalapok képzelik azt, hogy jobban értenek a vezetéshez, mint a polgármester, meg rendőrök hagynak mocskos kis ügyeket büntetlenül és fiatal szőke lányok szakítanak dugás közben a fiújukkal. Ja és valaki éppen hullát ás el az erdőben. Unalmas kedd délután Amerikában. Aztán megérkezik címszereplőnk, a Búra. Ez a nagy, átlátszó cucc becsapódik, mint egy meteorit és irgalmatlan erővel elszeparálja egymástól a burán kívüli és belüli világokat. Baromi király jelenet, mert ugye ami épp a mezsgyén volt, az könnyedén kettéapplikálódik; ezért kapunk egy békésen legelő félbeszelt tehenet és pár kettékaszabolt ember. A burán belül egyéni időjárás uralkodik és az egyetlen kommunikációs módszer az maradt, ha leírod papírra és felmutatod, hogy mit akarsz mondani. Se áram, se internet, se tumblr, se blogspot: VILÁGKATASZTRÓFAAPOKALIPSZIS! És hogy tovább bonyolítsák a történetet, kiderül, hogy páran épp átutazóban voltak a városban, de benn ragadtak ők is.

Az egyik ilyen átutazó a Barbie (Mike Vogel) nevű szereplő, aki behajtóként dolgozik, azonban az egyik ügyfelével nem sikerült szépen cizellált mondatokban vitáznia és véletlenül megölte. Persze állítja, hogy csak átutazóban van, de ez akkora kamu, mint a bajai szavazat-vásárlós videó. Azonban egy aranyszívű és kigyúrt felsőtestű idegenről van szó, akit a helyi újságíró - a sorozat egyik aktuális jónője, Julia (Rachelle Lefevre) - befogad magához, mert Barbie egy olyan srácnak bizonyul, aki teljesen indokolatlanul elkezdni védelmezni a kisvárost a saját szabályai szerint, mint valami nemeslelkű úriember. Tisztára, mint a Banshee c. sorozat seriffje. Nagyon hasonló a két karakter. A két személy villanásnyi idő alatt egymásba szeret, annak ellenére, hogy kiderül Barbie ölte meg Julia férjét, de mit számít ez ilyen borús időkben. Meg ugye ki tudna ellenállni egy olyan faszinak, aki konkrétan képes levezetni egy szülést, mert szolgált a hadseregben. wtf.

A helyi fiatal és megint csak indokolatlanul szexi serifflányra frissen szakadt rá a pozíció és valószínűleg az egész egyesült államok legbalfaszabb rendőrnője, aki képtelen egy épkézláb intézkedést véghezvinni. Próbál nagyon érzelmes, megértő és okos lenni, de minden mozdulata teljesen logikátlan és ebben az a legidegesítőbb, hogy azért, mert másként nem tudnák tovább vinni a történetet. Én ezen teljesen felháborodtam.

De a legnagyobb problémát a Breaking Bad Hankje, azaz Big Jim (Dean Norris) okozza, mert teljesen át akarja venni az irányítást a város felett és ha valamit nem tud elintézni az aktuális szereplővel, akkor megöli. Igen baszd meg, ennyire sikerült kreatívvá tenni. Mert ugye közben az ember tele van mocskos kis ügyletekkel, meg olyan barátokkal, akik a krízis idején komplett Harcosok Klubját működtettnek elhagyott bányákban. Az igazi keserűen bűnös város ízét próbálják kifőzni, ahol mindenki fosztogat, nőket erőszakol és fegyverrel hadonászik. Mondjuk ezt a részt nem igazán tudom megkérdőjelezni, mert az emberi természet tényleg elég balfasz és úgy amúgy minden egyes katasztrófa filmben ezekkel az alapjellemzőkkel dolgoznak (World War Z). Big Jim annyira berág Barbie-ra is, hogy ráken pár gyilkosságot és hogy magát jó színben tüntesse föl, ezért megígéri a NÉPnek, hogy nyilvánosan kivégzi. Itt megint túlzásba estek, mert annyira durván érzékeltetni akarják az ötvenpluszos férfiak maradiságát, hogy baszod építenek egy meglehetősen korrekt bitófát, amit ráadásul a helyi lemezlovas eszkábál össze, aki ráadásul - ezt muszáj leírnom - a világ legnagyobb Lenny Kravitz hasonmása. De komolyan. Ez lesz itt az egyik cliffhanger, hogy vajon meghal e Barbie, vagy sem. Ha tippelnem kell kurvára nem fog megmurdálni a második évad első részében, mert ilyen nagyságú drámát nem mernek bevállalni. Nagyon sok időt szántak ezekre a csatákra és városbemutatásra, átalakult háborús állapotokra, de van itt egy valóban izgalmas és sokkal fontosabb tényező is.

Mag a Búra. Teljesen világos, hogy ésszerű magyarázatot nem fogunk kapni, tehát a téma egy misztikumra lesz ráépítve, ami kifejezetten jó, csakhogy elfelejtettek vele eleget foglalkozni, vagyis inkább későn. Néha teljesen megfeledkeznek róla, pedig. Van itt egy laposfejű darkos kiscsaj, Norrie (Mackenzie Lintz), aki átutazóban van a leszbikus anyáival, de időközben összegabalyodik egy kamaszszerelem erejéig Joe-val (Colin Ford). Nem sikerült még teljesen megfejtenem, hogy miért alapkellék a tiniszerelem a sorozatokban, de valószínűleg valami olyasmiről lehet szó, hogy az internetes fiataloknak kell valami olyan történet, amivel a koruk miatt azonosulni tudnak és ha a történet maga nem is fogja meg a gazdaságilag mellékes 18-49 közötti korcsoportba nem beleeső korosztályt, akkor is életben tartják a fanatizmusokkal és állandó twitter-tumblr posztokkal a sorozat reklámértékét. Mert a Homelandben is egészen főszerepet kapott Brody lányának kamaszszerelmi élete. Amúgy megmondom őszintén én egészen szeretem ezeket a közjátékokat, aminek több oka is van. Egyrészt az érzelmi világom valahol egy 12 éves szintjén van, másrészt a tinédzsereknek előbb elhiszem és megbocsájtom, hogy két nap alatt egymásba szeretnek, mint az érzelmileg stabil felnőtteknek. A két fiatalnak a Búra megjelenésekor epilepsziás rohamai vannak és azt a titokzatos mondatot ismétlik közben, tudtukon kívül, hogy

"The pink stars are falling in lines."

Továbbá ott van még Joe nővére Angie (Britt Robertson), aki már a húszas éveit nyaldossa a maga kis vehemens, alacsony és csinosszőkelány stílusában. Van neki egy dugó partnere Junior (Alexander Koch), aki amúgy a gonoszkodó Big Jim fia. Junior beteges módon bele van zúgva Angie-be kábé a szalagavatójuk óta és annyira bezakkan, hogy be is zárja a lányt az alagsorba és leláncolja, de valahogy nem elég hihető módon játssza a bolondot. Persze Angie megszabadul tőle, de akkor sem tudnak elválni teljesen, mert nekik kettőjüknek és a másik tinipárosnak fontos szerepe lesz, mert minél több mitikus történés lát napvilágot, annál világosabb, hogy ők valami kiválasztott szerűségek, mint Neo a Mátrixban és együtt kell kibogozniuk a titkokat és megoldaniuk Chester's Mill aktuális kalandjait, ahol a magukat drogbárónak képzelő farmerek kezdenek túlságosan elszaporodni. A végére már egészen jól jön ez a varázslatosság és kezd ténylegesen izgalmas és érdekfeszítő lenni a sorozat. Lesznek benne fordulatok és sikerült újra kíváncsivá tenniük, hogy vajon mi a faszom ez az üvegkalicka és miért pont itt.

A szereplők teljesen felejthetőek. Mike Vogel (Bates Motel, Pan Am, A Texasi Láncfűrészes, Blue Valentine) és Rachelle Lefevre (Alkonyat-filmek) okékák. Natalia Martinez (New York-i Helyszínelők) a Seriff szerepében egy balfasz, vagy csak a szerepe, ezt nem sikerült eldöntenem. Dean Norristól (Breaking Bad, A Család Kicsi Kincse, meg kábé végtelen számú epizódszerep bármiben) sokkal többet és emlékezetesebbet vártam. Alexander Koch (The Ghosts) és Britt Robertson (Sikoly 4) idősebb tinipáros stílusa nem túl meggyőző, de ha Angie szerepének az volt a célja, hogy idegesítsen, akkor ötös. A kamaszok Colin Ford (Odaát) és Mackenzie Lintz (Éhezők viadala) sokkal jobban. Rendes megkedveltem őket.

Ez a 2013-as sorozat egyáltalán nem nagy durranás és baromi egyszerű úgy felhájpolni, hogy Stephen King-sorozat. Mégis simán ajánlom, mert ha a kezdeti döcögősségen átköhögjük magunkat, akkor teljesen ehető, sőt még ízlik is. Fogalmam sincs hogyan csinálták, de ez van. Vagy csak kurvaigényesen van már megint elkészítve ez a sorozat is.

10/6,6

The Shining - Ragyogás (egyperces)

Az 1980-as kultikus horrorfilm nagysága elvitathatatlan. A több, mint két órás játékidő alatt a félelem és reszketés a hálószobámban valós volt, amit nem sötétben játszódó, elfedett jelenetekkel és kapkodó kameramozgással erőszakolt ki a 20. század egyik legnagyobb rendezője belőlem, hanem gondosan, precízen megszerkesztett hosszú képekkel.

A történet teljesen beitta magát már a filmkultúrába. Jack Torrance (Jack Nicholson) elvállal egy téli karbantartói munkát a hatalmas és teljesen üres szállodában, ahova feleségével, Wendy-vel (Shelly Duvall) és kisfiával Danny-vel (Danny Loyd) költözik be. Jack ezalatt igyekszik ideje nagy részét az írásnak szentelni, azaz alkotói munkát végezni egy írógép előtt. Közben szépen lassan megőrül és baltával a kézben elindul lemészárolni a családját. A történet egyszerűsége ne tévessze meg azt, aki még esetleg nem látta ezt az általam intelligens horrorfilmnek címkézett művet, mert a 'vadászat' közben szinte életre kel maga a szálloda is és olyan fikciókat, vagy inkább pszichológia kivetüléseket kapunk egy egy sarkon, amitől elakad az összes lélegzetünk. Mint a fürdőkádban ülő meztelen nő, vagy a halott ikrek kézenfogva. És amíg ezek a dolgok megtölteni igyekeznek a szállodát, csak úgy, mint a képzelt bál, vagy a hatalmas erővel kicsapódó, töménytelen mennyiségű vér a liftnél, addig legalább ugyanilyen arányban kapunk élményt magáról az ürességről. És nem csak azért, mert a gigantikus méretű vendéglátóegység éppen vendégek híján van és teljesen el van zárva a hó miatt a civilizációtól, de épp ennyire üres maga Danny gyermekkora is, vagy Jack tehetsége az íráshoz. A legtöbb, mára ikonikussá vált képnek és jelenetnek borzasztó súlya van. A díszletek rendkívül átgondoltak és precízen olvadnak bele az adott színbe.

A rendező, Stanley Kubrick (Mechanikus Narancs, Lolita, Űrodüsszeia, Tágra Zárt Szemek) mesterműve ez a film, aki mindig is többre tartotta az érzések és a hangulatok kifejtését, mint magát a sci-fi légkör megteremtését. A Ragyogásban a természetfölötti és a pszichológia dolgok közti különbséggel kísérletezett. Irodalmi adaptációiról ismert, amik rendkívül újítónak és eredetinek számítanak mind a mai napig. Rendkívül maximalista volt és jellemző rá a hosszú snittek használata, valamint a tér részletes bemutatása. Az arcokról való közeli is védjegyének számított; gondoljunk csak Jack arcára, pont olyan kiismerhetetlen, mint a Mona Lisa mosolya. Kubrickot életes során 13 Oscarra jelölték, de ebből csupán egyet váltott díjra.

A mű maga az amerikai popkultúrális író, Stephen King (A Búra Alatt, The Dead Zone, Secret Window, Remény Rabjai) regénye alapján készült, aki szívből utálta a filmváltozatot és ennek hangot is adott, de én például ezt vastagon leszarom.

Jack Nicholson (Száll a Kakukk Fészkére, Batman, Lesz ez Még Így Se, A Tégla) egyik legnagyobb és egyben kibaszottul zseniális alakítása. Annyira emlékezetes és tehetséges, hogy hogy hogy beszarás. Ahhoz a jelenethez, amiben baltával veri szét az ajtót és dugja át az arcát, összesen 60 ajtót használtak el. A 6 éves kisfiú, Danny Loyd is irgalmatlan menő. A fiúnak ezenkívül egy filmszerepe volt, de úgy döntött nem neki való ez a szakma. Danny szőnyegen guruló teniszlabda jelenetét összesen 50-szer rögzítették. Shelley Duvallt (Annie Hall, Time Bandits) pedig ezért a szerepért Aranymálnára jelölték, teljesen indokolatlanul.

Ahhoz a jelenethez, amiben a fürdőszoba ablakon igyekszik megszöktetni a fiát és lecsúsztatni a hatalmas havon, na az a kupac valójában ott 900 tonna sót takar.

(A REDRUM meg visszafelé MURDER, ha esetleg valakinek nem esett volna le. Nekem például csak azután miután leírtam.)

A film komolyzenei tracklistjében hallható amúgy Bartók is és a szöveget, amit Jack Nicholsonnak kellet gépelnie a forgatás ideje alatt, az valóban az, amit utána mi magunk is olvashatunk, mert féltek attól, hogy valaki beleköt majd abba, hogy más betűket nyomott le épp.

"All work and no play makes Jack a dull boy."

Aki nem látta nézze meg. Aki látta, nézze meg újra. Akinek nem tetszett, az meg ne szóljon hozzám.

10/8

The Great Gatsby - A Nagy Gatsby - Leonardo Dicaprio indokolatlan-gossip-sarok (csakröviden)

Srácok, csak azért mert azt mondták, attól még nem kell imádni ezt a filmet. Az, hogy a Grétgecbi marketingjére sokat költöttek és szerepel benne Dicaprio, attól még legyen olyan típusú véleményünk is, ami nem ajnározza ezt a minőségi giccsparádét, ahol a szemem szerelembe esett a látvánnyal, a szívem viszont kirepedezett a szárazságtól. De mivel nem akarom teljesen elbaszni senki napját, ezért megragadom az alkalmat és írok kicsit Leonardo Dicaprio-ról olyan bravogirl-magazin szinten, de ha már rajongani kell valakiért, akkor az simán lehet ez a fiú, akinek a nevét akkor hallottuk először, amikor balfasz módjára belefagyott az óceánba, aztán meg azon kaptuk magunkat, hogy minőségi rendezők adják kézről kézre a srácot anélkül, hogy fél másodpercre is csalódnánk benne.

Leonardo Dicaprio nehéz sorsú gyerek volt Hollywoodban; állítólag tényleg egy gettó volt, ahogy éltek. Szülei elváltak, ennek ellenére jó volt a kapcsolata velük. Apja amúgy underground-képregényrajzoló volt és nincs tesója. A középső neve Wilhelm, a Leonardo-t, meg Da Vinci után kapta. Szülei látták benne a tehetséget és már 10 évesen ügynökhöz hordták, akik azt ajánlották neki, hogy változtassa meg a nevét Lenny Williams-re, mert az igazán Amerika kompatibilis. A Szörnyecskék 3-ban debütált. Ja, és az American Psycho c. film Christian Bale által eljátszott szerepét neki szánták eredetileg, csak épp nem tudta úgy összeegyeztetni a munkarendjét, hogy elvállalhassa. Állandóan kurvajó női vannak úgy, mint Gisele Bündchem, Blake Lively, vagy Bar Rafaeli. Egyszer amúgy az egyik kanadai modell csaja fejbebaszta őt elég durván egy törött italosüveggel valami privát partin. A nő két év börtönt kapott miatta. Amúgy azt mondja, hogy csak akkor lenne hajlandó elvenni feleségül egy nőt, ha már legalább 10-20 éve együtt lennének. A mai férfiakról röviden annyi a véleménye, hogy "We don't have the guts that Romeo did."

Obamára szavazott, elmondása szerint soha semmilyen drogot még csak ki sem próbált és erre kibaszott büszke. Hihetetlen, de gratulálunk. Imádja az orosz kultúrát, ezzel együtt Tarkovsky-t. Kedvenc 10 filmje közt szerepel a The Shining, A Taxisofőr és a 8 és 1/2. A legjobb színésznek Jack Nicholsont, Robert De Niro-t és Meryl Streepet tartja. Szenvedélyesen gyűjti a moziplakátokat és a drága órákat. Kedvenc színe a sötétzöld, mert az a természet, a pénz és a mocsár színe is. Baromi nagy környezetvédő. Totálisan a szívügye; nem is hajlandó magángépen utazni, csak menetrend szerinti járatokon. Mondjuk én sem utazok magángéppel soha, de kettőnk közt az a különbség, hogy ő tényleg simán megtehetné.

És hogy mégis mitől egy kellemes jellem az egész srác? Például az ilyen válaszai miatt, amit akkor mondott, amikor arról kérdezték, hogy mely aspektusait rühelli a sztárságnak.

"You kidding? I feel very fortunate. A lot of people would love to be in my position. There are so many people out there who are suffering trillions of times more than I could ever suffer, and would love to be me. I am a lucky little bastard."

Egyszer nyert Aranymálna-díjat, egyszer Golden Globe-ot az Aviátor miatt és még egy Berlini Nemzetközi Filmfesztivál trófea is nyomja a zsebét a Romeo + Juliet végett. Kétszeres Bafta-díjas az Aviátornak és A Téglának hála. Oscarra háromszor jelölték összesen, és a föld lakóinak 90 százalékát gyötrik rémálmok amiatt, hogy hogy az isten picsájába nem kapott még kis aranyszobrot a színészi tehetségéért. Egy kisebb vagyont mernék arra tenni, hogy végül majd a Filmakadémia kioszt neki valami életműoszkárt, vagy hasonlót, mert az inkább a szobrocska szégyene lenne, ha nem simulhatna bele soha Dicaprio kezébe. És ezt tök komolyan így gondolom.

Olyan rendezőkkel dolgozott már együtt, mint Woody Allen, Steven Spielberg, Clint Eastwood, Ridley Scott, James Cameron, Christopher Nolan, Sam Mendes, Danny Boyle, Baz Luhrmann vagy Quentin Tarantino. És a filmek, ahol kiíródott a neve a stáblistán: Django Elszabadul, Eredet, Viharsziget, Hazugságok Hálója, Véres Gyémánt, A Tégla, Aviátor, New York Bandái, A Part, A Vasálarcos, Titanic, Romeo és Júlia, Egy kosaras Naplója stb.

Szóval ő az a srác, aki akkora drámaszínész, hogy nyugodt szívvel szarhatod össze magad tőle és hatalmas respect a minőségi színjátszásért.

A The Great Gatsby filmet is Leo viszi el a hátán. A boldog békeidőkben járunk, ahol szivar szagúak a partik és charlestonra mozognak a testek. Persze el ne higgye senki, hogy a '20-as évek ruhái és díszlete valóban így nézett ki. Mondjuk hol érdekel ez engem, hiszen nem egy dokumentum filmet nézek, hanem egy elképzelést. Az van, hogy Nick Carraway (Tobey Maguire) mesél el nekünk egy történetet arról, amikor megismerte barátját, Jay Gatsby-t (Leonardo Dicaprio), aki hatalmas fényűzésben élt egy kastélyban, ismeretlen múlttal és nagyobb vagyonnal, mint Dagobert bácsi, vagy ahogy a filmben mondják: "richer, than God". Minden este iszonyat partizás volt. Szerintem egy egyszerű pesti kamasz 6 csík kokain után sem érez olyan fergeteg tombolást, mint amiket Gatsby biztosított napról napra a vendégeinek. Mindezt azért, mert 5 évvel ezelőtt Jay Gatsby elszakadt élete szerelmétől Daisy-től (Carey Mulligan), aki egy hótgazdag és boldogtalan házasságban él Tommal (Joel Edgerton). Gatsby meg várja, hogy hátha felbukkan majd egy este a lány. Tom folyamatosan csalja a feleségét az autószerelő feleségével, Myrtle-lel (Isla Fischer). Daisy és Gatsby előbb utóbb újra egymásra találnak, azonban kiderül, hogy a férfi számára nem is az a legfontosabb, hogy visszakapja áhított nőjét, hanem hogy valami módon visszakapja azt az elvesztegetett 5 évet, amit egymás nélkül éltek át. A vége dráma.

Ez a történet röviden, ami baromira nem a szerelemről, hanem egy megszállott férfiről és egy döntésképtelen halvérű picsáról szól. Ha a szerelem valóban ilyen, akkor az elég nagy baj. Nagyon hiányosan vannak bemutatva a karakterek, néhányat a filmben egyáltalán nem értünk, teljesen céltalanok, mint például Jordan Bakert. Valószínűleg F. Scott Fritzgerald a könyvben ezekkel jobban bánt. Azonban Baz Luhram (Moulin Rouge, Romeo + Juliet) ausztrál rendezőnek nem sikerült elég érzelmet ráapplikálnia a vászonra. És nem is feltétlenül azért, mert túl színpadiasak voltak a színészek, azt maga a díszlet követelte meg. Na igen a díszlet; amit napestig tudnék dicsérni. Az valami gyönyörű volt. Olyan az egész látványnak az íze, mint egy gondosan megrajzolt mesekönyvnek. Az egész történet egy nagy visszaemlékezés és minden pontosan ehhez mérten alkalmazkodik. A gravitáció, az autók az utakon, a vágások; minden szabály alárendeli magát a képzelet törvényszerűségének és pillanatról pillanatra ejt minket ámulatba. Ahogy például az autó hajlik a térben a kanyarban. Gatsby-t például akkor halljuk először bemutatkozni, amikor a kaotikus és hetedhétországra szóló buli közepette kint áll az erkélyen a tűzijáték megkezdésének pillanatában, belefordul a kamerába és elegánsan megemeli nekünk a pezsgőspoharat egy jóindulatú mosollyal. Az egész túlzásnak tűnhet, de ezek szándékosan voltak így megkomponálva, mint minden kibaszott mozdulat és cipőfűző és könnycsepp és virágszirom. Olyan sokáig maradt tátva a szám, hogy akár egy patkánycsalád is nyugodtan áttelehetett volna benne; egyszerűen tisztábbak a jelenetek ívei, mint a gyermeki gondolatok és kalandra hívnak. Ott akarsz lenni. Tim Burton vagy Wes Anderson szokta legalább ennyire kihasználni a kamera adta csodát, hogy igazán új világokat teremtsen.

De ezzel nem lehet kihúzni azt a több, mint két órát, amit ez a 2013-as film kínál. Előbb utóbb elkezdi megülni a gyomrom a díszlet, meg a színek, a hozzáadott érték meg még mindig nem itta be magát eléggé. Amúgy a valóságban Marguire és Dicaprio gyerekkori barátok, de ebből sem jön át semmi, pedig a filmben is csak azt kellett volna nyomniuk, amit a valóságban, abszolút nem mélyülnek el a vásznon. Azzal, hogy Jay-Z volt az egyik zenei producer olyan, mintha azt akarták volna nyomatékosítani, hogy Ez.Egy.Tök.Nagyszabasú.Film.Ám.Hahó. Nagyon eklektikusan válogatták össze a muzsikát és hol egy kis jazz, hogy egy kis charleston, de mindenekelőtt modernség. Nekem speciel bejött, mert alapvetően jó és szerethető a tracklist. Olyan nevek pörögnek rajta, mint Will I Am, Beyonce, Kanye West, The XX, Jack White, Florence + the Machine, Lana Del Ray, Nero, Fergie, Gotye és maga Jay-Z többek közt. Persze mióta Tarantino gengszterrappet nyomott a Django-ban , azóta engem már nehéz meglepni.

A színészekről annyit, hogy Leonardo Dicaprio ugye kurvajó, de ennek ma már nincsen hírértéke. Carey Mulligan (Drive, Büszkeség és Balítélet, Tőzsdecápák) szerintem egy irgalmatlan tévedés volt és nem azt akarom megkérdőjelezni, hogy ez a nő tud e játszani, hanem egyszerűen nem volt meg a személyiségében az a szenvedély és őszinte törékenység, amit én megköveteltem volna. Tobey Marguire (Pókember, Félelem és Reszketés Las Vegasban) számomra épp olyan bambafejű és értékelhetetlen, mint Kristen Stewart az Alkonyat filmekből. Isla Fischer (Ünneprontók Ünnepe, Arrested Developement) meg legalább mocsok szexi. Aki nekem Leo után a legjobban bejött az Joel Edgerton (Warrior, Zero Dark Thirty, Star Wars 3).

(Amúgy az, hogy 'Old Sport', összesen ötvenötször hangzik el a filmben. Valaki megszámolta; nem én.)

A Cannes-ban debütált The Great Gatsby szerintem többet akar mondani, mint amennyit bír; de sajnos ehhez a mondanivalóhoz kívánt mélység nincs kiásva. Egyszer jó megnézni, de ha valami eredetibbre vágyunk a méltán elismert rendező, Baz Luhram és Dicaprio párostól, akkor inkább tekerjünk el a tékába és vegyük ki a '96-os Romeo + Julietet.

10/6,2

Suits - Brilliáns Elmék

Szóval van az úgy, hogy az ember Saul Goodmant hívná, ha ügyvédre lenne szüksége egy fiktív valóságban, de a biztonság és a siker kedvéért én lehet inkább Harvey Specterra bíznám a képzeletbeli ügyemet. Meg Mike Ross-ra, a zseni kis nyikhaj segédjére, akiken nullátólhuszonnégyig feszül az öltöny és könnyeden szórakoztatnak engem már három évada.

Egy nem túl érdekes történeten keresztül bemutatják egy ügyvédi iroda mindennapjait, amiknek garantáltan nincs köze a valósághoz, de mit értek én a lovakhoz. Viszont ennyi kibaszottul szép és öntudatos nő még egy Victoria's Secret divatbemutatón sincs.

Rendkívül ízléses és egyből megszerethető, izgalmas pilotot nyomtak a készítők, úgyhogy ha elkap a gépszíj, akkor kurvára leteszed a segged a gép elé és végigdarálod a sorozatot. Az egyetlen nagy átívelő történet a sorozatban az, hogy a Barney Stinson spinoffjára hasonlító Harvey Specter felvesz maga mellé, a véletlennek hála, egy ügyvédbojtárt, vagy mi az istent, aki azonban egy ösztönös zseni, aki fotógrafikus memóriával rendelkezik. A szar a palacsintában azonban az, hogy a srác, Mike Ross, valóban letette a jogi szakvizsgát, azonban nem végezte el az iskolát. Diploma nélkül meg nem gyakorolhatná ezt a praxist ugye. De ezek a 'törvényenkívüli' srácok már csak ilyenek. Nagyjából ez történik az első körben a Pearson és Hardmen névre hallgató ügynökségnél, aminek van egy tekintélyes főnökasszonya Jessica, egy talpraesett jogi asszisztense Rachel, aki nyilván összeszűri azt a bizonyos levet Mike Rossal, csak ki kell várni. Plusz ott van még a vörös titkárnő Donna és a sorozat magasan legkiválóbban megapplikált karaktere, a kicsit konkurenskedő ügyvéd, Louis. A Mad Menre emlékeztető díszletirodában folynak az ügyek, amik megoldásának struktúrája vészesen hasonló akármelyik kórházas/nyomozós/rendőrös sorozathoz, ahol van egy ügy, van egy betegség, amit egy trükkös csavarral a vége előtt ötperccel a legnagyobb izzadságcseppek közepette megoldanak. Természetesen közben a háttérben játszik a magánélet is, meg az egy évadon keresztül futó főszál, ami külön izgalomra ad okod és ami nem az aktuális része végén, hanem az évad vége előtt ötperccel fog elvarródni.

A sorozat főépületének oszlopai maguk a szereplők és nem a briliáns történetek. Ez csak azért meglepő, mert a karakterek nincsenek durván szétdimenzionálva. Szóval az van, hogy sokkal, de sokkal egyszerűbb a szereplők mentén végigszánkózni a sorozaton és ezt most meg is teszem. Kezdem is:

Harvey Specter (színész: Gabriel Macht)

Alapvetően ő a főszereplő, de ez csak a második évadban körvonalazódik jobban, amikor Mike-ot kezdik elhanyagolni. Állandóan öltönyben van, az elegancia nagykövete; azonban ez nem csupán az öltözködésére jellemző, hanem a geciskedésére is. Egy nárcisztikus, önelégült pöcsfej, akit valójában mindenki rohadtul kíván. Megszállott sport és bakelitrajongó. Rendkívül realisztikus és hidegvérű. És van neki egy olyan tulajdonsága, hogy képtelen veszíteni. Alapvetően remekül ki van találva, az összes előítéletünk az ilyen típusú férfiaknál teljesen megalapozott. Jóképű, drága whisky-t iszik és New York bármelyik tűsarkakon mozgó nőjét megkaphatja. Kimutatni az érzelmeit nem hajlandó, mert ő ilyen kőkemény és rideg. No persze mivel mégis csak övé a főszerep így muszáj volt a karakterfejlődés érdekében teljesen kiszámítható szerelmi szálakat belefűzni a sztoriba és éreztetni, hogy a legnagyobb faszkalapok is képesek emberi érzésekre. Természetesen csak és kizárólag olyan nővel, aki tökéletesen fényes hajú és kerekmellű, ráadásul rohadtul okos is. Amúgy nem sokat kapunk szerelmi jelenetekből, egy kisebb smárolásért is hetekig kell könyörögnünk a készítőknek, pedig rengeteg szexuális utalást kapunk és a köldökig kivágott ruhák simán adnának erre okot. Persze, nem kell minden sorozatot csöccsel eladni, de ahol abszolút van létjogosultsága ott ez inkább csak kihagyott ziccer. Ráadásul ennyi 'bullshitezés' és 'son of a bitch-ezés' között nem hiszem, hogy bármilyen szinte rombolná az erkölcsi privátszféránkat pár kificcenő férfisegg és egykét mellbimbó. Fűszerezésnek jó lenne, de ha nem, hát nem.

Alapvetően Harvey a központi szerver, a legérdekesebb kapcsolata neki van mindenkivel. Könnyen definiálhatók és határozottan kidolgozottak. Ott van a titkárnője Donna, akivel még a harmadik évad végére sem teljesen tökéletesen tiszta, hogy vajon mennyire szerelmes ez a barátság, az viszont gyönyörű, ahogy folyamatosan kiállnak egymás mellett. Ráadásul két nagyon öntudatos és önmagában szórakoztató személyiség, akik úgy passzolnak egymáshoz, mint én a saját ágyamhoz egy fáradt munkanap után. (Amúgy a két színész a valóságban is forever-best-friends, ez pedig jól átjön.) A főnökasszony, Jessica előtt ugráló kiskutya szerepet is öröm nézni, aki az egyetlen személy, aki néha helyre tudja parancsolni Harvey-t, de a végére csak megkapja a jutalomcsontot a kinevezése tükrében. Az ő kettejük kapcsolatában nincsen semmi erőltetett erotika, hál istennek, de két hatalommániától átitatott test küzdelme jól mutat a vásznon. Louis-szal, aki azonos beosztásban dolgozik, mint ő állandóan megy a rivalizálás, a 'faszméregetés'. Alapvetően utálják egymást, mert látszólag nem hasonlítanak, de mindeközben borzasztóan tisztelik is a másikat, amit viszont kábé csak akkor hajlandóak kimutatni, ha fegyvert tartunk az anyjuk fejéhez. Azonban pont ettől lesznek valóban meghatóak azok a részek, mert ritkák, mint az őszinte szavak a világ bármelyik parlamentjében.

Mike Rossal meg brillíroznak együtt. A kis ügyvédbojtár segédje ugye, akit akarva akaratlanul is kedvel, mert önmagát látja benne, a szabályokat vastagon leszaró, mégis korrektségre törekvő fiatal mása. Néha természetesen túl terhes számára Mike örökös igazságérzete és így, mint egy jó báty, igyekszik megtanítani neki, hogy a pillanatnyi igazság lazán feláldozható a pénz és a hatalom oltárán. Mike meg épp az ellenkezőjét igyekszik bizonyítani olykor Harvey-nak, így Mike nem lesz akkora pussy a végére, Harvey meg kevésbé lesz dickhead. Ez az ő hatásmechanikájuk. A barátságuk mélyül, egyre többször van szükségük a másikra. És egész egyszerűen jók. Ők a főszereplők és oké. Nem kell túlcifrázni, jól meg vannak írva, jók a jeleneteik, kiváltképpen, amikkel folyamatos filmidézeteket nyomnak akár az Apokalipszis mostból, akár a Star Trekből, vagy a Holt Költők Társaságából. Az egymást baszogató párbeszédek meg tényleg viccesek és bár az adott sztereotípiákra építenek folyamatosan, akkor sem tudom megunni azokat.

"Ross: I spent the night with my grandmother.

Harvey: Is she hot?Ross: What is wrong with you?"

Mike Ross (színész: Patrick J. Adams - Befutó, Sulihuligánok)

Szóval ő az a nyikhaj srác bármelyik szomszédból, aki szeret füvezni, meg azt hangoztatja, hogy élvezi, hogy biciklifutár lehet, mert ő nem hajlandó magát alávetni a bürokratikus rendszerek nyomásának. Meg sorolhatnám tovább a mindenféle woodstocki idézeteket, amik alapvetően kifogások inkább. Főleg egy olyan fiú esetében, akiből tényleg bármi lehetne, mert zseniálisan okos. A szülei meghaltak gyerekkorában és a nagymamája nevelte föl, aki azonban beteg és a kezeléséhez szükséges pénzre Mike úgy próbál szert tenni, hogy mások helyett írja meg a vizsgát, azonban lebukik, kirúgják és soha nem szerzi meg a Amerikában felbecsülhetetlen értékű harvardi diplomát. Ez azért nagyon fontos, mert így rögtön segít katalogizálni a sorozat Mike-ot, mint az aranyszívű betyárgyerek, aki a nagyobb jó érdekben botlott meg a kiváló amerikai állampolgároknak kikövezett úton. A nagymama a sorozat alatt persze megmurdál, ezzel nagy titkot nem árultam el, mert mindig kell valami dráma és ez teljesen kézenfekvő. Én, személy szerint ezt egyáltalán nem bántam, mert borzasztóan idegesített, hogy egy jópofa nagyit próbáltak lenyomni a torkunkon, aki simán káromkodik és lazázik. Utálom, amikor hülyére veszik az időseket. Szerintem kurvára nem ettől lesznek pozitív és szerethető hősök. Valaki igazán elmagyarázhatná már ezt Amerikának. Mike összes üggyel való erkölcsi dilemmáját ezzel az idilli jófiú imázzsal magyarázzák. Azonban ezek egy idő után unalmassá válnak.

Miután Harvey mégis alkalmazza Mike-ot kénytelen lesz gecibbként létezni a világban. A magánélete elég unalmas a kezdetekkor, de utána megtalálja a saját kis gerlepárját az irodában Rachel személyében. Akivel folyamatos 'most-pont-nem-jött-össze-mert-valami-előre-megírt-külső-körülmény-csúfosan-közbelépett' jelenetek egyre-egyre élvezhetetlenebbek. De mivel kell a dráma, így türelmesen várunk, hogy a szerelmük kirügyezzen és olyan kurvajófejek voltak az írók, hogy végül csak megkapjuk premierplánban, ahogy elkapja Ross Rachelt és iszonyatosan megcsinálja a csajt a levéltárban. Erre mondjuk 26 egész részt kellett várnunk, de a végén az XX - Sunset zenéjére történő szexelgetés mindenért kárpótol és olyan békésen és mozdulatlanul ülünk a képernyő előtt, mint egy vak komondor a tavaszi szélben.

A sorozat elején az egyik legégetőbb izgalmi faktort az szolgálja, hogy vajon megtudja e valaha bárki, hogy Mike valójában csaló. Igen. A sorrend: Donna, Jessica, Rachel és most ott tartunk, hogy Louis is. Persze mindig tudtak beletenni egy csavart, ami miatt mégsem rúgták ki a picsába srácot.

Amúgy Mike-ot szeretjük, mert kurvajók Harvey-val, de nem ő lesz a kedvenc karakterünk, max csak akkor, ha nagyon átlagos emberek vagyunk. Bocs.

Életem egyik legkedvencebb jelentéért alapvetően ő a felelős. A harmadik évadban társulnak egy angol céggel és ezzel kétágú kapukat nyitnak az amerika-angol ellentétességeken alapuló poénokra. Az angol eleganciát megvető, mindent lazábban kezelő amerikai fiatalembereket méltatják. Igazságtalan küzdelem ez, de legalább vicces.

Angol faszi áll Harvey irodája előtt. Harvey az irodában. Ross meg segítőkészen odafordul az angolhoz.

"Mike: Uh, can I help you?

Angol: No, no. I'm fine. Just had a mochaccino. Waiting to see Harvey.Mike: He's making you wait?Angol: Oh, I don't actually believe he's aware I'm here.Mike: So, why don't you go in?Angol: Well, his secratary isn't present to announce me. It wouldn't be proper.Mike: What year is it?Angol: Hmmm??ekkor Harvey kiszól.

Harvey: Mike?Mike: Yeah?Harvey: What is going on out there?Mike: Um, it's kind of hard to explain. Have you ever seen Downton Abbey?"

Rachel Zane (színész: Meghan Markle - Förtelmes Főnök)

Mike csaja, aki jogi asszisztensként funkcionál a cégnél. Alapvetően nagyon aranyos, kedves és kibaszott csinos. Mert itt bár baromira hangoztatják, hogy vagy 80 órát dolgoznak hetente és nincs magánéletük, ettől függetlenül mindenki túljól néz ki, sehol egy féltáska a szemek alatt, vagy egy álmos tekintet a liftben. Ráadásul úgy tűnik, hogy New Yorkban minden hosszúcombú és hibátlan alakú, fényeshajú lány ügyvédnek készül. Kicsit idegesítően kislányos a karaktere, de nincs kivetnivalóm a lány ellen.

Donna Paulsen (színész: Sarah Rafferty)

A vöröshajú, okosan dögös (nem tudom pontosan ez mit jelent, de róla ez jut eszembe) irgalmatlanul pörgős jelenteket biztosít. Mindig rá tud replikázni valami okosságot az aktuális történésekre és drámakirálynőnek pont olyan minőségi, mint idegesítő fruskának. Donna mindenkiről mindent tud és Harvey olyan szintű jobbkeze, hogy szinte már a bal is ő. Donna a titkárnők titkárnője, akinek loyalitása és kibogozhatatlan érzelmi viszonya Harvey-val irigylésre méltó. Alapvetően mindenki kedveli a karakterek közül, pedig olykor már túlzóan őszinte. Műmájerkedésre pénzért sem lenne hajlandó. Amikor Rachel először mesél neki arról, hogy végre lefeküdt Mike-kal akkor nagyon komoly fejjel annyit mond:

"Okay, I think we should start with the most important emotional questin."

Majd a két mutatóujja között egyre növekvő távolsággal próbálja jelezni, hogy alapvetően a srác farokméretére kíváncsi. Szerelmi ügyeiből csak a harmadik évben kapunk többet de igény van rá.

Szerintem a lelke mélyén egy kicsit mindenki olyan belűlrőljövően szexi és talpraesett vöröshajú lány akar lenni, mint Donna, aki fél percre sem tagadja meg önmagát.

Jessica Pearson (színész: Gina Torres - Mátrix, Hannibál, Alias, 24)

A független, fekete, modell alkatú nő, a hatalom szőrös tökével a markában, aki még alvás közben is rettentően motivált. Az a vicces, hogy miden negyedik részben találkozunk egy egyazegyben ugyanilyen alapú karakterrel. Mintha valami fekete nők által toborzott titkos feminista mozgalom transzparensei lennének. Na mindegy. Jessicáról röviden ennyit. Nagyon rafkós és a hatalom íze tartja életben. Próbál úgy csinálni, mintha a barátság, vagy az alapvető emberi érzelmek is motiválnák a tetteit, de ez ugye bullshit. Az ő karaktere azért létszükségletű, mert gyakran képez hidat Louis és Harvey között, valamint a folyamatosan Harvey miatt elszabaduló pokol egyetlen kapuőrzője ő. Nehéz őt szeretni, néha még nehezebb megérteni, de nélküle nagyon sok minden szabadon kószálna, aminek nem szabad.

Louis Litt (színész: Rick Hoffman - Nem Ér a Nevem)

A legjobb. Pont. Persze ez valószínűleg annak a rendkívüli színészi játéknak köszönhető, ami kitörölhetetlen és lehengerlő. Egy idegesítő faszkalapot játszik, aki kicsinyes, gusztustalan, metafóramester, flegma, és szerencsére a második évadtól több figyelmet kap, mert ráéreztek, hogy Louis a Suits Barney Stinsonja, abból a szempontból, mint epikus jellem, aki egyszemélyben képes brandé kinőni magát. A kis piti fasságaihoz ragaszkodó és túlzottan büszke, iszonyatosan sznob-szagú, borzasztóan érzékeny balettimádó, aki szabadidejében origami-fesztiválra jár. Annyira durván jó a faszi, hogy teljességgel érthetetlen és felháborító az, hogy nemhogy díjat, de jelölést sem kapott még semmilyen awards-on. Irgalmatlan szórakoztató.

"I always pay my debts. I'm a Lannister."

A főszereplők mellett a sorozat időnként olyan csemegékkel kínált meg minket vendégszereplők szintjén, mint Michelle Fairley, a Stark gyerekek anyja a Trónok Harcából, vagy Adam Goedly (Mad Men, Breaking Bad, Young Doctor's Notebook). A 2011-es Usa Network fikciós ügyvédi irodájában játszódó történetének New York-i vágóképeitől nem szarom össze magam és ez a picit unalmas amerikai irodabútor díszlet is kiábrándító, egyszerűen semmilyen nyomot nem hagy. Sajnos ezen a téren az angol sorozatok mindig sokkal minőségibbek, de legalább a zeneválasztásra gondosan ügyeltek a készítők.

Összesen 16 rendező készített eddig részt. A legtöbbet, 8 darabot Kevin Bray (Vámpírnaplók, Hősök, Döglött Akták), valamint Félix Enríquez Alcalá (Gyilkos Elmék, A Férjem Védelmében), aki 5 részért felelős.

A Suits egy történetileg nem a legdurvábban izgalmas, azonban ettől függetlenül mégis kihagyhatatlan anyag, ha szórakoztatásra vágyunk. A jelenetek ritmikussága és a minőségi színészválasztások, az ízlésesen és kifogástalanul, pont jól átsütött karakterekkel kurvajó kikapcsolódást biztosítanak. De tényleg.

10/7,5

12 Monkeys - 12 Majom (egyperces)

Ebben az 1995-ös klasszikus sci-fi thrillerben Brad Pitt odavágja élete legnagyobb alakítását, Bruce Willisnek összefolyik taknyanyála és Terry Gilliam gyomorforgatóan elgondolkodtató utópiájában lehetünk díszvendégek, ahol a válaszokat nem osztogatják két kézzel, de ez így van jól.

2035-ben járunk, amikorra is már megmurdált 5Milliárd ember a földön, a túlélők pedig valami rettentően nyomasztó földalatti életformákban nyomorognak egy érthetetlen és megemészthetetlen kormányzás árnyékában, ahol gladiátorok módjára tartják ketrecben az embereket. Az alattomos halált nem űrlények, vagy természeti katasztrófák okozták, hanem maga az ember, mert a legnagyobb ellenség mi magunk vagyunk továbbra is. Elszabadítottak egy vírust, ez ilyen alattomos és láthatatlan dolog. Ebből az összetákolt és gyomorforgató ipari szeméttelepre hajazó környezetből küldik vissza egy "önkéntes" időutazás keretében James Cole-t (Bruce Willis). Mindezt avégett, mert képtelenek javítani a jelenlegi helyzeten, így a múltat akarják megváltoztatni, hogy azáltal kerüljék el a katasztrófát. Azonban elsőre nem a megfelelő időbe küldik, ezért James egy elmegyógyintézetbe kerül, ahol megismerkedik egyrészt Jeffrey Goines-szal (Brad Pitt), aki szintén a bolondokházának vendége, illetve összehozza a sors Kathryn Railly-vel, a pszichológus csajjal, akivel valami elképesztően szépen felépített bizalom épül ki, ami szerelembe hajlik át, de nem azzal az idilli romantikával, ami a szóról elsőre beugrik. Egy 12 Majom nevű banda, vagy inkább titkos, alulról szerveződött hadsereg után nyomoznak, mert feltételezhetően miattuk szabadul el a vírus, ami okozza a későbbi apokaliptikus állapotokat a világban.

Annyira csodálatos és részletgazdag képeket és utalásokat kapunk, hogy megkönnyezem. A bürokratikus rendszer hozzánemértőinek vezetése, az önkénteskedésnek nevezett kényszermunkák, a múlt megváltoztatásának kérdése és annak okolása a hibáink miatt, a rendőrség kapkodó és ítélkező hozzáállása, az erőszak tombolása. A csövesek bűze rendesen átüt a vászonról. Az elhagyatott színházban játszódó erőszakos jelenetről egyből eszembe jutott Kubrick klasszikusa, A Mechanikus Narancs közismert jelenete. A 12 Majom moziban játszódó színénél Hitchcock egyik filmjét vetítik, ami nagy hatással volt A kilátóterasz c. rövidfilmhez. A vicces az egészben, hogy ez a rövidfilm inspirálta a rendező elmondása szerint az egész 12 Majmot. Az ilyen művészvilágban végbemenő respektekért én élekhalok.

Gyönyörű nézni, ahogy főhősünk ragaszkodik ahhoz a gennyes világhoz, amit mi már romlottnak látunk, de akkor is van még benne levegő, napfény, zene a rádióból vagy a lehetőség a szerelemre. Ez a hétköznapi dolgokhoz való romantika hihetetlenül megható. Borzasztóan nyomasztó az egész jövőkép, annyira forog a gyomrod tőle, hogy nekem konkrétan aludnom kellett rá egyet, hogy megvárjam, amíg csak a film emléke marad és így biztos lehetek benne, hogy tetszett.

Terry Gilliam (Brazil, Monthy Python, Félelem és Reszketés Las Vegasban, Grimm, Doctor Parnassus és a Képzelet Birodalma) mindig is borzasztóan komplex és erőteljesen vizuális eszközökkel dolgozott. Iszonyatosan tehetséges rajzos volt, de ami valószínűleg a legnagyobb hatással volt munkásságára az az lehetett, amikor Los Angelesben szemtanúja volt, amint az elnöki elleni békés tüntetőket brutálisan megverték a rendőrök és, bár ő csak arra sétált, őt is megcsapkodták. A munkáiban ábrázolt hatalomra és bürokráciára ez vastagon rányomta a bélyeget. Amúgy az is megfigyelhető, hogy a 12 Majomban nem használ nagytotálokat, mindent közelről látunk, nem engedi a megnyugvást az áttekinthetőség áldásával. Ugyanúgy kell szoronganunk a jelenetekben, ahogy a szereplők őrlődnek és hezitálnak a következő lépésük miatt. Az, hogy ezt a filmet annak idején Hollywood engedte, az számomra felér egy csodával; a kellemesebbik fajtából.

A legfontosabbak a szereplők. Bruce Willis borzasztóan nagyot alakít, de aki valami elképesztő és irgalmatlan menő és olyan tehetséges, hogy mind a tíz ujjamat kétszer nyalnám meg utána az Brad Pitt. Nem is kérdés, hogy neki ez volt élete szerepe. Tökéletes, amit csinál, Oscarra is jelölték miatta, de végül "csak" a Golden Globe-ot váltotta be. Kathryn Railly szerepében Madeleine Stowe (Revenge, Az utolsó Mohikán) is megkérdőjelezhetetlen. Amúgy a Syfy állítólag már meg is kezdte idén a tárgyalásokat a sorozatverzióról.

Ez a szürreális és hányingert meg feszültséget keltő film nem véletlenül gyarapítja az alapművek polcát. Nem egy könnyű darab, de komplexitása ellenére a végére mégis letisztult.

Talán meg lehet változtatni a múltat. Talán nem. Én jelenleg is ezen gondolkozok, hogy akkor most mi is lett a vége; mert ilyen ez a film. Kérdéseket vet föl és érzelmeket vált ki. Mert ez egy film dolga; jónapot.

10/7,7