Zero Dark Thirty - A Bin Láden-Hajsza

Amikor a CIA megmenti a világot, azon belül is egy nő. De amióta Carrie Mathison végzi el nekünk ezt a munkát a Homelandben heti rendszerességgel, azóta mást már nem szívesen nézünk, pláne, hogy ekkora szpojlerveszély még sosem fenyegetett, mint a Zero Dark Thirty esetében, hiszen jól tudjuk, hogy Bin-Ládent levadászta Mr Amerikai Egyesült Államok. A film elég érdekes tud lenni és a maga kategóriájában valóban színvonalas. A kérdés csak az, hogy szeretjük e ezt a stílust, a tanulság meg, hogy ne szarozz az USA-val.

A rendezést az a hölgy követte el, aki eléggé otthonosan mozog a fiús témákban. Kathryn Bigelow A Bombák Földjén filmje ugyanis igazi oszkáresőben ázott a maga 6 aranyszobrával 2008-ban. Muszáj összevetni a kettőt, ugyanis A Bin Laden-Hajsza szinte ugyanazt az egyszemélyes főhős által végigvitt elszánt történetvezetést jeleníti meg, csak most épp egy női szereplővel. Nem is sikerült olyan jól, bár az, hogy ez a film egyetlen Oscar-díjat nyert, az inkább annak tudható be, hogy az amerikai hatóságok nem nézték mosolygós arccal, ahogy mozivásznon mutogatják azt a nagyérdeműnek, ahogy különféle kegyetlen kínzásokkal csalogatják szóra a közelkelet fiait. A botrányok ellenére a rendezőnő kiállt a film mellett teljes magabiztossággal. Egy mély, morális, tanulság-filmnek szánta a művet, amiben az Erőnek, mint olyannak, a felhasználását kérdőjelezi meg, értsd: Amerika világ által kikiáltott hatalmát ülteti a mozinézőkből álló esküdtszék elé. Vajon meddig mehetünk el, milyen erkölcsi és stratégia határokat léphetünk át Bin Laden elfogása érdekében, mi, mint nemzet?

Ez az üzenet amúgy mélységesen szimpatikus és politikailag is eléggé korrekt ahhoz, hogy ne rágjon bele megfejtést az agyba, mégis mérvadó témával szolgáljon, a gond azonban csak az, hogy ez a filmben borzasztóan nehezen jön át, amit én annak a számlájára írok, hogy jobban akart korrekt, dokumentista ruhába öltözni és a valóban példaértékű mondanivalót már csak a rendezőnő által tett nyilatkozatokból hámozhattuk ki.

Azonban a javára szóljon, hogy elég kemény tud maradni ezeken a férfias terepeken és igenis van töke a filmjeinek, azonban még mielőtt túlzott seggnyalásba folynék át, mondjuk el, hogy valójában semmi kiemelkedőt nem nyújt. Kétségkívül profi amit művel, de nem korszakalkotó és még kevésbé marad emlékezetes. Pedig tényleg jó a típusa a víznek amiben lubickol, hiszen tudható, hogy így akarja lereagálni azt a világot, amiben élünk; a háborúkat, amiket igazán a győztesek sem nyernek meg soha.

A Zero Dark Thirty eredeti forgatókönyve amúgy egy sikertelen hajszáról szólt volna, de aztán elég erős érvként szolgált az átírásra az, hogy egy 12 évig tartó nyomozás után 2011 májusában, Obama kormányzása alatt elkapták Bin Ladent.

A történet azzal a nagyon hatásos cuccal kezdődik, miszerint a sötét monitorra bejátsszák a kilenctizenegy ominózus telefonbeszélgetéseit, ami már önmagában gyomorforgató és asszem ez, meg a néha néha belengő amcsi zászló nem engedi mégsem teljesen a pártatlanságot be a kapuin, pedig látszólag baromi független. De ami innen nézve terrorizmus, az onnan látva szabadságharc. Legalábbis lenne, de azért mégis csak terrorizmusként van ez felcímkézve, mert hobbiból mégsem ölhetünk embert. Mindezen történeteket egy új-generációs CIA ügynök lélegzetvételein keresztül ismerhetjük meg, aki nem más, mint Maya (Jessica Chastain). Már a kínzásokat kissé zavartan, de magabiztos faszasággal figyelő jelenetekben érezhetjük, hogy egy Clare Danes szerűség szállt le közénk és az egész film alapvetően olyan hangulatában és még inkább témájában, mint egy hosszabb Homeland rész, csak nincs benne kúrás viszkisüveggel a kézben, meg túl sok remegő szájjal való sírás. De Maya-val alapvetően az a baj, hogy túl van misztifikálva, nincs idő arra, hogy kitérjenek egy olyan oldalára a hősnőnek, ami valóságos lehetne. Csak azt az oldalát tudják megmutatni, amelyik egy sztahanovista, elkötelezett, keménykedő, karrierista üzemmód. Sajnos pont emiatt csúszik át az egész abba a tipikus amerikai klisébe, amiben már megszoktunk egy megszállott ügynököt, aki szarva a következményekre és a konvenciókra, dacol a felettesével. Ez egy borzasztóan elcsépelt struktúra, hogy arról már ne is beszéljünk, hogy olyan szakzsargont használnak benne, amit nem csak, hogy nem értek, de már kíváncsi sem vagyok rá. Ezzel érezhetően a dokumentarista jellegre, a realitás ízére akartak utalni, de tényleg olyan fontos ez, teszem fel a kérdést, mint néző. De ez persze kurvaálszent, mert a nézőnek semmi nem jó, ha csomót akar keresni a kákán, akkor talál. De visszatérve a Homelandre, unhatjuk már Carrie Mathisont, de a női CIA ügynökök Versace-ja ő és mellette csak mindenki agyonhasznált karakternek tűnik ebben a szerepben, akkor is, ha szebben van vasalva a nadrágkosztümje.

A film legalább annyira szól Maya-ról, mint a vadászatról. Több évet ölel föl; Pakisztánt, Afganisztánt, Londont, Washington D.C.-t is megjárjuk. Robbantások, merényletek, lángok, fegyverek, terepszínű mintában megbúvó, túlizmos amerikai katonák, szupertitkos hájtek helikopterek és cserébe legalább semmi felesleges nagymonológ. Természetesen próbálják személyessé tenni a barátok elvesztésével, egy majdnem kialakuló szerelmi szállal, de szerencsére, azért ekkora hibába nem sétálnak bele. A nyomozgatós rész után pedig egy hatalmas végjátékot kapunk, ami előtt igenis fejet kell hajtani, akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy mi lesz a végkimenetel. Rettent feszült volt, irgalmatlan valósághűnek hatott és itt éreztem, hogy nem is bánom ezt a majdnem három órás játékidőt. Egyesek szerint egy 'Stahl-féle főzőműsorban is több a feszültség', de én ezzel nem értek egyet. Tény, hogy ez egy akció nélküli akciófilm alapvetően, de bármekkora paradoxonnak is tűnjön, nem olyan kétségbeejtő a helyzet. Hihetetlen, de nem lesz szénsavmentes kóla íze attól, hogy nem lövöldöznek benne egyfolytában, pedig a puskák végig ott vannak a kezekben.

Az viszont tény és való, hogy a filmet gond nélkül viszi végig a hátán Jessica Chastain (Fékezhetetlen, Az Élet Fája). Ez a nő egy rendkívül jó színésznő és a végejelentben kipréselt könnyek csodásan adják vissza azt a megkönnyebbülést, amiben semmi felszabadulás nincsen. Kicsit művi ez az egész oké, de ha hagyod magad, simán megveszed; egész olcsón. Jason Clarke (The Big Gatsby, Fékezhetetlen) nagyon tetszett benne, aki főleg a kínzásokat vezényli és igazából jól formálja meg ezeket az ezerszer látott karaktereket. Nem azért mert irgalmatlan jó faszi, tényleg nem, meg elég bénán kopaszodik is, de rendkívül férfias volt és ezt azért említem meg, mert gyakran gondolják azt a színészek, főleg katonáskodásdi közben, hogy ez olyan lazán eljátszható dolog, de igazából nem. A felettest alakító Kyle Chandler (A Wall-Street Farkasa, Az Argo-Akció) borzasztó sablonosan játssza a szerepet, de legalább nem kell sokáig figyelemmel követni. Megemlíteni is felesleges volt. Ja, de aki a legnagyobb meglepetést bassza oda a monitorra az a mester, az örök, az  isten, James Gandolfini (The Sopranos) aki abban a két percben is lejátszik bárkit bárhonnan.

A cím egyébként azt jelenti katonai nyelvezetben, hogy éjjeli fél egy. Asszem ekkor kezdték meg a támadást, legalábbis ennyi volt az idő, amikor Maya rátekintett az órájára.

A 2012-es Zero Dark Thirty működik; képes ott tartania a nézőt maga előtt és valóban érdekes tud maradni, a nagy jelenet pedig a filmem belül nyugodtan nevezhető kiemelkedőnek. Élveztem miközben néztem, tudtam is, hogy ez egyben egy félig görbe, kicsit mégsem tükör Amerikának, azonban abban is biztos vagyok, hogy a világ ugyanolyan hely lenne, akkor is, ha nem készül el ez a mozi. De, ha már elkészült és bírjuk a vöröhajú lányokat pilótaszemüvegben és kíváncsiak vagyunk hogyan kapták el az USA egyes számú közellenségét, akkor tessék, vegyétek és egyétek.

10/6,3

Submarine

Angol film. Muszáj ezzel kezdeni, mert a második dolog, amit el kell róla mondani, hogy ez egy kamasz-szerelmi sztori és itt már el is kapcsolna a kedves néző, de ez tényleg n-e-m-o-ly-a-n. Ez kedves, vicces, senki nem a helyi focicsapat kapitánya, senkinek nincsen benne szilikonmelle, és közel 's távol egy Virággimnázium sincsen a környéken. Angol helyszínek, hangsúlyos karakterek és a vicc kedvéért bugyuta, de annál igazibb érzelmekkel viszont nagyon is tele van a Submarine fedélzete.

Richard Ayoda rendező első jelentős filmje ez, aki eddig inkább csak dokumentum-filmeket, vagy Artic Monkeys klipeket készített. Visszhangzott is az elismeréstől a mozi és egy Bafta-díj jelölést is kierőszakolt magának. Olyan zseniális húzásai voltak, minthogy minden szereplő kapott magának egy színt a filmben, ami valahol tudat alatt feltűnik a nézőnek, de nem erőlteti túl ezt, viszont nagyon jellegzetesen belénk ég. (a fiú-kék; a lány-piros; az apuka-barna; az anyuka-sárga; Graham-fekete) És jól megfigyelhető, hogy főszereplőnk, minél többet tud meg a szerelméről, annál több piros szín tapasztalható a képeken. Ez mennyire király már!

A film nagyon sajátos és bár az egyik jelző, amit rámondanék, az az hogy valóságos, addig másfelől annyira abszurd, lehetetlen és mesterkélt, hogy eme kettő hozzávalóból, valami egészen hétköznapi és mégis geciritka szerelmi-pörkölt főtt. Talán az érzések, amit kivált az olyan igazi, a családi problémák, a folytonos megfelelés, az idegesítő szülők, a középiskola, ahol ha valami kínos volt, akkor úgy éreztük életünk végéig nem heverjük ki, az első szexezéstől való félelem, és az a rengeteg, rengeteg gondolat, ami ellepte és felemésztette az agyunkat, a napunkat, aminek mindig, minden körülmények között mi voltunk a főszereplői és meg sem fordult a fejünkben, hogy a világ nem a mi problémáink és szerelmeink körül forog.

Oliver Tate (Craig Roberts) is saját életének főszereplője, mi több narrátora. Hevesen, monoton hangulatban, de olyan szemtelen őszinteséggel meséli életét nekünk, annyi felesleges ám annál mulattatóbb fassággal, hogy nem bírjuk nem kedvelni ezt az alapvetően teljesen jelentéktelen fiút, akit az iskolában többnyire észre sem veszünk, vagy inkább azt az erős, szürke középvonalat erősíti, akit könnyen felejtünk. Oliver narrációja vészesen hasonlít Amelie-éhez, szóval a film meglehetős erővel áraszt magából egy Oliver Csodálatos Élete érzést. Gyakran elképzeli a halálát, és elégedetten nyugtázza, hogy biztos kurvára hiányozna mindenkinek. Továbbá pontos megfigyeléseken alapuló tényekkel tudja alátámasztani, hogy mikor szexeltek szülei utoljára, ráadásul rendszeresen ellenőrzi is ezt, de szeret egyedül lenni, kémkedni a szomszéd után és heti rendszerességgel feltúrni anyja cuccait.

Persze nem kérdés, hogy Oliver túloz; egy kicsit máshogy mesél el nekünk dolgokat, mint ahogy azok valójában megtörténtek. És mivel amíg a fülünkkel halljuk Oliver verzióját, addig a képernyőn látjuk a valóságot; ez a kettősség borzasztóan jó humorfaktorként szolgál. Vegyük csak azt a jelenetet, amiben a fiú elmeséli hogyan jött össze a barátnőjével és ennek a zsíroshajú, pattanásos tinédzsernek van pofája azt előadni a nézőnek, hogy egész egyszerűen a puszta tudatával felszedte a számára legszebb lányt az osztályból. Mondja ezt egy olyan fiú, aki meg sem mer nagyon szólalni mások előtt és azért hazakéreti magát az iskolából, mert a 'kicsi szíve darabokban van'. Közben meg az történt, hogy az a bizonyos lány, Jordana Bevan (Yasmin Paige) egész egyszerűen közölte Oliverrel egyik nap, hogy hol és mikor találkoznak, majd lesmárolta, majd később eldöntötte, hogy járnak, anélkül, hogy a folyamat bármelyik részébe Olivernek lett volna bármilyen beleszólása. Hogy Olivernek miért épp a piroskabátos Jordana tetszik meg, arra is megvan a válasz:

"She never speaks about herself. She could be anything"

Igaz, hogy a lánynak kicsit ekcémás a keze és olykor kegyetlen a jelleme, ráadásul nem szereti a romantikus helyeket, ezért Oliver szeméttel beszort gyártelepekre viszi randizni, ahol instagram hangulatú képeken vidámkodnak és égetik le gyufával egymás lábáról a szőrt, vagy köpködnek a folyóba a hídról.

De Oliver filmszerű életének - szerinte filmszerű, nem szerintünk - van egy másik csomópontja is, ez pedig a teljesen életképtelen szülei; a haltudós és depressziós apja (Noah Taylor) és a majdnem-színésznő anyja (Sally Hawkins), aki időközben összeszűri a levet a szomszéd Grahammel. Oliver minden erejével megpróbálja újra összehozni a szüleit, akik közben Oliverért aggódnak, mert ugye végre van barátnője. Az apuka a biztonság kedvéért rögtön össze is dob egy kazettát, aminek az egyik oldalán vidám zenék vannak, de a biztonság kedvéért csinált egy szakítós számokkal teli, szomorú B-oldalt is. De Oliver egész élete ennyire tankkönyvszagú, hisz például előre ír egy levelet arról Jordanának, hogy mennyire jó volt vele elveszteni a szüzességét, bár igazából végül nem is feküdtek le egymással azon az estén. Azért a levelet odaadja, biztos, ami biztos. Annyira abszurdak és édesek ezek a jelenetek, hogy addigra már teljesen megedződsz, mire az anya tárgyilagos hangnemben közli Oliver szemébe, hogy előző este kiverte Grahamnek a farkát a furgonban, de apjával átbeszélték a dolgot és adnak még egy esélyt a házasságuknak.

Direkt mesterkélt képekkel van minden illusztrálva és rettentően pörgősre vannak vágva a jelenetek. Ráadásul iszonyat komikus, hogy a szülők mennyire gyerekesen, a gyermekek pedig mennyire felnőttesen viselkednek;  mondjuk számomra ez erősen a Wes Anderson féle Moonrise Kingdomra hajaz, de nézzük ezt most el a filmnek. De borzasztóan intenzív az egész film, az egyhangú narráció meg nemhogy idegesítő, hanem az egész naivitása valami rettent bájos, de nem olyan kislányosan, hanem pont olyan keserédes, mint maga a kamaszkor volt. Kevés ennyire igazízű film van a tinidzser évekről, amik egyáltalán nem meghatnak, hanem inkább velünk együtt nevetik ki és szeretnek bele egy kicsit az első szerelembe, meg azokba az évekbe, amiken jesszusom tényleg azt hittük, hogy minden múlik.

A '91-es születésű Craig Roberts (Skins, Being Human) és Yasmin Paige annyira életszerű és különc párost vetítenek elénk, hogy nem lehet őket nem imádni, igazán valóságosak. Noah Taylor (Trónok Harca, Charlie És a Csokigyár, Fékezhetetlen, Almost Famous, Egy Hulla, egy Falael és a Többiek) személyes nagy kedvemcem és itt sem csalódtam benne. Baromira illett hozzá karakterben Sally Hawkins (Never Let Me Go, Little Britain). A legabszurdabb, olykor már talán egy picit túljátszott  Paddy Considine (A Bourne-ulimátum, The World's End, Vaskabátok) amúgy szintén jó volt.

Ezt hozta össze 2010-ben Richard Ayode ebben az amerikai-angol koprodukcióban, és mi csak csodálni tudjuk, hogy ha bár néha egy egy mozdulatra elálmosító, de mindenképpen kiemelkedő filmet dobott össze egy vérbeli kamasz-szerelemről, ami emberi fogyasztásra százszor jobban alkalmas, mint amerikai testvérei a témában. Így ég bele kedvesen a szívünkbe a britfilm hangulat legközepén egy bizonyos piros kabát, egy olyan fiú fantáziáján keresztül, ami meglehetősen érdekesen mosódik össze a valósággal, de mi ezt egy kurvanagy szétterült mosollyal az arcunkon élvezzük.

10/7

Babel - Bábel

Nem tudom, hogy van e még egy olyan sokat bizonyított mestere a drámáknak, mint Alejandro González Inárittu, de az biztos, hogy ő kurvára érti a dolgát; és tökéletesen mindegy, hogy Japánban egy fogyatékos kamaszlánynak, Marokkóban egy kecskepásztor fiának, vagy a mexikói határon egy dadának az élete reped e éppen meg és igyekszik kisebb nagyobb sikerrel nem darabjaira hullani. A film megmarkolja a torkunkat és kétségbeesve vergődjük végig magunkat az életszerűségeken.

Alejandro González Inárittu rendező egy trilógia befejezésének szánta ezt a 2006-os művet, ami az egyáltalán nem hollywoodi vágólapra készült Korcs Szerelmeknek és 21 Grammnak a lezárása. Az ugráló, óvatosan egymásba hajoló történetszálak, az idősíkok halovány csúsztatása itt is egy kerek, egész sorsképet fest végül, keserű aranykeretben. Inárittu élete első nagyjátékfilmjét 37 évesen készítette el, addig is DJ-ként, producerként, zeneszerzőként vagy éppen reklámosként dolgozott. Korának meghatározó alakja, rengeteg jelöléssel és egy csomó díjjal, aki olyan emberekkel dolgozik együtt ebben a filmjében is, mint Ribert Pricto operatőr (Túl a Barátságon, Frida, 21 Gramm, Korcs Szerelmek), vagy Gustavo Santaolalla (Túl a Barátságon) zeneszerző, aki a Bábelért kapott egy Oscar- és egy Bafta-díjat is. A film a rohadt sok jelölésen kívül még 2 Cannes-i Filmvesztivál- és 1 Golden Globe-díjat tudhat be magának, plusz az én elismerésemet, mert lazán bekerült a valaha látott legjobb filmek közé nálam, mindazok ellenére, hogy a rendező már újat nem igen mutat tehetségében, továbbra is a jól ismert, mégis kiismerhetetlen struktúrát alkalmazza, ráadásul, ha szigorúak akarnánk lenni, akkor lelhetnénk akár giccset is a műben, de szopjon le, aki itt ezzel foglalkozik. Ennek a filmnek lelke van, őszintesége és valósága. Nagy szavak ezek, de egy Nagy Filmnek lazán kijárnak ezek a jelzők.

Legyen Marokkó; a sziklái, ott is egy apa, annak családjával egy frissenvásárolt Winchester karabéllyal, meg fiaival, akik közül egyik a nővérüket lesi mindig öltözködés közben. Legyen egy megszokott nap egy kultúrában, amihez semmi közünk, amit felfogni is nehezen vagyunk képesek, annyira idegen, de mindegy is, csak legyen egy nap, amikor a fiúk épp a kecskékre vigyáznak és próbálgatják apjuk fegyverét a szabadban. Aztán legyen egy mexikói, nyugdíjas testalkatú asszony (Adriana Barazza), aki épp az USA-ban dajkáskodik két gyerekkel, akiknek a szülei nincsenek otthon. És legyen egy nap, amikor valami közbejön és a dajkát/bébiszittert mégsem engedi el munkaadója Mexikóba a fia esküvőjére, mert mindenképpen vigyáznia kell a gyerekekre. A nő azonban megoldást gyanánt unokaöccsével (Gael García) leutaztatja magát és a két kisgyereket az esküvőre a hétvégére. Aztán legyen Japán. Egy süketnéma kamaszlány (Rinko Kukuchi), aki nehézre pakolt teherként cipeli magán a szüzesség gondját, amivel barátai basztatják, közben pedig realizálódik benne egyre élesebben a kép, hogy milyen szörnyetegnek érzi magát abban a társadalomban, ahol tehetetlenül elüt a normától testi fogyatékossága miatt és már csak halvány hibaként kúszik be a képbe az a tény, hogy az édesanyja nem is olyan régen lőtte fejbe magát a lakásukban és túlgazdag apjával próbálják valami bemocskolódott szeretetben túlélni az életet. De aztán visszamehetünk Marokkóba újra egy turista szemszögből is, ahol egy amerikai pár (Brad Pitt, Cate Blanchett) próbálja házassága sebeit befoltozni egy luxusnyaralással.

Aztán legyen egy pillanata ez életnek, dördüljön el egy lövés és kezdjen el az élet lassított felvételben összeomlani, mint egy kártyavár, majd nyíljon meg a világ valódi arca és nyomja el mindenki személyes sikolyát, aminek a hangja sosem ér el hozzánk.

A kecskepásztor fiai csak épp próbálgatták az újonnan vásárolt fegyvert, amivel a vadállatokat akarták csupán távol tartani, azonban belelőnek a turistabuszba, amin eltalálják a házaspár női tagját, akit kórházba kellene szállítani, azonban a harmadik világban ez nem olyan egyszerűen kivitelezhető mozdulat, ezért egy közeli faluba mennek, ahol egyetlen telefon van és a feleség élete egy felszerelésben erősen hiányt szenvedő orvos, a vakszerencse és valami hit félén múlik. Ráadásul ők a szülei annak a két gyermeknek, akiket az amúgy remekül dolgozó és a gyermekek által nagyon kedvelt dajka elvisz a fia esküvőjére és nem is lenne ezzel probléma, ha nem a mexikói határról beszélnénk, ami a szegény ember vidámparkja, hiszen ott mindig történik valami, ami izgulnivalóért kiált és adrenalint termel. De azt se felejtsük el, hogy a puska, ami az egész kavarodást okozta attól a Japán bizniszmentől származik, aki szabadidejében szeret vadászatokra járni Afrikában és teljes jóindulatból ajándékozta egy ottani marokkói pásztornak. Az apa, aki amúgy a japán kamaszlány édesapja. Az idősíkok, a történetek csúszkálnak, mindegyik helyszín és mindegyik dráma lenyűgöző.

A világ bábeli-zűrzavara kézzelfogható. Mindegy hogy ki, mikor, hol, milyen bőrszínnel, milyen vallással a szívében egy pillanat alatt kettétörhet a pillanata. Mindegyik történetével az ember szívéig döfi a tőrt, meg is forgatja benne, majd nagykegyesen kihúzza, miközben a másik kezével áhítattal tartja az arcunkat. Konkrétan ezt teszi a nézőjével a film. Iszonyatosan felkavaró; a zenei aláfestés, a borzasztó tehetségesen eltalált autentikus zene csak rásegít erre, a képek beleragasztják a nézőt a jelenetbe és valami csoda folytán képes hosszan nézetni egyetlen csupasz, meztelen pillanatot. A meglőtt nő éppen készülő sikolyából belecsúszni a bedrogozott süket lány szemszögéből átélt tokiói diszkó üvöltő és villogó csöndjébe egyszerűen elképesztő. A boldogságok kezdetétől, egy könnyed esküvőtől egy fiait oltalmazó, vesztésre álló apáig mindent megkapunk. A végén csak mi is állunk tehetetlenül, mint a Japán lány egy gyönyörűen fényes város teraszán anyaszült meztelenül, az apja ölelésében, az öngyilkosság kertkapujában, egy feldolgozhatatlan tragédiával a torkukban. Mindenhol az életmaradás, a sivatagban, a lőtt sebben, a kamaszkorban, a tragédiákban. Vajon tényleg Bábelnél lett ennyire kusza a világ és egyáltalán, mikor lettek a szeretetek ennyire félrekódolva, de ami még mindezen konkrét cselekmények fölött még inkább húsba vág, hogy mennyire nem egy nyelvet beszél az a világ, amiben nem a szeretet dominál, hanem a rasszizmus, a bizalmatlanság, ahol a kövér, nyugdíjas turisták legnagyobb problémája egy meglőtt asszony láttán az, hogy nem működik a légkondi; a mexikói határ, ahol a rendőrök szemében minden nem amerikai egy potenciális bűnöző, az USA, ahol minden egyes pisztolydörrenés a tengerentúlról csak és kizárólag egy ellenük irányult terrorcselekmény lehet.

A Bábel egy rettent súlyos, mégis könnyen nézhető, annál nehezebben, mégis természetesen megemészthető mű, aminek nem ártott a 143 perces játékidő. A szereplőknél az amatőrök semmivel, de komolyan hangyafasznyival sem gyengébbek, mint az igazi színészek. Brad Pitt (Benjami Button Különös Élete, Harcosok Kubja, Becstelen Brigantik, World War Z, Trója, 12 Majom, Blöff, Jesse James meggyilkolása, a Tettes a Gyáva Robert Ford) mindig bebizonyítja, hogy mennyire tud brillírozni, aztán persze elvállal valami szar műanyag akcióhősszerepet, hogy a hírnevét fenntartsa, de ilyenkor mindent megbocsájtunk. Ráadásul ő is kurvajó, de mindenki más még jobb nála, például a férjével szenvedélyes csókot váltó meglőtt feleség, akinek párja épp egy edényt tart a kezében, hogy legyen mibe pisilnie Cate Blanchett (Benjami Button Különös Élete, Gyűrűk Ura, Aviátor), vagy a Korcs Szerelmekben is szerepeltetett Adriana Barraza és Gael García. A magát folyamatosan megalázó és kimérhetetlenül depressziós meg nem értett japán, egyenruhás kamaszlányt alakító Rinko Kikuchi (Tűzgyűrű) egészen elképesztő.

Az elején olyan dolgokba akartam belekötni, minthogy túl soknak érzem a jelenetek elején használt remegős kézikamerát, de aztán úgy döntöttem nem írok az ilyen apróságokról. A Bábel egy remekmű számomra. Egy igaz, határozott, jól megszerkesztett dráma/drámák, ahol nem is kell mindenképpen, indokolatlanul megölni valakit, hogy üvöltve sírdogáljak és az én bőrömet is égesse a kétségbeesés; elég ha a film csak leküldi a szereplőit egy keringő erejéig a pokolba, majd nagykegyesen visszaemeli őket a valóságba.

És nem is az élet mocskossága csípi majd a képzeletünket a végén, vagy a tehetetlen düh keze csapkodja az arcunkat, hanem valami csoda folytán az élet törékeny szépségének féltése és csodálata lesz úrrá rajtunk.

10/9

Almost Famous - Majdnem Híres

Egy kamaszfiú kalandján keresztül bemutatni a '70-es évek rock 'n roll életérzését nem lehet. Pedig egy zenekar koncertturnéjának vagyunk a VIP vendégei, de mégis baromi nagy hiteltelenség marad, pedig vannak benne groupie-k, trapéznadrágok, rockzene, füvescigi, turnébusz és bakelitek. Azt azonban, hogy élj a mának és élvezd a pillanatot - ami a kor nagy sajátossága volt - inkább csak mondják, de nem éreztetik.

Cameron Crowe (Elizabethtowv, Vanília Égbolt) rendező szerintem túlzottan szentimentálisra vette a figurát ezzel az életszagúnak szánt, azonban elhatásvadászott filmmel. Pedig a 2000-ben készült mű viszonylag saját élményekből táplálkozik, hiszen épp úgy, mint a főszereplő, a rendező is írt zenei kritikát 15 évesen a híres Rolling Stones magazinnak. Penny Lane szerepét először Kristen Dunstnak szánta, de végül Kate Hudson mellett döntött, ami a filmvilág szerint nem volt hiba, hiszen többek közt hála neki is, a film 2 Bafta-, 2 Golden Globe- és 1 Oscar-díjat vágott zsebre és rohadjak meg nem értem, hogy mire ez a nagy felhajtás, ebben a majd háromórásra nyújtott moziban. Persze annyira nem rossz, kellemes popcorn íze van és tagadhatatlan, hogy ennél sokkal szemétrevalóbb filmek is csípték már a retinámat, csak valószínűleg a közepes színvonalú forgatókönyvnél már csak az zavart jobban, hogy túl voltak játszva a szerepek, meg maga a kor is és azt veszítette el, amit én a legtöbbre becsülök az ilyen témák feldolgzásában, mégpedig az őszinteséget.

De mondom: kedves a sztori, ha kicsit kevesebbet várok, talán még arra is képes lett volna, hogy elvarázsol, de bassza meg, eléggé résen voltam, így esélye sem volt. Van egy kissrác, aki lázadó nővérével (Zooey Deschanel) és merev gondolkodású, vasakaratú anyjával (Frances McDormand) él együtt, mígnem tesója egy kellemes vasárnapi családi balhé közepette lelép San Francisco-ba és 9 éves öccsére hagyja bakelitjeit, azzal az ígérettel, hogy

"One day, you'll be cool!"

William (Patrick Fugit) megkamaszodik időközben, 15 éves immár és szabadidejében egy helyi lapnak írogat lemezkritikákat a szobájában, aminek falát The Who, Led Zeppelein, Deep Purple, David Bowie satöbbi poszterek lepik el. Aztán úgy hozza a szerencse, meg egy kis bájosnak szánt kavarodás a grúpikkal, hogy hősünk bekeveredik a backstage-be, ahol személyes kontaktba kerül a kor éppen feltörekvő zenekarával, a Stillwaterrel (- akik amúgy a valóságban is léteztek ám.) Williamat egészen megkedveli az együttes basszusgitárosa, Russel (Billy Crudup), aki a srácban egy kicsit saját magát látja. Időközben a méltán híres Rolling Stones magazin főszerkesztője telefonon felkeresi Williamat és munkát ajánl neki,  - anélkül, hogy valaha találkozott volna a fiúval és tudná, hogy csupán egy tinédzser korú srácról van szó. Az ajánlat az, hogy kísérje el a Stillwatert országjáró körútja és hozzon össze egy fasza kis interjút velük, amit ha megvalósít, akkor a címlapon verethet. Ez számomra a legrosszabb délutáni műsorsávos B-kategóriás filmek bohóckodós ízét juttatja eszembe, amikor olyan témákra helyezzük az izgalmi faktort, minthogy egy fiatal gyerek hazudik a koráról.

Lényeg a lényeg, Williamet beveszik a buliba és máris indulhat a rock 'n rollal kikövezett osztálykirálydulás a busszal, amelynek az egyik oszlopos tagja a mindenki által ismert főgrúpi, Penny Lane (Kate Hudson). A lány, aki a férfiak fejét eltekeri, akinek a társaságára mindenki szomjazik és aki különös és bensőséges kapcsolatot alakít ki Williammal. A lány amúgy a látszat ellenére egy érző lény, aki kurvára bele van zúgva Russelbe, aki ezt viszonozza is, mindazok ellenére, hogy amúgy van felesége, de ezek a rocksztárok már csak ilyenek. Persze a 15 éves kissrác is baromira belezúg Penny Lane-be, mert az egész film megköveteli, hogy mindenki baszottul legyen odavissza Kate Hudsontól, aki ezért a szerepéért megkapta a Golden Globe-ot és még Oscarra is jelölték. Szerintem azonban rettent túljátssza a szerepet, próbálja előadni az élj mának életérzést, amiben annyi természetesség van, mint egy alumíniumdobozos kokakólában.

A turnébusz megy, a kábítószerekre, a kor jellemzőjére meg valahogy egyáltalán nem vagyunk ráfókuszálva, közben jönnek a balhék, a népszerűséggel nő a feszültség a bandában, és mindezt mi a kulisszák mögül nézhetjük végig. De sajnos nem hat meg. A kisfiú meg valami ellenpólust akar szimbolizálni, anyuka jófiát, akit sem a csöcsök, sem a kokain nem hat meg, csak a színtiszta rajongás a nagyrabecsült zenekara iránt. Nagyon misztikusan akar szólni egy olyan korról, amit szerintem 18-as karika nélkül el sem lehet adni őszintén, nemhogy egy bájos andalgással. Izzadságszagú leginkább, sokszor gyerekes és szinte erőszakkal verné ki belőlünk a romantikát, mint például, amikor Penny Lane a buli utáni tánctéren néz szépszomorkásan a kamerába egy szál rózsával a kezében. Túl óvatosan és rendezetten bántak ezzel a káosszal. A rock and roll véleményem szerint nem ilyen kellene, hogy legyen, de mit értek én a lovakhoz.

A színészek közül egyértelműen kiemelkedik a profizmusával Frances McDormand (Moonrise Kingdom, Égető Bizonyíték) kár, hogy nem szerepelt többet. Billy Crudup (Big Fish, Ízek, imák, szerelmek) hoz egy elvárható, de nem szívetmelengető színvonalat, ellentétben Kate Hudsonnal (Glee, Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt), aki szerintem harmatgyengén játszik, egyáltalán nem győz meg. Annyira szeretném kedvelni ezt a lányt, de nem hagyja. Mintha valaki elhitette volna vele, hogy van neki valami olyan megbabonázó karizmája, mint az anyjának, Goldie Hawnnak, de nagyon átbaszták a szentemet. Amúgy talán nem is volt annyira botrányos, mint ahogy a szavaimból kitűnik, de amikor egyszer azt kellett eljátszania, hogy részeg, azt annyira mesterkélten csinálta, hogy egy idomított hangya is hitelesebb lett volna nála véleményem szerint. A fiatal Patrick Fugit meg édes, kedves is, különösebb problémát nem okozott, hogy ott volt a filmben, de holnapra gond nélkül elfelejtem. A stáblistának persze jót tettek az olyan nevek, mint Zooey Deschanel (New Girl, 500 Nap Nyár), vagy Anna Paquin (True Blood, 25th Hour). A személyes kedvencem pedig a balfaszkodó menedzser szerepébe bújt Noah Taylor (Trónok Harca, Fékzhetetlen, Egy Hulla, egy Falafel és a Többiek). Talán a legnagyobb baj a karakterekkel az volt, hogy borzasztóan kiszámíthatóak voltak és mindent lehet rájuk mondani, csupán azt nem, hogy szét voltak dimenzionálva.

Persze a film már nem mai darab, 2000-ben adták a mozik és frissen valószínűleg jobb íze lehetett, mert elég nagy sikerre tett szert mind a kritikusok, mind a közönség körében. Biztos velem van a baj, de engem leginkább csak untatott, néha persze aranyos volt, majdhogynem elég tökös is egy-egy jelenetben, de alapvetően nem fogom azért nyalni a film picsáját, mert többek szerint jó. A rock and roll az nem egy tánc, ezt már az akciós feliratos-pólókból is kikövetkeztethettük a kétezres évek elején, de amiben még biztosabb vagyok, hogy a rock and roll az nem Ez a film. Sajnos.

10/5

The Tree Of Life - Az Élet Fája

Az Élet Fája című film igazából fogalmam sincs, hogy miről szól. Mindezek ellenére nem volt rossz nézni.

Terrence Malik rendező és író valami egészen szabatosan értelmezi a film adta fogalmat annak ellenére, hogy egy hollywoodi produkcióval állunk szemben, egyáltalán nincsen popcorn íze. Borzasztóan nehéz megragadni az egész film gerincét, mert már csak struktúráját tekintve, az egész olyan laza szerkezetű, mint egy csont nélküli test. A képek mesések, gondoltam elsőre, de a több, mint két órás játékidő alatt már túlzottan eltelítik az agyam és az elején határozottan bele bele áll a giccsbe a téma.

A történet lényegileg ott indul, hogy Jack (Sean Penn), aki egy gazdag-fontos üzletember lehet, vagy fassetudja, lényegtelen is, visszaemlékszik a gyerekkorára. A játékidő nagy részét az ő emlékeiben úszkálva tölthetjük, ahol nem feltétlenül lineáris történetvezetésben lesz részünk; néha pedig fikciókkal is társulnak (üvegkoporsóban fekvő édesanya). Azonban mielőtt még beleesnénk ebbe a szépen stilizált nyúlüregbe, előtte kapunk egy képes elemzést az életről magáról (?). Mindezt bő félórában megfogalmazva, de itt még az is lesz, amire tényleg nem számítasz. Az egész visszaemlékezés indokát az adja, hogy Jack testvére meghalt. Nem tudjuk hol, miért, mikor pontosan, de nem mostanában, a lényeg, hogy ez a tragédia, ami az élet szerves része, fekteti rá arra az útra a filmet, hogy az életről elmélkedjen. Eddig rendben is volna, hogy teszem azt adott egy haláleset évfordulója és ebből kiindulva elmerengünk az együtt eltöltött időn, a miérteken, istenen, a Földön, de ilyet, amit ez a film nyomat, na én olyat még nem basztam.

Sokszor mondják, hogy induljunk a kályhától, mert az alapoktól kezdeni valamit célravezetőbb a megértésben. De itt ezt az ötletet annyira komolyan vették, hogy elkezdenek kalandozni a képekkel. Sivatagok, tengerek mélye, végtelen univerzumok, tűz, víz, levegő, szivárványok az égen, hűvös erdő, sejtosztódás, dinoszauruszok (!). Igen, jól hallod; a fél órás National Geographic-szerű műsorból még a CGI-t sem sajnálták ki, mindezen természeti képek alá pedig operettet és más komoly zenéket vágtak be. Ráadásul rettent hosszúra sikeredett ez a képsorozat, csak tűkön ül a néző és várja, hogy elkezdődjön végre valami, ami történetnek nevezhető és nem környezetismeret órának. Teljesen nonszensz ez a rész és nem azért mert nem szép, vagy nem elég lenyűgöző, csak egyáltalán nem megszokott.

Aztán nagy nehezen vitorlát bont a történet és megérkezünk egy kézzel foghatóbb és tapasztaltabb valóságba, ahol az '50-es évek egy texasi házának lehetünk vendégei. Mr O'Brien (Brad Pitt) és Mrs O'Brien (Jessica Chastain) három fiúkat nevelgetik. A történetük, aminek sem eleje, sem konkrét vége nincsen arra hegyeződik ki, hogy bemutassa a fiaik szemszögéből, hogy milyen mélyen ellentétes pólusú szülök között nevelődtek és melyikük milyen hatással volt rájuk. Egy borzasztó belső harc volt megvívniuk magukban azt, - főleg Jacknek, akiről leginkább szól a film közepe - hogy milyen értékrendszert állítanak fel magukban a kapott minták és tanítások révén. Ez amit mi látunk persze mind a megtapasztalás periódusa és azok hirtelen reflexiói a gyerekek lelkére. Amíg az édesanya egy könnyed, levegős, álomízű életben próbálja körbetáncolni velük az életet mezítláb a pázsiton, addig az apa az élet kegyetlenebb oldalát bemutatva igyekszik tiszteletet követelni magának; amit meg is kap. Természetesen kezdetben ez cseppet sem őszinte, de később ösztönösen mintha mégis kialakulna. Mr O'Brien verekedni tanítja őket, a munka és kitartás fontosságát hangoztatja, azonban látszik rajta, hogy valahol ő is teljesen meg van zuhanva. Egy hatalmas zenebolond, aki egy be nem teljesített zongorista életét éli, mert a művészetet fel kellett annak idején áldozni a kenyérkeresés jobb-reményű oltárán. Kapcsolata az édesanyával sem alakul olajozottan; ellentéteik leginkább a gyereknevelésben ütköznek ki.

Amit most leírtam történet nagyon kézzelfoghatónak és egyszerűen eljátszhatónak tűnhet, de cseppet sem így reagál a vásznon. Minden sokkal könnyedebb, levegősebb, olykor nincs kohézió a jelenetek között. Valamilyen szinten élvezetes nézni ezeket a furán egymásba ívelő képsorokat és történet morzsákat, amik valós emlékekként jelennek meg, de nem érted, hogy hova akar kilyukadni. Pláne, hogy a végén kapsz a már felnőtt Jackkel újra egy jelenetet, amiben a tengerparton egy tömegtalálkozó van, a meg nem öregedett anyjával, apjával, öccsével. Az idősíkok teljes keveredése, egy fiktív térben, ami rettent céltalannak tűnik. Valószínűleg az egész film egy hatalmas válaszkeresés, istenben, istenekben, természetben, hitben, és ki tudja miben. Ami biztos, hogy az élet végét jelentő halált minden korban nehéz értelmezni és feldogozni. Jól mutatja ezt a felhőkarcolók közötti merengés, a modern kor robusztus jelképei között sétálva sem tudunk ésszerű magyarázatot, megnyugvást lelni és változást generálni a legősibb történésekre.

Brad Pitt (Harcosok Klubja, Becstelen Brigantik, World War Z, Blöff, 12 Majom, Trója, Jesse James Meggyilkolása, a Tettes a Gyáva Robert Ford) olyan, mintha állandóan bizonyítani akarnák vele, hogy márpedig ő jó színész. De ez teljesen egyértelmű, azonban emiatt neki adnak olyan szerepeket, mint ez, amiben jól teljesít, nagyon is jól, viszont cseppet sem illik hozzá, rendkívül elüt a karalterétől. Jessica Chastain (Fékezhetetlen, Zero Dark Thirty) pedig bájos, drámai és felemelő, mint mindig. Sean Penn (21 Gramm, Milk) hatásos abban a pár percben, amíg szerepel, de pályáját nem ez a mű fogja meghatározni. A srácok, akik a tizenéves fiúkat játszották kiválóak, tényleg, hihetőek és nem ostoba, bosszantó tizenéves taknyosok.

A 2011-es The Tree Of Life nagyon kaotikus élmény. A kézikamera itt-ott már kezd zavaró lenni, de az egész film nem megszokott dolgokra épít, amit viszont én néha túlzottan is öncélúnak érzek. Történetről aligha beszélhetünk, a kivitelezés meg leginkább igényes. Sajnos nem gondolkoztat el és meghatnia sem sikerül, bár biztos vagyok benne, hogy az erre fogékony nézőknél rettent betalál. Nekem olyan hatású volt az egész, mintha Hollywood elhatározta volna magát hogy művészfilmet készít, amivel nem volna gond, de nem kell. Ez nem az ő asztaluk, mindenki maradjon annál, amihez ért. Ráadásul nagyon nehéz úgy válaszokat találni, hogy a kérdéseket sem értem. Ez persze lehet az én szegénységi bizonyítványom, de vállalom.

10/5,5

This Is England - Ez Itt Anglia - a rasszizmus szerintem...

A gyűlölet, a rasszizmus, a nacionalizmus. Ezekről beszélni kell és aki ezekről filmekben beszél, arra figyelni. Egy 12 éves kissrác nyarát végigkísérni, amikor egy skinhead-bandának hála átitatódik az élete mindhárom említett fogalommal, eléggé odabaszós tud lenni. És erre még rájön az igazi, hamisítatlan UK hangulat és felkavarodik bennem a végére még az is, amiről azt sem tudtam, hogy létezik.

A skinhead szubkultúra bemutatása, főleg arra az időre összpontosítva, amikor épp felszakadt ellentétes pólusaira alapvetően érdekes, de amit Shane Meadows író és rendező kerekített ki ebből a sztoriból az valami lenyűgöző, és még most is fojtogatja a torkom az összes könnyem, mert cseppet sem szájbarágósan, mindenféle alánarrálást nélkülözve, mégis természetesen, kibaszott őszintén mutat be valamit, amiről amúgy sem nagyon szeretünk beszélni és aki mégis, annak pedig annyira felkavaró, hogy lehetetlen higgadtan nyilatkozni arról. Bár a film a '80-as években játszódik, hihetetlen mekkora, sőt talán még nagyobb aktualitást diktál abból a szempontból, hogy mennyire elburjánzott az a fajta gyűlölet az emberekben, amikor egyes csoportok nem a tetteik, cselekedeteik alapján ítélnek meg másokat, hanem azok bőrszíne, származása, nemi identitása vagy vallása miatt színtiszta gyűlöletet éreznek. Mindegyik országban kiválóan ismert és jól elkülöníthető csoportok ezek, akik ez iránt leginkább kamaszkorban kezdenek el érdeklődni. Először talán a hovatartozás érzése késztet arra egyeseket, hogy a skinheadek vagy a punkok közé orientálódjanak. Jól beazonosítható stílusjegyekkel bírnak, amit büszkén vállalnak és az önkifejezés eszközeként használják a betétesbakancsot, a húzentróglit, az állig összegombolt inget és a leborotvált fejet. Nincs ezzel semmi baj, mindenki lázad, az anarchia íze olyan csábító egy középiskolás számára, mint öreganyám vasárnapi rántotthúsának illata; az ember meg kinövi ezt ha nagyobb lesz. Jobb esetben legalábbis.

Viszont vannak azok, akik továbbmennek, politikai szintre emelik az egészet és önmagukat, társaikat egyfajta faji tisztaságnak tekintenek és mindenki mást pedig faji mocsoknak, akiktől meg kell szabadítani a népüket. A lehető legprimitívebb gondolkodásmódnak tartom az ilyet és a lehető leghevesebben ellenzek minden ilyen típusú megnyilatkozást. Nem hiszem, hogy van annál rosszabb dolog a világon, mint a gyűlölet, pláne olyan dolgok miatt, amik teljesen, totálisan, százszázalékig indokolatlanok. Nem hiszem, hogy van bármi, ami ennyire elemien szomorúvá tudna tenni.

És mivel a This Is England is egy ilyen témán alapuló film, így végig ökölbe szorult a gyomrom mialatt néztem a filmet. Voltak már ennek a kategóriának nagyjai, kiváló karakterfejlődésekkel, hol szájbarágós, hol művészkedősebb hangnemben, de megérdemelten kultnak kikiáltott filmekben. Ilyen volt például az Edward Norton féle Amerika História X, vagy a francia La Haine - Gyűlölet című alkotás. Ez a 2006-os, Bafta-díjas mű kategóriájának egyik legnagyobb alakja. A történet, a képek, a színészek, az alapkoncepció, a drámaisága, a kibebaszotkurvajól eltalált zenéje, főleg a zongorabetétes részekkel annyira felkavaró és minőségi, mindenféle megjátszóságot kerülve, hogy erős, akár többszöri  megtekintésre ajánlott.

A történet arról szól, hogy a 12 éves Shaun (Thomas Turgoose) a nemrég véget ért Falkland-szigeteki háborúban elvesztette édesapját és anyjával együtt olyan igazi prolik módjára tengetik életüket. A kisfiú viszont annyira életrevaló lélek, mint Regős Bendegúz az Indul a Bakterházból. A srác az iskolában sem túl népszerű, még az évzárón is sikerül összeverekednie egy fiúval, majd hazafelé menet egy pár kamaszkorú sörözgető punk leszólítja, hogy felvidítsák őt. Igent mond és megkezdődik egy kellemes út abba az irányba, hogy egy csoport tagja legyen. Egy olyan társaság, ahol a bandavezér/punkvezére, Woody (Jospeh Gilgun) a kedves báty szerepét ölti magára és teljesértékű apaképként képes szolgálni a fiúnak. Látjuk, hogy a fiúk lázadó természetűek, mind zenei ízlésükben, öltözködésükben, kopaszra nyírt hajukban, ráadásul dohányoznak, füvezgetnek, isznak, Marten's bakancsot hordanak és önkifejezés, vagy hobbigyanánt elhagyatott házak berendezéseit verik szét, meg smárolgatnak. Ez egy darabig inkább csak tinifilm hatását kelti, igazi tökösködés nélkül. Ezt a punk bandát már csak ezért sem lehet komolyan venni, mert van köztük egy néger srác is, szóval nem az a fajta gyűlöletcsoport ez még, amiről manapság beszélünk.

Egészen addig, amíg meg jelenik a színen a börtönből frissen szabadult Combo (Stephen Graham), akinek visszatérésével a banda két részre oszlik. Megmutatták kicsiben azt, ami később nagyban is végbement ebben a szubkultúrában.  Betoppanása először örömhírnek tűnik, azonban az a jelenet, amikor megjelenik a házibulin és elkezdi szidva mesélni, hogy a niggerek milyen gecik voltak vele a börtönben, majd kifigurázva eljátssza a többieknek, hogy miként bántak vele a színesbőrűek. Az egészben az a legmellbevágóbb, hogy közben ott ül az egyik haverjuk, aki ugye fekete, de senki nem akar beszólni, senki nem mer moccanni, senki nem mondja neki, hogy fogja be a pofáját. Csak Woody-n meg a csaján látjuk, hogy kurvára mellbebassza őket ez az egész és erre a színre rákevertek egy iszonyat zongorajátékot, ami annyira felkavarja az emberben a vihart, hogy lélegzetvisszafojtva mered a monitorra.

Combo olyan elveket és hitet ígér a kisfiúnak, aki gondolkodás nélkül úgy dönt, hogy Combo-val lóg együtt ezentúl és hanyagolja inkább Woody-ék társaságát. Combo még erősebb  apapótlékot szolgál a fiúnak, sokkal erősebb kinézetre is és elveiben is, ami nagyobb lelki biztonságot kínál a fiúnak. Látjuk, hogy ez a fajta elkötelezett faji tisztaság elve már sokkal komolyabban van véve; találkozókra utaznak más skinheadeekkel, zászlót akasztanak ki a szobában, a helyi pakisztáni boltost rabolják ki és fenyegetik meg minden szemrebbenés nélkül.

A legkeményebb az egészben megemészteni azt, ahogyan Combo valóban magáénak vallja azokat az elveket, amelyeket hirdet. Azt érzi, hogy ellopták az országát. Vezető szerepéhez mérten igyekszik vezérként viselkedni, ésszerű érvekkel alátámasztani gondolkodásmódját és megmagyarázni, hogy miért az övé a járható út. Teljesen érthető és logikus, ahogy Shaun reagál mindezekre, hiszen egy meginghatatlan képet festenek neki, egy látszólagos igazságról, meglehetősen higgadtan és határozottan. Persze a végén, amikor a drámát csúcsra járatják, akkor még végignézni is fizikai fájdalmat okoz, ahogy Combo-n elhatalmasodik a színtiszta gyűlölet és tettlegességbe fordul. Megállíthatatlanul kitör belőle és teljesen csupaszon lesz őszinte az egész lénye előttünk is és a kissrác előtt is. Egyszerre leszel kibaszott szomorú és undorodsz, valahogy segítenél, de fogalmad sincs mit kéne tenni, fogalmad sincs, hogyan lehetne valakinek belenyúlni az agyába, vagy kitapogatni a szívét és elmagyarázni neki, hogy amit csinál az nem helyes, mintha egy halottnak könyörögnél, hogy lélegezzen. Olyan súlya lesz mindettől a filmnek, amit talán a legnehezebb cipelni.

És mindehhez még hozzájönnek azzal a gyönyörű angollal beszélő szereplők. A '92-es születésű Thomas Turgoose (Eden Lake) egész egyszerűen lejátszott mindenkit a picsába. Amit az a gyerek művel az felemelő és megrendítő. Stephen Graham (Blöff, Genszterkorzó, New York Bandái) és Joseph Gilgun (Misfits) vagy a kedvenc nőm benne, Vicky McClare (Broadchurch) mind emlékezetesek és határozottan kurvajók.

A zene rendkívül gondosan van kiválogatva. Ráadásul a film után több minisorozat is készült ugyanezzel a címmel, ami tovább boncolja a témát.

Aki az ilyen típusú drámákat szereti, vagy ismerkedne ilyennel, az ne hagyja ki! Talán kicsit tálságosan ki van hegyezve a végjáték a drámára, nem tud elég meglepetésként érni, de jobb szeretem az ilyen alkotásokat, nem is csak filmként tekinteni, hanem az előtt meghajolni amit képvisel és ha azt ráadásul képesek ilyen művészi keretek között bemutatni, akkor én csak minden áldásomat vagyok rá hajlandó adni. Kurvára éljen mindenki neve, aki ebben mutat helyes utat az embereknek anélkül, hogy szájbarágna, inkább csak bemutat, majd magadra hagy, hogy eldöntsd mi a helyes út, mert itt nem maradsz a semmiben lógva.

A lényeg, amit mindig is le akartam írni, hogy a vörösszerint gyűlölködni kurvára nem ér.

10/8,9

Orange is the New Black

A Netflix egyik újoncát konkrétan azért hozták létre, hogy úgy váltsa be az Emmy-díjakat, mint egy irodista az erzsébetutalványát ebédidőben. Női börtön, rengeteg nagyon színes karakterrel, apró flashbackek a külvilágról, főszerepben a Piper Chapman nevű nővel, aki legalább egy jó színfolt ebben a kliséktől hemzsegő és túlrajzolt karakterek legtöbbször cseppet sem vicces és meghatni is képtelen palettáján. Azt hittem végre összehoztak egy jó lányos sorozatot, de engem nem basznak át!

Állagában, illatában nagyon hasonlít a Weeds - nálunk Nancy Ül a Fűben - című sorozathoz, aminek készítője szintén Jenji Kohan volt. A sorozat a Netflix gondozásában készült, ami a House of Cards sikereit tekintve egy biztos faszaság kellett volna, hogy legyen. Bele is adott mindent, amit lehetett, csak hogy pont itt baszta el, mert számomra borzasztóan mesterkélt lett és nem hogy meghatódni nem tudtam, hanem végignézni ezt az egy évadot alig. A Netflix házánál ugye úgy működnek a dolgok, hogy baszottnagy úttörői szeretnének lenni a tévézésnek és ezért legálisan megtekintheted akár egyszerre az egész sorozatot, mert az fel van töltve a videótárukba. A legutóbbi sajnos nem beváltott Emmy-jelölések is ezért voltak rettent fontosak a csatornának, mert úgy hitelesen luxuskurvákká avanzsálódhattak volna a piacon.

Az Orange is the New Blacken annyira szemtelenül érződik, hogy bármi áron díjakat akarnak, hogy nekem attól felfordul a gyomrom. Sajnos másoknak nem nagyon, mert én alapvetően jó kritikákat olvastam róla. A sorozat mondjuk addig rendben is van, amíg lemegy Regina Spektor zenéje, ami borzasztó jól el van találva. Ilyet nem sűrűn csinálok, de mind a 13 rész alatt végighallgattam a főcímet. Ha, a még az első rész előtt berendelt második évadot is végig kellene néznem, akkor vesszekmeg végighallgatnám újra mindannyiszor. Csakhogy nem fogom végignézni.

A sorozat olyan csöcsfaktorral indul, hogy abba még a Trónok Harca is belepirulna. Megismerjük Piper Chapmant (Taylor Schilling), aki boldog menyasszonya a pitebaszó Larry-nek (Jason Biggs), akivel egyik utolsó estéjét tölti együtt, ugyanis a lány börtönbe készül, mivel vagy egy évre elítélték egy több, mint 10 évvel ezelőtti drogpénzes balhé miatt. Hősünk normális, csinos, iskolázott, a társadalmi normáknak illően élő harmincas nő, aki biztosítja számunkra azt az azonosulási pontot, amire a nézőnek szüksége van. A sztorit megízesítik egy olyan vonallal, amely szerint Piper az akkori kedvese, Alex Vause (Laura Prepon) kedvéért szart vastagon egyet a törvény kertjébe. És igen, Alex nő, tehát támad egy kis magyaráznivaló a vőlegénynek egyből, hogy akkor mi is ez a leszbikus múlt és heteróskodó biszex jelen. De a fiatalok eléggé szerelmesek, normális jövőkép van kiplakátolva képzeletük nappalijában és úgy gondolják mindent megoldanak, majd okosban kibírják ezt az egy évet valahogy és mindent megbeszélnek.

Tényleg kedvesek együtt és valóban megható amikor próbálják elviccelni a börtönbe való bevonulást, de közben nagyonis szenvednek. Piper a váróban döbben rá, hogy mire kiszabadul, már legalább három generációval előrébb fog járni az Iphone és kedvenc sorozatairól is lemarad.

"Promise me you're not watching Mad Men without me."

Persze komolyan veszi ő ezt az egészet, nincs elcukiskodva, csak egy hangyafasznyit, de épp ettől lesz olyan keserű és egyből szerethető. Azt lehet, hogy az elején az írásomnak elfelejtettem megemlíteni a nagy kapkodásban, hogy amúgy remekjól indul. A börtönhöz bár túl sok díszletet nem alkalmazhattak, mert nincs létjogosultsága, de attól függetlenül működik. A másik, ami megkapó volt, hogy az első perctől lejön, hogy egy rendkívül határozott vonásokkal bíró történetszálat fogunk kapni.

Egyértelmű volt, hogy az elején a börtönéletbe beilleszkedő és azt kóstolgató nő napi tragédiáit mutatják be és nem is csalódtunk. Ott kezdünk, hogy jópofiskodó bevágódásként kicsit elkezdi cinkelni az ételt; de kurvára rossz lóra tesz, mert pont a könyhafőnök-asszony előtt járatta a csöpp kis száját, szóval megkezdődik az egyes számú szopatáspálya, ami szerint nincs mit ennie. Szerintem az kurva kellemetlen tud lenni és látszik is, hogy baszottul szenved. Ráadásul a pilot elejére kiváló cliffhangerként beküldenek egy olyan zárójelenetet, amiben szépen, illedelmesen ráköszön a börtönben az exe, Alex, aki még nagyobb vihart kavar az amúgy sem paradicsomi hangulatot idéző lelkivilágában. Mivel Chapman meggyőződése, hogy voltnője dobta föl a hatóságoknál, így még arra sem hajlandó, hogy az éhezése közepette elfogadjon tőle ételt. Itt jól megmutatkozik, hogy a kinti életben könnyű szerrel vállalható büszkeségnek itt bent mekkora ára van.

Aztán persze kibékülnek, válságokat élnek meg együtt, egyedül, majd újra összejönnek, szakítanak, szenvedélyeskednek meg mindenfaszom. Hogy jobban megértsük a kapcsolatukat, meg hogy az egyhangú díszletből kitörhessünk kicsit, flashback megoldással élve elmesélik hogyan ismerkedtek meg; kiderül, hogy Chapman egy kis fiatal badass picsa volt, aki azért rendesen élvezte az egész akkori kiszámíthatatlan, rosszalkodós életét. Aztán minden részben kapunk egy kicsit többet, a szakításukból is, hogy Chapman akkor dobta drogdíler barátnőjét, amikor annak meghalt az anyja, meg hogy Alex valójában egy rockstar lánya. A flashbackezést amúgy a többi rabnál is előszeretettel használják. Belőlük is kapunk egy szeletnyi életet, főleg azokról a történetekről, amik lelkileg hegyomlasztóak voltak bennük, illetve a lesittelésük előtti napjaikban is szétnézhetünk.

Mert ugye vannak más szereplők is. Nem kapcsolódik mindenki szervesen Chapmanhez, külön-külön is kiadják történeteiket, de az a körülbelül 10 ember tisztességesen be van mutatva. És van itt minden, mint a bucsuban. Az ukrán, erőltetett akcentusú, maffiáskodó tekintetű konyhafőnök, Red (Kate Mulgrew), meg Crazy Eyes (Uzo Aduba), aki Luna Lovegood a négyzeten és megszállott módjára követi hősnőnket mindenhova és elhatározza, hogy feleségül veszi őt a börtönben. Az egyik nagy kedvencem a rohadtfogú Dogget (Tary Manning), aki egy tanulatlan, Jézusba szerelmes idegbeteg picsa. A legfaszább jelenet is neki jutott, amikor rászólnak, hogy az életnagyságú keresztet nem hagyhatja a kápolnában, ezért a hátára kapja és kicipeli azzal a mozdulatsorral, amivel Jézus maga hurcibálta föl a sajátját a Golgota-hegyre. Ez egy olyan fekethumorral átitatott pillanata volt a sorozatnak, amivel ki kellett volna tölteni a játékidőt, de sajnos csak ritkán sikerült megvalósítani. A másik hasonlóan jól szórakoztató rész az volt, amikor jönnek börtönlátogatásra a romlott életű kamaszlányok, hogy prevenció céljából bemutassák nekik az életet a rácsok mögött. Valamelyik nem kereskedelmi csatornán, talán a Spektrumon van egy ilyen műsör; borzasztóan jól koppintották le az eredeti doku sorozatot, sikerült tisztességgel kikomikálni azt.

A szereplőkkel azonban még nem végeztem. Van még itt transzvesztita fodrász, akinek fia is van, gyerekgyilkos jógatanár, vörösajkú lány, aki feszt az esküvőjét tervezi, miközben vőlegénye még egyszer sem látogatta meg. Öregedő apáca, drogos, de jólelkű leszbikusok, iskolázatlan négerek, akik annyira idegesítően nyomják a kliséket, hogy bealszok unalmamban. És pont ez a baj, hogy nagyon sokfélék akartak lenni, de szinte egyet sem tudnék kiemelni, akibe bele lehet kicsit szeretni. Túlgondolták az összes karaktert. Ez a sorozat legnagyobb hibája, hogy annyira szeretne hétköznapi lenni a maga hőseivel, hogy kifelejtette a legfontosabb hozzávalót: az őszinteséget. Nem tudok meghatódni egyikőjük túljátszott visszaemlékezésén sem, mert olyan éles és beállított szagú a karakterük, hogy annyira egysíkúak, mint egy Szomszédok szereplő. Nem tudott igazán egyikük sorsa sem érdekelni, mert nem is volt megdimenzionálva. És még meg sem említettem azt az újonc őrt, aki az első munkanapján halálos szerelembe esik az egyik félspanyol rabcsajjal, aki viszont és terhes lesz és megtartja a babát. Mindezek tetejében a csaj anyja is épp abban a börtönben van. Plusz a hatalommániás és gonosz igazgató/ügyvédnő.

Aki szintén nagyon sablonos, de legalább tényleg szórakoztató egy darabig az Mendez (Pablo Schreiber), a hím-soviniszta börtönőr, aki egy kis drogért cserébe lazán leszopattatja magát a bajuszával együtt. De a végére az ő karakterét is kiherélték azzal a szerelembe esés történetszállal, aminek annyi keresnivalója a sorozatban, mint Tom Denemnek a Roxofrt-házban.

Ráadásul annyira átlépték a határt ezekkel a karakterekkel, eltúlozták őket és pillanatok alatt lettek önmaguk karikatúrái.

Mivel a kinti világ megformálása nem éppen sikeres, pláne olyan elviselhetetlen mozzanatokkal, mint Piper tesója, akit szinte testi szenvedés nézni annyira érdektelen. Szóval a benti élettel kell valamit kezdeni, de ott meg ugye nem olyan nagy a mozgástér. Valahogy mégsem sikerül éreztetniük a bezártságot, maximum amikor beteszik Pipert a magáncellába, de csak borzasztóan rövid ideig merik bejátszani ezeket a jeleneteket, de mivel nem hagynak rá időt, így nem tud a dráma életre kelni és pofánbaszni.

Volt kötelező haláleset is, de semmi bevállalós, vagy a vőlegénye által adott rádióinterjú, amiben országvilág előtt teregette ki Piper beleegyezése nélkül a szennyest és a pletykákat, mégsem sikerült nagyon szólnia, pedig mindig úgy viselkednek, mintha most majd olyan drámát kapsz, hogy felkötöd magad szomorodban.

A másik hatalmas problémát az okozza, hogy a drámán kívül, a másik rettentően nehéz kategóriában akarnak sziporkázni, a humorban. Az a baj és ezt ki kell mondani, hogy a nők alapvetően nem viccesek. Itt azonban rájuk van építve a sorozat. Nem azt mondom, hogy soha nem röhögtem föl, mert kábé minden huszadik poén valóban jól működik, de ez egy borzasztó átlag. Piper még egészen kedvesen bolond tud lenni olykor, mint például Zooey Deschanel a New Girlben, de azzal a sorozattal is az a baj, hogy egy lány lehet aranyos, meg bolondos, de nem fog lyukat égetni a röhögés az oldalunkon miatta. Nem véletlenül férfi a standuposok 95százaléka. Persze, egyből lehetne erre mondani, hogy Tina Fey (30 Rock), meg Amy Poehler (Városfejlesztési osztály) igenis elég nagy arcok. Persze, nem kell a feminista picsogás, vannak a szakmának női nagyjai is, de nem jellemző, az meg, hogy 20 nő igényes, kiegyensúlyozott humorbombákkal támadja be részről részre a képernyőt az lehetetlen.

Ugyanennyire nem tetszik az sem, hogy bátornak, úttörőnek és liberálisnak akarják beállítani magukat ezekkel a nigger-poénokkal. De nem elég jók benne. Keménykednek, hogy bevállalják, de rettent túljátsszák és abszolút kiszámíthatóak. Ugyanennyire sablonos és hasonló jellemzőkkel bír a leszbikus koncepciók tálalása is.

Ráadásul igazán nem akarok gonoszkodónak, pláne nem beszűkültnek tűnni, de ENYHE túlzásnak érzem, hogy minden szereplőt olyan formában próbálnak tálalni a visszaemlékezős részekkel és a börtönben ért megpróbáltatásaival, mintha az életük áldozatai lennének és nem bűneiké. Mintha csak rosszkor lettek volna rossz helyen, vagy csak jaj, hát csak pont véletlenül hoztam egy rossz döntést, jaj, jaj. Biztos, hogy van akire igaz ez a teória, de azért ne legyen már mindenki ártatlan jótétlélek egy börtönben.

De nem lennék igazságos, hogyha nem mondanám el, hogy a történet végig tart valahova, nagyon pontos az iránya, látszik, hogy nem kapkodva lett összedobva és ez becsülendő. Piper Chapman karaktere fejlődik és nem álságosan egy magasztos környezetbe, hanem megrontja őt a környezet, vagy inkább valami kitör belőle, ami addig is ott volt és egy kis badass picsát csinál belőle, akinek valódi lelkiereje lesz abban a halvány testben.

A legérdekesebb számomra az volt, hogy Piper valójában létezett/létezik valahol a világban, ugyanis a sorozat maga egy Connecticutban 15 hónapig raboskodó nő memoárján alapul, akit Piper Kermannak hívnak.

Kifejezetten szerettem a nem túl ismert főszereplőlányt, Taylor Schilllinget (Az Argo-Akció), aki jól játszik, nagyon rá van szabva a karakter, de sajnos egymaga nem tudja elvinni az egészet a hátán. Leszbi nője Laura Prepon (How I Met Your Mother, Azok a 70-es Évek Show) pedig nagyon jegyezhető, de semmi extra. Jason Biggset (Amerikai Pite-filmek) meg egész egyszerűen fura egy ilyen szerepben látni, de végülis tisztességesen végzi a munkáját. Uzo Abuda, Natasha Lyonne (Amerikai Pite-filmek, Dennis, a Komisz) vagy Taryn Manning (8 Mérföld, Hideghegy, Sons of Anarchy, Drive) meg érdekes karaktereket formálnak meg sikeresen, talán őket lehetne kiemelni. A többieket megemlíteni is kár; legfeljebb azt, hogy Kate Mulgrew (Star Trek) az akcentusos konyhafőnök szerepben mennyire túljátszott. A férfiak közül pedig Pablo Schreiber (Vicky Christina Barcelona, Drót) brillírozik, mondjuk ajándék az ilyen szerep, mint a bajszos őr, nagyon könnyen lehet emlékezeteset alakítani és emberünk igyekszik is.

A rendezésért heten felelősek; a legtöbb részt (ötöt) Michael Tim (Weeds, Vársofejlesztési Osztály) követett el, míg Andrew McCarthy (Gossip Girl, Rúzs és New York) hármat.

Szóval így zűrösködnek, szenvednek meg nyalják ki egymás nemiszervét ebben az Emmy-díj befogadására felépített büntetésvégrehajtási díszletben. De a közmondásos nagyakarásnak nyögés a vége itt tökéletesen megállja a helyét; több őszinteség és kevesebb mindenféle karakter sokkal jobban működhetett volna, mert az igyekezet az látszik, de ez a tinibörtönködés nem tudja lekötni az ember figyelmét. Engem a következő évadok nem hoznak lázba. Az én sorozatos ruhás-szekrényemben nem lett a narancssárga az új fekete.

10/4,7

The Lovely Bones - Komfortos Mennyország

Egy kislány elmeséli nekünk hogyan halt meg. Ja várj, mégsem. Inkább lassított felvételben ugrál a zöld háttér előtt, amire később rábaszták egy óvodás-csoport képzeletvilágának kivetülését egy olcsón vásárolt CGI-stábbal, majd kurvára meghatóak akartak lenni, de a mondanivaló helyett csak azon jár az agyam, hogy ad1: kinek készült ez a film és ad2: minek?

Peter Jackson (A Gyűrűk Ura, King Kong, A Hobbit) rendező neve sok mindenre garancia lehetne, pláne arra, hogy egy fiktív világot szerethetően rápakoljon a vászonra, de mintha a The Lovely Bones forgatására betegszabit vett volna ki. Az ember, aki megbabonázta Tolkien adaptációjával a fél világot, most egy Alice Sebold könyvbe törte bele a bicskáját igencsak erőteljesen.

A 14 éves Susie Salmon (Saorise Ronan) két testvérével együtt boldog él az aktuális lilaakácközben apuval (Mark Wahlberg), meg anyuval (Rachel Weisz) és olyan mustársárga trapéznadrágot hord, amitől kiég a retinám, ha csak rágondolok. Persze van egy kis kamaszszerelem is, mert udvarol neki a suli bárgyúképű fiúja, aki olyan illedelmesen viselkedik, mint én a főnökeimmel fizetés előtt. Az első csókolózós randi is be van már fejlesztve a hétvégére, addig is főszereplőnk vígan űzi hobbiját, ami ugyanaz, mint ma minden második embernek: a fényképezés. Susie narrátori szerepéből az is hamar kiderül, hogy a közelükben élő George Harvey (Stanely Tucci) gyilkolta meg őt, aki szabadidejében babaházakat készít.

Susie egyik nap éppen békésen sétált hazafelé az idilli kukoricaföldön, hogy vacsorára hazaérjen, amikor George Harvey leszólítja, hogy megmutassa neki azt a föld alatti bunkert, amire minden fiatal vágyik. Persze a kislány igent mond és itt jönnek az idilli, álomvilági jelenetek, amikor is konkrét erőszaktevést nem látunk, de Susie-val együtt döbbenünk rá, hogy ő bizony most meghalt. A kislány bekerül egy álomvilág szerű CGI-s giccsparádéba, ami félig igénytelen, fantáziáját tekintve pedig egy agyhalott unikornist idéz.

Erről a határhelyről próbálja meg Suzie feldolgozni, hogy ő már nincs az élők között és próbál üzenni családjának a túlvilágról. Lényeg a lényeg, hogy nem akar még belépni a mennyországba, hanem a CGI végtelenszínű senkiföldjén bassza el az idejét. Sem mi, sem Suzie nem tudjuk pontosan, hogy mi is történik. Aztán rájövünk, hogy valószínűleg segíteni akar  apjának kinyomozni, hogy ki a gyilkosa. A szülők természetesen tönkremennek lányuk elvesztésében, de olyan hiteltelenül, hogy viselkedésük inkább nevetséges. Kötelezően leültetném őket a The Killing című sorozat elé és mutogatnám nekik végig, hogy tessék, így viselkedik egy színész amikor a színben meghal a kölyke. Pár műkönnyel, meg az apa mesterkélt és kiszámítható megszállott nyomozgatásában ki is merül a szülők nyomora. Az anyának konkrétan lehetősége sincs megmutatni, vagy megerősíteni a nézőben a gyászát, mert valami oknál fogva kurvahumorosak és sokrétűek akartak lenni, ezért beemeltek egy félig alkoholista és mindenlében kanál nagymamát (Susan Sarandon) a képbe, aki a humorfaktort igyekszik elősegíteni, aminek annyi keresnivalója sincs a filmben, mint Csányi Sándornak egy secondhand shopban.

De, ami a legzavaróbb a filmben, az az, hogy senkinek nem szól igazán, mégis kényszeresen akartak adni egy darabot belőle mindenkinek. Susie mennyország-állomása egy bölcsödéscsoportot is lenyűgözne, a teljesen indokolatlanul, egy csók kedvéért visszatérést a halálból jelenet kiválóan passzol az Alkonyat-generáció lelkivilágához, viszont a konkrétumokkal meg nem mutatott céltalan pedofil-története, meg nagyon thrilleres, de csak skicceket látunk belőle. Ráadásul annyira összeegyeztethetetlen a kislány álomvilágával, hogy nem tudok meghatódni a film egyik részén sem, mert kisüti az agyam az összeférhetetlen mix. Ráadául a végére betolt karmikusan igazságszolgáltatott halállal és a CGI mezőn kacarászó megerőszakolt kislányokkal. Fúj baszd meg.

A színészválasztás meg borzalmasra sikeredet. Nem azért mert rossz nevűeket válogattak össze, de a parókás és erőlködötten megszállott Mark Walhberg (Az Esemény, Gengszterkorzó, Törtetők) hiteltelen, legalább annyira, mint a nagyon bájos, de ebből most semmit nem kamatoztatható Rachel Weisz (The Fountain, A Múmia-filmek, Egy Fiúról, Ellenség a Kapuknál). Susan Sarandon (Thelma & Louise, Rocky Horror Picture) szerepe egy igazi békategóriás délutáni műsorsávban leadott német komédiasorozattal vetekszik. És hogy azt hogyan képzelték, hogy a Susie testvérét alakító 20 éves Rose McIver majd előad a vásznon egy 12-13 éves lányt a filmben; megemészthetetlen. Stanely Tuccit (Éhezők Viadala, Az Ördög Pradát Visel, Amerika Kapitány) a filmbéli alakítása végett jelölték Bafta-, Golden Globe- és Oscar-díjra is, de annyira blőd az egész film, hogy nekem fel sem tűnt, hogy értékelhetően teljesít. Viszont azt meg kell jegyezni, hogy Saorise Ronan (Vágy és Vezeklés) Susie szerepére telitalálat. A lány hitelesen és könnyeden játszott le mindenkit azzal a bájos fejével és lehetetlenkék szemeivel.

Tényleg nem értem, hogy ebben a 2009-es filmben tulajdonképpen mit vártak a közönségtől. A túlrajzolt díszlet, a klisés szereplők és a történetben maradandót nem mutató film nagyon silányra sikeredett. Kicsit megtévesztő, nehéz elsőre lefikázni, mert látszik, hogy pénz az bizony kurvára volt rá, de nemhogy Peter Jacksontól, egy harmadrangú rendezőtől is többet várnánk. Nálam megbukott a The Lovely Bones.

10/4