The World's End

Öt férfi, egyetlen éjszaka, having fun. A film, amiben még az absztinensek is megtanulnak csapolni, mi meg elkezdjük élvezni, ahogy a nagyon felnőtt férfiemberek visszatérnek a kamaszkorba egyetlen klasszikus kocsmatúrára. Ám a kezdeti aranyminőségű élvezetek után megjelennek a kékvérű robotok és a sci-fi teljesen ellepi a képernyőt, mint paródia, azonban sajnos egy elég gyenge típusa.

Persze ezen az erős váltáson nem kellett volna meglepődni, ha akár egy fél mondatot is elolvasok a filmről. Ugyanis ez Edgar Wright rendező Cornetto-trilógiájának harmadik és egyben lezáró darabja. Az első volt ugye a Haláli Hullák Hajnala, ami a zombifilmeket fikázta minőségien, a második a Vaskabátok volt, ami a békategóriás akciófilmeknek tartott a görbetükröt és akkor megérkeztünk a mostani darabunkhoz, ami az űrlényes, világmegszállós, apokaliptikus filmek szájával mondatja ki azokat a szavak, amiket én is érzek, hogy menjetek már a picsába a sok megsemmisül a Föld, elpusztul az emberiség filmjeitekkel, mert kurvára unom már, hogy minden vasárnap este másse csinálunk, csak kihalunk, meg megszállnak, meg emberi rezervátumukban sínylődünk és nálunk sokkal intelligensebb űrlények, vagy robotok kényszerítenek  minket rabszolgasorsra. És hiányoznak a szokásos mindennapi sorsok, mivel ilyen koncepciókkal a háttérben a szereplőknek egyszerűen nincs más választásuk, mint megmenteni a világot, ezzel meg én elég nehezen azonosulok, mert én ma egyedül a szemetet vittem ki, de nálam az is felér egy világmegváltással.

És mivel Edgar Wright egy gag-mániás rendező, aki akció és paródia film megszállott, így tudjuk jól, hogy fél percig sem kell komolyan venni ezt a fikciót, azonban akármennyire hagynám magam elveszni a jólismert angolhumor erdejében így 2013-ban, egyszerűen nem megy, mert ennek a típusú poénkodásnak pont az a lényege, hogyha akarod sem tudod beemelni a mainstreembe, mert pont az a lényege, hogy képtelen rá. Ha mégis, akkor az már nem az a minőségű humor, amit a kritikusok hajlandóak lennének az egekbe magasztalni.

Pedig olyan jól indult. Az film, az első egyharmada maga volt az édesálom. Majdnem könnybelábadt a lelkem az örömtől, hogy na-végre-egy-jó-film. (Hozzáteszem még egyszer, szikrányi fogalmam sem volt arról, hogy egy szkifire fizettem be magam.) Parádés történettel nyitunk. Bárcsak lehetne úgy mesélni az életben, ahogy ezt képekben elénk vágták. Egyszerűen nem is tudom hogyan éreztessem, hogy mennyire kibaszottul tökéletes volt az első félóra. Ha csak rágondolok a hidegrázza még a meg nem született gyerekeket is. Komolyan.

Egy faszi elkezdni mesélni "a világ legjobb napját" az életében, ami annyira egyszerű és könnyeden átérezhető, hogy egyből meghatódik mindenki. Egy kamaszsrác, aki a középiskola végzős éveiben eldönti a haverokkal, hogy végigcsinálják a kisváros 12 állomásos kocsmatúráját egyetlen nap alatt, aminek az utolsó állomása a The World's End nevű kocsma. Sajnos nem sikerül befejezniük; három hátramarad, de igazából baszott remek volt még így is; drámával, felesekkel, mozgássérültvécében dugással, a kamaszkor igazi ízével és persze kurvasok sörrel. Tudjátok, az a korszaka az életnek. amikor még senki nem vett komolyan semmit, amikor még Teczár Szilárdot sem érdekelte, hogy fizetnek e belépőt a csajok a Dobozba. Boldog békeidők; én mondom. A montázs meg amit kapunk a sztori alá egyszerűen lélegzetelállító. Pörgős, feszes, színes, kitűnően megvágott és amikor a sztoriban kezd elfogyni a levegő, akkor egyszer csak szembetaláljuk magunkat a mesélővel magával, Gary Kinggel (Simon Pegg), aki az anonimalkoholisták csoportfoglalozásának létszámát gyarapítja szerény személyével, és így húsz év távlatában is egyből lerí róla, hogy még mindig abban a bután nagyszerű gyermekkorban él, és kedves, azonban felelőtlen őszinteséggel teszi fel azt a kérdést, hogy mi a francnak kell felnőni és továbblépni, ha egyszer voltak olyan fontos dolgok az életben, mint a barátság.

A négy barátjával már megszakadt a kapcsolata, mivel rajta kívüli mindenki más továbblépett már az Életbe. Mindenki felnőtt; öltöny a testen, feleség a konyhakertben, monogrammos törölköző a fürdőszobában, titkárnő az irodában, lakáshitelkivonat a postaládában. Gary viszont sem ruhatárát, sem autóját nem cserélte le az elmúlt húsz éveben. Viszont, mintha meg akarna gyógyítani egy nem látható sebet, úgy dönt, hogy befejezi azt a bizonyos, számukra kultikus kocsmatúrát és felkeresi régi barátait, hogy együtt valósítsák meg a projektet. A srácok, Andy (Nick Frost), Steven (Paddy Considine), Peter (Eddie Marson), Oliver (Martin Freeman) mind vonakodva, de beleegyeznek. Már a banda összeszedése is hatalmas gag-tenger, borzasztóan nevethető és egyáltalán nem kínos, mégis hétköznapi poénokkal. Visszatérnek hát Newton Havenbe és kezdetét veszi a nagybetűs Kaland. Amíg a barátok nem igazán értik, hogy mit is keresnek itt, addig Larry olyan komolyan veszi magát, mint bármelyik magyar politikus. És mennek, vitáznak, szépen lassan folynak bele az angolpubok adta hangulatba, csapolódik a sör, töltődnek a felesek, vetkőznek a gátlások, részegednek a szereplők. Mindezt egy természetesen működő konfliktushalmazban és egy nosztalgikus hangulattengerben. 

Aztán a negyedik kocsma környékén beköszönt a fasság és egy borzasztóan éles stílusváltás keretein belül egyszer csak azzal találjuk magunkat szemben, hogy kamaszfiúknak álcázott robotokkal verekednek, akik elpusztíthatatlanok és kék a vérük. Persze első ízben azt gondoltam, hogy ez csupán egy reflexió arra, amivel a film témájában így is sokat foglalkozott már: a felnőttség kora, amikor robot módjára beállsz a sorba és pillanatok alatt nem leszel más, csak egy bármikor helyettesíthető bábu, aki a bürokrácia csecsét szopja minden áldott nap. Aztán gondoltam kicsit erős érzékeltetése ez annak, hogy ó, hogy megváltozott a kicsiny város, mióta felnőttünk. De mondom ám legyen, legalább van ok újra az összefogásra, így ugyanis egyből adott a szituáció, hogy meg kell menteniük a várost és ezt ugye csak együtt vihetik véghez és ezzel szimbolikusan is megóvják majd végül lelkükben azt a csapolt és habzó-sör ízű kamaszkort, amikor az ember még nincs hozzászokva az élethez.

De vagy tévedtem és a film kurvára nem akar ilyen édesen sokatmondó lenni, vagy egyszerűen csak képtelen rá, hogy ezt a szerepet vállalja. Ugyanis túl nagy falat volt a rendezőnek ez a kontraszt. Olyasmit kell elképzelni, mint az Alkonyattól Pirkadatig című filmben, csak ott az összes stíluson belül tisztességes és egyenletes színvonalon mozgott a rendező. Itt viszont ez nem jött össze; és nem azért mert nem élvezhetőek az akciójelenetek, amik nagyon gondosan vannak megszerkesztve, meg elég figyelmet kapnak az idegen robotok/UFO-k, de sajnos ezzel el is vész minden más. A poénok elvesznek a nagy kapkodásban és csak azon jár az eszünk, hogy ezek a valamik zombinak bénák, miniterminátoroknak meg borzasztóan gyengék. A történet együtt butult és részegedett le a szereplőkkel. Persze ez csak paródia, ezt tudjuk jól, de nem a legjobb. A klisék túlzott használata nem elég; nagyon pontosan kell őket az élükre állítani, hogy az működjön.

Legalább maga az alapsztori tovább folytatása ötletes, ugyanis a barátok kitalálják, hogy jobb híján az egyetlen megoldás az lehet, ha menekülve és életüket kockáztatva is, de folytatják a szent és sérthetetlen kocsmatúrát, vállalva a teljes lerészegedés és apokalipszis kockázatát. Az mondjuk mindenképpen elismerésre méltó, hogy legalább a viccek nem csapnak át a bugyuta, általam mélyen lenézett szarós-fingós poénokba. De azért kezd az egész egy akkora góc agyfasz lenni, hogy lazán megidézi a nagy klasszikus Hé Haver, Hol a Kocsim című filmet.

Pedig a sok felesleges verekedés és érdektelen sci-fi mellett is megható tud lenni a vége felé, amikor megint felmerül az élet válsága kérdés. Mert elveszteni, pláne önként letenni a kamszkort kurvanagy meló, mert fogalmad sincs, hogy mi jön utána és nem tudom hogyan kell csinálni. Amit meg eddig láttál, az úgysem fog tetszeni. Felelősség, téháem; rémisztő dolgok ezek. Másrészt egyfolytában Alexander Dumas Három Testőr című könyvére hallhatunk utalásokat, ami a férfibarátságok alaptkódexe, ugye. Pláne a képek, amikben együtt vonulnak végig a városon, az még a Kutyaszorítóbanos srácok utcai sétáit is megszégyeníti.

És ami a legnagyobb bombát robbantja a filmben, azok a színészek, aki már eléggé összeszoktak akár egymással, akár a rendezővel. De amit Simon Pegg (Haláli Hullák Hajnala, Star Trek, Mission Impossible, Grindhouse, Vaskabátok) művel az embertelenül menő. A többiek meg tisztességgel ballagnak mögötte: Nick Frost (Haláli Hullák Hajnala, Grindhouse, Vaskabátok), Paddy Considine (Vaskabátok, A Bourne-Ultimátum), Eddie Marson (Ray Donovan, Sherlock Holmes, Hancock, 21 Gramm, Hófehér és a Vadász), Martin Freeman (Sherlock (Dr Watsonja), A Hobbot, Vaskabátok, Igazából szerelem). Úgy össze vannak érve a srácok, mint a gyümölcs a cefrében, látszik, hogy profin kitalálták magukat a szerepre. Ráadásként meg olyan mellékszereplők parádéznak a színen, mint Pierce Brosnan (James Bond-filmek), vagy David Bradley (Broadchurch, Trónok Harca, Harry Potter-filmek, Doctor Who, Sweeney Todd).

Aki a rendező rajongója, annak kötelező darab, a The World's End, mert biztos hozzászokott a paródiaszerkesztő rendező karakteréhez, de sajnos így önmagában elég nehéz élvezni. Ami kétségkívül értékelhető benne, az a kicsit elhasznált poénok igencsak kompatibilis színésztehetségekkel előadott nevettetése. Másrészt nem győzöm ismételni magam: az eleje zseniális, de aztán olyan világvégi unalom jön rám, amit csak 12 csapolt sör oldhatna meg. De mivel alkoholt nem lehet letölteni a filmek mellé így eléggé csalódott voltam.

10/6,4

Big Fish - Nagy Hal

Tim Burton már 2004-ben is csak meseízű filmekkel kínálta a kedvesközönséget és tette mindezt valóban kurvanagy hozzáértéssel úgy, hogy közben Danielle Wallace regénye alapján részesei lehetünk egy haldokló apa-fiú kapcsolat tisztességes búcsújának, miközben emlékekkel kikövezett kalandokon keresztül egyszerre nyeljük a realitás szükséges és keserű ízű könnyeit pillanatokra, de inkább hagyjuk, hogy a naiv és színes fikciók ellepjék az agyunk gyomrát.

Az idősödő Ed Bloomot (Albert Finney) százszor hallott csillámporos szélű és szivárványszínű öblös hangon előadott történeteit már mindenki ismeri. Minden sztori magától kel életre és egészestés mítoszokat varázsol a képzeletek üres birodalmaiba. Boszorkányok, óriások, cirkuszigazgatók, elsőlátásra szerelmek, háborúban éneklő kínai sziámiikrek, puhapázsitú boldog városka és mindenmás, amiknek nem is szabadna megtörténnie, mert olyan cukrossá teszik az életet, hogy mégcsak elképzelni is fáj, hogyan lehet ennyi édes dolgot egyszerre lenyelni és megemészteni.

Az egyetlen ember, aki kimondottan kurvára nem értékeli ezeket a történeteket az Ed fia, Will (Billy Crudup). Olyan kibaszottul elege van már apja agymenéseiből, aki minden egyszerűen feltett kérdésre egy gyermeki szíveket melengető anekdotával akar válaszolni, hogy egyszerűen megszakítja vele a kapcsolatot esküvője napján. Will továbblép, a valóságban akar élni feleségével, Josephinnel (Marion Cotillard), akivel épp várják az első pulyájukat. Aztán jön egy telefon Will anyjától, Sandrától (Jessica Lange), hogy Ed eléggé haldoklik. Will családjával együtt visszautazik apjához, de nem is feltétlenül megemészthetetlen lelkiismeretfurdalásból, hanem mert inkább ő akar adni még egy esélyt az apjának arra, hogy tisztázza magát, hogy mossa le a mesék bűnét magáról és beszéljen a valóságról. Arról a valóságról, ami olyan mélyen leledzik ezek mögött a történetek mögött, mint a Mariana-árok.

De Ed baromi makacs, nem adja magát; nincs miért. A legújabb friss közönsége menye, Josephine lesz, akinek mesélve mi is megismerhetjük a történeteket, amiktől fiát már a rosszullét kerülgeti. Visszaemlékezéseiben láthatjuk a fiatal Ed Bloomot (Ewan McGregor), aki nem vécékbe zuhan bele, mint a Trainspottingban, hanem Alice nyúlüregének belépőkártyáját lopta el és kalandozott egy kicsit csodaországban. Az egyetlen 'gond' ezzel a hihetetlen varázslatos világgal, amikben bemutatja magát, hogy a díszlete annyira valódi, hogy egy pillanatra átcikázik az agyon akarva-akaratlanul, hogy amúgy miért ne lehetne igaz. Hiszen a szerelem, a háború, a cirkuszok, a banyásra megöregedett szomszédnénik (Helena Bonham Carter), a kellemes kisvárosok mindmind léteznek. Jó, lehet, hogy tényleg nem áll meg az idő amikor szerelembe esel és senki nem vágja egyszerre, ugyanarra a ritmusra a füvet a kertvárosban és az üvegszemekbe sincsen belevésve az emberek halála, de olyan nehéz haragudni ezek miatt a történetek miatt, amíg színültig vannak kedvességgel, szeretettel, kitartással és az életben való hittel. Nem is a történeteit irigyeljük Ed Bloomnak, hanem a hozzáállását; olyan jó lenne, ha a mindennapi keserűség megfeszülne végleg az arcunkon, hogy darabokra törve lehulljon rólunk.

De aztán kezded megérteni Willt is. Mert az anyja csak ott áll és mosolyog némán, megfejthetetlenül. Kicsit összetört és már gyászol, de látod, hogy csodákat ígérő történetekkel karolja át a férje és nem mer összeroppanni, csak minden titkot elhallgatva, vagy talán nem is sejtve áll mellette. Will meg csak tudni akarja ki ez az ember, ki nevelte fel, már amennyire ott volt, hiszen a máz mögött volt egy olyan élet is, ami valóban megtörtént és abban néha túl sokáig maradt távol az apa, akinek talán szeretője volt, talán önmagával volt leginkább elfoglalva, viszont erről már nem szól a fáma, mert az ilyen életeknek az ízét már nem nyeli szívesen az ember, főleg ha saját hibáiról van szó. Teljesen elfogadható, hogy Will válaszokat akar, mert nem gyerek már, nem marad kussban. Felnőtt és kérdései lettek mindenről, ami nem a mese része.

Aztán anélkül, hogy hibáztatnánk bármelyiküket is felmerül bennünk is a kérdés, vajon kell a valóság egyáltalán? Vagy ki lehet szelni mindig a legjobb szeletet a tortából?

Egyszerűen muszáj a valóság; mert elfogynak a csodák, elfogy az élet, ott van a halál, ott lesz a temetés a film végén is, de még épp időben, pont a mesebeli utolsópillanatban megérkezik a föloldozás, a megvilágosodás, ami pont akkor érkezett, amikor kellett. És még mindig megtelik könnyes mosollyal a torkom, ha az utolsó jelenetekre gondolok. Pedig nyálas volt basszakutya, nagyon gejl ízű és szanaszétédesített, de nem érdekelt, habzsoltam, akkor is ha tudtam, hogy elrontom vele a gyomrom.

Pedig gyerekként kezel minket Tim Burton is végig a filmben, a tőle jól megszokott színek, a precíz, szimmetrikus és túldíszített beállítások, a hibátlanul összeválogatott díszletben - Wes Andersen képes még ilyen környezetek megálmodására. Tim Burton cirkuszában elveszítjük a kijáratot, az időérzékünket, és gondtalan gyerekként tartjuk a képzelt vattacukrot a szánkelé, hogy halljunk minden történetet és lássunk minden legendát. És a végén, ahogy Burton még odavág egyet a temetés résztvevőinek felvonultatásával, hogy tessék, a mesék talán tényleg igazak, vagyis persze, hogy nem, de akár azok is lehetnek. Csodás.

Tim Burton (Ollókezű Edward, Ed Wood, A Halott Menyasszony, Alice Csodaországban, Éjsötét Árnyak, Charlie és a Csokigyár, Sweeney Todd, Az Álmosvölgy Legendája, Pee Wee Nagy Kalandja) nem mutatott most olyan feketehumort és komorabb színezetet, mint azt tőle megszokhattuk. Hiányolták is ezt a kritikusok, de a kézjegye megkérdőjelezhetetlen továbbra is, ha filmmesék gyártásáról van szó. Felesége, Helena Bonham Carter (Harry Potter-filmek, Fight Club, kábé az összes létező Tim Burton-film) természetesen szerepel a filmben. Egyrészt rossz gyerekekkel táplálkozó boszorkány és EdBloom másik élete nője, aki olyan könnyed tud lenni határozott és összetéveszthetetlen vonásaival, hogy azt nem lehet nem szeretni. A személyes kedvencemnek Jessica Lange-nak (American Horror Story) sajnos nem jutott ekkora szerepe, de a kádas jelenet mindenért kárpótol. Billy Crudup (Majdnem híres, Watchmen) és Marion Cotillard (A Sötét Lovag, Eredet, Piaf) jó páros és ennyi. Azt viszont nehéz lenne eldönteni, hogy melyikük volt jobb, Ewan McGregor (Trainspotting, Star Wars, Kecskebűvölők) vagy Albert Finney (Skyfall, A Bourne-Ultimátum, Ocean's Twelve).

Nem véletlen az sem, hogy a film Oscar, Grammy és Golden-Globe jelölést is kapott. És ha valaki nem tudná, még Miley Cyrus is szerepel benne egy percre. váó. Plusz a meggondolt költő háromsoros verse valójában Tim Burton kézírása.

 "Grass so green

Skies so blue

Spectre is really great "

Hiába nyálas a vége, hiába bugyuta néhol túlzottan a történet, akkor is nehéz a végén ítélni. Annyira nehéz, hogy az ember kínjában csak meghatódik, mert nem tudja mi a helyes válasz. Nem tudja, hogy szabad e gyereknek maradni, vagy sem. Mert fel kell nőni, nincs azzal baj, de végülis miért is? Pedig egy kicsit mi is örökre gyerekek fogunk maradni. Csupán nem ilyen csuklóból őszintén. De például részegen, a barátokkal, a szerelmekkel mi sem csinálunk mást, csak mixelgetjük gondosan, kisebb-nagyobb hozzáköltésekkel a mi történeteinket, hogy minél csipkeszélűbbek legyenek és akkor már rég mindegy, hogy is volt valójában a lényeg csak az, hogy a kellemes és vérlázítóan őszinte mosoly megfeküdje az arcunkat.

10/7,8

Taxi Driver - Taxisofőr (egyperces)

Nem tudom mikor kurvult el pontosan a filmgyártás, de az biztos, hogy amikor a Taxisofőr (1976) készült, akkor még olyan szűzies eleganciával és messzemenő bátorsággal forgattak a mocsokról őszintén, hogy jézus születésnapja nem érdemel annyi figyelmet, mint Scorsese munkássága.

Ebben az egyszemélyes emberiségben, amit Travis Bickle (Robert De Niro) testesít meg, benne van minden, amitől még ma is ökölbe szorul az összes gyomrunk.

Főhősünk, a 26 éves, vietnámiháborús-veterán hirtelen nem tud mit kezdeni magával a leghíresebb városban és beáll taxisofőrnek. Nem elég megemészteni, hogy ezeket a veteránokat közel nem kezelték akkor hősnek Amerikában, mint ahogy azt a katonák a háború közepén állva gondolták, közben meg itt vannak újra, azokon az uccákon, ahol mi is járunk, meg a kurvák, a politikusok, a kollégák, a stricik, a választópolgárok, a fegyveres rablók, a rendőrök, a feleségygilkosok, az eladók, a niggerkamaszok... És mindenki jóízűen terül szét New York városának bűzében és a mocsokban, ami nem tudni, hogy kívülről lepte e el az embereket, vagy valami másfajta mocsok, ami belülről ette ki magát a felszínre. Nem is olyan bonyolult megőrülni egy már ennyire őrült világban, ahol még a magány is csak egyre kopog az ajtón.

És De Niro be is kattan, de csak szépen lassan, ízlésesen. Próbáljuk megismerni, naplót is ír, mégsem értjük mit mond. Ha meg is bocsájtunk neki egy egy jelenetet, akkor is kezdünk elbizonytalanodni, hogy mégis elítélnünk kell e őt, vagy sajnálni. Olyan távoli pólusok közt ugrál, ahol az egyetlen közös nevező a Város maga, ahol a cselekedetek bennragadnak. Mert egyrészről bevállalja a senki által nem szívesen vállalt városrészeket a pénz miatt, meg ugye, hogy teljen az idő, de közben arról panaszkodik, hogy mekkora a mocsok, amiben dolgozik; a mocsok, amibe önként és dalolva válogatta be magát. Vagy vegyük csak a nőtípusokat, az egyik az elegáns, elérhetetlen, tiszta szikár nőiség, akit randi gyanánt moziba visz egy erotikus filmre. És csak ülök és nem tudom eldönteni, hogy valóban ennyire naiv pornós, vagy tényleg egy bunkó, kellemetlen fasz. Közben ott a másik nő, aki fiatal, tudatlan, bárki által megvásárolható kurva az egyik sarokról. Az egyiket megszerezni akarja, a másikat megmenteni.

És a két nő között beültet minket is a taxiba, mi is csak egy mocskos utas leszünk a sok közül. Aztán hazamegy és eldönti, hogy élni fog egy másik életet, vagy belehal, ha úgy alakul, csak legyen valaki, mint a szereplők a tévében. Majd fegyvereket vásárol és házi cowboyozik a tükörelőtt

"You talkin' to me?"

Valami hőstettet akar végrehajtani, de antihősként pont annyit kap, amit egy ilyen kisstílű ember érdemelhet. Semmi politikusgyilkolás taréjjal a fejen, ami a néhai Blaha Lujza téri kilátástalan és mindenre elszánt - főleg az ivásra - aluljárós punkokra emlékeztet. Csak egy, a világ egy apró mocskának megtisztítása, egy önkéntes kurva felszabadítása, egy kis házi hőstett, egy kisüzemi mészárlás az öncélú hősködésért cserébe.

Martin Scorsese (Dühöngő Bika, Krisztus Utolsó Megkísértése, Nagymenők, Casino, New York Bandái, Aviátor, A Tégla, Viharsziget) egy kibaszott mester, aki mindig a kemény fiúk kemény életével keménykedik, akik ikonokká folynak szét a képernyőn és nem győzzük váltogatni magunkban a lenyűgözött és undorodott néző szerepét, miközben a kurvamenő képsorok a városról hagynak időt mindenre. És akkor itt van még a világnak Robert De Niro (Keresztapa, Dühöngő Bika, Nagymenők, Casino, Jackie Brown, Apádra Ütök, Machete), aki olyan emlékezetesen viszi végig a hátán az egész filmet, hogy ha most elkezdenék tapsolni és 6 év múlva hagynám abba, akkor sem tudnám kifejezni, mennyire kurvafasza.

És hogy a végén, meg lett e húzva az eljátszott fegyver képzelt ravasza. Sajnos nem tudom a választ. Hogy képzeli a jeleneteket, amiben az áhított nőt flegmán utasíthatja vissza és ahol hősként kezelik egy kegyetlen tettért azt tényleg nem tudjuk meg. De valóság az íze, a lőtt nyakseb ott pihen, a mocskos város mozdultain szikrázó napban. De nem is ez a lényeg, hanem ahogy az a kibaszott kitűző is mutatja:

We are the people.

Igen, mi vagyunk azok. Bármelyik utcában, bármelyik romlott gonolatunkkal, bármelyik koradélutáni reggelinkkel a szánkban, bármelyik kurva szobájában, bármelyik politikai nézetünkkel, bármelyik meg nem értett mozdulatunkkal, bármelyik felesleges munkanapunkkal, bármelyik taxi hátsó ülésén. We are the people.

10/8,8

Behind the Candelabra - Túl a Csillogáson (csakröviden)

Nehéz aranygyűrők, AIDS-es szórakoztatóipari zongoraművész, egy hatalmas korkülönbséggel bíró szerelmi kapcsolat, amiben az egyik fél érzéseket kap, a másik meg pénzt plusz az év buzifilmje. Michael Doughlas úgy alakítja a giccses, meleg, exhibicionista zongoristát, hogy azt még megkönnyezni sem volna túlzás. De a legjobb az egészben, hogy Matt Damon is brillírozik a szerepben, mindegy, hogy épp egy flitteres alsógatyában, vagy kokainnal az orrában szenved épp a világ előtt titkolt románcban.

A történt igaz történeten alapul, ami mondjuk meglehetősen szubjektív, hiszen a film alapjául szolgáló könyvet az a Scott Thomas írta, akit a filmben Matt Damon alakít. A híres Las Vegas által életben dicsőített  előadóművész, Lieberache (Michael Doughlas) aki szeretői státuszba vásárolja meg magának úgymond az árva biszexuális srácot, hogy annak feszes seggével és gyermeki naivitásával szórakoztassa saját magát. (A valóságban Scott 17 éves, amikor megismerkedtek, míg Lee jó 40 évvel idősebb.)

A történet 6 évet ölel föl, ami ott kezdődik, hogy Scottot teljesen elvarázsolja Lieberache tehetsége és fényűző élete. Nekem konkrétan kicsípte a szemem a flitteres zakó és diszkógömbök csillogását megszégyenítő zongora, amely előtt estről estére szórakoztatta közönségét. Minden ujját nehéz aranygyűrűk díszítik és borzasztóan narcisztikus hajlamú. Parókája nélkül szinte soha nem mutatkozik és bármilyen súlyos flitteres szőrmebundát magára  aggat, amitől csak akkor szabadul meg, amikor az aranyozott fürdőszobában lévő jakuzziban kortyolgatja kristálypohárból a pezsgőt. A fickó olyan meleg, mint a Góbi-sivatag, viszont erről a közönségnek fogalma sincs, vagy inkább nem foglalkozik vele, hiszen akkoriban még  nem a coming outoktól volt hangos a sajtó. Ráadásul a valóságban is ahányszor megkérdőjelezték szexuális identitását, magyarán lebuzizták, a művészúr mindannyiszor perelt és nyert is.

Scott Thomast gyorsan meg is győzi arról, hogy költözzön oda hozzá és éljen vele boldogságban. Természetesen Scottot senki nem veszi komolyan. Az irgalmatlanul affektáló és seggét az arcodba toló felszolgálófiú is lenézően basztatja őt és elmagyarázza neki, hogy ő csak egy újabb játékszer a sok közül és amint megunták ki lesz dobva. Azonban Scott teljesen beleszeret Lieberache-ba, az azzal járó életbe és a dolog komolynak is tűnik. Az idős férfi mindig pontosan tudja, hogy mit kell mondani a srácnak, hogy fenntartsa érdeklődését; kellemeseket dugnak, vásárolgatnak, esténként beszélgetnek az ágyban cigizve, mindezt egy olyan aranyozott és házikutyákkal körbevett gaylakban, amihez képest Győzike roma-barokk kirohanása kutyafasza volt. Egy vén kecske ő, aki implantátummal a farkában nyalogatja azt a bizonyos sót. Viszont telnek az évek és a kapcsolatuk még mindig életben van, pedig már lassan a '80-as éveket súroljuk. Igaz, hogy Scott kezd kicsit elhízni a kitartott férfi szerepében, ahol teljesen egyértelműen egy luxuskurvát játszik, csak senki nem mondja ezt ki neki. Közben az öreg plasztikai sebészetre adja a fejét és a tökéletesség jegyében ráveszi Scottot is, hogy műttesse át arcát Lieberachi fiatalkori mására. A fiú mindent megtesz, mert a Művész látszólag szereti és valóban apja, testvére, szeretője és legjobb barátja akar lenni neki. Még örökbe is fogadta a fiút, hogy valódi családot alkothassanak. Lassan 6 év telik el, amikorra már mindketten szétműtött arccal cigizgetnek, megszokott módon járnak fellépésről fellépésre; Scott unalmában rászokik a kokainra és hatalmas féltékenységi rohamokat rendez, mert látja, hogy szerelme minden újabb és újabb fiatalfiúnál eljátssza azt, amit annak idején vele tett.

A végére természetesen drámai szakítás lesz, aminek szenvedője leginkább a fiatal srác, aki feltette egész életét arra a pár éves párkapcsolatra, aminek végén lelkileg és anyagilag is tönkrement, mi pedig nem igazán tudjuk eldönteni, hogy valóban szerette e őt Lieberachi, vagy csupán a saját magányát enyhítette vele. Természetesen ebben csak az a nagy geciség, hogy a könyv a zongoraművész halála után jelent meg, így nagyon egy nézőpontból követjük végig ezt a drámát.

Véleményem szerint irgalmatlanul nehéz önéletrajzi filmet csinálni, mert a rengeteg esemény bemutatására kötelez, amelyen mellé ráadásul kötelező odakötni az adott érzéseket is és ettől nagyon könnyen esnek a monotonság csapdájába az ilyen típusú alkotások. Még szerencse, hogy csak 6 évet meséltek el belőle. És Steven Soderbergh (Mellékhatások, Ocean's Eleven, Ocean's Twelve, Magic Mike) rendezőnek is beletörik ebbe a bicskája. Valóban jó és bátor a történet. Annyira bátor, hogy állítólag Hollywoodban mindenki visszadobta a forgatókönyvet és egyedül az HBO volt annyira bevállalós, hogy rábólintott. A többi produkciós cég egy 'too gay' mondattal offolta a projektet. A képeket tekintve sem hoztak létre semmi varázslatosat, vagy egyénit, viszont a díszlet hibátlan volt. Próbáltak is hűek maradni az eredeti kellékekhez a forgatás során. Egy Aranypálma-díj jelölést így is kapott a rendező teljesen indokoltan.

A film viszont megkérdőjelezhetetlenül egy borzasztóan erős Michael Doughlas (Elemi Ösztön, Ne Szólj Száj, Összeomlás, Tőzsdecápák, Tökéletes gyilkosság) film. Élvezi, ahogy ezt az elegáns, álszent öreg meleget játssza és teszi mindezt olyan tökéletesen, olyan átgondoltan, hogy az egész filmben teljesen magára emeli az összes figyelmet és egy percre sem hagy alább. Annyira kurvajó, hogy alig vesszük észre Matt Damont (Bourne-filmek, Good Will Hunting, Ocean's Eleven, Ocean's Twelve, Ocean's Thirteen, A Tégla). Pedig semmi kétség nem fér hozzá, hogy szerintem lazán ez volt élete legnagyobb alakítása, én legalábbis most kezdtem el őt értékelni úgy igazán. A szinte már karikatúrába hajló plasztikai sebész, Rob Lowe (Californication, Városfejlesztési Osztály, Az Elnök Emberei) is okozott nekünk vidám perceket a szétműtött arcával, csak úgy mint a Bob Blake-et alakító Scott Beluka (Star Trek, Amerikai Szépség, Született Feleségek). Debbie Reynolds (Ének az Esőben, Félelem és Reszketés Las Vegasban) is vitt egy kis színt az édesanya szerepében a műbe, akinek amúgy kicsit megterhelő volt lelkileg a forgatás, mert a valóságban jó barátság fűzte a néha Lieberachihoz.

Nem kapunk egy korszakalkotó életrajzi filmet, viszont egy jóféle adaptációt igen, ahol a mai napig valamiért misztikusnak számító titkolt melegek és művészek életébe pillanthatunk be, ahol a drámát rendkívül erősen tálalják. A film rendben van, viszont ami kétségkívül a legnagyobb érdeme az a színészi alakítások és ezen sajnos nem bírt túllépni.

10/6,8

Amrican Psycho - Amerikai Pszicho

Attól függetlenül, hogy egy 2000-es évjáratú filmről beszélünk, be kell vallani, hogy mekkora aktualitása van így több, mint tíz év távlatából is. Ahogy Patrick Bateman vezényel minket végig a láncfűrészek, vízjegyes névjegykártyák, frissen élezett balták és márkás öltönyök világában azt nem igazán lehet egykönnyen megemészteni. De ha ez mégis sikerült akkor meg szembetaláljuk magunkat azzal a vitaalappal, hogy most akkor ez valóság, vagy csak agy faszkódik.

A nyitó jelenetben megismerjük Patrick Batemant (Christian Bale), aki épp 'barátaival' tölti estéjét egy mocskosul elegáns étteremben, ahol sorra szolgálják föl a sznobabbnál sznobabb ízű ételeket komolyzenére a flitteres ruhák és játszott elegancia színpadán. Patrick és barátai épp olyan nagyképű és lenéző stílusban méregetik a körülöttük lévő világot, mint tették azt annak idején Stanley Kubrick figurái a Mechanikus Narancs Tejbárjában. Majd átkeverednek inkább egy diszkóba, amibe természetesen soron kívül egy kis tenyérbecsúsztatott zöldhasúval fáradnak be. Miután a pultoslány egykedvűen közli főszereplőnkkel, hogy cash a buli és nem a hitelkártya, Bale csak annyit mond a lánynak miután az elkezdi kikeverni az italokat, hogy:

"You're a fucking ugly bitch. I wanna stab you to death and play around with your blood."

A lány a mondat befejezte után megfordul és átadja a koktélokat. A néző itt el is csodálkozik egy pillanatra, hogy vagy csak képzelte Patrick ezt a mondatot, vagy a zene olyan hangos, hogy a lány nem hallotta. De mivel a film teljesen realisztikusan van ábrázolva így egyből beadod a derekad, hogy bizonyára csak nem hallotta a pultoslány. Patrick Bateman lelki világa ezzel úgy ahogy van össze is lett gyönyörűen foglalva és bármi mást fűznék hozzá az csak belemagyarázás lenne. Sokkal hosszabb és részletgazdagabb, már már megrögzött bemutatást kap az, hogy milyen dolgokkal, tárgyakkal, kellékekkel veszi körbe magát. A Yuppie-k (Young Urban Proffesional) prototípusa a 27 éves fiú. Minden ami elő van írva egy ilyen élethez azt ő birtokolja és csinálja. Pompásan elegáns és letisztultan drága lakása van az Upper West Side-on; holmáshol. Megtudjuk milyen márkás öltönyei vannak, hányféle arckrémet használ bőre tökéletességére, hogyan edz, hányszor jár szoláriumba. Zseniális a jelenet, amikor húzza le arcáról a megszáradt kozmetikai maszkot a tükör előtt, mint egy második bőrt. A jövő reménysége ő, a Harvardon végzett és az elit Wall Street 'munkása', akit dolgozni soha nem láttunk, de mégis annyi feszültség tombol benne, mint aki egész nap robotol. Pedig hosszú ebédszünetét általában már korábban megkezdi, poróújságot nézeget, vagy éppen okoskodik az aktuális zenei CD-ről, amit éppen akkor vásárol és limuzinnal furikáztatja magát. Ami mégis föl tudja baszni az agyát, ha kiderül, hogy ugyanolyan nagyképű és felszínes kollégáinak menőbb névjegykártyája van, mint neki. Teljesen abszurd, ahogy ülnek egy konferencia, vagy tárgyalóteremben és mint valami óvódás gyerekek próbálják egymást túllicitálva mutogatni az új játékszerüket, amik között nekünk laikusoknak semmi különbség nincs, csak egy aktuális trendet és betűtípust követő papírdarab.

Patricknek van egy nagyon elegáns és rendkívül magabiztosan mutogatható barátnője, Evelyn (Reese Witherspoon), akivel egy pontosan átgondolt és érzelemmentes párkapcsolatban élnek, ahol versenyeztetni lehetne a szereplőket, hogy vajon melyikük felszínesebb. Közben természetesen magabiztosan kurvázik, olyan nőkkel, akiket leginkább csak azért bérel fel, hogy kúrás közben magát csodálhassa a tükörben, majd kicsit megkínozza, alkalomadtán megölje őket. Néha láncfűrésszel, néha pedig egy fejszéval bassza szét őket, ahogy tette azt kollégájával is, Paul Allennel (Jared Leto). Pault eltűnését megpróbálta egy londoni úttal álcázni, ám előbb utóbb feltűnik a színen Donald Kimball nyomozó (Willem Dafou), aki kisebb zavart okoz Patrick fancy asztalfoglalásoktól teletűzdelt életében.

Így is elég kaotikusak voltak a színek, együtt mozogtunk a horrorban és undorodtunk ettől a halszagú, érték-vesztett társadalomtól, ahol pénzen bármit megvehetsz, kivéve a morált, mert azt ugye nem áruljak aranydobozban piros selyemszalaggal átkötve. A káosz aztán teljesen elszabadul, de megszokottá válik szinte, amikor már boldog boldogtalanba belelő egyet és rendőrt gyilkol, nagymamát, kismacskát, csövest. De ebbe már ő is kezd beleizzadni. Úgy érzi elkapták, fogalma sincsen mit kell reagálni, ez nem volt benne egyik divatmagazinban sem, ezért hát felhívja az ügyvédét és mindent bevall a rögzítőre; a halott kurvákat, akiket a meggyilkolt Paul Allennél tárol, meg magát Paul Alent is. Másnap aztán felkel az a bizonyos nap és nem történik semmi. SEMMI. Se sziréna, se börtön, csak egy újabb nap abban az elhasznált társadalomban, amiben a portásnak nem tűnik fel, amikor csöpög a vér a zsákból, amiben vonszolják ki éjszaka a hullát, ahol Paul Allen méregdrága lakásában hirtelen megszűnnek létezni a meggyilkolt a kurvák és helyette minden frissen ki van mázolva és készen áll arra, hogy újra pénzzé tegyék az ingatlant. Antihősünk meg ott áll és vele együtt lepi el agyunkat a szar, hogy vajon akkor ez most mind csak a képzelet játéka volt és egy elmebeteg ember elbaszott gondolatai az erőszakról és kegyetlenkedésről. Vagy nem?

És hogy is lehetne valóság, hiszen túl nagy kanállal mérték a túlzásokat meg amúgy is. Ki az aki magával foglalkozik szex közben és nem a másikkal. Meg ugyan ki az, akinek ennyire fontos, hogy mások mit gondolnak róla és túl sokat foglalkozik önmagával stb... Ja, hogy kábé minden második felszínes ember? Pontosan. Én sem voltam benne egészen biztos, hogy akkor ez most fikció, vagy valóság, aztán felcsaptam a Google-t és választ kerestem a kérdésemre. Láttam a fórumokon a vérszagú vitákat, ahogy érvelnek azzal a harmatos búzakalász lelkű jelentkezők, hogy nyilván kamu, hiszen ki csinálna ilyet. Vagy a nagyon okos, mindent-képes-vagyok-kielemezni-és-megmagyarázni emberek, akik fizikai, kémia, faszomtudja tételeket fogalmaznak be, hogy bizonyítsák a film irracionálisságát. Aztán megérkeznek az összeesküvő elméletekben mosakodó tagok is, akik szerint minden második ember képes lenne ezt megtenni és egyértelmű, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy. És akkor kicsit hátrébb állok és látom, hogy kicsiben mindenhol az zajlik ami a filmben. Mindenki borzasztóan el van foglalva saját magával, a saját igazával, az önérvényesítéssel, a magamutogatással, a vérremenő igazságérzetével és ekkor elkezdek hangosan röhögni. KurvaMindegy, hogy megtörtént e vagy sem. Hiszen a film végén Paul Alen kimeszelt lakását két dolog is magyarázhatja:

ad1: valóban nem volt semmiféle gyilkosság, csak fejben játszódott a brutalitás,

ad2: egy gyilkos kiléténél is fontosabb, hogy ebben az elanyagiasodott világban a lakás készen álljon arra, hogy újra pénzt csináljanak belőle a haszon végett.

Vagy ott van az az eset, amikor a prostit üldözi meztelenül egy láncfűrésszel a folyosón és senki nem nyit ajtót. Sem a sikolyra, sem a zajra, sem a dörömbölésre. Mindkét válasz lehetséges; vagy mert képzelet az egész, vagy mert senkit nem érdekel a másik nyomora. Blődség, meg túlzás, tudom én, de anélkül szart sem érne. Tökéletes eszköz.

Csak, hogy éreztessem, mennyire nem könnyítették meg a nézők dolgát e téren ezért elmondom, hogy például Willem Dafoe, a nyomozó, abban a kevés színben, amiben feltűnt az alábbi három utasítást kapta:

- egyszer játssza úgy a szerepet, mint aki teljesen biztos benne, hogy Christian Bale a gyilkos

- aztán csináljon úgy, mint aki százszázalékik meg van győződve arról, hogy nem Bale a tettes

- végül meg testesítsen meg egy bizonytalan nyomozót, aki nem venne rá mérget, hogy Bale ölte meg Jared Letot.

Christian Bale (Batman-filmek, A tökéletes trükk, Equilibrium) valami irgalmatlan nagyon alakít a vásznon. Külön érdekes, hogy a film alapjául szolgáló könyv sokaknál kiverte a biztosítékot és Gloria Steinem feminista aktivista különösen ellenezte a film elkészítését, amiben az a poén, hogy ő valójában mostohaanyja Bale-nek. A másik, ami mosolyra csalhatja szánkat, hogy a főszereplőt a Batman nicknévvel is megemlít a filmben, pedig akkor még se Hollywood, se a jóisten nem tudta, hogy egyszer igaz lesz a jóslat. Jared Leto (Rekviem egy álomért, Mr Nobody, Fight Club), Justin Theroux (Sírhant Művek, Mulholland Drive), Reese Witherspoon (Doktor Szöszi, Jóbarátok, Kegyetlen Játékok), Willem Dafoe (Pókember, Aviátor, Angol Beteg) és Chloe Sevigny (American Horror Story, Zodiákus, Dogville) kurvajól illeszkednek a filmbe. Nem kis nevek ők, tehát hozzák az elvárható profizmust ebbe a Mary Harron (Én Lőttem Le Andy Warholt) által rendezett filmben, ami vizualitását tekintve is egy remekmű.

A film alapjául a rendkívül provokatív író, Bret Easton Ellis (Nullánál is Kevesebb, Holdpark, A Vonzás Szabályai) könyve szolgált.

Borzasztóan remekül és egyszerre zavarbaejtően reagál ez a film a társadalmi kiüresedésre. Amikor a felszínesség úgy lepte el a várost, mint a Filatáskák 2011-ben Pest utcáit. Hiába állítjuk fel a liberalista eszmerendszerünket és büszkélkedünk szociális érzékenységünkkel egy jól bemagolt szöveg alapján, ha közben lófaszt sem csinálunk és szavaink mögött csak üres tettek vannak. De végül is mit számít, amikor már nem a cselekedetek alapján ítélünk, hanem a személy általi kinyilatkoztatásobólk és az arcunkba tolt kép által sorolunk be akárkit. Meg amúgy is, leginkább azzal vagyunk elfoglalva, hogy MI mit fogunk épp mondani, vagy mutatni. Egyszerűen még most sem vagyok hajlandó elhinni, hogy mennyire aktuális az American Psycho. Vagy egy tökéletes utópia, vagy már ennyire régóta taposunk egyre magasabban ugyanabban a szarban.

10/7,5

Twin Peaks - David Lynch meg a Törpe viszonya

Vannak azok a kultfilmek, meg kultsorozatok, amiket ha nem láttál akkor csak egy kis csicska vagy. Na ennek a tulajdonságomnak intettem én most búcsút azzal, hogy végignéztem ezt az isteni klasszikust, a Twin Peaks-t (1990-91), ami így 20 év távlatából már eléggé beporosodott mű és ellepte a számat a múlt íze, de közben mire lenyeltem és végére értem az egésznek csak ültem, mint egy fasz és olyan érzések dúltak bennem, mint aki megnyerte az ötöslottót, majd elvesztette a szelvényt.

Nem hiszem, hogy tudnék bármi újat írni a sorozatról és nem is akarok, de azt nem bírom magamban tartani, hogy mennyire lenyűgözött és bár sok esetben ez teljesen evidens, addig másrészről baromira szeretnék rábukkanni a rétegek közti csodákra és zsenialitásokra, egyszerűen érteni akarom, hogy valami, ami ennyire komplex mégis hogyan képes működni. A válaszhoz elkerülhetetlen ismerni a sorozat egyik szülőatyját, David Lynch-et.

Nagyon különc rendező ő mégis klasszikus. Olyan filmjei tették világhírűvé, mint a Kék Bársony, Radírfej, Dűne, Mullholland Drive. Bár 'csak' egyetlen Aranypálma-díj van a vitrinjében, attól függetlenül számos Oscar-, Golden Globe-, Cannes-i Filmfesztivál- és Velencei Filmfesztivál-díjra jelölték már élete során. Azonban a 2013-as kijelentése szerint nem igazán van esélye gyarapítani házi szoborparkját, mivel nagy valószínűséggel leteszi azt a bizonyos lantot. Lynch az a fajta rendező, aki nem zárkózik el a feladattól, ha az az, hogy köpjük le kicsit Hollywoodot. Nem érzi úgy, hogy teremne neki ott még babér és azokat a konvenciókat, amit a mai filmgyártás diktál nem hajlandó elfogadni, továbbá úgy érzi, hogy az ő abszurd világát már nem fogadnák ott szívesen. De igaz, ami igaz; sosem volt az a könnyen megértett művész, filmjei mindig is mélyenszántóak voltak és egészen egyedi jelentésvilággal bírtak. Ezekről a jelentésekről természetesen utált nyilatkozni, mert elmondása szerint ő sosem kínál egyértelmű megoldásokat és mindenkinek meg kell találnia a saját magyarázatát, mert az egy személyes dolog, ami mindenkinek más. Ezek mind üzenetek voltak, ami rendezőnk szerint kötelező eleme kellene legyen minden mozgóképnek, hiszen az élet maga is annyira komplikált, hogy nem lenne szabad engedni , hogy a sorozatok ne legyenek azok.

A legjobban azt élvezi a munkában, ha elveszhet a filmjei világában.

"All my movies are about strange worlds that you can't go inside unless you bulid them and film them. That's what's so important about film to me. I just like going into strange worlds."

Lynch imádja az abszurditást és szereplői jellemzően egy hatalmasabb világrend alá vannak űzve és nem a megszokott társadalmi halmazállapotokban vannak jelen, de a mozdulataik, reakcióik ettől függetlenül teljesen normálisak és emberiek. Megoldások, happyendek, kimondott végek, boldogsággá olvadt megnyugvások pedig egyáltalán nem leledzenek a művei között. David Lynch mítoszt készít biztos hozzávalókkal, okos mozdulatokkal és közben vastagon szarik a filmes konvenciókra és elvárásokra, egyszerűen be akarja mutatni világát és addig nem nyugszik, amik be nem lepi az egész agyunkat a fikcióival, amik annyira valóságosak, hogy az már rémisztő. A jó és a rossz küzdelme örök témaként lengi be filmjeit, de annál jóval komplexebb módon, mint egy diznimesében. Ráadásul a minél tökéletesebb végkifejlet érdekében nagyon sokszor képes az improvizációra, hagyja, hogy az aktuális gondolatok, ötletek ellepjék a vásznát. Például a Twin Peaks-es Bob (mitikus főgonosz)  is a forgatáson született meg, amikor Frank Silva véletlenül bezárta magát egy szekrénybe és dörömbölt, hogy engedjék ki. Ennyi ihlet elég is volt David Lynchnek. Ha azt gondolod, hogy a Minotaurusz útvesztője, vagy az IKEA áruház bejárási útvonala egy bonyolult struktúra akkor valószínűleg soha nem próbáltál még egy röpke körutat tenni Lynch fejében.

Akkoriban amúgy rendkívül egyedi eset volt, hogy egy nagyjátékfilmes rendező egy sorozat forgatásába, ötletelésébe fogjon. Ma persze ez már nagyobb divatnak örvend és a rajongók habzó szájjal vesznek meg azért, ha egyik kedvenc filmrendezőjük beköltözik, vagy beköszön a tévétársaságok udvarába. (Jó példa erre Quentin Tarantino Helyszínelőkös kísérlete, David Fincher House of the Cards-os alkotása, vagy Frank Darabont The Walking Deades rendezése.) Amúgy mivel lassan rátérek a Twin Peaks-re és nem volna igazságos, ha csak Lynch nevével hakniznék és nem említeném meg a társát, Mark Frostot, akivel együtt éppen egy Marylin Monroe életrajzi adaptáción dolgoztak, amikoris könnyen jött a múzsa csókja, hogy kurvára kéne csinálni egy sorozatot egy meggyilkolt lányról, akinek a naplójában legyen az a téma, hogy egy fontos és befolyásos emberrel volt viszonya (Laura Palmer - Ben Horne). És így kezdődött minden...

Storyline-al szolgálni badarság lenne, vagy inkább felesleges fasság. Az alapkoncepció közismert: A Twin Peaks nevű fiktív kis településen megtalálják Laura Palmer holttestét egy nejlonzsákba bugyolálva és innentől kezdve nagyítóval vezetnek minket körbe kézenfogva, ahol mindenkinek van valami igazán elbaszott története, ahol minden karakter egy külön világ, ahol aztán annyira semmi nem az, aminek látszik, hogy végül rádöbbenünk, hogy maga a sorozat sem az, aminek először hittük. Hihetetlen, hogy mennyire összepasszoltak és egymásba simultak a karakterek és történeteik. Olyan óvatosan és pontosan volt kimérve mindenki története és jelleme, hogy az valódi mestermunka, ráadásul több főszereplővel dolgozott ez a mű, mint ameddig én részegen képes vagyok elszámolni. És közben minden kibaszott jelentben tüzesvassal égetik a fülünkbe Angelo Badalent jellegzetes zenéjét, miközben a szánkban érezzük a Dupla-R kávézó világhírű meggyespitéjének ízét.

Mindenki azt gondolná, hogy fejest is ugorhatunk egy izgalmas nyomozásba, de ó Lord, ennél sokkal több történik. Ahhoz, hogy Laura Palmer (Sheryl Lee) gyilkosságának körülményeire fény derüljön egy special agent érkezik az FBI csapatából Dale Cooper (Kyle Maclachan: Kék Bársony, HIMYM, Szex és New York, Született Feleségek) személyében, aki kétségkívül a legjelentősebb szereplő és úgy kábé a nézők 90százalákának egyik legkedveltebb karaktere, teljes joggal. A bűnös-nagyváros emberének rácsodálkozása a vidéki élet ködborította hétköznapjaira mindenképpen pozitív hőst formált Cooperből, aki mindezek tetejében még játékos zsenialitással is rendelkezik, aminek hála egyből egy Sherlock és Watson párosra emlékeztető csapatot kapunk a helyi seriffel, Harry Trumannal (Michael Ontken) kiegészülve. Harry, a kölyökkutya szívű férfi, szenvedélyesen szerelmes a borzasztóan idegesítő és túlzottan drámakirálynősködő kínai csajba Josie-ba (Joan Chen). Josie azért tartózkodik Twin Peaks-ben, mert a helyi faiparikitermelőcégbtkft örökösnője férje halála óta. Emiatt egy házban él a rendkívül színpadias Pete-tel (Jack Nance) és annak feleségével, aki Josie sógornője is egyben, Catherine-nel (Piper Laurie). Catherine meg közben vígan kúrogat a helyi szállodatulajdonossal, Ben Horne-nal (Richard Beymer), aki egy hatalmas haszon és pinaleső, beleértve a halott lány pináját is. Ben lánya, Audrey (Sherilyn Fenn) apja rafkósságát örökölte és amúgy a meggyilkolt lány osztálytársa volt, ráadásul eléggé rágerjed a szállodájukban megszálló Agent Cooperre. Shelly (Madchen) is osztálytársa volt Laura Palmernek, aki amúgy boldogtalan házasságban él a felejthetetlen frizurájú, szappanverő Leoval (Eric Dare), aki később le is bénul, mert a mellkasába belelőnek egyet, amikor pont meg akarja ölni felesége szeretőjét, a középsikola focicsapatának legjobbképűbb srácát, Bobby-t (Dana Ashbrook). Bobby az elszánt kamaszsrác, aki lázadásának azt a korszakát éli, amikor nem szégyell már apja előtt rágyújtani, viszont ezt a fater, Major Garland (Don S. Davis) már nem tűri olyan katonásan, mint általában az életét és az illatozó családi vacsora közben higgadtan pofánbassza. Maj. Garland épp olyan különcnek számít a városkában, mint maga Log Lady (Catherine E. Coulson), aki feszt babasimogató pózban tart a karjai közt egy fatönköt.

A lakók egyik kedvelt tartózkodási helye a Dupla-R kávézó, aminek tulajdonosa az angyali szépségű Norma (Peggy Lipton), aki a börtönből frissenszabaduló férjét ugyanúgy tovább csalja, a helyi 'képtelen-vagyok-kiállni-saját-magamért' autószerelővel, Eddel (Everett McGill). Ed fél-szemű és eszű felesége Nadine (Wendy Robie) pedig egy balul elsült piknik-öngyilkosság során olyan amnéziát kap, amitől újra hormontúltengéses kamaszlánynak képzeli magát. Persze ezzel nem csak ő van így, hanem az iskolafaszagyereke, a bőrkabátos-bőrmotoros James (James Marshall), akinek a lelke még egy doboz bonbonnál is édesebb és a halott lányba halálosan szerelmes volt, miközben tudta, hogy Laura Palmer igazából Bobby csaja. De nem is ez a lényeg, hanem hogy 3 perc alatt inkább életevégéig belezúg Laura legjobb barátnőjébe, a rendkívül önérzetes és szexin dohányzó Donnába (Lara Flynn Boyle), akinek lehet van egy féltestvére. De James közben kikezd még Laura unokatesójával is, Madeleine-nel, akit szintén Sheryl Lee alakít. Madeleine a bácsikáját, a táncoslábú drámakirályt Lelalndet (Ray Wise) jött meglátogatni. Persze szerelmi megpróbáltatásokért nem kell a szomszédba menni. Elég a rendőrőrsre becsörögni és agyfaszt kapni Lucy (Kimmy Robertson) hangjától, aki épp terhes, valószínűleg a világ legbalfaszabb és olvadt-arany szívű seriffjétől, Andy-től (Harry Goaz), akinek a spermájival sincsen minden rendben. És közben olyan zseniális színészek, szereplők bukkannak még föl, mint a valójában nem is létező Bob (Frank Silva), aki emberi testek ideiglenes lakója a gonoszság nevében, vagy Windom Earle (Kenneth Welsh), aki Agent Cooper ősi ellensége és épp oly kellemes sakkpartikat nyom, mint amilyen kedélyesen gyilkol. Na meg maga David Lynch is feltűnik az ordítozó ügynök, Gordon szerepében. Ráadásul egy életre beleégett a retinánkba, ahogy David Duchovny (X-Akták, Californication) női ruhában segíti a nyomozást, mint DEA Agent.

És ezek itt csak a szereplők; hol vagyunk még a történettől. Vagy mégis miféle történettől, hisz az első évad 8 része után zavartan ülünk a bársonyszékünkben, hogy most akkor egy szkifi, egy horror, egy brazil szappanopera, egy thriller, egy burleszk, egy vígjáték, egy előre bekevert angol feketehumor, vagy egy krimi a típusa ennek az egész sorozatnak. Esküszöm John F. Kennedy  gyilkosát előbb megfejtem csukott szemmel, mint ezt a sorozatot. Mert kaptunk már Törpét (Michael J. Anderson) pirosruhában, táncnak csúfolt egészségtelen mozgáskultúrával, de az első évad végén meglőtt Cooper képzeletben született és valósággá formálódott Óriásától (Carel Struycken) is a hideg ráz és a megnyugvás ringat egy azon pillanatban az összes bölcselkedő tanácsával együtt. A színpadias jelenetek talán néhol kicsit ingerlik a nézők idegeit, de egész egyszerűen lenyűgöző az az igyekezet és állhatatos hozzáállás, amelynek bölcsőjében ezt a művet ringatták. A kísérletezés legfinomabb morzsái olvadnak szét a szánkban, miközben nézzük azokat az irgalmatlanul bevállalós kameramozgásokat és stíluskeveredéseket egy borzasztóan jó ritmusba szorítva. És ezek egyáltalán nem voltak hiábavalóak. Korántsem tökéletes minden mozdulata a filmnek, de tagadhatatlan, hogy sorozatok rengetege építkezik a Twin Peaksből. Persze mindenki csak egy szeletet mer kiemelni belőle és azt ízesíteni tökéletesre, mint pl. a kibaszottnagy kedvenc The Killingben. De úgy ahogy van az egész sorozatot ki lehetne nyomtatni és esetlenkedéseivel együtt is tankönyvként árulni. Örök tisztelet, hogy a részletgazdagság nem csapott át idegesítő szélsőségek kényszeres megjelenítésébe, hanem gondos fikcióként voltak képesek üzemelni.

A humort először fel sem merjük ismerni benne, de utána kétségkívül biztos kezekkel gyúrják bele a történetbe. Ráadásul az abszurditások abszolút fegyvereivel lőnek szitává. Elég ha csak Andy és Lucy szerelmi viszonyára gondolok, vagy csak úgy önmagában Andy-re, aki minden gyilkossági helyszínen elbőgi magát, vagy férfias erélyei fitogtatása végett a recepción gyakorolja a falmászást. De akkor is könnyezve röhögtem, amikor ráordítanak a one-armed manre, hogy kezeket fel! És amikor egy láma besétál Cooper arcába, az valami annyira tökéletes, hogy lefosom a bokám. Ráadásul van egy sorozat Twin Peaks tévéjében, amely az Invitation to Love címre hallgat és valahogy MINDIG reagál az aktuális történésekre; sorozat a sorozatban.

Az első évad jólmegérdemelt cliffhangere után jöhet a már 22 részes második évad, aminek az elején még több poént zúdítanak ránk, kicsit nem is értjük, aztán varázsütésre eltűnik és megjelennek a misztikus látomások és elemek, majd lehull az a bizonyos a lepel a gyilkosról a 9./10. (!) rész környékén és akkor jön a wtf-arc, hogy na most mégis mi lesz még itt. És akkor kísérletből betolnak még több szerelmi szálat, még egy rafkós főgonoszt és a legnagyobb ámulatomra működik baszd meg. És tényleg minden van Twin Peaksben, amit akarsz, törpék, óriások, kurvák, szerelem, heroin, szépségverseny, femme fatale, szüzesség elvesztése egy repülőgépen, szalámis szendvics, halál, helyi romkocsmának álcázott vidéki kultúrház a Roadhouse nevű helyen, valóságba beemelt álmok, vagy inkább álmokba bevitt valóságok, meg nagybetűs GONOSZ, aki fogalomként ölt testet.

Mintha Paksot rákötötték volna egy bullshit generátorra, majd a kapott terméket random összedobták. És hiába ágazik ennyire szét minden, egyszerűen nem lesz unalmas.

A végén meg testvéreim, amikor mindenki kapálózva úszik a legnagyobb szarban és nem hisszük el, hogy egyetlen rész alatt minden ami addig el volt romolva az még jobban szarrá megy, na akkor hirtelen kapunk még egy sztrókot, mert Cooper visszatér abba a szobába, ahol annak idején Laura Palmer megsúgta neki gyilkosának nevét a nehézbordó függönyök és a feketefehér cikkcakkpadló keresztüzében. Aztán jön a visszafele beszélő törpe, a milói vénusz labirintusa, a villódzó fény, ami még most is égeti a szemem és tanúi vagyunk, ahogy főszereplőnk elbukja  harcát az emberiség nevében az önismeret útján. Nem lép át önmagán, emberként reagál egy isteni színtéren és egyből vége lesz neki, mint a Twin Peaks-nek.

A világtörténelem legelmebetegebb történetének legagyfaszabb befejezése. Pont. Annyi kérdésed marad, hogy potyog ki a zsebedből, ráadásul olyan szinten törölték a megoldás szót a forgatókönyvből, hogy Twin Peaks lakóinak csak most kezdődnek igazán a bonyodalmak, de mi nézők ebből már semmit nem fogunk megtudni...

Dallas, Star Trek, Szomszédok. Vannak sorozatok, amiket mindig mindenki ismerni fog és történelmet írnak. David Lynch és Mark Frost képzőművészete, a Twin Peaks, lazán kapcsolódik ebbe a díszes, klasszikus társaságba. Amúgy is, ha egy sorozatra lehet ivós játékot szervezni, akkor az már legenda és itt is lehet témákat találni a feles pohár szájhoz emeléséhez; mondjuk amikor Cooper kávét iszik, vagy felhangzik a jellemző zene, vagy Andy bebőg, vagy éppen valaki meggyespitét rendel. A Twin Peaks-t már mindenki szételemezte, mert kurvára lehet róla beszélni. Én csak vázlatoskodtam és próbáltam ráérezni mi is volt ez, de ha van valami amiben biztos vagyok akkor az az, hogy kibaszottul élveztem a Twin Peaks jegyében eltöltött két hetemet. Ámen.

"Fire walk with me."

10/9

Never Let Me Go

Ez a film olyan kibaszott nyomasztó és valahol mégis felemelő, hogy beleszorulnak a szavak a torkodba a végén. Az, hogy dráma azt értjük, világos, gyengébb idegzetű, harmatos búzakalász lelkű emberek joggal bőgnek be rajta, az meg, hogy sci-fi, az az alapkoncepción kívül nem mutatkozik meg a filmben, de ez csak a javára válik. No nem kell beszarni, Cary Mulligan és Keira Knightley nem a 2010-es év filmjében vállat szerepet, de nyomot hagynak; pont, mint egy műtéti heg, amiből túl sok van ebben a filmben.

Ha nem tudod, hogy mire számíts, akkor amikor beteszed a lejátszóba a gondosan megvásárolt DVD-t, akkor úgy basz pofán ez a film, hogy csak tátogsz, mint egy némakacsa a képernyő előtt, hogy mivaaan. Mindezt az iszonyat éles kontraszt miatt, mivelhogy hozzászoktunk, hogy a sci-fik általában egy futurisztikus környezetben zajlanak, ahol űrhajók vannak meg hegyesfülű Spok-kapitányok, de itt múlt van, méghozzá '70-es évek és hamisítatlan brit countryside feeling.

A Halisham nevű bentlakásos iskolában járunk, ami külsőre olyan, mint a Dowton Abbey kastélya, belülről meg mint egy varázslatok nélküli Roxfort. A tíz év forma gyerekek tanulgatnak a szürke egyenkardigánban  a kedves kis hajfonataikkal. Bár kicsit furcsáljuk, hogy a tantárgyakat leginkább a biológia, a művészet és egy egészen érdekes, szituációs játék a valóságra teszik ki. Elpróbálják, hogy milyen lehet a valóságban teát rendelni egy kávézóban. Megszokottan, kiegyensúlyozott kedélyállapotban és rendezett fegyelemben élik gyermekkorukat. A külvilág pedig a szájról szájra terjedő elbeszélések alapján egy gonosz és kegyetlen világ, ahova nem érdemes vágyakozni. Ráadásul mindenki karján van egy leolvasó, amivel  mindig becsekkolják magukat az adott helyiségbe, de ez is csak mellékesen van megmutatva. Várjuk, hogy merre kanyarodik a történet, mert ezen a ponton szokott az történni, hogy egy csapatnyi kölök elkezd lázadni és kiderül, hogy kínzókamra van alaksorban gyerekeknek, vagy a tanárok kegyetlen nevelők, de semmi iyen témát nem kapunk. Minden teljesen normális, csupán értetlenkedünk, hogy miért olyan fontos ezeknek a fiataloknak az egészségi állapot megőrzése, a reggeli tej, meg a kimért vitaminok. Aztán egy nem túl hosszú karriert megélt új nevelőnőtől megkapjuk rá a választ.

De előtte kapunk egy háromszereplős gárdát: Kathy, aki szerelmes Tommy-ba és jó barátja Ruth-nak. Azonban hiába egyértelmű, hogy Tommy viszont szereti Kathy-t, mindezek ellenére Ruth szedi fel a srácot. Aztán hamarosan kiderül az igazság az intézmény működéséről:

Az itt nevelkedő gyermekek valójában klónok, akiket arra tenyésztettek ki, hogy donorként szolgáljanak az egészséges 20-as és 30-as éveik között a társadalomban. Amikor betöltik a 18. életévüket, akkor kikerülnek egy farmra, ahol dolgozgatnak. A három barát együtt érkezik meg ide úgy, hogy Ruth és Tom továbbra is egy párt alkotnak. Nincsenek eltiltva a külvilágtól, de továbbra is mindig be kell csipogtatniuk magukat a karperecekkel a farmon. Autót vezethetnek, TV-t nézhetnek, pornóújságokhoz juthatnak, szeretkezhetnek. A lényeg az, hogy egyre inkább körvonalazódik a rendszer, hogy hamarosan, amikor eljön az idő, akkor be kell menniük a kórházba és donorként szolgálni. Olyan természetességgel beszélnek erről, hogy az teljesen letaglózó. Nem arról van szó, hogy át van mosva az agyuk, vagy robotokként funkcionálnak. Egyáltalán nem, sőt annyira emberiek, amennyire bármelyikünk.

Hallanak azonban pletykákat arról, hogy ha bizonyítani tudják, hogy valódi szerelembe estek még az intézet falai közt, akkor kaphatnak pár év életet pluszba a műtéteik előtt és élhetnek egy kicsit úgy, mint az átlagemberek. Közben a szereplők közt körvonalazódik apró életük drámája, amelyben nem is az a legnagyobb problémájuk, hogy meneküljenek az előre megírt 'életük' elől, hanem az, hogyan kezeljék ezt a furcsa szerelmi háromszöget. Aztán lassan belépnek a huszadik életévükbe, mindenki megy a saját útjára. Miden beállításban egy átlagos ember életét élik meg, leszámítva, hogy bármelyik pillanatban közölhetik velük, hogy heló, lassan belédvágunk és kiszedjük a májad, a veséd, a szíved, vagy amire éppen szükségünk van.

Annyira fojtogató, hogy nem lázadnak fel a rendszer ellen. Már te üvöltesz a gép előtt és mennél be a helyi Pohi-ba, hogy mégis mi a fasz ez az egész. De itt nincs játék a miértekkel, a reakciókkal, egyszerűen ez a világ így működik és kuss. Nem elnoymás van, hanem egy alternatív milliő, amiben ilyen a rendszer.

Aztán a három 'barát' újra összetalálkozik. Kathy-nek (Carey Mulligan) még nem kellett a sebészkés alá feküdnie, azonban Ruth (Keira Knightly) már eléggé rottyon van, mert lassan a harmadik beavatkozása jön és a pletykák szerint a négy a max, amit kibír a szervezetük. De ezt olyan jáci könnyedséggel beszélik át, hogy az félelmetes. Tommy (Andrew Garfield) is már elég szarul van, pár vágás rajta is pihen már.

Kathy és Tommy szerelme újra felépül és nem valami nyálas szarról van szó azáltal, hogy a szerelem, mint eszköz abszolút középpontba lesz állítva. Hisz tudjuk, hogy a happyend nem teljesíthető, tudjuk, hogy a remény felesleges és bármilyen fake hit hiábavaló; nincs túlélés. Nem merül fel a kérdés, hogy hogyan szökhetnek meg, fel sem merül a gondolat, a kérdés az, hogy mekkora súlya van ennek a beletörődésnek és ebből mennyit képes a film a néző mellkasára helyezni, hogy ugyanúgy belefulladjon szépen, lassan, csendesen a kilátástalanságba, mint ők maguk.

Itt a szerelem az egyetlen mentsvár, az egyedüli béke. Hisz nem rendelkezel az életeddel, minden mozdulatod, vagy tetted, ami a jövőre irányul, teljesen felesleges. A legfájdalmasabb belenyugvás kaparja végig éles körmökkel a torkunkat. És csak arra vágyunk, hogy valaki üvöltsön már egyet, vagy valami, az istenit neki.

A gyerekszínészek nem véreznek el, de csak éppenhogy, viszont hála istennek többet kapunk Carey Mulligan (The Great Gatsby, Drive, Büszkeség és Balítélet), Keira Knightley (A Karib-tenger Kalózai, Büszkeség és Balítélet, Star Wars, Igazából Szerelem) és Andrew Garfield (A Csodálatos Pókember, Social Network, Doctor Parnassus és a Képzelet Birodalma) játékából, akik határozott és kellő drámaisággal olvadnak rá a vászonra. A klónnevelde igazgatőnője pedig a Charlotte Rampling (a Dexter Dr Evelyn Vogele, Melankólia).

A rendező a nem túl ismert Mark Romanek, aki meglepő tökéletességgel keveri a nagyon szürke, a fulladozó halványkék és a kedvetlen homokbarna színvilágot a képernyőre ebben a fura szerelmiháromszög történetben. A film a japán író, Kazon Ishoguro könyvének adaptációja. És itt van a legnagyobb hiba a filmmel; hiszen ez a neveltetés általi sorselfogadás és az az iránti alázat sokkal jellemzőbben kelet-ázsiai kellék. Az európai káoszba és lázadó természetbe ez nehezen gyökereztethető bele és ez a rész sajnos nem is működik.

Bár néhol indokolatlanul túl monoton és álmosító a minden humort mellőző film, ennek ellenére egy hiteles dráma, amit egyszer érdemes látni. Hisz, mi is csak élünk, halunk, meg szeretünk, de az összes többi hézagra ott van az élet. Nekik viszont az utóbbi nincs és ez kibaszott szomorú, ha mondom.

10/6,9