Only God Forgives - Csak Isten bocsáthat meg - (csakröviden)

Ha valaki túlélte a Drive című filmet és még tetszett is neki, akkor sem tudom garantálni, hogy kibírja azt, hogy nem alszik el ezen a filmen, ami az öncélú lassúság és szimbolika-rengeteg sűrűjében vesztegel, viszont tagadhatatlanul a szem számára legkielégítőbb és katartikusabb látványvilággal játszik.

Nicolas Winding Refn (Drive) dán rendező számomra érthetetlen módon - és ezért többen valószínűleg arconköpnének - sikerre vitte a Gázt! című filmjét, amit el lehet magyarázni, hogy miért volt káprázatos, esküszöm föl is fogom, de a többséggel ellentétben, én inkább tenném le a voksom a 2013-as Only God Forgives mellett. Pedig ugyanazt kapjuk premierplánba ebben a filmben is: Ryan Gosling néz, majd bámul, majd mélyen tekint valahova, majd megint néz, és még mindig néz, kicsit bámul, szemlélődik, néz, néz, néz. Eszméletlen, de működik, akkor is, ha nem is igazán értem mi ennek az egésznek a funkciója. Ezen kívül itt is minden kurva vontatott, van valahol történet is, de azt félúton elvesztették és el is felejtették megtalálni, nem is érdekel senkit. Mondjuk ki, mert bár bűn így bekategorizálni egy filmet, de muszáj valahogy elmagyaráznunk, szóval ez egy művész film. Vagyis inkább maga a filmművészet, ha a vágóképeket nézem, de sajnos az nem elég a mestermunkához, annál sokkal több molekulája van egy mozinak. A kritikusok nem is szerették különösebben; a legtöbb, amit letett az asztalra, az egy Cannes-i Arany Pálma jelölés volt.

A történet szerint Julian (Ryan Gosling) testvérével együtt üzemeltet egy boxklubbot Bangkokban ami, csupán egy remek álcája a drogkereskedésüknek. Julian bátyja azonban az elhagyatott tájföldi utcákat járva, szabadidejében szívesebben erőszakol meg és ver halálra fiatalkorú kurvákat és ebből kifolyólag a helyi istenként tisztelt és elég sajátos törvényrendszert üzemeltető rendőrfönöknek köszönhetően meg is hal. A vér, vért követel, azonban Julian látva bátyja romlottságát is, nem rohan azonnal vendettával a szívében az ellenség felé. Julian inkább csak néz, mint már írtam, meg közben csöndben van és a valósággal egybeszőtt látomásainak vagyunk vendégei, ahol minden irgalmatlan minimalista dizájnban rajzolódik ki. A fiú egy teljesen más világot testesít meg, mint erőszakos testvére. Azonban bátyja halálának hírére megérkezik a városba anyjuk, Crystal (Kristin Scott Thomas), aki egy jólmenő gengszterasszonyként üzemel és egészen meghökkentő karaktere teljesen jó értelemben kilóg az autentikus hangulatú, keleti meditatív díszlet és harcművészet szagú háttérből. Crystal ugyanis maga Lady Macbeth és Donatella Versacce keveréke (ezt nem én találtam ki, a rendező alapvető koncepciója volt ez).

A rendőrfönökkel, Changgel (Vithaya Pansrinarm) való összecsapás pedig minden kitartott mozdulattal közeledik, míg végül mind a fiúval, mind az anyával beteljesedik. A történet szövegkönyve egy félbevágott A4-es lapon bőveb elfér, annyira nem beszélnek benne. Minden szó helyett maguk a történetek és a mozdulatok akarnak mesélni, de nem magát a sztorit, hanem valami bensőséges szimbólumrendszerrel operálnak inkább végig. Az elképesztő, Tarantino-t megszégyenítő kínzások, amikor kiszúrják egy férfi szemeit, fülét, átszúrják a kezeit és combját evőpálcikákkal/hajtűkkel és mindez még nem lenne olyan szokatlan, ha nem adnának mindennek egy groteszk beágyazódást azáltal, hogy az egész jelenet egy báliruhákba öltöztetett hölgyekkel teli elegáns szobában játszódik, ahol minden nő, az üvöltő kínzás alatt, rezignált arccal, lehunyt szemmel üldögél bársonyszékekben, miközben pár percre félbeszakították az aktuális karaoké-estet.

Közben minden álmosítóan lassú, komolyan mondom, egy igazi nézői próbatétel a film, pedig a képi világa annyira csodálatos, mintha valami fotóművész referenciamunkáját lapozgatnánk. A túlzott szimmetrikusság, a retinát csipkedő vörös-szűrű, a lágy vonások, az elegánsan hosszú snittek, a brutalitás kegyetlen szépsége, a csapból folyó vér, az Oldboy-t idéző folyosók, az egésznek ad egy kellemes tapintást, ott lebegsz a jelenetekben. Az egész a bűn és bűnhődésről akar szólni, a tettek következményeiről, a bosszú létjogosultságáról és annak ízéről, de ez olyan mélyen és még David Lynch-nél is burkoltabban van elrejtve a jelenetekben, hogy néha idegtépően idegesítő tud lenni. Persze mondhatjuk azt is, hogy én nem vagyok elég érett ehhez a filmhez, de akármi is legyen a válasz, akkor is csak azt éreztem egész végig, hogy az egész csupán inkább a filmezés örömét szolgálja, sem mint a nézőkét. És legyen benne akármilyen emberi létet és A Jó vs Rossz küzdelmét bemutató gondolatsor, engem továbbra is zavar, hogy a karaktereknek semmi jelentőségül nem volt a filmben.

Régebben nagyon bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy vajon Ryan Gosling (Drive, Blue Valentine, Túl a Fenyvesen, Lars and the Real Girl, Szerelmünk Lapjai) vajon jó színész e, vagy csak a kölyökkutya szemei miatt akarják széttépni a rajongók, de mostanra már kötetlenül rajongok minőségi színjátszásáért. Szerintem generációjának egyik legjobb ízlésével megáldott színész és kicsit féltem, hogy lassan nevetségessé válik a legutóbbi filmjeiben névjegyévé vált kifejezéstelen arccal való semmibe-révedés, de igazából ezt is kurva jól csinálja, szóval nem lehet nem elismerni. Tulajdonképpen a Csak Isten Bocsáthat Megben is csupán rutinból lenyomja a Drive mozdulatsorát. Kristen Scott Thomas (A Másik Boleyn Lány, Az Angol Beteg, Négy Esküvő és Egy Temetés) minden természetes eleganciát félredobva, platinaszőkén, leopárdmintás ruhában, másokat semmibe néző tekintettel, iszonyat gőggel, a legvadabb anyai ösztönökkel és anyaként funkcionálás teljes hiányával a valahavolt legmenőbb gengszterasszony, de sajnos ez sem elég ahhoz, hogy megmentse a filmet. Vithaya Pansringarm (Másnaposok 2) rendőrfőnök láthatatlan tokból előhúzott kardja és annak kalandjai minden alkalommal vérfagyasztóak voltak.

A rendező elmondása szerint borzasztó mennyiségű feszültség és erőszakosság bújt meg benne az idő alatt, amíg felesége terhes volt második gyermekükkel és ennek levezetésére készítette el ezt a mérnöki precizitással megálmodott filmet. Az egész alaptézise valami olyasmi gondolatmenetre épült, hogy elképzelte, milyen lenne fizikai értelembe vett küzdelmet, bajnokságot, verekedést folytatni magával Istennel annak érdekében, hogy megoldást, válaszokat találjunk az élet problémáira. Ilyen koncepció után már egyáltalán nem lesz meglepő a film mivolta, ami filmélménynek remek, filmnek magának azonban vajmi kevés; sajnos.

10/6,2

The Great Beauty - A Nagy Szépség - La Grande Bellezza

Hihetetlen milyen erős mostanában a mezőny jó filmekben. Szinte már szemtelen, hogy rendezők képesek felülmúlni önmagukat és elvárják a nézőtől, hogy olyan szinteken nyűgöződjön le, amiről azt sem tudtuk, hogy létezik. És hiába az elcsépelt kérdés, hiába a klisészerű téma, az élet szépségének nagysága még a legromantikátlanabb embereket is átmozgatta már az életben. Ráadásul teljes giccsmentességgel, háttérben Olaszországgal. Fogalmunk sincs, hogy kaptunk e választ, vagy van e válasz egyáltalán, sőt a kérdés elhangzásában sem vagyok biztos, de élveztem minden mozdulatát A Nagy Szépségnek.

Az olasz rendező, Paolo Sorrentino meglehetősen elismert és komoly név, nem véletlen, hogy a különféle filmfesztiválok zsűrijeként funkcionál. Sok mindent lehetne mesélni életéről és munkásságáról, de az általam kedvencnek tartott idézete szerintem magáért beszél: "I don't use Twitter. I'm serious person."

A The Great Beauty embertelen mélységét pedig a felszínesség legaranyszínűbb mocskában csónakázva mutatja be, ahol minden megfogalmazást, minden értéket, minden látszatot, minden történetet felülír a tény, hogy egy soha nem tudható végállomás felé sodródunk, ahol semmi mást nem csinálunk, csak régmúlt érzéseket idézünk fel újra és újra magunkban. Legalábbis a rendező állítása szerint ezekről a szembetalálkozásról akart mesélni nekünk.

Nem is értem, hogy az Arany Pálma jelölést hogyan nem váltotta díjra a film, mert a Golden- és Bafta-díjak is jelzik, hogy valóban a legjobb idegennyelvű mű 2013-ban. (Kíváncsi vagyok, hogy az Oscar-jelölés beérik e.)

Olyan grandiózus filmről van szó, ami teljes kortalanságban úszik, nem moralizál feleslegesen, tökéletes párbeszédekkel van átszőve és egész egyszerűen zseniális. Ilyenkor konkrétan sajnálom, hogy olyan sokszor használom a zseniális szót, mert amikor kimondom, pontosan az ilyen filmekre gondolok. Szeretném kifejezni, hogy kurvára nézze meg mindenki nemre és korra való tekintet nélkül, nem azért mert jobb emberek leszünk tőle, nem azért mert akkora a tanulsága, nem azért mert soha nem látott a díszlete, vagy hihetetlen színészi alakításokat kapunk, hanem egész egyszerűen olyan, a szó szoros értelmében természetes szépséggel bír a film, aminek az ízét csak és kizárólag az élet maga képes kiváltani mindenféle hozzáadott cukor nélkül.

A történetben sincsenek égigérő rejtélyek. Főszereplőnk Jep Gambardella (Toni Servillo), aki 65. születésnapját ünnepli olyan ritmusban, akkora diszkóban, elképesztően minőségi és a legfelsőbb körök eleganciájával, amilyenről mi kocsmai földi halandók még csak álmodni sem merünk. De Jep számára ez mindennapos. Valójában nem igazán csinál már semmit. 40 évvel ezelőtt megírt egy könyvet, azóta pedig annak irgalmatlan sikereit élvezi hanyag eleganciával. Ezzel alá is írta a belépőjét egy olyan világba, ahol minden a művészetek és a sznoboskodás. Ebben a kiüresedett és gazdag világban keres tovább, vagyis inkább sodródik és valami fenségesebbet akar érezni. Olyan, mintha valaki az égigérő paszuly legtetejéről még létráért kiáltana, hogy még magasabbra törhessen, hátha onnan többet lát.

Róma, mint díszlet pedig tökéletesen passzol főszereplőnkhöz. Mintha az egészet ő birtokolná; a világ, művészileg egyik leglenyűgözőbb városában bármit megtehet. Bármelyik szoborparkot, bármelyik festményt, bármelyik épületet bármikor meglátogathat, bármikor lenyűgöződhet, sőt akármelyik nőt megkaphatja, lefektetheti, majd kisétál két lépéssel az életükből. Nem rosszindulatból, csupán ilyen korban már nem hajlandó olyan dolgokra áldozni az idejéből, amihez nincs igazán kedve.

A nagypolgári élet édes útvesztőjében bolyong, reggelig járja az utcákat, hajnali részegségben találja magát Colosseumra néző teraszának székében, miután mindenki hazament. Nem is bolyong, nincs igazán eltévedve, csak sodródik, közben folyamatosan követelik tőle barátai a második könyvét, amit tűkön ülve várnak, de mindenki tudja, hogy nem fog elkészülni soha. Jep Gambardella pedig mindig arra hivatkozik, hogy Flaubert bicskája is beletört a projektbe, amikor a Semmiről akart írni. Ez az állandó hivatkozási pont jól tükrözi, kiüresedettségét. Ekkor találkozik Ramonával (Sabrina Ferilli), a negyvenes sztriptíztáncosnővel, akinek megpróbálja megmutatni Róma szépségeit és bevezetni őt a magas életbe és a mindenféle művészbaráti társaságaiba. Semmi testi kontaktus nem fűzi a lányhoz, pedig teljesen tökéletes alanya a nő a férfi vágynak. Jep inkább csak próbálja élvezni, hogy valakinek elmagyarázhatja, hogyan kell viselkedni egy temetésen, megmutatni Róma szépségeit és együtt bámulja a plafont, ami hősünk szemében tengerként hullámzik és repíti őt vissza fiatalkori emlékeibe, ami szüzessége elvesztésének éjszakáját idézi a lánnyal, aki nem régen halt meg.

És ebben a filmben tényleg minden van: olyan pásztázó kameramozgás, amire tömegek szemei sem képesek, olyan lágy és jól megválogatott zenék és áriák, amik építészeti csodákkal érnek föl, meg Róma boltívei alatt állatkerti zsiráfot eltüntető bűvészek, fehér kendővel a fejükön, teljes erőből kőfalba rohanó szabadtéri művészek vér áztatta homloka, kirakatban táncoló kurvák, részeg törpenövésűek, 104 éves apáca, adócsaló szomszéd, egy halomnyi szenvedő, modern művész, tetőtéri diszkók, olcsó kurvák, romlottság, hit, régi szerelem íze, halál, temetkezési viselkedési tippek kezdőknek, plasztikázott elit... És minden groteszk szereplő és öncélúnak tűnő kameramozgás és csendes, vagy túlbeszélt jelenet között nagyon nagyon halványan húzódik meg valami nagy szépség. Ami nem egy tárgy lesz, nem egy dolog, hanem valami érzés, ami úrrá lesz a nézőn. A film annyira él, hogy szinte önmaga főszereplője. Az egész olyan, mintha egy nagy könyvtárban lennél, végig merev csöndben vagy és ámulsz, de tudod, hogy van záróra, nem maradhatsz örökre és még gyorsan, mindenért oda akarsz kapni, mindenbe bele akarsz lapozni...Amennyire nem reális az egész, mégis annál igazabbak az érzések, amiket kivált.

A Nagy Szépségről akarva akaratlanul is olyan klasszikusok jutnak eszünkbe, mint Fellini, pedig szinte köze sincs a kettőnek egymáshoz; csak talán az az olaszos milliő a tagadhatatlan. Irgalmatlan jó film; azt hiszem, ha a The Great Beauty egy férfi lenne, akkor nekem fizetni sem kellene érte, hogy a kurvája legyek, beleszeressek, majd sírjak utána. És fogalmam sincs hogyan tette velem ezt a mű. A kérdésem ugyanaz marad, mint a filmnek is magának a végére: talán az egész csak egy trükk?

10/8,9

Graceland

A hipszeresített akapulkóakciócsoport abból áll, hogy egy 6 fős társaság egy luxuskoleszban él egy Dél-kaliforniai tengerparton, ahol az esti piázgatás és a napbarnította testük szörföztetése közben FBI és DEA ügynökökként gyilkosokra, de leginkább helyi (főleg mexikói, ugye) drogbárókra vadásznak. Életükbe akkor kapcsolódunk be, amikor egy újonc érkezik hozzájuk, aki kezdetben nagyon zöldfülűnek látszik, de kiderül, hogy több annál ami. A lényeg, hogy semmi eredeti ötlet, semmi kikövetkezhetetlen rejtély, semmi nagyszabású alakítás, semmi újonnani díszlet, DE ha képesek vagyunk bedobni a sarokba a sznboskodásunkat, akkor a Graceland első évada igenis képes kikapcsolni kicsit.

A kreátor Jeff Briggs (White Collar), aki ahhoz a jól megszokott formátumhoz nyúl ebben a 2013-as produkcióban, amivel Amerikában nem igazán lehet hibázni. Csinos lányok, kigyúrt fiúk egy fedél alatt; több, kisebb ügy/nyomozgatás, plusz egy jó tempóban és elég fordulattal megírt fő szál. Egy-két csók, semmi durvulós szex, épp annyi káromkodás, amitől nem egy délutáni Gossip Girlként funkcionál a sorozat és egy kicsit érdekesebb ügyek, mint a nyolcázhatvanadik Helyszínelők franchise. A karakterközpontúsággal próbálja megvenni a nézőket és egy stabilan működő, közepes szintet sikerül tartania, mindenkire jut idő, még az is előfordul, hogy valaki valóban érdekes lesz és nem ömlesztve, jól egyengetve tálal. A mellékszereplő junkiekkal, local-terroristákkal, mexikói vademberekkel, kisstílű kokaineladókkal, szuperszexi marihuána ültetvényesekkel és kisiparos heroinkirályokkal is minden rendben működik, akik előtt szereplőink folyton azt a látszatot keltik, hogy ők maguk is csak az utca emberei és óvatosan, figyelmesen épülnek be közéjük, hogy végül a nagy, hatalmas és jóságos amerikai állam által költségtérített büntetésüket megkapják. Mielőtt pedig túl sok lenne a szakmázás, valaki tuti megmutatja az új bikinijét, vagy a világbajnok hosszú combját. Nem egy bonyolult mechanika, de szó mi szó, működik.

Mike Warren (Aaron Tveit: A Nyomorultak, Gossip Girl ) az az újonc, aki kezdetben csak egy túl karakteres arcú szépfiúnak tűnik, azonban be kell, hogy valljam, szerintem magasan ő volt a legjobb színész. Ráadásul sikerült úgy megírni a karakterét, hogy ne tűnjön feleslegesen, mindenáron jó fiúnak, hanem jól hozza a belső vívódásokat. Szégyen-gyalázat, de a párkapcsolatok terén nem tudták eldönteni a készítők, hogy mit kezdjenek vele, mert nagyon helyes, cuki, meg minden, adtak is alá egy hosszúbarna hajú, szépszemű lányt, akinek ugye nem mondhatja el, hogy ügynök, mert akkor egész Graceland (ez a fedőneve a luxusapartmanjuknak) veszélybe kerülne, hiszen ez egy értelemszerűen titkos-szervezet. A végén ugye csak lesmárolja az ügyeletes kurvajónő lakótársát, de ezt inkább csak nyitánynak érzem a második évadra. Warren ügynök dolga ugye az vala, hogy titokban épüljön be Gracelandbe és végezze a mindennapi dolgát, hagyja, hogy betanítsák őt a többiek, azonban titokban Paul Briggs, helyi kiskapitányról kell bizonyítékokat találni, hogy vajon csal e munka közben. Magyarán belső ellenőrködik.

Paul Briggs (Daniel Sunjata: Rescue Me, A Sötét Lovag: A Felemelkedés, A Grace Klinika, Különleges ügyosztály) Graceland alfahímje, aki a szakmán belül híres, az FBI elismert tagja, aki több bűnözőt és csempészheroint játszik a kormány kezére, mint amennyi kokaint szippant fel egy laza péntek este Tony Montana az orrába. Életének azonban van egy titokzatos oldala, amiről a benne vakon megbízó kollegáik álmodni sem mernek. Persze Mike épp ezért jött, hogy Briggs-et jól kinyomozza és irgalmatlan jó tempóban, a nézőt is meglepve derül fény Paul múltjára és a néző a sorozat feléig képtelen eldönteni, hogy most akkor Paul jó, vagy rossz karakter, de természetesen egészen a végéig nem lesz tiszta a kép...

Charlie (Vanessa Ferlito: Grindhouse-Halálbiztos, Maffiózók, 24, New York-i Helyszínelők, 25th Hour) talán a legismertebb arc lehet a sorozatban. A nők közül mindenképpen övé a főszerep, benne legalább nem erőltetik túl a szexiségét, bár kétségkívül gyönyörű nő. Iszonyat jól hozza a herkást, tetszik a közjáték, amit Paul Briggsel nyom és legalább nem csináltak az egész ügynökségből az által hülyét, hogy a saját környezetükre nem kezdenek el gyanakodni.

Dale (Brandon Jay McLaren: Gyilkosság) a kötelező néger, akinek a leggyengébb a háttérsztorija, mondjuk bírtam a szlengjét, meg azzal a raszta hajjal elhiszem, hogy könnyen be tud olvadni a kisstílű marihuánások közé, de az egyéni drámája a családjával, akiket elhagyott, mert nem akarta őket kitenni az ügynökösdi életének az számomra kicsit túlmagyarázza ezt a De Nehéz Az Élete A Jó Embereknek Akik Csupán A Hazát Védik A Csúnya Gonosz Emberektől. Viszont azt meg kell hagyni, hogy ezek a kicsit kényszeresen berakott szereplők nagyon jó célt szolgának és ésszel használják a karakterüket amikor a fő szálat kell mozgatni és hihetetlen, de kémiailag teljesen jól működnek együtt. Nyilván mindenki képvisel egy bizonyos típust, mert ennek ez a receptje és kész és Dale például a kívül kemény, de belül olvadtméz szívű magányos farkas.

Paige (Serinda Swan: Smallville) talán a legjelentéktelenebb; a második évadra több szerepet jósolok neki. Inkább csak bábuztak vele. Viszont az ő jelenléte teljesen meggyőzött arról, hogy az FBI-hoz, vagy DEA-hez a diplomán kívül kötelezően csatolni kell egy egészalakos, bikinis fotót, plusz előnyt jelent, ha középiskolában bálkirálynő voltál, mert már pofátlannak tartom (akkor is, ha az ilyen sorozatokban ez megszokott), hogy mennyire idegesítően tökéletesen gyönyörűek és szexik ezek a lányok. Az ő karaktere tipikusan jó lesz arra, hogy majd amikor szükséges, akkor egymásba szeressenek Mike-kal és meg kelljen menteni, vagy valami ilyesmi és ha apadna a nézőtér a sorozat körül, akkor lesz kivel ledobatni a melltartót, mert igény az volna rá, abban biztos vagyok.

Johhny (Manny Montana: El primo) az ügyeletes jótétlélek, aki mindig csak jót akar, de néha ügyetlenkedik. Persze a tinilányok szerelme az ő csípőcsontjai és meleg barna szemei miatt is garantáltak, de ezen kívül ő az a csupaszív srác, aki olyan, mint egy kiskutya, aki mindig visszahozza a labdát. majd várja, hogy újra eldobják neki. Valóban kedvelhető amúgy, szó se róla; épp azon a határon egyensúlyoz, amikor valakiről még nem idegesítően hiteltelen, hogy az FBI-nak dolgozik. Ráadásul tök helyes, úgyhogy el is fér a vásznon, plusz bele is fér a társaságba.

Szóval ez a hat ember nyomozgat, az első évad végére betoltak egy cliffhangert és így a 40 perc körüli részekkel én egész nyugodtan elnézegettem ahogy szörfözgetnek reggelente, esténként meg mexikói gazemberekre vadásznak, akik a postaládáig is machete-vel vágnak utat, majd bemennek a házba és drogot csempésznek.

10/6,8

The Wolf of Wall Street - A Wall Street Farkasa - csakröviden

A filmvilág aktuális igazgatója, azaz Scorsese és iskolájának legkiválóbb tanulója, Dicpario, leforgatták az amerikai pénzvilág sétálóutcájának, azaz magának a Wall Streetnek az egyszemélyes önéletrajzát valami irgalmatlan rutinnal, ami nem feltétlenül jelent mindig jót.

Martin Scorsese (Dühöngő Bika, Viharsziget, A Tégla, Aviátor, New York Bandái, Casino, Nagymenők, Taxisofőr) talán már csukott szemmel, egy reklámszünetnyi idő alatt képes volna kasszasikert csinálni, de az a jó az öregben, hogy kibaszott lendületes és szemtelenmód élvezi amit csinál. Bár A Wall Street Farkasa talán az egyik legnagyobb kaszagép a 2013-as produkciók közül, ráadásul bizonyított, hogy minden idők legtöbb bevételét hozó Scorsese-filmje, ennek ellenére művészi nagysága sehol nincs például a Dühöngő Bika életrajzi filmhez képest. Ezt a filmjét semmiképpen nem szabad komolyan venni, mert a túlzások néha már csak kínba forduló vigyorrá fagynak az arcon és az inkább csak illemből elkövetett nevetések is számottevőek, viszont ha tényleg kurvára elengedjük magunkat és beleejtjük a kezünket a popcornos-zacskóba és mindenféle morális tartás nélkül engedélyezzük magunknak, hogy üvöltve röhögjünk, akkor igenis kiadja az élményt. Nem ez a film fogja vitathatatlanná tenni Scorsese teljesítményét és semmiképpen nem kell a magas egekig magasztalni, de az amúgy jó alaptémákat meglehetősen populárisan és mégis minőségien megfogó rendező tényleg olyan, mintha azért élne, hogy a filmvilágba magába minőségi vörösszőnyeget terítsen a néző lába elé.

Leonardo Dicaprio nem tudom, hogy miről híresebb; arról, hogy hány csúcsszexi szupermodellt gyűrt már bele az ágyába vagy hogy mennyire kiegyensúlyozottan, megbízhatóan és szimpatikusan jó színész, áldott jó produkciókkal és kedvenc rendezőinkkel a markában. Dicapriót szeretjük, a világ lassan kollektív Oscar-díj heggesztésbe kezd a kedvéért, csak hadd mutassunk már ki, hogy szeretünk és elismerünk!! Dicaprioról már ezen a linken, A Great Gatsby-s kritikámban részleteztem, hogy kinek a fiaborja és mennyire imádjuk, ezt nem írom le újra és bár megmondom őszintén, én speciel ezért a szerepért nem vágnám hozzá az aranyszobrot, ettől függetlenül nem lennék meglepődve, ha a Filmakadémia a rettentő nyomásra mégis neki ítélni (azért nem, mert szerintem Joaquin Phoenix a Herben, vagy Matthew McConanghey a Dallas Buyers Clubban sokkal durvábbat szólt, pláne az agyonajnározott 12 Év Rabszolgaságról már ne is beszéljünk, de drámai karakterekkel ugye sokkal könnyebb érzelmeket kierőszakolni...). Ettől függetlenül premierplánba kapjuk a valahavolt egyik legnagyobb és legkorrektebb OneManShowt, amit elbír a kamera.

Életrajzi ihletésű filmet azért nehéz csinálni, mert a játékidő érthetően hosszabb és az akarva, akaratlanul tárgyilagos ábrázolás és történetvezetés miatt könnyen előfordulhatnak üres járatok, mint a Betépve című filmben például. Ráadásul gyakran öncélú is lesz a végeredmény. Na itt nem; azzal, hogy Jordan Belfort (Leonardo Dicaprio) hataloméhséggel és pénzmámorral átitatott életét 3 órában adagolják, akkor sem emlékszem laposodó, vagy színvonalvesztő részre. Ezt a problémát amúgy egy elég jó húzással úgy bekkelték ki, hogy főszereplőnk, miközben végigvezet a kokain, a kurvák és a Wall Street szédítően pokolízű szentháromságában, néha ki-ki szól a nézőhöz és ahelyett, hogy elmagyarázná pontosan hogyan szedte meg magát más emberek vagyonából pofátlan módon, inkább csak a képünkbe gyűr egy zöldhasút, majd közli, hogy mindennek ez az oka, a rendszerről pedig annyit árul el, hogy kurvára nem volt legális. Megvallva az igazat, engem nem is érdekel több.

A film amúgy nagyjából nem szól semmiről; valahol ott kezdünk, hogy a '90-es évek pénzügyi világának egyszer csak hatalmas tőzsdemanipulátora lesz Leonardo Dicaprio, aki közben elhagyja nejét, hogy a hibátlanul gyönyörű luxusasszonnyal, Naomival (Margot Robbie) léphessen frigyre és kokainozza át luxusautóiban és meseszép yachtjában az időt, miközben gyerekei növögetnek a kastélyukban. Közben Gatsby-t megszégyenítő temperamentummal bulizik kollegáival és legjobb barátjával, Donnie-val, akit Jonah Hill alakít (Pénzcsináló, 21 Jump Street). Aztán igyekezne Svájcba menekíteni a pénzét lányok testére szik-szalagozva, mert az FBI meg baromira ott van ugye a seggében a Kyle Chandler (Zero Dark Thirty, AZ Argo-akció) játszotta ügynökkel az élen. Közben tényleg annyi történik, hogy lebasznak elénk pár jó poént és egy Tony Montana mennyiségű kokaint (ami a valóságban amúgy B-vitamin volt) és együtt keringőzünk a bűnös élvezetek báljában Dicaprio-val egészen addig amíg a filmnek így vagy úgy, tanulság nélkül vége nem lesz. A díszletben meg annyi a lényeg, hogy Szodoma és Gomora is diszkrétebb és erkölcsösebb mutatókkal rendelkezik, mint Jordan Belfort élete.

Természetesen túl van játszva az egész film, annyira amerika, hogy nem is hiszem, hogy van ennél tisztességesebb jelző rá. A gond tényleg csak ott volt, amikor a szereplők már néha jobban élvezték a filmet, mint a néző, ez olykor zavaró volt, de ezen túl kell tenni magunkat. Scorsese 20. filmje tényleg csak egy levezető desszert munkásságának díszvacsoráján. Amúgy is folyamatosan improvizálásra biztatta szereplőit és jobb, ha tudjátok, hogy Leonardo Dicaprio volt az, aki megfűzte a szőke főszereplőlányt 3 tequilával, hogy dobja le az összes ruháját, mert az eredeti forgatókönyvben sehol nem szerepelt ez a rész. Sőt a rendező ragaszkodott volna hozzá, hogy egy neglizsét kanyarítson magára Margot Robbie, de Dicaprio szerint muszáj kifejezni a vásznon, hogy mekkora hatalma van a pinának a férfiak fölött.

Ennyi, élvezetmozi, tudnék róla rosszat is szólni és nem azért nem szólok, mert odavissza vagyok a társaságtól, sőt a főszereplőn kívül még az általam agyonajnározott Matthew McConanghey-t (Dallas Buyers Club, True Detective, Magic Mike, Excsajok Szelleme) sem szerettem, sőt szinte senkit, mert mindenki pont egy hajszállal átlépte a jóízlésű poénkodás határát és nem a vicceik, hanem a személyük vált komikussá, ráadásul azt sem kedvelem, amikor nincsen átlényegülés a film végén és a mondanivaló helye tátong az ürességtől, de leszartam. Még komolyan meg is értem az 5 Oscar-jelölést, a 2 Bafta- és 1 Golden Globe-díjat, mert tempós és a hatása is olyan, hogy a film végén csekkoltam a tárcám, nem e tőlem is kicsalták időközben a forintjaimat. És lehet, hogy túlzás, hogy pár országban betiltották, vagy hogy már 300 milkánál jár a bevétel, de ha őszinte akarok lenni, akkor A Wall Street Farkasa azt tette, amiről a mozi alapjaiban szól: szórakoztatott!

10/7

Hannibal - Hannibál

A 2013-as Hannibált annyira széthájpolták a bemutatót megelőzően, hogy szinte már az aktus előtt ráélvezett mindenki a sorozatra, de sajnos közel nem képes azt a szintet hozni, amit várnánk tőle. Unalmas nyomozások, túljátszó színészek nulla cliffhangerrel. Cserébe jók a gyilkosságok és Mads Mikkelsennek meg sem kell mozdulnia, hogy ő legyen az isten az egész produkcióban.

Az emberi húst fogyasztó Hannibál történetét mindenki ismeri, legalábbis annak bizonyos részleteit; ha máshonnan nem, hát a Sir Anthony Hopkins által alakított Bárányok Hallgatnakból, ami szintén Thomas Harris könyvei alapján készült. A filmfeldolgozások többnyire azonban már kannibálunk azon időszakával dolgoznak, amikorra a világ tudomására jut, hogy a kacsamájpástétom nyomokban nem diót, hanem a szomszádasszonyodat tartalmazza. Sorozatunk pedig onnan indít, amikor Hannibál titkát még nem sejtik az őt körülvevő emberek, így részesei lehetünk az előzményeknek. Jelenlegi kreátorunk Bryan Fuller, aki a Hősök és a klasszikus Star Trek pár epizódjáért, illetve az igen látványos Halottnak a Csókért volt felelős, így a Hannibál látványvilága cseppet sem okozott meglepetést a stílusában. Bár a gyilkosságról szóló dolgok engem nem nyűgöztek le, azért be kell vallanom nagyon ellágyult a szívem, amikor konstatáltam a vásznon a Kubrick-féle Ragyogás fürdőszoba-jeleneteinek jóízű kopizását, ami szerintem irgalmatlan menőn mutat a képernyőn.

Amúgy összesen 7 évadra terveznek, valahol a harmadik és a negyedik környékén lesz az, amikor Hannibál börtönbe kerül, majd jön a szökés rész ugye, azonban a kritikusok elismerése ide vagy oda, a Hannibál egyelőre nem nagyon váltja be a hozzá fűzött mindennapikenyerünk nézettségi számokat, így ki tudja meddig tartható életben.

1. kép: Ragyogás (1980)

2. kép: Hannibál (2013)

Azonban a laikusok számára talán meglepő lehet a történetben az, hogy alapvetően nem Hannibál (Mads Mikkelsen) a főszereplő, hanem az Aspenger-szindrómás Will Graham (Hugh Dancy {Egy Boltkóros naplója, Elemi Ösztön 2}), aki elég nehezen viseli ha túl sok ember van körülötte és a stressztűrő képessége is elég alacsonyan mozog. Mondjuk ez annyira nem meglepő, hiszen nemrég kérte fel őt Jack (Laurence Fishburne), a rendőrfőkapitány, hogy segítse a rend őreinek érdemi munkáját azzal a különleges tehetségével, miszerint különböző gyilkossági helyszíneken, egy kisebb jógamentes meditáció keretein belül képes pár percre belebújni a tettes bőrébe, újrajátszani a mészárlást fejben, és ezáltal részletes és hasznos prezit tálalni az elkövető gyilkolási stílusáról.

Számomra ez a megoldás borzasztóan tetszetős volt, ahogy a kamera nekünk is megmutatja, hogy miként rekonstruálja Will agya a gyilkosságokat és minden bűnelkövetést láthattunk az ő szemszögéből, ahogy megtisztul a tér és egy kellemes kivetülésen keresztül, egy kisebb időintervallumra ő volt a gyilkos.

Ez a munka azonban egyértelműen megterheli őt, hiszen a nyomozás során ő maga is kényszerül olyan helyzetbe, amikor le kell lőnie a tettest, hogy megmentsen valakit, illetve komoly önképzavart okoz nála az is, hogy állandóan gyilkosok bőrébe bújik, amit amúgy sem stabil antiszociális hajlama csak erősít. Éjszakánként rémálmok gyötrik és úgy izzad, mint egy 10 éves kölyök élete első csokilopása előtt.

Közben vannak neki ilyen borzalmas CGI-vel megszerkesztett visszatérő lázálmai, amik nagyon mesésen csodálatosan akarnak lenni és amúgy néha sikerül is nekik, a lényeg, hogy van neki egy visszatérő szarvasa (az egyik gyilkosság motívuma volt), ami mindig társaként vezeti őt előre és nyomasztja is egyszerre, viszont biztos motívumként viszi végig a sorozat. Pont olyan, mint Harry Potter patrónusa, mondjuk Will amúgy is elég griffendélesen viselkedik; állandóan meg akar menteni valakit, miközben nyilván az igazság bajnokaként tetszeleg. Közben van egy csomó kutyája, kócos haja és elég vastag borostája ahhoz, hogy a kamaszlányok sikolya meglehetősen hangosan visszhangozzon. Azonban ahogy Hannibál idővel a pszichológusává avanzsálódik, úgy lesz egyre érdekesebb a karaktere és sajnos szinte megkövetelően túljátszott is. Bár ennyire nagyon kevesen szopták be a tévétörténelemben, teljesen tönkre megy a végére, pedig a sorozat közepén azt is sikerült eldönteni, hogy melyik csajjal kezdjen el összejönni, és végül nem a fényeshajú ázsiai nyomozólányra megy rá, hanem az ártatlan, angyalarcú és teljesen jelentéktelen Dr. Alana Bloomra (Caroline Dhavernas).

Amúgy valami egészen elképesztő, hogy mennyire jelentéktelenek és bénák voltak a női karakterek egytől egyig. Szegény lány, akinek a gyilkossága és a feltételezett bűnössége nem sikerült elég misztikusra és néha jobban unta a szerepét, mint én az övét. Vagy a szerencsétlenfejű újságíró, akit mindig visszacibáltak a vászonra, de egy épkézláb, vagy izgalmas történetbe nem sikerült belehajszolni. Vagy ott volt még a rendőrfőnök felesége, Bella, akit Gina Torre (Suits, Mátrix-filmek) alakít, akik amúgy az életben is házasok, de a lényeg, hogy beemeltek egy családi drámát a színpad közepére, majdnem kikönyörögték a könnyeket is a nézők szeméből, majd egyszercsak SOHA többé nem is hallunk a feleségről. De ha még el is fogadtunk volna egy-két női karaktert, akkor is eszméletlenül kiborító az a tény, hogy ezek a lányok olyan személyiséget testesítettek meg, akik irgalmatlan magabiztosak, öntudatosak, csinosak, jólöltözöttek, szexik; és tök jó lenne, ha a valóságban is így viselkednének a nők, de ez egy olyan túlzáshalmaz volt, hogy a végére már egy kisebb készpénzösszeget tettem volna arra, hogy ezek az asszonyok valószínűleg annyira sikeresek, hogy még csak nem is menstruálnak. És ráadásul mindegyikük olyan esetlenül volt drámai, hogy a csalódottság savanyú ízét tapintani lehetett az arcomon.

A rendőrfőnököt alakító Laurence Fishburne (Helyszínelők, Mátrix-filmek, Apokalipszis Most) nekem unalmas volt, vagyis inkább hozta a CSI-ból megszokhatott karaktert kicsit leporolva és újragondolva. A gyilkosságoknak meg nem volt különösebb jelentőségük és nem is hagyta, hogy magával ragadja a nézőt, hisz hiába voltak remekül megkoreografálva és igényesen kivitelezve, egyszerűen szinte egyik ügy sem volt hosszútávú, a tettesek kiléte teljesen jelentéktelen volt a nagy egész szempontjából. Emiatt nincs is semmilyen iránya a sorozatnak, nem igazán kapunk izgulnivalót, csak szemnek tetsző látványt. Még csak a legapróbb szinten sem ijesztgetnek vele, hogy Hannibál lebukik, így aztán miért is verne egyáltalán szaporán a szívünk...

De akkor beszéljünk arról, ami jó és ami csillagosötöst érdemlően működik. Az nem más, mint maga Hannibál. Irtózatosan örülök, hogy végül nem David Tennant (Doctor Who, Broadchurch) kapta meg a szerepet, hanem Mads Mikkelsen (A Vadászat, Ádám Almái, Zöld Hentesek, Gengszterek Fogadója). Ezek a dánok amúgy is jó filmeket, sorozatokat csinálnak, ráadásul kiválóak a színészeik, nem csoda, hogy Amerikának elég csukottszemmel odaböknie és megvásárolni a műveket vagy a szereplőket, biztos siker lesz. A Banshee már megvette magának Ulrich Thomsent (Ádám Almái), a Hannibál meg épp engedi Mikkelsennek, hogy eljátssza a sátánt magát, ahogy tervezte. Ugyanis zseniális a fickó, ehhez nyilván hozzátartozik az is, hogy az ő karaktere a leghálásabb, de nem bírok nem tövig benyalni neki és ajnárózni mindenféle aranyszínű jelzőkkel. Ahogy viseli az eleganciát, azok a csodás konyhajelenetek, az a kifinomultság, azok az öltönyök, az a dolgozószoba, az a mentalitás; tökéletesen passzolnak össze ő és a szerep. Egyértelműen övé a legjobb díszlet. Az az egyetlen gond, hogy bár kellemes átfogója ő a vacsorameghívásaival a karaktereknek és a színészi kvalitásai tényleg megkönnyezendőek, sajnos nem szól róla eleget a sorozat. Néha teljesen megfeledkeznek róla. Nem is látjuk őt soha akció közben, csak amikor már veszi ki a fagyóból a 'hozzávalókat'. És hiába keveredik bele olyan különleges gyilkosságokba és társaságokban, ahol hangszert készítenek emberi szervekből, vagy éppen egy testből, a motiváció takarásban maradnak és nem elégítik ki a nézőt.

Pedig olyan baromi szerencsések vagyunk, hogy a sorozat másik nagy, ritkán szerepeltetett ütőkártyája Dr Bedelina, azaz Gillian Anderson (X-Akták) játssza Hannibál pszichológusát. Az a nő annyira szexi és kiszámíthatatlan, hogy kettéreped a titokzatosságtól a monitorom, vesszekmeg. De sajnos innen sem tudunk meg sokkal többet címszereplőnkről.

A sorozat végén sem kapunk semmiféle megoldást, legalábbis a néző biztos nem. Látjuk mostmár, hogy hol kezd a második évad, egy kis házikészítésű izgulnivaló csak elfért a legutolsó képkockákban, de ok okozati összefüggések természetesen egy sem.

Engem sajnos nem győzött meg a főként látvány miatt ajnározott sorozat. Annyi az erőssége, ami a plakátokról is egyértelmű volt: Mads Mikkelsen, viszont nem tartja fenn az érdeklődést. Ha esetleg elkapnék egy részt a tévében, valószínűleg megnézném, de nem ülnék lázasan a torrent előtt, számolva a másodperceket. Aki viszont megkívánta, annak csak annyit tudok mondani: Bon Appétit!

10/6

Her - A nő

A férfi, aki szeretkezett az oprendszerével; és nem, nem valami youpornon terjengő újabb fétisszexről van szó, csak arról, hogy A John Malkovich menet rendezője írt egy szerelmes sci-fit, ami szerintem a 2013-as év egyik legjobb filmje lett, még annak ellenére is, hogy a végére elfogyott a lendülete. Viszont jelentem, hogy a szerelem bármelyik fiktív jövőben, bárki iránt is, de eléggé oda tud baszni az embernek; van, ami nem változik.

Spike Jonze rendező nem csupán azért számít menőnek, mert mindenféle dokufilmjei mellett Beastie Boys és Fatboy Slim videoklipeket is forgatott, de ugye ő rendezte a zseniálisan jó Being John Malkovich-ot, illetve a kihalófélben lévő MTV kultúrán megkamaszodott emberek kedvenc tahó műsorát, a Jackass-t is nagyjátékfilmmé tette. Ezenkívül már csak csemegeként említem meg, hogy országos cimborája Kanye Westnek és David Finchernek (Harcosok Klubja). Plusz, bár ez talán semmiben nem befolyásolja tehetségét, exveje Farncis Ford Coppolanak. Jonze deszkás kamaszként kezdte, majd újságíróvá avanzsálódva vált mostanra Hollywood egy fontos és megbízható rendezőjévé, aki saját forgatókönyvét készítette el Her címmel és az 5 Oscar-jelöléssel és már 1 Golden Globe-bal, meg kismillió filmfesztivál díjjal elismert film egyrészt megéri a felhajtást maga körül, másrészt engem teljesen beszippantott ebbe a futurisztikus világba, ahol minden modern, csak sajnos a szerelem kibaszott ősi.

Az, hogy a jövőben járunk vagy egy alternatív világban, nem is igazán a túlmisztifikált, erre ráerősíteni akaró képekből szűrjük le, mert a dizájn elég minimál maradt. Persze ez nem azért nem kap hangsúlyt, mert nem volt rá keret, hanem mert valójában nincs is jelentősége, csak egy eszköz a történet elmesélésében. Az érdekes és kicsit kopárnak ható díszletet, városképet amúgy sok helyen Sanghaj városában felvett felhőkarcolók képei erősítik. De ami a lényeg, hogy egyszemélyes szerelmi útvesztőnk kezdetén megismerkedünk főszereplőnkkel, Theodore-ral (Joaquin Phoenix), aki egy olyan különös munkáért kapja az erzsébetutalványokat havonta, mint hogy kézzel írtnak tűnt érzelemdús leveleket kell megfogalmaznia megrendelésre: szerelmes házassági évfordulókra, születésnapokra, baráti összejövetelekre. Bár mélyen mesterkéltnek tűnhet ez a szakma, a film valójában sokkal menőbb annál, minthogy ilyen alacsony szintről osztogassa a társadalomkritika lapjait. Az egész dolog inkább romantikus hatást kelt, egyfajta fáradt melankóliát az érzések oltárán, mint amúgy az egész film maga.

Theodore éppen válásának utolsó szakaszában van jövendőbeli exnejével (Rooney Mara), aki már nem is él vele, azonban magától a szerelem elmúlásától és a magány hidegrázó fenyegetésének emésztésétől merengve éldegél, amíg egyik nap vásárol magának ebben a széttechnologizált világban egy új operációs rendszert, amit már olyan intelligensre fejlesztettek, hogy képes pillanatok alatt a gazdája teljes életéhez viszonyodni. Az Operációs Rendszer szinte, sőt már maga is egy személy, akinek bár nincsen fizikai valója, ettől függetlenül csupán a hangjával, a történet másik főszereplőjévé avanzsálódik. Lényeg a lényeg, hogy halálosan egymásba szeretnek. Igen, az oprendszer és a bajuszos Joaquin Phoenix. Teljesen abszurd élethelyzet, olyan szintű természetességgel megágyazva, ráadásul egy olyan kor hajnalán, ahol ez valamilyen szinten már elfogadottá vált.

Együtt járnak strandra, Theodore bemutatja a barátainak is a magát Samanthának (Scarlett Johansson) elnevezett rendszert. Ja, meg vidámparkba járnak, érzésekről csacsognak, felfedezik a világot, blabla, tudjátok, csupa olyan dolog, amire ilyenkor az a kellemetlenül vak szerelem készteti az embert. A világ legtermészetesebb dolga a legtermészetellenesebb csomagolásban. Viszont amiért mégis képes működni az épp az, hogy pontról pontra mindenki kibaszottul ismeri ezt az érzést, ami rendkívül jól van adaptálva ebben a filmben. Hiszen a kapcsolatok kezdetén talán még a valóságnál is nagyobb boldogság a másikba beleképzeld jó tulajdonságokon való merengés, pláne hogy közben Samantha rendkívül intelligens, segíti Theodore-t a karrierjében, bármikor meghallgatja, inspiráló, nevettet, biztos társaság, ráadásul ki be lehet kapcsolni, másrészt pedig egy olyan törött szívű, kicsit visszahúzódóbb férfiról van szó, aki egy másik kapcsolata miatt épp siratja magát az érzelmeket.

"You know sometimes I feel...I've felt all what I'm ever gonna feel."

Ez a 'kapcsolat' a kezdeti nehézségek után olyan szinten szárnyra kap és annyival egyszerűbben kivitelezhető, hogy hősünk képes visszautasítani olyan nőket, mint például Doktor House 13-a, azaz Olivia Wilde, mert az már túl valóságos és ijesztő. Pedig a vágy témája az idilli nő, de testet öltve a gonosz is félelmetesebb és nagyobb kihívásokat igényel.

Valójában minden női szereplő - férfiből elég kevés van - kedves, édes és valahol nagyon valóságos és természetes nő képét festi le, akik talán abban a legmegegyezőbbek, hogy egyrészt rettent tudatosak, pontosan tisztában vannak önmagukkal, továbbá mégis mindet érte már olyan szerelmi törés, ami egyszerűen átrajzolja az ember érzelmi alaprajzát és így az egész embert. A férfiakat megtestesítő Theodore pedig képtelen ezzel mit kezdeni, mert a nők a Minotaurusz útvesztőjénél is bonyolultabb szerkezetek, akkor is, ha ez a világ legtermészetesebb jellemvonása.

És nem kivétel ez alól Samantha sem; zavarba ejtően nőként viselkedik, hiába gép, egyszerűen úgy elsajátította a nőiesség alapszakát, hogy arra nincsenek szavak. A történet a bő kétórás játékidő ellenére nem téveszti szem elől célját és bár hatalmas meglepetést nem tartogat a végére, mégis meghat. Folyamatosan lebegtet ebben a világban, ahol az egyetlen társadalom által elfogadott népbetegség a szerelem és a szeretet vágya maga. Mert a modern kor magányát továbbra sem lehet képes más elemi erő pótolni. És akárhonnan nézem, akárhogy tapogatom, a legnagyobb átbaszás a szerelem, a legkiválóbb illuzionista, a legellenállhatatlanabb fogás az életben és mégis a legkirályabb bármi ever. És amit ez a film nagyon tud, hogy mindenféle öncélú monológoktól megkímélve a nézőt és kellő komolysággal állva a témához, mégis eszméletlen romantikus tud maradni úgy, hogy nem csap át túlérzelgősségbe, akkor sem, amikor már fárad egy picit a történet a vége felé.

Joaquin Phoenix (Gladiátor, Hotel Ruanda) az összes bajszál és szemüvegkeretével annyira tökéletesen applikál rá minden mozdulatot a vászonra és az összes szerencsétlenkedésével és bájával úgy egyensúlyoz, mintha gyerekkorától kezdve erre a szerepre edzették volna. Scarlett Johansson (Don Jon, Vasember 2, AMásik Boleyn Lány, Leány Gyöngy Fülbevalóbal, Elveszett Jelentés) meg sem jelenik, egy pillanatra sem a színen, de a hangjával olyat alakított, hogy én bármilyen szobrot hegesztenék neki, hogy érezze, életemben először, kedveltem azt amit csinált. Amy Adams (Amerikai Botrány) meg állítólag a forgatások előtt több órára össze volt zárva egy szobába Phoenix-szel rendezői utasításra, hogy a barátságuk valósnak hasson; megérte. Olivia Wilde (Doktor House, 25) jól hozza a kétségbeesett és kancás nő szerepkörét, Ronney Mara (A Tetovált Lány, Mellékhatások, Social Network) szintén kellemes látvány. Egyszerűen mindenki kurva jól csinálta amit kellett. Meg a zene baszd meg; az is jó volt, Oscarra is van jelölve a betétdal.

(Egy dolgot utáltam csak, a természetellenesen sétálgató statisztákat.)

A Her című film nem ad megfejtést a szerelemről, sem a nőkről, sem a kapcsolatokról, azt sem erőlteti ránk, hogy mindenképpen ilyen jövő vár valamikor nemsokára. Nem okolja a technikát, nem az emberekben keresi a hibát, egész egyszerűen olyan baromi esetlenek lesznek a lépéseink, mint egy újgazdag budai gyereknek élete első viszkikólájától, ha arról van szó, hogy a sosem biztos érzelmi biztonság, az a kibaszott szerelem kopogtat a bejárati ajtó faburkolatán. Köszi Spike Jonze!

10/8,2

Filth - Mocsok

A Trainspotting írójának tollából következtetni a mocsokra magára nem túl komplikált dolog, pontosan az, amire gondolunk: egy kokainnal, whiskyvel, kurvákkal ellátott alagút, le egészen a pokol kénköves bugyráig. Azonban a hangzatos kellékek mellett van egy bensőbb mocsok, ami olyan mély hajtást eresztett főszereplőnk lelkében, amit a világ összes nyári zápora sem mosna tisztára.

Jon S. Baird rendező Irvine Welsh (Trainspotting, Skagboys) regényét adaptálta, ami az elődből következtetve baromira hálás melónak tűnhet, azonban belesett abba a csapdába, amibe ilyenkor oly sokan szoktak: szinte már saját magát szopja le a mű önimádatában. Bár egy alapvetően jó filmről beszélünk, számomra mindig ellenszenvet vált ki, amikor valaki direktbe akar kultfilmet készíteni. Értem én, hogy britek, meg drogok, könnyek és szex, de továbbra is ragaszkodok hozzá, hogy a készítők hagyják meg a nézőknek azt a privilégiumot, hogy eldöntsék rajongók lesznek e, vagy se. De ne legyen már előre megírva nekünk is egy forgatókönyv az érzéseinkről...

Főszereplőnk, Bruce (James McAvoy), Skócia egyik rendőreként szolgálna és védene, ha egy kicsit kevesebbet kábszizna szabad- illetve munkaidejében, valamint úgy egyáltalán a becsületesség leghaloványabb szikrája őrlángra kapna lelkében. A bevezető képek amúgy rendkívül emlékeztetnek a Trainspotting aktuális életszemlélet-összefoglalójára, amikor bemutatják, hogy Bruce mennyire utálja lakhelyét, kultúráját, embertársait, munkahelyét, vagy úgy egyáltalán a skótdudásokat (ugyanezt érzem a néptáncosok iránt amúgy). Persze ez nem jogosítaná föl arra hősünket, hogy a korrupciót olyan szinten gyakorolja, ahogy arra tényleg csak a legnagyobbak képesek - gondolok itt az ötödik kerületi Parlament munkásosztályára a Duna-parton.

Bruce életének egy olyan szakaszában jár, amikor épp előléptetéssel kecsegteti a sors, ehhez azonban félre kell állítania kollégáit az útból. Mindenkinek van egy gyenge pontja, az egyik buzi, a másik kisfaszú, a harmadik meg nő, a negyedik meg úgy egyébként a barátja, de ilyen apróságok nem ingatják meg Bruce-t. Ha azt hinnénk az a legnagyobb bűne, hogy kiégeti a munkatársa kanapéját cigivel, akkor valószínűleg épp kimentünk a mosdóba, amikor az a rész volt, hogy barátai feleségét keféli. Egész egyszerűen több benne az erkölcstelenség, mint ahányszor a U2 frontembere megmentette az afrikai árvákat az éhhaláltól.

Ebben a mocskos életben azonban egyre lejjebb és lejjebb vezet az út, pedig már a film elején erotikusan romantikus képeket kaptunk Carolról (Shauna Macdonald), Bruce feleségéről, aki örök szerelemmel és szenvedéllyel várja otthon urát. Valami azonban nem stimmel; egyre jobban körvonalazódik, hogy rendőrünk mekkora bipoláris junkie valójában, aki külső segítség elfogadására nem képes, agyában azonban folyamatosan konzultál és önmarcagol képzelt pszichiáterével, Dr Rossi-val (Jim Broadbent). Itt ugyanis a drogos hallucinációk és a valóság már kezd olykor összemosódni, ahol Bruce egyre kevésbé képes magabiztosan egyensúlyozni a geciskedés tornászgerendáján.

Most már pillanatokra elérzékenyül, sőt rendszerint érzelmi viharokká formálódnak kitörései, amiket rendszerint az alkohol gyógyító összetevőivel próbál palástolni. Közben persze zajlik az élet, benne van egy nyomozásban is, érkeznek a munkahelyi konfliktusok. Itt ott egy Guy Richie-s akcióba tenyerelünk, amott meg egy Tarantinosan összevágott pörgős párbeszédbe, vagy a Kutyaszorítóban című film klasszikus utcánsétálgatós jeleneteinek megidézésében gyönyörködhetünk. A nyomozást eltekintve nem is igazán sejtjük, hogy tart valamerre a történet, mert a jellemfejlődést nagyjából kizárhatjuk, a happyendet meg egy tisztaszívű hároméves sem remélné józan ésszel. A sztori, csodákcsodájára mégis ad egy olyan csípős csattanót a végére, hogy még halottaimból is föltámadtam volna. Mondjuk így, hogy azt sem tudtuk, hogy egyáltalán számítani kell valamire, nem volt olyan nagy mutatvány, de jó volt na.

A főszerepet ebben a 2013-as egyszemélyes színdarabban a Guardista című film főalakját megidéző tehetséggel James McAvoy (Transz, X-Men, Narnia Krónikái) játszotta, aki végre kilépett a csillagszemű, bambaképű kisfiús szerepkörből és egy mutatós hipszterszakállal rendesen megmutatta tehetségét. A jóbarátot alakító lúzert, Eddie Marsant (Ray Donovan, The World's End, Sherlock Holmes, Hancock) néhol túljátszatták, pedig rettenetesen jó színész. Shauna Macdonald (A barlang) kibaszott szexi abban a kevéske szerepben és az összes combfixben. Az egyetlen reménysugárként, kontrasztként megjelenő Joanne Frogott (Downton Abbey, Robin Hood) álomszépszemű asszony, akinek csak a jelenléte is megnyugvást hoz, de aki talán borzasztóan üde színfolt volt, az az öreg, Jim Broadbent (Felhőatlasz, Moulin Rouge!, Harry Potter).

Az irgalmatlan skót akcentusban lubickoló, rendkívül autentikus Filth-et mindenképpen érdemes megnézni az összes feketehumorával és háttérzenéjével együtt, azonban a kicsit anarchikus szerkesztés és a nehezen behatárolható stílus miatt nem engedi, hogy teljes biztonsággal élvezzük a mocsok áztatta McAvoy-t, de cserébe legalább majdnem olyan szemtelen a mű, mint luxusvillát építeni egy környezetvédelmi tájegységre.

10/6,8

Utopia

Az Utopia című 6 részes minisorozat, ami összetéveszthetetlenül angolosan van kivitelezve és a képek látványa hiánytalan orgazmust okoz, a történet társadalomkritikai része borzasztóan aktuális és elég hangosan szól oda, a sztori kezdeti lenyűgözéséből felocsúdva azonban nem sikerül már neki annyiszor leszakítania az állkapcsunkat, de ami talán igazi hibája az egésznek, az a nem összeillő karakterek halmozása, akiknek szerintem nem sikerült összeérniük az utóbbi évek egyik legfontosabb brit sorozatában.

A sorozat kreátora Dennis Kelly volt és sikerét semmi nem mutatja jobban, mint az, hogy Amerikában már meg is vették az Utopiát, amit maga a mester, David Fincher (House of Cards, Harcosok Klubja, Hetedik, Social Network, Zodiákus) fog rendezni. Ezt azért is tartom remek választásnak, mert pontosan a Fight Club volt számomra a legutóbbi filmélmény, ahol ennyire kellemesen és mégis húsbavágóan tartottak görbetükröt a fogyasztói társadalomnak. Bár megmondom őszintén egy kicsit soha nem fogom igazán megérteni, hogy miért remake-elnek meg mindent az amcsik, hiszen az Utopia legnagyobb erősségét - a képi világot, sőt az már világegyetem - egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy képesek lennének jobban csinálni. Mondjuk amiben van ráció, hogy szereznek jobb gyerekszínészeket, mint az angolok, mert az itteniek kiábrándítóan gyengék voltak. De hát a szigetországban sem játszhat minden 10 év körüli úgy szerepet, mint Thomas Turgoose (This Is England).

Ha megköveznek sem bírom nem a látvánnyal kezdeni, arról egyszerűen csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Azok a színek, amik szinte már kirágnák egy gumicukor zacskóját, itt teljesen jól működnek, minden annyira tiszta, mintha abban a pillanatban mosta volna fényesre a londoni eső. Annyira borzasztóan kifinomult szépérzékük van az angoloknak és nem is csak a helyszínekben vagy a geometriai formák tökéletes tolongásának a terepen, hanem a ruhák, a sminkek, a díszlet, a kellékek. Ráadásul ez a gyerekkori-jégkrém ízű világ halálosan szépen van kontrasztba téve a pszichopata szereplőkkel, az abszurd gyilkolászásokkal és az amúgy is ellentmondásos karakterekkel. Akármeddig dicsérném a látványát az összes alákomponált zenével, pedig higgyétek el, tényleg senki nem fizet azért, hogy ezt tegyem.

Azért volt jó az elején az Utopia, mert ezzel a gyönyörűen megkoreografált látványvilággal egyenlő szinten izgalmas történetet produkált, ahol mindenféle közhely nélkül mondom, hogy Tényleg-Kurvára-Senki-És-Semmi-Nem-Az-Volt-Aminek-Látszik. A történet szerint valamikor '85-ben egy paranoid skizofréniával diagnosztizált tudós megrajzolja az Utopia című képregényének második fejezetét, majd két évvel később öngyilkos lesz. Azonban ez nem egy egyszerű, jól kivitelezett bucimacimagazin, hanem egy állítólagos fontos gyógyszeripari kutatást és egyéb vírusinformációkat tartalmazó összeesküvés tárlat. Az eredeti művet is kevesen ismerik, a másodikról azonban szinte nem is tud a világ. Hőseink azonban egy internetes portál rajongó klubjában csetelve megtudják, hogy az egyikük megtalálta a második kötetet. Természetesen mind kételkednek kezdetben... Megbeszélnek tehát egy klubdélutánt, ahol sört szlopálva együtt átlapozzák és elösszeesküvéselméletezik az időt. Becky (Alexandra Roach), a nagypofájú angol lány, Ian (Nathan Stewart-Jarett), a fiatal informatikus és Wilson Wilson (Adeel Akhart), a bevándorló számítógéphakker meg is érkeznek a megbeszélt helyre a pontos időben, azonban az, aki megígérte volna, hogy elhozza a képregényt nem jelenik meg. Erre mondjuk elég jó magyarázata volt, hiszen épp aznap ölték meg és épp azért mert nála volt a képregény.

A világ legkirályabb bérgyilkos kettőse vette el életét, aminél komikusabbat és faszábbat én még a képzeletemben sem láttam. Sajnos a vékony és elegáns társ hamar kiíródik a műből, de a teljesen betegfejű Arby (Neil Mashell) garantálja, hogy az összes szőr felálljon a hátunkon, amikor olyan unottan és komótosan gyilkolja le áldozatait 4-99 éves korig, mint ahogy én kevergetem a túlcukrozott reggeli kávémat.

Ekkor persze még fogalmunk sincs, hogy mi lehet konkrétan ebben a képregényben, amitől ez ennyire értékes, azonban egy újabb történetszálból, ami az angol parlament egészségügyi osztályán játszódik, arra következtetünk, hogy valamilyen felsőbb hatalmakat elég nagy veszély fenyeget az Utopia miatt. Ezért is van az, hogy Michaelt (Paul Higgins) kíméletlenül megzsarolják, hogy bennfentes tanácsosként intézze el, hogy Nagy-Britannia egy tehetősebb mennyiségű orosz vakcia-halmot rendeljen meg állami pénzen. Ha nem teszi meg, akkor elárulják a feleségének, hogy teherbe ejtett egy ukrán prostit és ezek a srácok tényleg annyira nem szarral gurigáznak, hogy ez még mindig a jobbik eset, mert ha nagyon fölbasszák őket ott a trónszéken, akkor egy laza mozdulattal intézik el, hogy megerőszakolják Michael feleségét, vagy egész egyszerűen kinyírják az egész családját a picsába.

Mindeközben azonban kedvenc bérgyilkosbandánk nem jár sikerrel, hisz amint megszereznék a képregényt, azt ellopja előlük a 10 éves forma Grant (Oliver Woolford), akinek innentől kezdve olyan veszélybe kerül az élete, hogy a menekülésen kívül más esélye nem marad, épp úgy, mint Becky-nek, Iannek és Wilson Wilsonnak. Így lesznek száműzöttek a saját életükből szereplőink, miközben Arby üldözi őket, aki a képregényen kívül megrögzötten keresi Jessica Hyde-ot (Fiona Oshaughnessy) is, akiről a leghalványabb fogalmunk sincs, hogy mi köze az eseményekhez. És MINDEZ csak az első rész. Aztán jön még Milner (Geraldine James) és még páran mások, akik egy jól szerkesztett és izgalmas akció thrillernek lesznek a mozgatórugói.

Szinte már undorítóan jól indul a sorozat, ráadásul javára szóljon, hogy olyan pálfordulások és kiszámíthatatlan cselekmények ömlenek a nézőre, hogy még egy jól edzett sorozatnéző is gyakran kap a szívéhez. Szerintem ez volt az egyik legerősebb pilot, amit valaha láttam.

Azonban itt az ideje beszélni az Utopia problémáiról. A színészekkel talán nem is volna egetrengető gond, hiszen Alexandra Roach (Anna Karenina, A Vaslady), Nathan Stewart-Jarett (Misfits), Adeel Akhart (A Diktátor), Fiona Oshaughnessy (Éjjeli Őrjárat), vagy Geraldine James (Sherlock Holmes, A Tetovált Lány, Bűn és Bűnhődés, Angolkák) hoznak egy kötelezően elvárható szintet. Neil Mashell (Nesze Neked Pete Tong!, Vágy és Vezeklés) egyértelműen magasan a legjobb, a személyes kedvencemmel Paul Higgins-szel (In the Loop) együtt. A gyerekszínészek Oliver Woolforddal az élen botrányosan gyengék és ez nagyon el tudja venni az ember kedvét.

Azonban lehet, hogy valójában ez nem is a színészek hibája, csupán a kezdetben izgalmasnak tűnő karakterek képtelenek jobban összecsiszolódni, nem sikerül egy kellemes elegyet alkotniuk. És bár képes folyamatosan megújulni a történet és teherhajón szállítja a WTF életérzést a kedves nézőnek, valahogy mégis úgy romlik az egész, mint a forint.

Mindettől függetlenül egyértelműen megéri megnézni, mert jó a téma, jók a képek és minden, amit elmondtam, csak nem kell annyira összeélvezi magad tőle, mint tették azt többen is.

10/7