Palo Alto

A Palo Alto egy friss ropogós kamaszfilm. Az ezredik a sorban, amit egy Coppola lány rendezett egy maréknyi híres színésszel egy olyan témáról, ami már jobban le van rágva, mint egy darab csont az éhező kóborkutyák által, egy olyan életszakaszról, amit visszanézve vagy megvetünk, vagy túlromantizálunk, benne élve pedig szenvedjük vagy épp túl komolyan vesszük.

A rendező debütáslása volt ez a film. Gia Coppola még 30 éves sincs és nagyapja Francis Ford Coppola, a Godfather és az Apocalypse Now mesterkezű szülőattya. De ha ez nem lenne elég nagy nyomás rendezőnknek, akkor még el kell mondani, hogy az ő nagynénje, a mostanában egyre nagyobb sikereknek örvendő, Sofia Coppola (Lost in Translation, The Bling Ring), aki ráadásul hasonló témákban utazik. Gia Coppolának valószínűleg a génjeibe van égetve a hozzáértés, azonban nem emiatt a film miatt fogják babérkoszorúval beteríteni a homlokát. A történetet a színész, James Franco, rövid novelláiból gyúrta össze. Sajnos ez a darabosság eléggé átüt a sztorin, amitől kicsit szét is esik a történet és hiába a színészek átívelése egyik színről a másikra, hirtelen nem tudjuk, hogy mi is lenne a fő szál amibe mind lelkileg, mind agyilag bele kellene, hogy gabalyodjunk, hiszen ez a lényege a jó filmeknek.

A történet maga nem túl bonyolult; az alapvető főszereplőnk April (Emma Roberts) - akit öröm a vásznon látni az American Horror Story óta - szóval April, aki egy kellemesen meseszép középiskolás lány hol a maga cigarettafüstjébe burkolózva, hol a váltócipősszekrényben, szendvicset majszolva üldögélve. A karaktere nem vág földhöz úgy, mint pankrátorok egymást a ringben, csak inkább visszaadja azt a kedves kis önkereső mivoltot, amikor a már szinte kötelezőnek ható házibulikban üldögélve valaki óvatosan sóvárog az egyik sulitársa iránt, de biztonságból inkább mással csókolózik, mert a szívek ebben a korban törékenyebbek, mint egy olvadó jégcsap, aztán összezavarodottságból inkább hagyja, hogy lefektesse őt Mr B (James Franco) a tesitanár.

A másik szálon meg ott van Teddy (Jack Kilmer), aki tetszik Aprilnek és akinek szintén bejön April, ráadásul Teddy nem is egy rossz gyerek. Kifejezetten értelmes, jólelkű, mint egy kifáradt kölyökkutya és néha hülye helyzetekbe keveredik, akár a rendőrséggel is, de ez egy kis lúzeres utóízt ad ennek a karakternek, mert alapvetően nála sokkal rosszabb életű fiatalok is léteznek. Például a legjobb barátja Fred, aki csajozni akar minden áron és az önkeresésbe fulladba leginkább a bulik és a hétköznapi fasságok éltetik. Akit még meg lehetne említeni az az a szőke lány, aki bárkit leszop egy buliban, azonban már a róla készült második képkockán nem éreztet velünk mást a rendező a lány iránt csak sajnálatot, mert szerencsétlen minden egyes szexuális mozdulatát egy maréknyi szeretet, vagy egy elképzelt ölelés reményében váltja be.

A felsorolt szereplők nem feszegetnek semmilyen határt. Bulizgatnak, nevetgélnek, halkan veszekednek, keresik önmagukat ahelyett, hogy megteremtenék azt, lázadnak, vagy inkább mutatnak valami hajlandóságot a lázadásra, de már belefáradtak, hogy rájöjjenek egyáltalán mi ellen kellene. A szülői karakterek pedig szintén kapnak egy kis figyelmet, amiből leginkább az derül ki, hogy furák, viszont alapvetően kedvesek, de egy sokkal szigorúbb önmegvalósítás alapján dolgoztatják életüket. Erre jó példa, amikor April megkéri mostohaapját (Val Kilmer), hogy segítsen neki megírni a háziját, aki nem hogy segít, de inkább átírja az egészet, mert még abban a korban is csak az önigazolás számít; hát hogy a picsába haragudhatnánk így ezekre a kamaszokra, hiszen mekkora képmutatás lenne azt mondani, hogy nem minden életszakaszunk egy kicsit erről szól?, önmagunk faszának szopogatásáról. És ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy szarunk a másikra, mert baromira nem, de azért saját magunknak mindig fenntartunk egy aranyló díszpáholyt a lelkünkben, ahová senki más nem ülhet.

A film szívesen járatná csúcsra a drámaiságát, viszont ehhez végig rossz eszközökkel operált közben, ugyanis véleményileg rettentően ki akar maradni a dologból; mondhatni semmilyen szinten nem ítélkezik, viszont nem is ad a talpunk alá egy utat, amin mi magunk tarthatnánk a magasba az ítélet frissen élezett kardját. A köztes részek meg egy jó iparos munkának tudhatók be a film közben, hisz hangulatilag teljesen hiteles a lassított felvételben mutatott piázás a Die Antwoord - Enter the Ninja c. számára. A képek pedig varázslatos színűek, olyan mint egy jól sikerült instagram profil, vagy mint egy nemzenélő tinitumbli igényesebb változata. Szinte már provokálva éreztem magam, hogy megállítsam a filmet és kivágjak belőle pillanatképeket a dash-re. Viszont hiába a szép próbálkozások, a híres ember novelláskötete, a Coppola vér, a lekesedés, valahogy nem sikeült olyan remekbeszabottra ez a film, mint szeretne. A hibái valójában nem is olyan látványosak, mint így leírva tűnnek, mert fél pillanatig nem volt idegesítő és vészesen unalmas sem. Viszont ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor max annyi jelentősége volt, mint egy darab kettétört csempének.

Az a gond, hogy ennél már sokkal jobb anyagok láttak naplivágot ebben a témában. Vegyük például a Submarine-t, ami egy bizonyos témát, a beteges kamasz-szerelmet ragdta meg egyéni stílusban, vagy a Spring Breakers-t, ami szintén nem a MountEverest-je a topiknak, de egyéni mivoltát és neonszíneit tekitve megmarad ez emberben. A tinidzserkori zűrűk Mozart-ja azonban kétségkívül a brit Skins című sorozat, ami bár hathat túlzónak, ellentmondást nem tűrően magával ragadó és beszippantó. És lehetne még sorolni a klasszikusokat, amik idevágnak, a Rushmore, a Holt Költők Társasága, a Moszva tér, a Kids stb.

Emma Roberts (American Horror Story) viszont be fog érni, mint a májusi cseresznye; nagyon jó a játéka, hiszem és vallom, hogyha esélyt adnak neki a jövőben, akkor nagy színésznő lesz. James Franco (Spider Man, 127 hours, Spring Breakers) semmi extrát nem nyújt, viszont biztos baszottnagy húzónév egy plakáton. Jack Kilmer (aki amúgy Val Kilmer fia) az első komolyabb szerepében tetszelgett és számomra ő volt a legemlékezetesebb, valahogy nagyon működik a srác a kamera előtt. Nat Wolffal sem volt gondom, megoldotta a kicsit elmebeteg, lázongó faszfej karaktert, amit rábíztak.

A film nem véletlenül nem nyert díjakat, akármennyire is fesztiváloztatták 2013-ban. Az édes kilátástalanság életérzéséből pont hiányzik még két kockacukor, a reménytelenség pedig túl jól és megoldhatóan körvonalazódik. A Palo Alto egy kellemes mozi, ami csak azért nem okoz csalódást, mert nem is vártunk tőle többet, a kamaszkor pedig továbbra is egy szép nagy fasz, amit le kell szopni, de nem muszáj nyelni a végén.

10/6

Side Effects - Mellékhatások (csakröviden)

Attól, hogy valami jó thriller, még nem lesz jó film. Ráadásul azért, mert telepakoljuk szimmetrikus arcú, híres színészekkel, több csavart használunk benne, mint az Eiffel-torony építésénél, akkor sincs rá semmi garancia, hogy valóban érdekfeszítőt alkottunk. Valószínűleg ez a legnagyobb öncsapdája a krimi-thriller-akció jelzőkkel illetett bermudaháromszögeknek, amiben a legtöbb film teljesen elveszik.

Steven Soderbergh (Ocean's filmek, Solaris, Magic Mike, Traffic, Túl a Csillogáson) rendező simán levezényel egy ilyen típusú filmet. Olyan rutinnal és hozzáértéssel készítette el a Mellékhatásokat, mint vidéki fodrászok, a helyi általános iskola tanáraik lakkozott kontyait az évvégi ballagásra. A rendező kijelentette, hogy állítólag ez az utolsó filmje; korához képest elég korán vonul nyugdíjba, de ha ezt az önkritika miatt tette, akkor én gratulálok neki. Sokan odavoltak az operatőri munkáért, de ha valamit ki kellene emelni, akkor inkább azt a borzasztóan sejtelmes és a jelenetekhez tökéletesen passzoló háttérzenét említeném meg. Bár épp egy pillanattal azelőtt, hogy lelkesen belealudtam volna a filmbe, elkezdtek meglepetést meglepetésre halmozni és egy közepesen izgalmas történetszálat összerángatni végül, ettől függetlenül esélytelen volt megmenteni.

A történet első fél órája könnyen felvázolható és van annyira érdekfeszítő, hogy egy ígéretes műnek tűnjön első látásra. Emily (Rooney Mara) húszas évei végén járó feleség, aki hűségesen várja haza férjét (Channing Tatum) a börtönből 4 év után, hogy visszakaphassák életüket. Azonban az első jelentben már látunk egy vérrel szétkent előszobát, ami egy szabadulás utáni 3 hónappal később történt eseményt mesél el, de egyelőre a nézőnek fogalma sincs róla, hogy kinek a vére csordogál a padlón, csak a házaspár lakását sikerül beazonosítanunk. Viszont ugorjunk vissza ahhoz a részhez, ahol a mátkák visszakapják egymást, azonban a felhőtlen boldogság tiszta egén kezdenek gyülekezni a viharfelhők, ugyanis Emily-nek kezd súlyos méretekben visszaállni a régi depressziója és az öngyilkosság gondolatával játszadozva, egyszer sikerül azt a valóság talajára is átemelnie, amikor szándékosan nekihajt egy betonfalnak kocsival.

Igyekeznek azonnal kezelésbe venni a lányt és férje támogatásával együtt, Emily elkezdi látogatni Dr Banks-t (Jude Law), a pszichológust. Többféle gyógyszert, antidepresszánst is kipróbálnak főszereplőnőnkön, ami enyhíthetné tüneteit, miközben Dr Banks felkeresi Emily régi pszichológusát, Dr Sicbertet (Catherina Zeta-Jones), aki a piac egyik legújabb gyógyszerét ajánlva próbál segíteni. A mellékhatásokkal azonban nem számolnak...Valaki meghal, abban pedig sem mi, sem a rendőrség nem biztos, hogy ez valójában kinek a hibája. A történet itt azonban tényleg még csupán gyerekcipőben jár, mert a központi rejtély folyamatosan változik, újabb és újabb szövevényes susnyásokba vezetve a nézőket és főszereplőinket, azonban minden mozzanat annyira szpojleres, hogy nem lehet róla többet mondani.

Valóban izgalmas véget kapunk és a néholi kiszámíthatóság ellenére, a stílus kedvelői valószínűleg tudni fogják élvezni a filmet. DE, sokkal több a baj vele. A legnagyobb problémám, hogy ez a film teljesen felesleges; nincsen súlya. Akár még mondanivalója is lehetett volna, de egy félperc energiát nem öltek bele. Teljesen egyhangú; a kezdeti direkt-monotonitást, amit bemelegítésnek szántak, na abból elfelejtették kiemelni a filmet és benne ragadt teljesen. És ami a legfelháborítóbb, azok az abszolút inkompatibilis szereplők. Képtelenek meggyőzőek lenni, senkiről nem a karakter jut eszünkbe, hanem maga a színész; sem bennük, sem a filmben nincs semmi fantázia. A szereplők - például az orvos kollégák - durván egysíkúak, abszolút semmi dimenzió nincs bennük. Még az is ötletesebb lett volna, ha valahogy a gyógyszeripar oldaláról közelítik meg a dolgot, de ebből az ötletből még csak az elvárható minimumot sem hozták ki.

Catherina Zeta-Jones (Chicago, Zorro-filmek) konkrétan vicc kategória; a hipszterszemüveggel, selyemblúzzal és azzal a fitos kis orrával konkrétan egy az egyben úgy néz ki, mintha a Brazzers pornócégének szereplőválogatásán lenne. Egész végig azt vártam mikor engedi ki a szoros copfját és vesz torokra valakit a stábból. Rooney Mara (Social Network, Her, A Tetovált Lány) olyan, mint aki végig delíriumban kóborol teljesen véletlenül a kamera előtt. Tegyük hozzá, hogy elvileg ezt kívánta meg tőle a szerep, de olyan hiteltelen, mint bármelyik magyar politikus kampánybeszéde. Jude Law (Sherlock Holmes, Ellenség a Kapuknál, Hideghegy, Grand Budapest Hotel) egyértelműen a legkiemelkedőbb a filmben, akinek karakterében még volt is némi motiváció és szikra, azonban valami kellemetlenül durván nem illik hozzá ez a szerep. Szerencsétlen nem tud nem jóképű lenni, azonban ez a tulajdonsága a cselekmény szempontjából teljesen jelentéktelen, mégis mindig ez domborodik ki leginkább a vásznon.

Az a gond a Side Effetcts-el, hogy unalmas; nem is maga a film, hanem talán inkább ez a műfaj. Túl sok mindennek kell klappolnia, hogy ebben a kategóriában valami képes legyen robbanni. Annak idején a Hatodik Érzék képes volt magát kultfilmmé kinőni, mert volt benne elég potenciál és fantázia, az már csak hab volt a tortán, hogy mekkora csattanóval operált. Itt viszont csak a egy újabb futószalagról leemelt iparos munkát kapunk és ha én lennék az, aki írja ennek a filmnek a betegtájékoztatóját, vagy én lennék az a kezelőorvos és gyógyszerész, akit a kockázatok és mellékhatások érdekében meg kell kérdezni, akkor elmondanám, hogy ez a movie bizony álmosságot és majd kétóra érdektelenséget okozhat.

10/5,5

Pain and Gain

Michael Bay tőle szokatlanul készített egy alacsony költségvetésű filmet, ami nem is lett túl nagy siker és természetesen minden megvan benne, ami A-ME-RI-KA - a neonszínű Miamitól kezdve a képernyőt szűkösnek találó izomkötegeken át - azonban teljesen meglepően, olyan mintha a Mark Wahlberg által levezényelt történet végre bátran és jóízűen tartana tükröt az akcióvígjátékoknak. Michael Bay esetében szinte olyan, mintha saját magán röhögne; persze itt is néha elkezdi komolyan venni magát, de alapvetően meglepő, hogy a film a bő kétórás játékidő ellenére is végig szórakoztató.

Michael Bay (Bad Boys, Armageddon, Pearl Harbour, Transformers-filmek) az álomgyár kitermelt rendezője, aki állandóan túl szexi lányokkal, jól pimpelt autókkal, vörös lángokba boruló benzinkutakkal, fingós viccekkel és a nézőből kierőszakolt romantikával dolgozik. Ha meg akcióról van szó, akkor a rossz fiúk valóban rosszfiúk, a jó srácok meg futószalagon termelt selyemfiúk. Agyatlan drámák és felesleges akciófilmek nagyköltségű szobrásza ő; ezért is volt meglepő, hogy a Pain and Gain egy teljesen korrekt nyári movie lett, mert valahogy nem akar több lenni annál, ami. A film maga folyamatosan emlékezteti a nézőt, hogy egy igaz történetet adaptáltak a vászonra egy Miamii lapban megjelent story alapján, ahol testépétők raboltak el gazdag embereket, hogy megkínozva őket magukra írassak azok vagyonát. Persze nyilván történtek változások, az áldozatok kezének grillezése az ujjlenyomat eltüntetése érdekében például üvölt a képernyőről, hogy a rendező idióta ötlete volt, de alapvetően az volt a könnyedség a témában, hogy ezt a cseppet sem vidám történetet annak groteszk oldaláról fogták meg.

A '90-es években járunk a retinaégetően élénk színű Miamiban (ahol még Dexter apartmanját is bevágják egy snittre), ahol Daniel Lugo (Mark Wahlberg) testépítőként élve, személyi edzőként dolgozik. Lugo egyetlen dologban hisz, a fitness-ben. Mélységesen megvet mindenkit, akinek nem életcélja, hogy ki legyen gyúrva, mint az istennyila és az ostoba mivoltában képtelen felfogni, hogy ha ő ennyire jól és társadalmilag elvártan tud kinézni, akkor miért nincsen márványpadlós palotája a tengerparton aranykerítéssel, luxusfűnyírógéppel, gyémántkövekkel kirakott kocsifelhajtóval alanyi jogon. Olyan jól van megformázva a karakter, hogy nem antipatikus lesz ettől a hozzáállástól Daniel Lugo, hanem sokkal inkább színtisztán hülyének tekinti őt a néző és irgalmatlanul kiröhögi (ehhez persze szükség van Wahlberg iszonyatosan jól eljátszott bambafejű karakterére). Hősünk ennek tükrében egész egyszerűen feljogosítva érzi magát arra, hogy elrabolja egyik öregedő és valóban nagyképű gazdag, zsidó fizető vendégét az edzőteremből, hogy a terv alapján kicsikarja tőle anyagi javait.

Persze ehhez szüksége van társakra is, mert bár azt hisszük, hogy főszereplőnknél nagyobb izomkötegek már nem férnek rá a képernyőre, abban a pillanatban megjelenik Paul Doyle (Dwayne Johnson), aki egy börtönjárt, ostobenkó, istent szüntelenül kereső, magát büszkén antialkoholistának valló személy, illetve Adrian Doorbal (Anthony Mackie), a harmadik testépítő, akinek merevedési zavarai vannak. És bármilyen ellenségesnek tűnő jellemzőkkel ruházzák föl őket, iszonyatosan ügyelnek rá a színészek, hogy az első jellemvonás, ami eszünkbe jut róluk az az, hogy mekkora idióta balfaszok. Ez nyilván milliónyi helyzetkomikumot ölt, amikor férfiak, akiknek vastagabb a combjuk, mint az éjjeliszekrényem, 6éves gyerek módjára basznak el alapvető dolgokat. Lehet, hogy a világ legnagyobb kliséje és a középsulis iskolaműsorokban is több fantázia van a poénra, de egész egyszerűen nevettető.

Rendkívül jót tettek a filmnek a direkt túlzások, amik nem véletlenek, hanem a szarkazmust biztosítják. Ebben a filmben, ha egy nő csinos, akkor szilikon melle van, ha egy pap a templomban tevékenykedik, akkor pedofil, ha egy lány kövér, akkor szőrös a pin@ja, ha egy szereplő zsidó, akkor egy anyagias, nagyképű geci, ha valaki néger, akkor hatalmas a szerszáma, ha egy rendőr nem ostoba, akkor tuti, hogy egy nyugalmazott zseni, ha valakit meg kell ölni, akkor fölrobban egy benzinkút és így tovább. Itt van létjogosultsága a túlzott lassításoknak. Az 'izom-mekkából' szabadult férfiak pedig hibát hibát halmoznak és amikor már révbe érnének, akkor is elcsesznek bármit. Ed DuBois (Ed Harris) nyugdíjazott rendőr pedig örömmel és flegmán veszi őket üldözőbe.

Amíg Daniel Lugo örömmel hasonlítja magát Rocky-hoz, vagy a sebhelyes arcú Al Pacinohoz, akik a semmiből indulva értek el a csúcsra és övék volt a világ, addig ezek a szereplők képtelenek olyan merev szimbólumként megjelenni és ezt ők is jól tudják. Irgalmatlan amatőrök és nem is érdekli a nézőt, hogy elkapják e őket, vagy sem, mert semmi vágyunk nincs az azonosulásra. Viszont szórakoztatnak, ahogy mindegyikük szemszögéből megismerjük narrálva a motivációjukat. A legpitibb rablójelenetek alatt fellendülő Gangster Paradise zene pedig egész egyszerűen zseniális húzás. A filmmel az az egy baj lesz a végére, hogy valahol egyszercsak félbevágva ezt a fekete humort hirtelen elkezd komolyabb hangvételt megütni a film, amitől eléggé összezavarodunk és valahogy elkezdjük visszataszítónak tartani az eseményeket, amiken már a morális jóérzésünk tiltja, hogy nevessünk, majd a végén hirtelen megint a komédiák rengetegében találjuk magunkat és ettől egy kicsit kaotikus lesz az egész film, ami nem volt a legjobb húzás.

Mark Wahlberg (Törtetők, Komfortos Mennyország, A tégla, Olasz Meló, Ted) nekem egyetlen filmben sem volt ennyire szimpatikus. Sokan leszólták, mert szerintük semmilyen arcjátéka nem volt és persze, nem kell attól beszarni, hogy milyen irgalmatlanul kigyúrta magát, de szerintem pontosan pontról pontra azt tette, amit a karakter megkövetelt tőle, szerintem teljesen rá volt szabva a szerep. Dwayne Johnson (The Rock, Halálos Iramban 6.) a legjobban eltúlzott karakter volt, de megbírt küzdeni a feladattal, ahogy hegyomlás módjára szívta a kurvák seggéről a kokaint két istentisztelet között. Anthony Mackie (A Bombák Földjén, Millió Dolláros Bébi) volt a legfelejthetőbb hármójuk közül, de a kötelező harmadik tagnak oké volt. Viszont Ed Harris (Az Órák, Ellenség a Kapuknál, Truman Show) karakteressége mint egy pöpec keresztszemes hímzés, olyan kidolgozott volt, pedig csak egy mellékszereplőről beszélünk.

A Pain and Gain az a típusú akció-vígjáték lett, ami ugyanúgy szórakoztatja el azokat, akik eddig is nézték, viszont kínál egy alternatívát azoknak is, akiknek alapvetően nem kenyere ez a fajta a filmtípus, mert képes önmaga paródiája lenni. Kicsit hosszú volt, mintha nem mertek volna kihagyni egyetlen részt sem és néhol szétesett a movie, de alapvetően nem akarom leszólni, mert még mindig el van állva a lélegzetem, hogy Michael Bay képes volt valami nézhető és értékelhető dolgot forgatni a moziknak.

10/6,8

Inside Llewyn Davis - (csakröviden)

Egy feledhetetlen hangulatú film, amiben egy művész élete rohadtul nem könnyű, pláne ha az egója és a makacssága olyan magasságokat nyaldos, mint a tehetsége. Persze megoldás nem lesz, csak a keserű humor, és kurvajó vágás, mint ahogy ahhoz már csukottszemmel is hozzászokhattunk a Coen-testvérektől.

Ethan Coen és Joel Coen amerika filmrendező páros, akik már a gyerekkorukban fűnyírással megkeresett pénzt is arra tették félre, hogy kamerát vegyenek maguknak és az udvaron újraforgassák kedvenc TV-filmjeiket. Aztán ez a vállalkozás olybá nőtte ki magát, hogy olyan irgalmatlan fasza filmeket köszönhetünk nekik, mint az Oscar-díjas No Country For Old Men, A Félszemű, Burn After Reading A Nagy Lebowski vagy a Fargo. Coenék híresek arról, hogy a lehető legnagyobb egyetértésben dolgoznak; véleményük a legapróbb részletekig egyezik. Hőseik kegyetlenül karakteresztikusak, a humor nem minden produkcióban tör utat, viszont ahol igen, ott annyira abszurdba hajló, hogy kegyetlen az éle és a happy endek helyett általában valami fura életérzést, vagy kiábrándult valóságot kapunk inkább.

Nincs ez másképp az Inside Llewyn Davis esetében sem. Bár a film megnyerte Cannes-ban a zsűri nagydíját és jelölték Oscarra, Baftára és Golden Globera is, valahogy számomra mégsem emelkedett olyan magasságokba, mint a rendezők korábbi filmjei. Pedig mondhatni letisztultabb volt, ha nevetnem kellett egy részen, akkor az tényleg szívből jött és a kilátástalanság régen volt ilyen tátongó, de valahogy a túl sok zene, vagy a nagyon sehova nem vezető történet néha elálmosított. Nyilván tudtam, hogy itt nem oldják meg az életet a nagymonológok és a csodák, épp ahogy amúgy a valóságban sem, ráadásul az életnek nincs egyetlen tetőpontja, amitől utána függ minden, de azért ez mégiscsak egy film és az izgalmi faktora vetekedett a reggeli fogmosásom mozdulatsoraival.

A '60-as évek Amerikájában járunk, ahol Llewyn Davis (Oscar Isaac) folk-zenészként próbál betörni. Annyira hisz magában, annak ellenére, hogy már bőven elmúlt fiatal, hogy mindent beáldoz a zene érdekében. Persze nem valami magasztos rajongást kell elképzelni a gitárja iránt, aminek a húrjai megolvadnak és méz csepeg belőle ha gazdája a húrokhoz ér, de Llewyn igenis jó zenész és okkal küzdene azért, hogy híres legyen. Azonban egy pöcs. Nem olyan túlzottan, de dühös mindenkire, a világra kurvára, de leginkább magára talán. Kanapéról, kanapéra mászkál, fölcsinálja barátjának, Jimnek (Justin Timberlake) menyasszonyát, Jeant (Carey Mulligan). Közben képtelen vigyázni barátja macskájára, nem bírja ki, hogy ne mondja el a véleményét és előbb akarva-akaratlanul kihasznál mindenkit, majd baromira leszólja őket.

És valahol igaza van. Mert nekünk sem lesz szimpatikus Jim és Jean párosa, akik az átlagéletet hajkurásszák unottan egy kertesház és pár gyerek reményében monogramos törölközőkkel vagy az idősebb házaspár, akik esténként drága és egzotikus ételeket főznek, majd mosolyogva sznobolgatnak vendégeikkel, de ottvan Llewyn nővére, akinek a kispolgári élete már szinte kézzel tapintható.

Aztán Llewyn Davis gondol egyet és úgy alakul, hogy elmegy Chicago-ba szerencsét próbálni; körülbelül egy fél napra. Ez viszont épp elég ahhoz, hogy megismerkedjünk az idegesítő jazz zenésszel (John Goodman), megemlékezzünk egy pillanatra Kubrick epikus fürdőszobajelenetéről, majd rájöjjünk, hogy hiába alakult a film egy kis időre Road Movie-vá, attól még nem lesz boldog megnyugvást hozó végállomásunk, kézzelfogható megoldásokkal. Közben címszereplőnk néha zenél, amit a rendezők egyáltalán nem vágtak meg és néha kicsit túladagolják ezt az amerikai folk muzsikát. Persze vannak jó dalok is, a Hey Mr Kennedy kifejezetten szórakoztató. Ja, a film meg nem megy semerre. Mondtam, itt nem jönnek jótündérek, háromkívánsággal a pálcájuk végén és az élet sem dobál elénk legyőzendő sárkányokat a megérdemelt boldogélet reményében. Persze belül változhatunk. Lehet, hogy a távolság, amit magunkban járunk be sokkal nagyobb, mint a Chicago-New York táv, de illúzióink akkor se legyenek, az élet szar. Vagy nem, de az biztos hogy bonyolultabb, mint a Metropol keresztrejtvényei.

Egy kicsit olyan az egész, mint Odüsszeusz utazásai, csak a kalandok nélkül, leginkább kihangsúlyozva minden részt, ami szopás volt. Amúgy az elveszett és végül hazatért macska neve is az Odüsszeusz szó latinra fordítottja.

Oscar Isaac (Drive, Robin Hood) aki rühelli amúgy a macskákat eléggé pazarul hozta a megkeseredett, de az élettel dacosan szembemenő karaktert. Elképesztő népszerű lett ezzel a szereppel és meg is érdemli. Megint együtt játszott Carey Mulligannel (Drive, The Great Gatsby, Never Let Me Go, Shame) és hihetetlen ez a csaj, hogy mennyi arca van. Olyan egyszerű lánynak tűnik és komolyabbnál komolyabb szerepekben eszméletlen hitelesen állja meg a helyét. Justin Timberlake (Barátság Extrákkal, Lopott Idő. Social Network) meg számomra kurvaédes; ha pedig zenélnie is kell egy filmben, mint itt, akkor elég jól belesimul a szerepbe. Én arra a tényre is rácsodálkoztam, hogy a szereplők maguk énekelték a dalokat, de tényleg, úgy élesben, ahogy forgott a kamera, váó. John Goodmen (The Big Lebowski, Az Argo-Akció) meg abban a pár percben is emlékezetes tud maradni amíg a vásznon van.

Szóval állat a film fényképezése és érzem is, hogy a hatvanas évek bárjaiban végigkúszó cigerettafüsttel átitatott dalok úgy nehezednek az életre, mint annak szarságai és velejárói egyes emberekre, de számomra most nem hozták el a mágia nélküli varázslatot a Coen-fivérek.

10/6,6

Thelma & Louise - Thelma és Louise

Miután a '80-as évek végén kezdtek egyhangúvá válni a férfi akcióhősök, akkor '91-ben hirtelen kapunk két nőt, akik pisztollyal a kezükben hadonászva kurvára elmagyarázzák egy két hím-soviniszta fasznak, hogy úgy alapvetően mégis hogyan kellene bánni a nőkkel. És teszik mindezt úgy, hogy nem lesz az a kesernyés feminista íze mégsem a filmnek, ráadásul értelmezhető és szerethető jellemfejlődéseket kapunk, bónuszként pedig végignyalogathatjuk Brad Pitt hasának kockáit a képernyőn keresztül.

Ridley Scott (Alien-filmek, Amerikai-gengszter, Gladiátor, Mennyei Királyság) a Thelma és Louise-szal megteremtette a Női Road Movie műfaját, majd abban a pillanatban csúcsra járatta és amint kiírják a film végén, hogy The End, azzal a lendülettel ki is halt ez a típusú film. Voltak próbálkozások, koppintások, de ilyen eredetien és hitelesen holmi kevés rendező képes ábrázolni karaktereit, ráadásul itt a középpontban még inkább a címszereplő nők barátsága van. Lehet, hogy borzasztóan egyszerű és hétköznapi témának tűnik, de valójában iszonyatosan nehéz megfogni az eredetiségét a dolognak, hogy ne tűnjön klisének minden egyes mozdulat a vásznon.

Muszáj kimondanom, amit utálok, de régen tényleg minden jobb volt. A Thelma & Louise egy olyan film, aminek izgalmas a története, ráadásul szinte már kellemetlenül menő, de nem nagyzolósan, vonalzóval kimért karakterfejlődések vannak benne, még a képek is jók, a színészekre úgy szabták rá a szerepet, mint jólmenő üzletemberekre a márkás olasz öltönyöket, a vége bevállalós és megható, közben pedig olyan kibaszott szórakoztató a több, mint kétórás játékidő, hogy igazi filmélményt kapok és egy percig nem kell azon gondolkodnom, hogy tetszett vagy nem, mert elég, ha elképzelem milyen élvezet terült szét az arcomon miközben néztem. Annyira összetéveszthetetlen és utánozhatatlan. A film a maga idejében a 6 Oscar jelölésből egyet váltott be, plusz hozzá jön még 1 Golden Globe-díj. Callie Khourie (Nashville) évekig dolgozott a forgatókönyvön, míg az végül Ridley Scotthoz került, akinél amúgy már az Alien-filmeknél is kitűnik, hogy nem áll messze tőle az ikonikus női főszereplő gyártása.

Thelma (Geena Davis) a történet elején a csinos, meglehetősen paraszteszű lányt alakítja, aki hétvégén el akar menni barátnőjével pecázni, azonban retteg megkérdezni férjét, mert egy tipikus elnyomott házasságban él a női sztereotipizált szereposztás oltárán, ahol az élete a mosás-főzés-vasalás szentháromságában teljesedik be. Ezzel szemben Lousie (Susan Sarandon), a nála 10 évvel idősebb barátnője sokkal szabadabb felfogású, egy jól működő kapcsolatban Jimmy-vel (Michael Madsen). El is indulnak egy irgalmatlan menő lenyitható tetejű járgánnyal bele a lányos hétvégébe, azonban odafele megállnak beverni pár felest és táncolni egy kicsit egy útszéli kamionos kocsmában, ahol a naiv Thelmát elkezdni megerőszakolni egy helyi faszkalap a aprkolóban. Louise, barátnője segítségére sietve egy fegyvert tart a férfi fejéhez, viszont nem elégszik meg azzal, hogy megmenti Thelmát, de szofisztikáltan elkezdi elmagyarázni az úrnak, hogy miért kurvarossz, amit csinál és, hogy amikor kéretlenül teszi bele egy nőbe a nemiszervét, akkor ő az egyetlen aki épp jólérzi magát. Azonban a fickó még egy fegyverrel farkasszemet nézve sem tud uralkodni hím-soviniszta természetén és annyira felbosszantja a nőket, hogy Louise lelövi. A lányok élete innentől kezdve teljesen felfordul, hiszen menekülőre fogják és mint minden jó amerikai, aki valaha elkövetett egy főbűnt, a mexikói határ felé veszik az irányt.

Közben persze a nyomozók már hajszolják a lányokat, akik Bonnie és Clyde módjára menekülnek államokon át, a legendás amerikai aszfalton. És a romantika ebben az esetben is épp annyira jelen van, mint egy szerelmes párnál. A barátságuknak túl kell élnie ezt az eseményt és ők annyira jól játsszák ki a lapokat, hogy még inkább megerősödik kettejük kapcsolata. Mert hiába jönnek ezután azok a történések, ahol már sokkal célzottabban és öntudatosabban próbálnak igazságot vinni egy nem kellemetlenkedő feminista stílussal abba a világba, ahol egyes férfiak ténylegesen csupán szextárgynak tekintik a nőket és ezt rohadt nem sajnálják bevallani. De amíg a lányok kőkemény magukat szolgálatba helyező igazságosztókká lépnek elő, addig meg kell tapasztalniuk a másikat. Thelmának fel kell nőnie; nem az a cél, hogy gyűlölje a férfiakat, hanem, hogy értse meg őket és vegye észre magát amikor a szándék kétes. Valamint szedje össze magát és legyen tökösebb, mert az igenis az ő hibája, hogy soha nem állt ki magáért. Aztán miután a karaktere fejlődésnek indul azután már olyan jeleneteket köszönhetünk neki, mint a valóban irgalmatlanvicces bolti rablás, de ehhez persze előtte még szeretkezik egyet Brad Pittel, akinek szintén elhiszi minden szavát és habár a fiú megint csak egy újabb fajta és egyáltalán nem nőgyűlölő, azonban önző férfit testesít meg, akkor is csak továbblendíti a nőket a végzetük felé.

A rendőrfőnök, aki a nyomozást vezeti (Harvey Keitel) bár egyáltalán nem tesz jó benyomást a nézőre, valahol mégis elhisszük neki, hogy tényleg meg akarja menteni ezeket a lányokat; ha mástól nem is, attól, hogy még nagyobb bajba sodorják magukat. Szóval nem minden férfi van negatívan, egysíkúan ábrázolva. Például Louise pasija, aki bár nem érti a női lelket és még azt se nagyon képes kimondani, hogy szeretlek, ennek ellenére mindent megtesz, hogy pénzt juttasson a barátnőjének és még elengedni is képes őt, hogy megmentse.

Louise, aki az elejétől kezdve tökösebb és határozottabb volt, mint Thelma a végére ráhangolódik a másik lány lelkére és minden apró részlet, minden egyes együtt töltött perc és megbocsájtott balfaszoskodás csak közelebb hozza őket és Louise szinte már vágyik arra, hogy olyan naiv legyen, mint barátnője. Az egész utazás egy hatalmas kaland, amiben a keserűség mellett mindig van annyi humor, mindig akad annyi helyzetkomikum, ami miatt szinta ott ülünk a lányokkal a kocsiban és együtt menekülünk velük. Csuriba tett ujjakkal izgulunk, pedig valahol tudjuk, hogy nem nyerhetnek, ráadásul tetteik sem a szentírásból valóak, de addigra már késő; túlságosan szeretjük őket.

Geena Davis (Beetlejuice, Stuart Little, kisegér) és Susan Sarandon (Ments meg!, Lovely Bones, Felhőatlasz, Elizabethtown) tökéletes páros. Pedig olyan nagy neveket utasítottak maguk mögé, mint Goldie Hawn, Meryl Streep, Jodie Foster a szereplőválogatáson. Rendkívül erős a főszereplők játéka és puszta a jelenlétük a vásznon. Egész egyszerűen imádtam nézni őket. Brad Pitt (Becstelen Brigantyk, Fight Club, Trója, Bábel) egyik kezdeti szerepe volt és szerencsétlen már tényleg annyira jóképű, hogy alig tűnik fel, de mégis, hogy ezt a vidéki sutyerák cowboy-kalapos szerepet mennyire komolyan nyomja. Innentől kezdve kapott aztán komolyabb filmekben szerepet, meg itt is azt csinálta, amiről azóta sem tudott leszokni: fölszedte filmbéli partnernőjét, Davis-t. Harvey Keitel (Kutyaszorítóban, Alkonyattól Pirkadatig, Becstelen Brigantyk, Ponyvaregény, Taxisofőr) neve ismerős még a stábból, meg Michael Madsen (Kutyaszorítóban, Kill Bill), aki elmondása szerint azt élvezte a legjobban, amikor a forgatási szünetekben betéptek Pittel.

Az van, hogy ilyen filmet tényleg nem csinált senki azóta sem; a feminizmus nagyasszonyai, de nem az az erőltetett típusú, akiktől rosszul vagyok, hanem az a tényleg kapják be a faszfej férfiak stílusú hölgyek. Ők csak ilyen kimondatlan egyenlőséget, tiszteletet, meg hát igen, némi bosszút akarnak és rohadtul élvezik mindeközben, hogy ezt a bizonyos igazságot ők szolgáltathatják, de persze annak lelki hatásaival együtt. És mostmár értelmet nyert Lady Gaga és Beyonce Telephone című klipje is, mert abban konkrétan ez előtt a film előtt tiszteleg a két popsztár. És lehet én értékelem túl, vagy hatódtam meg túlságosan, vagy nevettem túlhangosan egyes részeken, de imádtam Thelma és Louise utazását.

10/9

Blue Jasmine - (csakröviden)

Az Oscar-gála után szerettem volna látni, hogy mégis kinek pusztították oda a dolgokat, ezért is néztem meg rögtön a Blue Jasmine-t, hiszen Cate Blanchett ezért a szerepért kapta meg a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Abba ne is menjünk bele, hogy teljesen megérdemelte, abba viszont igen, hogy a film már korántsem olyan ragyogó, mint vártam. Valami furcsaság volt benne végig, valami egyedi, valami profi, viszont valami annyira ehetetlen, amit akárhogy rágtam nem bírtam megemészteni. Aztán a film végén jöttem rá, hogy a fura mellékízt az adta, hogy végignéztem életem első Woody Allen filmjét.

Sosem szerettem Woody Allen (Annie Hall, Vicky Christina Barcelona, Éjfélkor Párizsban) filmjeit, a rendezővel magával nincs bajom. Szerintem bámulatos, hogy valaki 80 éves korában még él hal a művészetéért, hogy valaki, akinek elismert stílusa, tapasztalható egyénisége és hitelesített sikerei vannak, mindezek ellenére sem jelenik meg soha egyetlen díjátadón sem. Sajátos hozzáállása az élethez pedig összetéveszthetetlen. Azonban engem soha nem győzött meg, más típusú filmek foglalkoztatnak és bár sohasem zavart és nem utáltam a műveit, egyszerűen képtelen volt elvarázsolni a munkássága. Miután Woody Allen körbehaknizta Európát és Barcelonában, Rómában és Párizsban is forgatott egy filmet, ahonnan szinte üdvözletét küldte a nézőknek, azután visszatért az államokba és most onnan mesélt nekünk Cate Blanchetten keresztül.

Jasmine (Cate Blanchett) életébe akkor csapódunk bele, amikor tönkrement házassága és elvesztett vagyona emlékképeitől gyógyulni képtelen halmazállapotban New Yorkból San Francisco repül, hogy testvérével - aki amúgy nem vérszerinti rokon, csak ugyanaz a család fogadta őket örökbe - találkozzon. Ginger (Sally Hawkins) teljes ellentéte nővérének. Egyszerű lány, takaros otthonnal, a helyi supermarketben létező állással, ráadásul el is vált és egyedül neveli két fiát. Ezzel szemben Jasmine a sznobok sznobja, akinek rosszul lesz a tüdeje, ha nem a New York-i Upper East Side levegőjét szívja és nem pihen a csuklóján magabiztosan egy Louis Vuitton táska. Jasmine személyisége menthetetlen. Mérhetetlenül lenéző másokkal, az önsajnáltatás határtalan pocsolyájában dagonyázik és bármit megtenne érte, hogy ugyanaz az unatkozó fölöslegesen dúsgazdag, gyermektelen feleség lehessen a legdrágább selyemruhákban, aki ezelőtt volt. Most azonban nem maradt férje, kitaszított lett a legfelsőbb körökből és minden búbánatára két darab biztos recept létezik: vagy másokat hibáztat, vagy szégyentelenül nyomja magába a vodka-xanax koktélokat.

Mindeközben a kettétört asszony panaszáradatából és múltja színpadias siratásából áll össze történetünk, ahol visszaemlékezve előkelő életére, végignézhetjük hogyan ment tönkre luxuskivitelű álomélete exférjével (Alec Baldwin). A történet tehát párhuzamosan fut és ahelyett, hogy a story újragondolásával Jasmine megkönnyebbülne, túllépne, esetleg jellemfejlődne, vagy tanulna hibáiból, inkább testvére ösztönös élet iránti romantikáját akarja kordában tartani és a jelenlegi, egyszerű és szegény udvarlójánál jobbat találni neki, meg természetesen önmagának is. Nem is lenne messze célja megvalósításától, azonban a képmutatást képtelen feladni és ennek előbb utóbb ára lesz.

Nem egy tömegsztori, de ettől függetlenül valahogy végig azt éreztem, hogy a világ egyik legfeleslegesebb filmjét nézem. Akkor is, ha a képi világban volt valami tényleg aranyozott, ami miatt nem bírtam levenni róla a szemem és Alec Baldwin (A Tégla, 30Rock, Fogd a Nőt és Fuss) vagy Sally Hawkins (Ne Engedj El, Submarine, Little Britain) a képernyőn mindig üde folt. Cate Blanchett (Benjamin Button Különös Élete, A Gyűrűk Ura, Bábel, Kávé és Cigaretta) meg nem véletlenül pakolhatja ki a polcra otthon az Oscar-, Golden- és Bafta-díjat, ugyanis mindent vitt a nő idén ezzel az alakítással, ami tényleg annyira eredeti és profi, hogy azt kevesebbel szégyen lett volna értékelni.

A Blue Jasmine film végigcipel a hátán egy személyiségtípust, kurvajó színészekkel egy teljesen romantikamentes szerelmi történetben, ami néha drámai, néha komikus, leginkább bohémkodó. Valószínűleg nekem kellett volna átlényegülnöm és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztatott, vagy én vagyok csak olyan balfasz, hogy nem látok a sorok közé és rosszul értelmeztem mindent. Nem tudom, lehet. De Woody Allen valahonnan máshonnan szemléli az életet, mint én. Nincs ezzel baj, ettől szép a világ, a filmezés meg művészet, ezerfelé ágazik; a gond csupán annyi, hogy én ezzel nem tudok mit kezdeni. A Blue Jasmine nem egy rossz film, viszont nem is jó.

10/6,5

Shameless U.S. - Szégyentelenek

Ha valaha azt hitted, hogy esetleg elbaszott családba születtél, akkor annak csupán az az oka, hogy nem láttad még a Shameless című sorozatot. Annak is az amerikai verzióját, aminek Chicago egyik leglepukkantabb környékén megismerkedhetünk Gallagherékkel, akik küzdenek az életben maradásért nap, mint nap, ráadásul kétpercenként történik valami tényleg drámai dolog, viszont ez mégsem jelenti azt, hogy ne pattintanának egy sört és röhögnének szembe mindenkit. Ez minden, csak nem egy teaparti, ahogy ők mondják.

A Showtime-ban nem igazán lehet csalódni; kismillió sorozatot pörgettek már ki veszettnagy sikerre, úgy mint a Homeland, Dexter, Ray Donovan, Californication vagy a Weeds. A Szégyentelenek tökéletes áll be ebbe a királyi sorba, ahol már a negyedik évadot vetítik ebből az angol formátumból átpakolt sorozatból és az ötödik évada is rég be van rendelve. Viszonylag hosszú részekkel operál epizódonként (50perc) Paul Abott kreátor műve, de így épp elég időnk marad teletorokból röhögni a groteszk élethelyzeteken és elmorzsolni egy-egy őszintén kiszökő könnycseppet.

Az, hogy mitől működik jól ez a sorozat, az nem csak a telibebaszottul eltalált alakítások miatt és a szélsőséges, de épp a határon keringőző karakterek miatt van, hanem a valóban valóságszagú szituációk végett. Nem azért mert annyira könnyen azonosulunk ezzel a családdal, sőt kurvára remélem, hogy senkinek még csak hasonlót sem kellett megtapasztalnia, mint ez a minden funkciót mellőző família, de az ő elbaszottságuknak bája van. Ráadásul öröm látni olyan sorozatot, amibe nem félnek nagyívű drámát tenni és a legszebb az egészben, hogy kurvára nem oldódnak meg a végén a vak szerencsének hála, vagy valami nemesebb dolog végett a szituációk. Egyszerűen nincsenek felesleges 'véletlenek', vagy idegen jótevők. Gallegherék mindig minden körülmények között beszopják a közmondásos faszt. És nem azért állnak fel a végén, mert a sorozat, valami nemeslelkű útmutató kíván lenni, hanem mert muszáj nekik felállni, különben éhenhalnak, lesittelik őket, elviszik a gyerekeket. És amúgy még ilyen okok miatt sem mindig jön a nagy megoldás. Egyszerűen néha úgy érnek véget részek, hogy fekszenek a szarban és csá. Majd jön valaki, lehugyozza őket, felkelnek, bemennek a házba és folytatják ott, ahol abbahagyják. Mi pedig örömmel nézzük, tudjuk, hogy nem nyerhetnek, mégis mindig kurvára drukkolunk nekik. Az Emmy-díjat is baromira megérdemelnék már, de a három jelölésből eddig egyet sem sikerült beváltaniuk, pedig tényleg a kedvencek helyét tölti be.

A család feje Frank Gallagher (William H. Macy), aki a legautentikusabb színész, márha létezik ilyen kifejezés. Annyira csodálatosan hozza az alkoholista apa szerepét, hogy az hihetetlen. Ráadásul egy nárcisztikus pöcs, akit képtelen vagy sajnálni, mert annyira mocskos az önimádata, mint a hányással díszített favágóingjei. Frank semmit nem tesz a családért és mindent elvár tőlük. Nem csak, hogy eladná gyermekeit, hogy bármilyen minőségű és mennyiségű alkoholhoz, illetve tudatmódosító szerhez jusson, hanem konkrétan van olyan rész, amiben el is adja a gyerekeit. Egy kis pénzért tényleg bármire képes. Drogot csempészik Mexikóból, eladná a szerveit, ha lenne még használható köztük, megrendezi saját temetését, csókolózik saját lányával és még ezer más dolog. Csalódáson kívül semmit nem okozott és már az első rész után beláthatjuk, hogy soha, semmilyen szintű fejlődésre nem számíthatunk tőle. Egyetlen egyszer válallja fia helyett a letartóztatást, de azt is csak azért, mert épp nincs hol aludnia és már tök éhes. Az a jó, hogy a készítők soha nem vezetnek meg minket egy olyan eseménnyel, amiben Frank egy percre is dobja önimádaát és valami emberit cselekszik a gyerekeiért. A leggroteszkebb figura, akin a legjobbakat lehet röhögni, majd minden meglepettséget mellőzve végignézni, ahogy gyerekei részegségtől ájult testét próbálják meg kikerülni reggelente a lakásban, teljesen rezignált arccal.

A sorozat főszereplője azonban mégis inkább legidősebb, 20 év körüli lánya, Fiona (Emmy Rossum), aki konkrétan szart kaparva, az iskolát félbehagyva, mindenféle önsajnálat nélkül gürizik azért, hogy kábé a vizet ne zárják el a külvárosi házukban a prolinegyed kellős közepén. Mivel összesen hatan vannak testvérek és a legkisebbjük csupán baba, az anyuka meg évekkel ezelőtt lelépett a leszbikus, depressziós és bipoláris személyiségével együtt, így Fionától függnek nagyban. Bár néha kicsit idegesítőnek is tűnik a lány passiója, igazából ő is simán eljár bulizni, kefél egy gyorsat a helyi rendőrrel a szolgálati járműben, illetve még csak egy rossz szava sincs testvéreihez, ha azok boltból lopnak, vagy a szobában füveznek. Igazából ezt szerettem a legjobban a sorozatban, hogy nem volt benne álszenteskedés. Gallagherék utálják a lesajnáló adományokat feléjük, de sose tagadták, hogy bármit összeügyeskednének az életben maradásért. Van bennük egy ilyen igazi, amerikai Honey Boo Boo-s összetartás, amit igenis lehet irigyelni. Fiona ráadásul egy vérbeli gettóribanc, az a jobbikfajta, akik dögösek, természetes módon gyönyörűek és soha, de soha nem hagyják magukat, akkor sem, ha nincs igazuk és ez a hozzáállás elég inspiráló tud lenni. Főleg az ő szerelmi élete lesz fókuszban, miután egy elég viharos, a második évadtól pedig kicsit ellaposodó szerelmi orkánba keveredik az autótolvaj Jimmy-vel (Justin Chatwin).

Aztán ott van Lip (Jeremy Allen White), aki a család zsenije, eszét mégis arra használja, hogy mások helyett megy be pénzért vizsgázni, illetve házifeladatokat árul. Mert ugye a testvérek között kurvajó az összhang és a maga módján, kora ellenére, valahogy mindenki próbálja támogatni a családi kasszát, amire persze nagyon kell vigyázniuk, nehogy az apjuk megtalálja. Na nem mintha Lip ne baszna le egyet az apjának visszakézből, vagy hugyozná le szó szerint, ha ahhoz van kedve, de itt ember embernek farkasa. Lip úgy küld el mindenkit a kurvaanyjába, hogy azt öröm nézni, miközben mégis idegbeteg csajokba szeret bele, mint a harmadik évadban már Mandy Milkovichba (Emma Greenwell), aki pasijára annyira féltékeny, hogy képes félholtra gázolni annak volt nőit. De van a csajnak jó oldala is, például Lip öccsének, Iannek (Cameron Monagham) az álbarátnője, mivel Ian buzi, ami a családjában senkit nem zavar, ez életük legkisebb gondja, sőt ki a faszt érdekel, inkább az zavarja őket, hogy a srác be akar vonulni a katonaságba. Közben meg beleszeret álbarátnője tesójába, Mickey Malkovich-ba (Noel Fischer), akivel egy tartós meleg párkapcsolat már csak azért is kivitelezhetetlen, mert Malkovich apuka neonáciként, horogkereszt tetoválással a hátán, egy fegyverraktárszerű házban neveli gyerekeit.

De vissza Gallegherékhez. Ott van még Debbie (Emma Kenney), aki 10 év körül van, lassan kamaszodik és annyira élelmes ő is van, hogy amikor el akarják venni tőlük a házat, akkor bedobja az ötletet a családnak, hogy szívesen előadja, hogy a férfi, aki ki akarja dobni őket az utcára az molesztálta. Aztán Carl (Ethan Cutkosky) ez egyel fiatalabb, akinek minden vágya egy géppisztollyal vadászni a kacsákra, vagy a hajléktalanokra, akik a felfújható kerti medencében tanyáznak. Plusz egy kisbaba, aki ráadásul néger, de ez már csak hab a tortán. Mindegyik gyerek iszonyat elbaszott és az esélytelenek teljes lelkinyugalmával vág bele a mindennapokba.

A szomszédban meg megismerkedhetünk Fiona legjobb barátnőjével, Veronicával (Shamola Hampton), aki egy szál csöcsben vasal a webkamera előtt, hogy kiegészítse fizetését, miközben férje, Kevin (Steve Homey) épp reggelit csinál, hogy indulhasson dolgozni a kocsmába. A legnagyobb ismertetőjegyük, hogy állandóan szexelnek, irgalmatlan libidójuk van és így úgy, de mindig igyekeznek segíteni Gallagheréken. Kevin például egy tuningolt fagyiskocsiban árul füvet a játszóterek környékén Lippel délutánonként, Veronica meg előszeretettel nyúlja le a klinikáról nyugdíjas kliensei gyógyszereit, így egész kis házipatikája van, ha valamelyik Gallagher srác bajba kerül, vagy verekedett stb; ami ugye baromira nem ritka. Plusz még muszáj megemlíteni, a mindenféle mániákusságban szenvedő Sheila-t (Joan Cusak), aki a legzseniálisabb mellékszereplő és valamilyen úton mindig belekeveredik ennek a családnak az életébe és úgy viselkedik, mint a legeltúlzottabb Skins-es anyukák.

De az összes szomorúnak ható információ ellenére muszáj elmondani, hogy a sorozatnak egyáltalán nincs borús hangulata, mert az egészet átitatja egy irgalmatlan könnyedség. Mindenki röhög a saját nyomorán, viszont ha dráma van, akkor az tényleg éles és odabaszós. Bár kicsit sok a szereplő és néha jól esne egy egy szálat jobban kidolgozni, mégis szépen, arányosan jut idő mindenkire, az egyéni problémák jól körbehatárolhatóak és imádjuk, hogy ebben a fertőben senki nem kezd el soha, egy percre sem erkölcsről prédikálni. Ráadásul a zenék rettent menőn vannak összeválogatva, azok csak még egy jó ízt adnak az egészhez. A Shameless-t mindenkinek ajánlom. Százszázalékos sorozat, a humora fekete, a szereplők szépek, pont amennyire szabad, a karakterek tökéletesre szabottak, a történetek odabasznak és ami a legfontosabb: nagybetűsen szórakoztat ez a gettói környezet. Amit Gallagherékről tudni kell, azt meg elmondta Frank egy mondatban az elején:

"We may not have much, but all of us, to a man, knows the most important thing in this life...We know how to fucking party!"

10/8,8 

12 Years a Slave - 12 Év Rabszolgaság

Nem akartam ezzel kezdeni, de minden fáma erről regél, úgyhogy mondjuk ki: ez a film valóban arra készült, hogy egy talicskát telepakolva aranyszobrokkal vonulhasson ki a közelgő Oscar-díj átadóról. Egy szép képekkel megvágott, híres színészekkel telepakolt mozifilm, aminek a témáját kellő komolysággal kezelve elkerülhetetlen a drámai hatás minden embernél. A rabszolgaság ugyanis eléggé odabaszós dolog, akkor is, ha a 12 Years a Slave semmi újat nem mond a témáról, ráadásul úgy ahogy van az egész egy szomorú történet, amiben mindenféle fordulat nélkül adaptáltak egy sztorit. Ha megköveznek sem tudom mire föl ez a nagy felhajtás.

Nekem rettentően tetszik az, hogy időben ennyire közel készült el a Django Elszabadul és a 12 Év Rabszolgaság, mert öröm látni, hogy pontosan erről szól művészet: mindent meg lehet közelíteni több oldalról és épp olyan jót lehet szórakozni a gengszeterrapre bosszútálló Tarantino hősön, mint a minden csepp humort mellőző, nyers, dokumentáris Solomon történetén. Mondjuk van abban valami iróni, hogy a polgárháború előtti időszakban történő rabszolgatartásról, a Nagy Amerika történelmének egyik vitathatatlan szégyenfoltjáról egy brit rendező készít filmet. De Steve Mcqueen az utóbbi idők egyik legjobb rendezőjévé avanzsálódott olyan műveknek köszönhetően, mint a Szégyentelen, vagy az Éhség; amik Michael Fassbender főszereplésével sikerre voltak ítélve, aki ebben a produkcióban sem maradhatott ki. Mcqueen itt is zavarba ejtően hosszú snittekkel dolgozik, amik képesek csendben csúcsra juttatni az egyes jelenetek dramaturgiáját és az főszereplők egyéni drámái képesek eljutni a nézőhöz és átmozgatni a lelkeket kisebb-nagyobb sikerrel. Itt kisebb, ugyanis a rendező alapvető koncepciója az volt, hogy ír egy történetet egy rabszolgáról és amikor épp szenvedett a scripttel, akkor nyomta felesége a kezébe az 1853-as Solomon Northup által írt könyvet, ami saját hányattatásait meséli el. És annyi történt, hogy Mcqueen adaptálta ezt az elbeszélést; ami valószínűleg azért nem képes akkorát szólni, mint amekkorát képes volt a maga korában, mert ma már úgy ahogy mindent tudunk a történelem eme fekete foltjáról. Köztudott lett, beégett, ettől függetlenül rohadt undorító és elkeserítő továbbra is, hogy valaha a világon képes volt az emberiség ilyen szintű és típusú diszkriminációra, de olyan szinten tényként kezelendő dokumentáris adat, hogy képtelen kibaszni a biztosítékot.

Solomon Northup történetét Chiwetel Ejiofor (Igazából Szerelem, Amerikai Gengszter) formázza meg, aki azon kevés áldozatok egyike volt, akiket tévedésből hurcoltak el rabszolgának, hiszen jó módban élt feleségével, gyermekeivel és közismert hegedűművész volt, ráadásul tanult és kifinomult úriember. Azonban átverték, leitatták és eladták rabszolgának, ahol korbács segítségével verték belé, hogy most már ő is csak egy néger a sok közül, akik színtiszta tárgyakként funkcionálnak. A történetben pedig végigkísérhetjük, ahol hol kimértebben és emberségesebben viselkedő gazdáknál éldegél, mint Benedict Cumberbatch (Sherlock, Star Trek, A Hobbit), majd sorsa még szarabbra fordul és elkerül olyan rabszolgatartóhoz, mint amilyet Michael Fassbender (Shameless, Éhség, Becstelen Brigantyk, 300) testesít meg, aki iszákos, őrült, kegyetlen. Valószínűleg Fassbender szerepe lehetett a leghálásabb, ahol a legnagyobb volumenű karaktermegformálást lehetett vászonra vinni és ő lubickol is ebben a szerepben. Az embernek szinte kedve támad leköpni a vásznat. Felesége pedig épp olyan ijesztő nem normális picsa, mint ura, akire kiváló döntés volt, a kiismerhetetlen arcú Sarah Paulson (American Horror Story). 

Itt már valahogy kezdünk mi is megtörni, kezd ténylegesen nyomasztóvá válni a történet és együtt lélegzetvisszafolytunk minden egyes sikertelen szökési kísérletnél és szomorkodunk a végül mindig felhőtakarta reménysugárnál. És a rengeteg megalázás közben, hiába bontakozik ki egyre jobban Solomon karaktere, aki végül lélekben is rabszolgává válik, az olyan történetek már feleslegesek lesznek mellette, mint a tanulatlan rabszolgalány, Patsy (Lupita Nyong'o) story-ja, akinek a megkorbácsolása tényleg húsbavágó és épp jól egyensúlyozik azon a határon, hogy nem lesz egy elbagatellizált véres jelenet belőle, de valahogy nem sikerült a lánnyal elég időt eltöltenie a nézőnek a vásznon, hogy igazán mélyen hasson. Plusz nyilván a történet miatt, de vannak a gonosz fehérek, meg a szegény dolgos feketék, ami így eléggé egy nézőpont, bár milyen legyen, az is igaz, hiszen talán ez tényleg olyan kor volt, amikor nem nagyon lehet mit belemagyarázni. Embertelen volt és kész. Talán a történelem egyetlen olyan időszaka, ahol egyértelműen ketté lehet választani a jókat, meg a rosszakat, de filmben ez meg olyan könnyed eszköz, ami inkább illik a History Chanel programfüzetébe, semmint egy hatalmas bevételt hozó mozifilmbe.

A történet végére, ahogy a cím is mondja, hősünk megmenekül, visszakapja szabadságát egy pár perces Brad Pitt (Fight Club, Becstelen Brigantyk, Bábel, Trója) szerepeltetésének hála. És bár megérkezik a dráma a kívánt hatással, valahogy a film akkor sem varázsol el. Pedig sok helyen nagyon jól applikál, azt teszi, amit elvárhatunk. Például a gyapotszedés alatt hallható blues-dalok még a hideget is kirázzák az emberből, vagy az egy napig kötélen lógó Salomon mögött nevetgélő és fogócskázó gyerekek adta kontraszt is képes a várt keserű szájformát a néző arcára adni. De hiába az együtt végigizgult szökések, a csattanó korbácsütések, a szép képek, a 2 Bafta- és 1 Golden Globe-díj, a gyomorforgató megalázás, ettől függetlenül nem igazán történik semmi. Steve Mcqueen egyszerűen csak profin adaptált egy könyvet, egy megkapó témáról és most várja, hogy a 9 jelölésből hányat válthat Oscarra a 2013-as filmek díjátadóján.

10/6,7

Blue Is the Warmest Color - Adéle élete 1-2. Fejezet

Három órányi tömény pinanyalás és takony a szerelemre hivatkozva. Nem igazán értem a film körül kialakult rajongást, az egyetlen dolog benne, ami a mozivásznat amúgy nem jellemzi nap, mint nap, az a heves pornográfia és tény és való, hogy a leszbikusság virágzása is ritka téma a forgatókönyvekben, de tabudöngetőnek naivság lenne nevezni.

A francia rendező Abdellatif Kechiche elég komoly koncepciókkal rendelkezett; számomra például meglepő volt a tény, hogy szereplőinek összesen egyszer engedte meg, hogy átolvassák a scriptet, ugyanis nagyon komoly improvizációt követelt tőlük. Ráadásul színészei egy deka sminket nem viselhettek, amiben tényleg az a durva, hogy a film 90%-a arcközeli képekből áll. Az egész film a mimikára épül, néha már a szereplők feje sem fér bele teljesen a kézikamera remegésébe. Meglehetősen nyomasztó tudott olykor lenni, hogy a nézőnek fogalma sincs éppen, hogy hol, milyen színtéren jár éppen, melyik épületben, mert a terek mindig az aktuális cselekmények lebonyolítása után kerültek napvilágra. Bár hamar kikiáltották a legjobb idegennyelvű filmnek idén és várhatóan el is vitt két díjat a Cannes-i Filmfesztiválon, ahol ezek a fajta művészfilmes elemek gyakran viszik sikerre magukat, de ezen kívül 1 Golden Globe- és 1 Bafta-jelöléssel ékeskedhet a mozi.

Adéle (Adéle Exarchopoulos) a film kezdetekor egy fiatal lány, aki a középiskola irodalomszakának lelkes hallgatója, aki épp abban a korszakában van, amikor randizgat fiúkkal és hagyja életre kelni szexualitását, amikoris tudatosul benne, hogy a másik nem felé jobban vonzódik. Egyik nap az utcán sétálva megpillant egy kék hajú lányt, Emmát (Léa Seydoux), akit ezek után nem tud kiverni a fejéből és mivel az aznapi irodalomórán épp a szerelem első látásra dologról beszélgettek, így elég kiszámítható módon Adéle előbb utóbb szinte levadássza Emmát. A lányok elkezdenek randizgatni, baszni, beszélgetni, csókolózni a parkban, bemutatni egymást a szülőknek és valami valóban mély, színtiszta és őszinte szerelembe esni egymással. De mindez olyan ösztönösen van ábrázolva, hogy cseppet sem olvadnak meg a melegségtől a jéghegyek csúcsai, csupán úgy történnek a maguk rendje és módja szerint a dolgok, ahogy azt mindenki tapasztalta már, vagy látta, vagy egész egyszerűen tudja.

Aztán ahogy a cím is mutatja, elérkezünk a világegyetem legbénább tagolásához, ugyanis a film, épp úgy, mint a valóságban általában: a szerelem/a kapcsolat maga megérkezik egy második megállóhoz. Azonban ezt maximum azzal jelzik nekünk, hogy kicsit érezhetőbb a szereplőkön az egymás iránti felszabadult viselkedés, másrészt Emma haja már nem kék, Adéle meg még bambábban néz. Eléggé megkeveri a nézőt, mert nem elég, hogy a helyszíneket olykor még mindig homály fedi, mostmár az idősík labirintusában is eltévedtünk. Ha ezen túltesszük magukat, akkor elérkezünk a szintén valóságból hozott tapasztalatok alapján megélt második fejezethez, ahol a párok összeszoknak, ahol a munka közbeszól, ahol a kezdetben szerethetőnek és aranyosnak vélt dolgok bosszantóak lesznek, ahol a szexualitás már apad, mint egy száraz-nyáron a Balaton, ahol a megszokás egyeduralkodóvá válik és bekopog a megcsalás is és ahol végül kiheverhetetlen kapcsolatok törnek ketté. És ahol évek múltán is még annak a bizonyos kapcsolatnak az ízére vágyunk minden mozdulatunkban, mégis amennyire elvárható, emelt fővel az életben.

Összességében ennyi az Adéle élete, mélységesen hosszúra vágott snittekkel és olyan nyerseséggel, ami mindenáron húsbavágó akar lenni, azonban bár a végére kicsit sikerül neki, valójában inkább csak hangulatromboló. És valójában teljesen jó már végre olyan szex-jelenetet látni, ami alá nincs bevágva egy száztagú szimfonikus zenekar, hanem életszagú és premierplánba pinyanyalás van, ennek ellenére túl hosszúak akarnak lenni és olykor egész egyszerűen feleslegesen pornográfok. Persze, jól meg van fogva ez a szerelem dolog, de valahogy legyen az én hibám, de nem szeretem az ennyire valóságos filmeket. Ha arra lennék kíváncsi, akkor kimennék a térre és nézném az embereket. A filmekben pont az a jó, hogy adnak egy másik dimenziót is a nézők kezébe és itt ezt hiányoltam. Az egész profisága ellenére nekem végig volt egy olyan érzésem, mintha egy kísérletező vizsgafilmet néznék és nem egy szétdíjazott mozit.

A lányok kiválóak voltak azt meg kell hagyni. Adéle Exarchopoulos gyönyörű szépen bambulta végig a kamerát, az ő természetes bája nélkül nézhetetlen lett volna, ráadásul valóban a film nagy részében az ő könnyáztatta szemeit bámuljuk és együtt mozgunk kimondatlan gondolataival. Léa Seydoux (The Grand Budapest Hotel, Mission:Impossible, Becstelen Brigantyk) ismertebb arc és baromi jól működnek együtt társával. Van abban valami bátorság, hogy bevállalták ezeket a szexjeleneteket, akkor is, ha köztudott, hogy mű-nemiszerveket használtak. Ráadásul volt olyan aktus, amit 10 napon keresztül forgattak.

De sajnos a 2013-as Blue Is the Warmest Color ettől még lassú marad, olykor vontatott. A francia filmek szerelmesei valószínűleg képesek sokkal jobban értékelni ezt a művet, de nekem olykor csupán idegesítő női nyafogásnak hatott az egész. Pedig próbáltam érezni a kék szín lebegését a vásznon, a hajban, a körömlakkokban, a kendőkben, a gyűrűben, a szemek színében, de nem sikerült meggyőznie, pedig istenlássalelkem elérzékenyültem a végére. Az is jó volt benne, hogy a homoszexualitást sokkal természetesebben kezelte, mint az ehhez hasonló filmek, sőt nem is tulajdonított neki nagy szerepet, ami azért jó, mert mindent mélyen támogatok, ami ledönti a falakat az ilyen típusú diszkriminációval szemben és megérteti, hogy a szerelem egyetemes dolog, nem pedig egy nemekre korlátozott érzelemtípus.

10/6,5