Broadchurch - nyomozós sorozatok az elmúlt évtizedekben (csakröviden)

Anglia egy tengerparti kisvárosában meggyilkolnak egy 11 éves srácot, akinek a testét kidobják a homokos tengerpartra, majd megkezdődik a nyomozás. Végigkövetjük a nyomozópáros izgalmait 8 részen keresztül. De sajnos ezek csupán kisiparos izgalmak lettek, mert a minisorozatot rákoncentrálták a hangulatra és elfeledkeztek a történetről, de a mai néző már olyan kibaszott rafkós, hogy neki újat mutatni már nem lehet. Vagy legalábbis kurva nagy feladat. Amit például a The Killing meglépett, de szinte minden más csak vattacukorkönnyedségű próbálkozás. (Valószínűleg még párszor meg fogom említeni a The Killinget, mert bűn nem nézni.)

Évtizedek óta követjük nyomon, ahogy emberek gyilkolódnak meg a világ számos pontján és egyesek meg felderítik a körülményeket és a szemünk előtt levezetik egy részben, vagy akár egy évadon keresztül a megoldást. Kitűnő téma, aminek annyi a szerteágazása amennyit nem szégyellünk. Bőven akadnak élvezhető darabok, de sajnos volt egy olyan időszak, amikor mindenki ebből akart meggazdagodni és bármilyen karaktert behúztak a főszerepbe, csak hogy eladják a sorozatot (volt egyszer amiben egy vak lány nyomozott. wtf?) A sorozat alapja kezdetekkor magára a nyomozóra volt kihegyezve. Elég csak olyan klasszikusokat felelevenítenünk, mint az Agatha Christie regényeken alapuló Poirot sorozat, vagy a jól ismert nyolcmillió feldolgozást megért Sherlock Holmes, de ugyanígy megemlíthetem az 1970-es években debütáló Peter Falk alakította Columbo-t is. Mindegyiknek egy központi nyomozó áll a középpontjában, aki általában furcsa, csak rá jellemző modorral és zsenialitással rendelkezik. Persze a 80-as évektől kezdve meg végigkísérhettünk az enyhén kotnyeles, leginkább minden lében kibaszott hatkanál Jessica Fletchert, az önjelölt nyomozót a Gyilkos sorokból. És akkor az osztrákok még bedobták a közösbe annak idején Rexet, mert már tényleg nem tudtuk elképzelni, hogy mivel lehetne eredetivé tenni egy gyilkosok után nyomozós sorozatot. A struktúrák soha nem voltak túlbonyolítva; némely sorozatnál tudhattuk előre a véreskezű gyilkos kilétét és együtt izgulhattunk a címszereplő zsenijeinkkel, vagy éppen velük együtt fedtük fel a rejtélyt. Igazából akár a Scooby Doo-t is simán megemlíthetném ezen a listán, ugyanaz a séma. Aztán jött a kilencvenes évek és a díjeső alatt fulladozó Twin Peaks, aminek sajátos hangulatával sikerült valami elementárisat alkotnia, továbbá nem egy rész alatt oldották meg az ügyet, hanem egy egész évadot követeltek maguknak. Kojak és Magnum meg a maguk módján szintén nyomozgattak, bár az isten sem emlékszik már mi miatt, csak az emblematikus kopaszodás és a méteres bajusz van meg az agyunkban, ha róluk hallunk.

A közelmúltban pedig mindent bedobtak az ötletasztalra, hogy megvessék lábukat a nyomozós-sorozatok partján. A CSI konkrétan olyan franchrise-ot alakított ki magának, hogy lassan több epizódjuk van, mint ahány McDonald’s étterem a világon. És még az eredeti, Las Vegas-i csapat egészen izgalmasra sikeredett, ahogy néha sikertelen kimenetelű nyomozásokat és néhol elbaszott életeket mutattak be a csapaton belül, addig a többi leányvállalat, mint a Miami, New Yorki, vagy Los Angeles-i nyomozócsoportok elég kiábrándultak lettek és túlszép emberek oldanak meg egy rész alatt kibogozható gyilkosságokat. Pedig 2005-ben még Tartantino is rendezett egy dupla-részt az eredeti CSI-nak, ami megjegyzem eléggé fasza lett. És azóta van már itt Gyilkos Elmék, meg Dr Csont és Monk, a flúgos nyomozó (jesszus, hogy lehetne ilyen címmel komolyan venni egy sorozatot?!). Van itt akinek jó a teste, van akinek érdekes a szerelmi élete, egyesek egyszerűen csak zsenik, mások csapatban, megint mások egyedül, vagy társsal dolgoznak. A hangsúly a nyomozókon van, akik mindvégig a mi oldalunkon állnak. Amúgy félelmetes belegondolni, hogy ha ezek a sorozatok ennyire valósak lennének, akkor olyan mennyiségű potenciális gyilkos mászkálna közöttünk, hogy nemhogy sötétedés után nem kéne kitenni a lábunkat az utcára, hanem mindenkinek otthonról kéne dolgoznia 7 lakat alatt anélkül, hogy lemerészkedne akár a trafikba cigiért. Kezdem úgy érezni, hogy lassan két gyilkos jut egy ártatlan emberre.

A lényeg, hogy aztán az utóbbi években a skandinávokhoz is befújta az ötletet a szél és valami elképesztő szakértelemmel kezdték feléleszteni a régen szebb időket megélt nyomozós sorozatokat. Nem mondhatjuk, hogy kibaszott eredeti ötleteket valósítottak meg, de az egészen biztos, hogy egy új fajta stílust hoztak létre, vagy emeltek ki a süllyesztőből azáltal, hogy egy groteszk nyomozópárosra vetítenek ki egy rettentően megrázó és jól felépített drámát, amiben akár a halott családja is főszerepet kaphat és baromi fontos része, eszköze lehet a nyomozásnak. Mindezt egy nyomasztó és meseszerűen hangulatos környezettel tálalva az igényesség kétkezével. Ilyen a The Killing, amit az amerikaiak azonnal szétvásároltak, vagy a Híd, aminek nem csak amerikai remake-je készült, de már licencelte magának Anglia is. Borzasztóan izgalmasak, megrázóak, ahol egy egész évadon, vagy akár kettőn követhetjük végig a megoldásért könyörgő ügyet.

És idén már nem volt megállás (Mayday, Top of the Lake, Shetland, Broadchurch). Futószalagra rakták az ezüsttálcákat, melyek tartalma nagyon hasonló: egy nagy ügyet felölelő nyomozó/nyomozópáros, akikbe bele kellene bolondulnunk és velük együtt vért könnyeznünk a megoldásért, majd a végén egyesével az összes állunkat felkaparni a padlóról. Legalábbis ez a terv ezekkel a krimidrámákkal.

A terv, amit a Broadchurch úgy ahogy van elbaltázott, pedig minden adott volt. A sorozatot brit válasznak titulálják a The Killingre, de ugyanmár. A The Killingnél maximum a Breaking Bad jobb sorozat jelenleg a tévében és tényleg kurvanagy a választék, tehát ebben a kategóriában csúcsminőség. De maradjunk a Broadchurch-nél. Kezdük ott, hogy az angolok képtelenek elbaszni a hangulatot, a színeket; azzal, hogy csodás képeket készítenek az adott díszletben, már meghatározzák magukat. És ez jó. A sorozatot a totálisan lélegzetelállító Westbay nevű tengerparti kisvárosban rögzítették, amit mi Broadchurch-ként ismerünk meg. Az van, hogy holtan találnak egy 11 éves kisfiút, Danny Latimert, akiről első körben azt képzelik, hogy öngyilkos lett, de nem, mert megölték. A városkába újként érkező nyomozó, Alec Hardy (David Tennant) kapja meg az ügyet, elhappolva ezzel a GYES-ről visszatérő Ellie Miller (Olivia Colman) elől. Egy párként kénytelenek dolgozni és nem is olyan bénák együtt, de ez inkább Ellie szerepének köszönhető. Persze elénk tárnak olyan 10 potenciális jelöltet, akik közül lehet válogatni, meg okokat keresni. Ráadásul így vagy úgy mindenkiről folyamatosan derülnek ki titkok és kezd úgy tűnni, hogy a fél város lelkivilága és egészsége, meg testi épsége rámegy a nyomozásra. Bátran válogathatunk, hogy az új pap, az apuka, a nagymama, a kissrác barátja, az apuka kollegája, a fura nő a lakókocsiból, a cigi-cukorka-újságárus öregúr, a postás, az újságírók, a helyi szállodatulajdonos, vagy teszem azt maga a nyomozók ölték meg, ami persze kurvára nem valószínű, de annyira belénk palántázzák a gyanút, mint olyat, hogy egyszerűen komolyan mondom, nem leszünk képesek meglepődni. És nem is lepődünk meg. Nem azért mert kézenfekvő, de ismered már a menetet. Mindenkit iszonyatosan meggyanúsítanak és aki a végére marad, az lesz a gyilkos.

Ráadásul rengeteg sejtelmességet bedobnak, hogy gyanúskodjunk és a végén kurvára elfelejtik megmagyarázni a felesleges eseményeket. Akkor minek mutatták. Mint az elején a kissrác veszekedése a postással, utána egy kibaszott szó nem esett róla. Közben mindenkiről ősi titkok látnak napvilágot és lassan nem lesz olyan szereplő, akinek ne lenne a múltban egy halott gyereke, vagy egy pedofil-botránya. És ez valljuk be borzasztóan kézenfekvő.

A nyomozónő amúgy jó ismerőse a családnak, a fiaik konkrétan barátok voltak. De ez egy ilyen kisvárosos kisváros, ahol kábé mindenki ismer mindenkit.

Izgalmasnak ígérkezik az eleje, amikor kokaint találnak a lánytesónál, meg kurvasok pénzt a halott kissrác szobájában, de végül le se szarják a kokaint a rendőrök. Az újságírók más sorozatokban főszálon kapaszkodnak és együtt táncolnak a nyomozással úgy, hogy általában botrányokat kavarnak. Konkrétan ezért vannak. De itt teljesen elfelejtették őket használni, ráadásul a végére egy empátia hurikánba keverednek a családdal és már inkább cikket sem írnak, csak a lelkibéke meglegyen. AZ ÚJSÁGÍRÓK. Hát kedves sorozatkészítők! Az újságírók nem ilyenek. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnotok.

Aztán jön egy szellemlátó médium, akivel szintén nem kezdenek semmit, de mégis az ő egyik mondata alapján indulnak el a nyomozók. Hát baszd meg, ez valami borzasztóan kisstílű.

A leghitelesebb a gyászoló család, az anyuka Beth valóban meg van törve, a lánya is, az apuka, Mark meg jól hozza a gyanús formát. De velük él a nagymama is, akivel meg szintén semmit nem kezdtek, néha úgy éreztem, hogy a takarítónő elfelejtette, hogy megy a kamera és belesétált a képbe. Legalább ennyire fölösleges misztikum volt az égő csónak. A sorozat végén pedig a gyilkos feladja magát. Félig meddig megfejtették az ügyet, de érted baszd meg, FELADJA MAGÁT. Ez így túl egyszerű. Megmutatják az egész estét, amikor az eset történt és egy borzasztóan érdektelen és értelmetlen gyilkosságot kapunk.

Amúgy a sorozat ennyire maga nem borzalmas, mint ahogy beszélek róla. A közepesnél sokkal jobb a sztori és az epizód végi cliffhangerek egészen izgalmasak, ráadásul a jellegzetes átvezető zenéje remekül van megkomponálva. Az is jót tett neki, hogy ilyen szövevényesre csinálták meg a város lakóinak titkait, akiknek a történetei apránként csöpögnek a városra, hogy a végén kiadják a teljes képet. A vége határozottan hosszú részt kapott, mármint nem az utolsó pillanatokban kapják el a tettest, hanem a sorozatzáró közepén, majd marad fél óránk, hogy egy kis utóéletet mutassanak. Sajnos itt pár percet a giccsnek áldoznak és kicsit olyan érzésem van, hogy a kisfiú halálának lelki következményeire gyógyír volt az elkövető letartóztatása.

A főszál a nyomozás mellett természetesen a két főnyomozó kapcsolata, akik meggyőződésem szerint külön-külön valóban kiváló színészek, de ketten együtt nem hoztak létre semmi hűbaszdmeget. Tetszik, ahogy Ellie egyre cinikusabban áll a világhoz és az idilli buborék egyre inkább repedezni látszik körülötte, amihez Alec Hardy nagyban hozzájárul és élvezi is, ahogy társa bizalma egyre inkább megtörik. Alec rosszul van a felszínes emberi kapcsolatoktól és nem is igazán tudja ezeket kezelni (mondjuk Dr House sokkal jobban hozta annak idején ez a karaktert). Van két jelenet is, amik kiválóan megszerkesztett komikumok voltak. Az Egyszer például Alec azt hiszi, hogy a szállodatulajdonos nő le akar vele feküdni és óvatosba rákérdez, rácéloz, hogy nem 'e estleg e'... és iszonyatosan kínos lesz, amikor visszautasítja a nő, szinte én éreztem magam kellemetlenül. A másik, amikor az elején Ellie áthívja őt vacsorára, Alec meg olyan meglepődve néz, mint akivel közlik, hogy amerikai remake készül az Oldboyból. Kérdezi is egyből, hogy minek menjen ő át kajálni.

- Mert ezt csinálják az emberek.

- Tényleg?

- Igen. Áthívják a főnöküket és nem beszélgetünk munkáról.

- Akkor miről fogunk beszélgetni?

- Nem tudom, csak mond, hogy oké.

- Oké.

Alec-nak ezen kívül van valami titok a múltjában is és ennek köszönhetően az ügyet majdnem elveszíti, hogy fokozzák a nem létező izgalmakat.

Nézzük inkább a szereplőket. David Tennantől (Doctor Who, Harry Potter, Star Wars) sokkal többet vártam. Ez az ember valami olyan zseniálisan alakította a kultikus sorozat 10. Doktorát, hogy attól még a meg nem született emberek is lefossák a bokájukat. Valószínűleg én vártam túl sokat. Egyáltalán nincs baj a szerepével, de szerintem sokkal ikonikusabban is képes lett volna megformálni. Olivia Coleman (DoctorWho, Skins) DS Ellie Miller szerepében szerintem a legjobb. Nagyon pattogós, időben reagál, olyan kellemes és hihető a játéka. Az anyuka, Jodie Whittaker és az apuka, Andrew Buchan még jók a sorozatban, főleg a többiekhez képest. Az anyuka szenvedését konkrétan öröm nézni, annyi érzelmet visz bele. Arthur Darvill (Doctor Who) személyes kedvenc. A groteszk fejű és játékú pap szerep első körben meglepett, de igazából nagyszerű választás volt. Hadd említsem meg még a gyerekszínész Adam Wilsont, aki Tomot, Miller fiát és a halott srác legjobb barátját alakítja. Igazából nem valami működőképes, DE nem kiakasztóan szar, ráadásul ilyen mélységű drámában igenis mocskosnehéz helyt állni, ezért inkább nem baszom le. Nyugtassa a tudat, hogy nála sokkal-sokkal rosszabb gyerekszínészek is vannak.

A sorozatot James Strong (Doctor Who, Downton Abbey) és Euros Lyn (Sherlock, Doctor Who, Jane Hall) rendezte az ITV-nek, ahol a Downton Abbey-t  is vetítik. Az amerikai FOX meg már be is rendelte a remaket. Aztán lehet ők majd kicsit átoperálják és sokkal életképesebb lesz. Ha jól tudom ők a 8 helyett 10 részt terveznek, és én rájuk bízom, hiszem ők olyan sorozatok atyjai, mint a Dr House, Glee, A Szökés, X-Akták, 24, vagy Family Guy. szóval nem ma kezdték. A második évad pedig kapott egy berendelést.

Sajnálom, hogy nem tudok jobbat írni a Broadchurchről, de nagyobb volt a füstje mint a lángja. Nem lesz felháborodva aki megnézi, csak láttunk már ennél sokkal jobbat. Danny Latimer halálának története akármilyen szép világba is van becsomagolva, akkor sem közelíti meg Rosie Larsent.

10/5,6

Broken - Ébredés - A happy-k és az endek (csakröviden)

A 11 éves cukorbeteg kislány zsákutcájának apró történetei, amik óvatosan hajtják egymás vállára a fejüket és hagymát nyomnak a néző szeme alá, hogy aztán zsebkendővel itassák fel a következményeket. Amúgy semmi komoly, csak egy kis vidám szomorkodás meg egy kis szomorú vidámkodás. Üdv az életben, ami a mi utcánkban most éppen így meg így alakul.

De vajon miért szeretjük annyira azokat a történeteket, amik életszagúak? Rengetegszer használtam már itt ezt a kifejezést és kezd elegem lenni abból, hogy nem találok egy metaforikusabban, ékesebben körülírt szókapcsolatot arra, amikor azt képzeljük, hogy ez a történet akár a mi utcánk végében is megtörténhetett volna. Nem hiszem, hogy azok a filmek, vagy sorozatok állnának közelebb a nézőhöz, amikkel mindenféleképpen azonosulni tud, hiszen kurvára lehet szeretni egy köpenyes-szuperhőst is és, ha éppen szerelemtől lucskosan, reménytelenül őrlődik a hősünk, akkor teljesen mindegy, hogy a Kriptonitról jött, vagy megcsípte egy pók és fehér váladék ömlik a kezéből. Azonban ezek a mindennapi, létező házszámok alatt játszódó téglalakások emberei mégis közelebb vannak. A néző otthonosabban mozog velük a lakásban, elhiszi amikor arról szól a fáma, hogy a bébiszittert levarrta az apuka, emlékszik amikor az idióta szomszédkölykök bulit csináltak és bömböltették a buzi zenéjüket, vagy éppen ő maga volt az a bizonyos szomszédkölyök. Ezekkel az érvekkel persze lehet vitatkozni és nem is mondom azt egy szóval sem, hogy az ilyen elbaszott szomszédéletekre alapozó filmek alapvetően jobbak, minőségibbek vagy szebben strukturáltak, továbbá biztos van olyan ember, aki bebőgött már Batman-filmen és ez akár meg is bocsájtható. De, ha van valami, amiért mégis ezekre a hahó, ez akár az én uccám is lehetne filmekre szavazok, hogy általában nincsen végük. Nem arról van szó, hogy ötletelés hiányában elművészkedik a végét, vagy nem varrnak el egy-egy szálat, hanem úgy érzed, mintha egy hajóútra vinnének a történettel, amiből kiszállsz, amikor megkérnek rá, viszont tudod, hogy a víz, amin utaztál az továbbfolyik. Tudod jól, hogy az életnek, vagy akár életed egyetlen történetének is, nem ott van vége, hogy ülsz egy padon, ízleteseket csókolózol egy éppen-életed szerelmével, majd a külön erre a célra írt háttérzenével eltávolodik tőled a kamera és a párbeszéd köztetek csak tartalmatlan tátogás lesz. Természetesen nem a happyendek ellen vagyok, mert van az úgy, de tudjuk, hogy vége nincs valójában, hogy az életben nincsenek boldog-végek. Boldogság van, meg vannak fejezetek, amik befejeződnek, de rögtön a következő másodpercben folytatódnak is. És szerény, könnyen cáfolható vélemény szerint filmekben, kiváltképpen drámákban jól megvalósítani azt, hogy amikor elfogy a filmtekercs, akkor egy azon pillanatban legyen lezárva és mégis továbbcsepegtetve kérdések nélkül egy mű; na az meglehetősen rafkós feladat.

Ami szerencsére a Brokennek nem okoz problémát. Belecsöppenünk egy 11 éves kislánynak, Skunknak (Eloise Laurence) a világába, aki éppen leáll picit beszélgetni a szomszéd kamaszfiúval, akinek apróbb mentális problémái vannak, de épp kocsitmos, mert jó idő van, miért ne, amikor is egy másik szomszéd kiront a házból és megerőszakolja ezt a teljesen ártatlan jelenetet azzal, hogy leveri a gecibe a félénk srácot ököllel. Több olyan jelenet is van, ami picit erőszakosabb, vagy szexuálisabb, de semmi olyan, ami azért lenne durva, mert nem láttunk még olyat. Ó, dehogynem, még durvábbat is, ami azonban mégis kegyetlenebbé teszi ezeket a jeleneteket, hogy egy tizenéves lány szemszögéből kísérjük figyelemmel. Persze a nézőnek utána általában válaszokat adnak és előzményeket mutatnak, majd később azt is megtudjuk, hogy az apa azért ment neki ennek a fiúnak ököllel, mert azt hitte, hogy a lányát megerőszakolták. Ennek a zsákutcának a végében, olyan mintha nem szűrődne be mások lélegzete, csak az ott élő családoké. Tökéletesen lett kiválasztva a jelenlegi társadalmi problémák modelljeire reflektálva a három családtípus.

Az első Skunké, aki apjával (Tim Roth), testvérével és az au-pairükkel él együtt, mert anyjuk anno lelépett és elhagyta őket. Nincsenek nagy konfliktusok, az apuka ügyvéd, az au-pair kedves és szinte családtag, olyannyira, hogy pasija, Skunk későbbi tanára, Mike (Cillian Murphy) gyakran ellátogat hozzájuk. Bátyjával is teljesen normális a viszonya, sőt még egy fiúja is lesz a kislánynak később, akivel eldördül az első csók. Azonban a fiúja elköltözik, bátyja tisztaságát bemocskoltnak érzi, amikor rajtakapja, amint a szomszéd lány mocorog a faszán és apját sem tudja hogyan kezelni, amikor rájön, hogy végül viszonyba kezdett az au-pairrel. Ezek közül egyik sem tragikus, vagy nem mindennapi, vagy egy alapvetően 'rossz', bűnös esemény. Csak dolgok, amik megtörténnek, viszont amiket csak akkor tudsz a helyén kezelni, ha már felnőttél.

A következő házban Ricket (Robert Emms) és az emberektől meglehetősen elszeparált, csendes, nyugalmas szüleit láthatjuk, ahogy kötött-pulcsiban és szürkére festett világukban csak arra az egy szerepre vállalkoztak, hogy a széltől is óvják fogyatékus fiúkat, aki különösebb tüneteket nem mutat amúgy. Az anyuka, aki nem mozdul a gyereke szobája mellől, és amikor fiát hazavárja az elmegyógyintézetből, akkor is azon aggodalmaskodik a legjobban, hogy a welcome-tortán az üdvözlőszöveg egy hangyafasznyit ferde. Egy picit szomorú leszel, de inkább hagyod őket a kiegyensúlyozottan semmilyen és kifejezetten zárkózott életükben tengődni.

A harmadik freskó a kedvencem volt. Az igazi kisiparos antihős. A panelproli életszínvonalán megrekedt középkorú férfi, Bob Oswald (Rory Kinnear), akinek mindenről megvan a véleménye, és ki is mondja, aki szerint mindig a rendszer a hibás, akit amikor bevisznek a rendőrök kihallgatni, akkor felháborodva együttműködik, de azért kifelemenet lebassza egy karlendítéssel a kalapot a rendőr fejéről. Az a típus, aki beszélgetés közben az ajtóban kétpofára tömi a műanyag tálcáról a zsugorfóliázott akciós parizert. A három kamaszlánya meg túlsminkeli magát, cicanadrágot hord, ordenáré módon káromkodik és basznak nagyjából mindenre, de főleg a társadalmi elvárásokra. Modern anarchisták, tanulatlan parasztlányok, akik képesek azért megvádolni az ártatlan szomszédfiút zaklatással, hogy apjuk figyelmét inkább arra fordítsák, nehogy eltörje a TV-t, a plazmát, az atyaúristent. Bármit, csak a tévét ne, mert akkor olyan mintha lekapcsolnák őket a 'gépről' és leáll az agyműködésük. Persze az ilyen típusú filmek soha nem fogják ilyen egysíkúan jellemezni szereplőiket, természetesen irigylésre méltó a családi összetartás, ahogy az apa kér egy, idézem: "kibaszottnagy" ölelést a lányaitól. És látod este, ahogy csapzott mozdulatokkal próbálja kivasalni lányai ruháit, teljesen rutintalanul, de apai kötelességből, mivel az anyjuk meghalt. És akármekkora paraszt is, nem tudod teljesen utálni, mert a sajnálat igenis utat tör.

Skunk mindenkivel kapcsoltba kerül, vagy kapcsolatban van. Rickkel kedves és egyszerű barátok, az Oswald lányok leginkább csupán basztatják és fenyegetik. Főszereplőnk amúgy komoly cukorbetegségben szenved, amiért még jobban próbálnád óvni, de végignézzük, ahogy az élet egyszerű darabjai megtörnek, mint ahogy a cím is mondja: Broken. És lehet, hogy a filmben néha csak egy telefon, egy lekváros üveg, vagy valakinek az orra törik el, de van az úgy, hogy ugyanakkorát reccsen amikor a szívek, a kapcsolatok és a mesék törnek ketté. És néha a legkeményebb apák is, amikor a lányukról van szó. A felnőttek közönnyel teli világa teljesen kiábrándító lesz, ha Skunkkal együtt figyeljük. Általa látjuk ezeket a diszfunkcionális, néhol modellileg, néhol lelkileg nyomorék családokat.

Sok kis történet nagyon folyamatosan, szépen ívelve, amik szorítják egymás kezét és nem engedik szétfolyni a filmet. Az alapvetően és jólbeváltan működő Londoni mizériában, aminek ezek a sarkai olyanok, mint valami eldugott vidéki kisváros. Remek díszlet ez az Anglia továbbra is. A narráció nem egyenes vonalú, hanem hurkokat kapunk folyamatosan; pár eseménynek az előzményét csupán nem sokkal később tudjuk meg.

A végén természetesen kapunk az arcunkba izgulnivalót, mindegyik családban tetőződnek a drámák és végignézzük, ahogy egyesek megtörnek, mások pedig ráébrednek a világra újra és újra...

A színészekről annyit, hogy baszd meg az anyád Eloise Laurence a szó legjobb értelmében. A Skunkot alakító kislány első szerepe ez; persze egyáltalán nem lepődtem meg, amikor olvastam róla, hogy színészek gyermeke. Nagyon-nagyon jó a csaj. Rólam eléggé köztudott, hogy konkrétan rühellem a gyerekszínészeket, kb a 95százalékát, kezdve Dexter és Hank Moody gyerekeivel, de ha csak arra a jelenetsorozatra gondolok, amiben az apjának könyörög egy új mobilért, akkor eldobom a maradék agyam. Borzasztóan tehetséges. Az édesapját, Archie-t Tim Roth (Az óceánjáró zongorista legendája, Négy szoba, Ponyvaregény, Kutyaszorítóban) alakítja teljesen okésan. A másik név amivel hirdették a filmet Cillian Murphy (Batman-filmek, Inception, Lopott idő), aki Mike, az au-pair faszija. Két ember van, akiket muszáj kiemelni; a fogyatékost játszó Robert Emms, aki elég sok szerepajánlatot kapott a film után és a Bob Oswald nevű panelpapa megformálója: Rory Kinnear (James Bond-filmek).

Ezt a 2012-es brit filmdrámát Daniel Clay novellái alapján Rufus Norris rendezte, aki amúgy egy elismert színházrendező, de ez volt az első mozgóképezése. Érződik rajta, hogy új a terep, a kis színhelyekre bezsúfolt nagyvonalú történetekkel, de szerintem ez csak a film előnyére vált. Amúgy ez a rendező vitte színpadra a dán dogma-film, a Születésnap színházi adaptációját. (Csak úgy mondom, hogy Sam Mendes (American Beauty, Skyfall) is színházrendezőként kezdte)

A Brokennek anno a Cannes-i filmfesztiválon volt a premiere és a 2012-es British Independent Film Awardson a legjobb filmkategóriában nyert.

A könnyed kibaszások és a túl rövid boldogságok folyamata olyan hintába ültetnek, amiben jól esik létezni. Szerintem simán érdemelt volna akkora felhajtást a film, mint a szintén kiváló Életrevalók. Megható, magával ragad és amire néha sorozatok 3évad alatt sem képesek: másfél óra alatt megszereted a szereplőket. Az élet pedig nem áll meg, akkor sem amikor hangosan üvöltesz, mert meghalt valaki és akkor sem amikor némán tűröd, hogy lehet meghal valakid. Ez van.

10/7,9

Young Doctor's Notebook és Bulgakov, az orosz csoda (csakröviden)

Harry Potter, Don Draper és Mikhail Bulgakov; engem ezek a férfiak önmagukban is felizgatnak, de így hármasban egy élvezetes látványgruppent vizionálok. És meg is kapom, mert ez a mini-sorozat mindent elkövet a néző orgazmusáért, még akkor is ha az nem lesz a legemlékezetesebb. Egy fiatal, pályakezdő orvos abnormális mindennapjait kísérhetjük figyelemmel, miközben saját, idősebbik énjével beszélget, vitatkozik az 1900-as évek hajnalán

A mű egy Bulgakov adaptáció. Mikhail Bulgakov leghíresebb műve, a huszadik század talán legzseniálisabb regénye, a Mester és Margarita. De amúgy is kitűnő szatirikus íróként üzemelt. Azonban érdemes megemlíteni hogy Bulgakov maga is orvosként végzett, szóval történetei nem teljes egészében fikciók. Az első világháborúban a Vöröskeresztnél önkénteskedett, majd később behívatták és a fronton is szolgált orvosként. Az itt szerzett sebesülései miatt a későbbiekben morfium függő lett. Szerencsére azonban képes volt később lemondani az erősen addiktív szerről. Ezután Kijevben, ami születési helye is egyben, nyitott egy magánrendelőt otthonában. Valójában csak mindezek után vált belőle újságíró, később irodalmár. Tervei közt szerepelt, hogy összegyűjti a korábban orvosi magazinokban közölt cikkeit, amik azokról az időkről szóltak, amikor vidéki doktorként tevékenykedett 1916 és '18 között. Sajnos meghalt mielőtt publikálhatta volna, viszont köztudottan a címnek azt szánta, hogy Notes of a Young Doctor.

A történet azzal kezdődik, hogy a fiatal doktor (Daniel Radcliffe) megérkezik az orosz tél derekán egy isten háta mögött száz km-rel elhelyezkedő településre 1917-ben. A helyi felcser (Adam Godley) és a nővérkék azonban elsőre meghökkenve állnak a fiatal, kezdő, tapasztalatlan és az egyetemről frissen szabadult orvos előtt. Folyamatosan nyomasztják, és az elhunyt elődjére hivatkoznak, Leopold Leopoldovicsra, akit soha el nem múló személyi kultusz övez. A nővérek szinte istenként imádják a halottat és dicsérik annak minden mozdulatát. A fiatal doktor mindenáron bizonyítani akar, de az estek többségében csak nevetségessé teszi magát, mint amikor maga is szakállt növeszt, hátha úgy komolyabban veszik. A teljesen iskolázatlan, egyszerű betegek a legnagyobb hóban esnek be folyamatosan a rendelőbe, a legabszurdabb betegségekkel és balesetekkel, vagy csak azért, mert gyógyszert akarnak maguknak kiváltani egyéni használatra. Az egész sorozatot a legsötétebbre színezett fekete-humor jellemzi. Ez a groteszk humor, az arra hajlandókat annyira nevetteti és olyan hibátlan, amennyire azt elvárjuk ettől a műfajtól. Amikor például egy 8 éves kislány lábát kénytelen amputálni, élete első komolyabb sebészi beavatkozása során, akkor már kínosan hosszan mutatják, ahogy órákon keresztül próbálja elfűrészelni a csontot. A segédjei ezalatt csak ásítoznak mögötte, almát rágcsálnak, majd mikor végre leesik a láb a műtőasztalról elkezdnek tapsolni és könyékig véres kézzel kimennek rágyújtani.

Itt ugyan egy tankönyvi beteggel sem hozza őt össze a sors és mindeközben még azzal is meg kell küzdenie hogy egyáltalán megértesse a páciensekkel, hogy betegek és kezelésre van szükségük. De a szifiliszest nem hatja meg túlzottan a hír és továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy neki csak a torka kapar. A betegeken kívül a család tagok is okoznak meglepetéseket a túl vehemens hozzáállásukkal. A régebbi dolgozók őket rutinszerűen kloroformos ronggyal 'nyugtatják meg' és helyezik át őket a váróterembe. Mindeközben hősünk az idősebb önmagával beszélget (John Ham) anélkül, hogy ez bárki más számára látható, vagy érzékelhető lenne. Gyakran összevitáznak - teljesen abszurd - és a jövőbeli énje gyakran próbálja meg lebeszélni őt azokról a döntésekről, amik a későbbiekben tönkretehetik az életét - természetesen mindhiába. A fiatal doktor elkezdi morfiummal etetni a vénáit és ezzel a párhuzamosan láthatjuk, hog az idősebb doktor ezek miatt a ballépések miatt épp barátságtalan katonákkal/felügyelőkkel körülvéve, 1934-ben azt nézi végig, ahogy átkutatják a rendelőjét és azt próbálják rábizonyítani, hogy morfinista. Mindezek mellett épp saját jegyzeteit olvasva ugrik vissza mindig a kezdetekhez.

Alapvetően ez teszi drámaivá a sorozatot, mert tudjuk, hogy jó 30 évvel később mik lesznek a következmények.

A legtöbb operáció, vagy egyszerű vizsgálat gyomorforgató és barbárinak tűnik, azonban szórakoztató is egyben. Ez a morbidság remek ízt ad az egésznek, de az angolok egyébként is rendkívül erősek a hangulatteremtésben. A díszletekben szintén profik, pont mint a Downton Abbey-ben.

Jon Ham (Mad Men)  és Danielle Radcliffe (Harry Potter filmek, A Fekete Ruhás Nő) azért működik annyira jól, mert egyenként is karizmatikus személyek, de látszik, hogy élvezik azt a fajta kihívást, amit a Young Doctor's Notebook nyújt nekik. Adam Godley (Mad Men, Breaking Bad, Charlie és a Csokigyár) szintén nagyon jegyezhető arcvonásokkal van megáldva, ezért nagyon jól olvad bele ebbe a teljesen abszurd világba. A rendező Alex Hardcastel (Suburgatony), de egyértelműen Bulgakov kézjegye égett rá a műre.

Egy évad négy darab, 20 perces részből áll. Sajnos pont ezért nincs ideje arra a műnek, hogy magával rántson, a dráma nem tud felszínre törni a nézőben és mire megszokod ezt a humort - márpedig ezt a fajtát újra és újra meg kell - addigra vége is a történetnek. Borzasztóan ütemes azonban. Fantasztikus, hogy ilyen intelligens sorozattal próbálkoznak, a kísérletezés szaga azonban nagyon is érezhető. Sok vizet nem zavar, de rettent igényes. A második évadot a Sky Arts 1 még nem vetítette le. Az elsőt addig is érdemes megnézni, nem lesz elpazarolt idő. De biztos vagyok benne, hogy a stílus annyira összetéveszthetetlen és megosztó, hogy vagy végignézi valaki, vagy az első foghúzás közben kinyomja a picsába.

10/6,8

Spring Breakers - Csajok Szabadon (ezek.a.mai.fiatalok.)

Neonbikinik töltött gépfegyverrel és jövőtlen, feszessegű disney-királynők, akikért nem jött el a herceg, csak max a járatos busz, abban a filmben, ami egy kurva jó videoklipnek túl hosszú, filmnek viszont túl videoklipes elgondolású. Akkor is, ha érzem én, hogy ezt a rendező direkt így akarta. Ha nagyon röviden kellene összefoglalom, akkor azt mondanám: diszkós Skins. 

A Spring Breakersről nagyon sok jót lehet mondani és ha valaki szán rá időt, akkor olyan mértékben indítja be az agyat és olyan témákat dob föl, amiről leszarom, hogy érdemes, egész egyszerűen érdekes beszélni. Mert tudják jól a huszonévesek, hogy miről beszélek, amikor azt mondom második kamaszkor. Lehet, hogy már nem érezzük a tizenéves kamaszkor ízét a szánkban, de elég sarkos véleményünk van azokról, akik most élik át azt. És az összes ezzel kapcsolatba hozható elmélet és probléma és vitaalap borzasztóan újszerű. A világ kurvára változik (ha nem tudnád), a társadalmi problémák meg kötelességükhöz híven folyamatosan hozzásimulnak az aktuális életformákhoz. Mindenki generációkról beszél és mindig félti azt, aki épp alatta van ebben a kategóriában. Mindig azt érezzük, hogy a következő, a következő, a következő szüli majd meg az új antikrisztust és a problémáikat olyan rácsodálkozással próbáljuk definiálni, mintha mi akkoriban nem hoztunk volna ki mindent az adott szituációk terén. Elhiszem én, hogy a mai fiatalok egyre szemtelenebbek és a média, meg a hatásai, meg a tévé, meg az elvált-szülők meg a gyorskaják, a szintetikus drogok és a dubstep. De könnyű lenne erre fogni, hogy egyre károsabb az élet a testi-lelki egészségre. Nem félek én tőlük. Csodálnám őket, mert magamat is csodáltam akkoriban, akkor is, amikor önutálaton kívül nem voltam képes másra. Ők is felnőnek. Mi is felnőttünk. Az én anyám sem gondolta volna, hogy egyszer lekopik a Martens bakancs a lábamról és helyette egy magassarkúba préselődik, egy igazi office asztala alatt. Fel fogunk nőni, akkor is, ha kurvára nincs hozzá kedvünk, meg akkor is, ha nem teljesen. Viszont nem fogom eltakarni a szememet, valami tényleg nem korrekt ezekkel a mai fiatalokkal. És én csak azt remélem, hogy 10 év múlva, egy most 16 éves lány fogja leríni ugyanezt újra és akkor majd biztosan tudom, hogy a körforgás rendben mocorog.

Sajnos a Spring Breakers nem olyan jó film, de mindenesetre fontos és nem utolsó sorban látványos, ami egy filmnél eléggé előnyös. A történet annyi, hogy négy csinos lány elmennek tavasziszünetezni, ahol szinte abrakoszacskóból zabálják a kokszot, torokra veszik a viszkisüveget, néha Britney Spearst énekelnek és le is tartóztatják őket. Majd James Franco, a gengszter, kihozza őket a sittről, kettőt megdug, ketten hazamennek, megint Britney Spearst énekelnek, közben kirabolnak egy csomó mindenkit és kurvára élvezik a pénzt, meg a fegyverek szagát, meg a hatalmat egy olyan trónon, aminek nincs is saját királysága. A végén meg is hal valaki, tökmindegy. Nincs ezzel a sztorival baj, akár izgalmas is lehetne, valójában egy darabig az is, de a történet csupán egy muszáj-eszköz, nincs rajta semmilyen hangsúly, vagy ha van is, akkor a mondandó és a kivitelezés lelopta róla azt. De sajnos a jó filmhez elengedhetetlen, hogy ez a hármas kielégítő összhangban dolgozzon.

A képi világ mesés. Minden sémát, minden színt, amit elbír az Instragram színkombinációja és minden árnyalatot, amit sikerült importálni a kilencvenes évekből, azt felhasználták. Valósággal laktatja a tekintetet a marihuána füstjében elkenődő kamaszmellek serege. Az elején bemutatott képkockák alá, Skrillex iszonyatosan jól eltalált és mindennél jobban odaillő Twin Atlantic című száma telitalálat. Lányok mellekkel, fiúk energiaitalokkal, lányok kalippóval a szájban, fiúk lányokkal a nyakukban és tenger, meg a part, meg a részegség és a nincs holnap, és soha nem is volt még mozdulatok. Borzasztóan szex-szag van; de nem az az őszinte, ösztönös, hanem az a megjátszós-pornós. Érdekes, de tényleg nincs benne hatásvadászat. Eltekintve attól, hogy az egész film valójában egy szinte kézzel fogható szimbólum, akkor sem úgy adja ezt a markunkba, hogy hülyének néz közben. Egyszerűen a rendező megvalósít. Vannak ötletei, félve még azt is rámondhatjuk, hogy művész, nem is fontos, de mindenképpen tiszteletre méltó, hogy egy ennyire populáris témát egyáltalán nem poposan dolgozott föl és nem akar ő a túlzott művészfilmek medrében sem vergődni, és érezni, hogy valahol itt próbál ő egyensúlyozni, ezen világok szélén. Ez azonban egyelőre túl nagy feladatnak bizonyul neki. Fura, mert nem dől el feltétlenül egyik irányba sem, de ettől függetlenül korszakalkotó újdonságot sem hoz létre.

A kamaszkor, mint háttér remek, de a lányok designja még jobb. A bikinik, a kicsit kopott váltakozó színű körmlakkok, az unikornisfej rávarrva a maszkokra, amikben rabolni járnak. Menőség, menőség, menőség. Mindenáron, bármilyen szituációban. 'Normális' ember csupán praktikussági okokból foglalkozna az öltözékével egy rablásnál. De a lányoknál ezek a szituációk inkább az önkifejezésre vannak kitalálva. Hogy számítsanak, hogy megmutassák. Talán egymásnak, talán maguknak. Létezni akarnak. A küszöbök már annyira át vannak lépve, a határok már úgy meg vannak feszegetve, hogy fogalmuk sincs mi maradt még nekik, ami felháborító lehet. Ma már meg sem rezdül a szemöldököd, amikor Miley Cyrcus a fél világot lerázza a picsájával, de nem kell olyan messze menni, szaladj le az újságoshoz trafikoshoz és máris teheted be a zacskóba a csokis croissant mellé a napicsöcst a Blikknek hála. Ja, hogy szexuális szabadság van és amúgy is, mit kell ilyen prűdnek lenni? Hát de bassza meg, hol marad az intimitás. A főszereplő lányok épp olyanok, mint akiknek csak az orgazmus fontos. Mert ugye, a pornók is ott érnek véget, ott áll meg az élet. A folyamatosan, kényszeresen sokszor ismételt jelentek, amelyekben benne akarnak maradni a pillanatban pontosan ezt jelképezik. Pillanatból akarnak csinálni egy állandó létformát. Teljesen egyértelmű, hogy ez lehetetlen, az orgazmust sem lehet kitartani, de ők erre vágynak. "Freeze life", hangzik el sokszor a filmben.

Teljes az MTV zenetévés hangulata.  A film minden egyes képkockája egy 17 éves lány tumblre. Nem hiszem, hogy bárki el fogja felejteni, azt az epikus jelenetet, amikor James Franco ül a zongoránál és a lányok az egyenrabló felszerelésükben köré állnak Britney-t énekelni a hófehér hangszerre támaszkodva, a tengerparti luxuslakás kertjében.

Nagyon sokszor hivatkoznak Istenre a filmben. Az egyik lány, Faith (Selena Gomez), valójában nem vesz részt a bűnös életben, ő inkább csak a lányok egy barátja. Az ő karaktere egy viszonyítási pontként szerepel, hogy még jobban kontrasztozza, hogy a barátnői erkölcsi morálja lefelé tendál. A bibliai idézetek mindig képesek valami ízt adni az adott jelenetnek és véleményem szerint, ha jól ki van választva, akkor nagyon beszédes és misztikus. Mint az Az American Horror Story-ban, vagy eszembe jut a Remény rabjainak börtönőre. A hitet mindenki tiszta dolognak gondolja. A mocsok mellé helyezve, még inkább engedi látni azt. És mindig képes adni egy alaptémát az adott szituációnak. Ezzel könnyebb lekommunikálni egy-két olyan gondolatébresztést, ami másként túl szájbarágós lenne, viszont kihagyva meg túl nagy űrt hagyna. Itt konkrétan az Isten és Ördög örökzölddel példálóznak. Számomra ez tökéletes választás, hiszen valószínűleg ez az egyik legalapvetőbb motívum: a jó és a rossz. A lányok is ennyire kevéssé bonyolultak. Nem gondolnak át semmit, mindent csak egyszerű fekete-fehérben néznek.

A könnyed, légies képek kiválóak a teljesen abszurd telefonbeszélgetések mellé, amelyeket családtagjaikkal bonyolítanak és arról mesélnek mennyire jól érzik magukat, mennyi kaland, mennyi kedves ember. Több kritikában olvastam, hogy azért értékelték ezeket ezeket a beszélgetéseket, mert köszönőviszonyban nem voltak a valósággal. Szerintem nem erről van itt szó. A lányok számára Alien (James Franco) valóban kedves és jó szándékú, mert kihozta őket a sittről. Az élmények valóban újak, mert végül is nem gyakran raboltak még ki embereket töltött fegyverrel és ugyanennyire ritkán jártak sztriptízbárba is előtte. Persze, tudják ők, hogy a szüleik nem ezt vizionálják maguk elé, amikor biztosítják őket arról, hogy jól érzik magukat, de itt olyan szépen rámutat arra, hogy mennyire el van csúszva a kommunikáció a világok között.

Az egyik legpofánvágóbb mondat azt volt a filmben, amikor a kezdetekkor el akarják lopni a tanáruk kocsiját. Arra most ki sem térek, hogy a tanár-diák viszony milyen stílusú világszerte és cseppet sem támogatom azt, hogy pálcázzák meg a gyereket az iskolában, de az a baj, hogy amikor elkezdünk haladni egy jobb cél felé bármilyen rendszerben, akkor évtizedek alatt könnyen átesünk a ló másik felére egy nagy lendülettel és fogalmunk sincs mi lesz azután. A tervezgetés közben mondja az egyik lány, hogy pontos tervük nincsen - amúgy semmiről - de mindegyis, mert "Act like you're in a movie or something." Ennyi. Ennyi az élet, vagyis erre a részére vágynak, a menőre, amihez jár a háttérzene, ami másokból érzést vált ki, mindegy is milyet, csak ez a szelete kell. És ehhez kapcsolódva a másik lány rávágja: "Just pretend, it's a fucking video game." Amikor meg valami nem úgy sül, ahogy szerették volna, akkor arra annyit tudnak reagálni, hogy "This isn't supposed to be happen." És rendesen sajnálni kezded őket, mert látod, hogy fogalmuk sincs a dolgok súlyáról és hogy mi van akkor, amikor észre kell venniük, hogy ez itt nem Hollywood, hanem az életük, aminek a forgatókönyvét nem valami IMDB-n felpontozott rendező írta. De felelősséget nem vállalnak, mert nem tudják hogyan kell. Csak a pénz, a pénz, a pénz. Szagolni, belefeküdni, tapintani. Teljesen túl van misztifikálva. Nem arra koncentrálnak, hogy mire tudnák elkölteni, csupán a tudat, hogy birtokolják, teljesen kitölti az űrt bennük. A lányok személyisége, karakterrajza, egy kivételével, egyáltalán nincs kidolgozva. Szót sem ejtenek róluk. Direkt egyformák, szándékkal nincs bennük egyediség.

És tényleg nem utálod meg a lányokat. Olvastam egy kritikát, amiben remekül leírják ezekre a dolgokra a megoldást. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a lányok az átlag életből akarnak kitörni mindenáron, hogy feltűnőek és egyediek legyenek, a gond viszont és a nevetséges az egészben az, hogy pont egy olyan világba vágynak mindenáron, ami azt hiteti el velük, hogy egyediek, pedig a legnagyobb tömeg masszájába olvadnak csupán bele. Csak egy újabb klisétenger tagjai lesznek, mindenféle eredetiség nélkül, de ugye ez úgy van eladva nekik agyban, mintha ez lenne a boldogság egyetlen, frissenfestett aranykapuja.

És, hogy miért beszaratós az a rész, amikor a szőke lányok leszopatják a töltött pisztoly csövét Aliennel és nem tudod, hogy le akarják e lőni, vagy csak baromkodnak. És Alien sem tudja és a legszebb az egészben, hogy a lányok sem tudják, hogy miért csinálják, hogy mi fog történni. Ez a legszebb, hogy annyira, de annyira kilátástalanok, hogy az is bizonytalan, hogy két másodperc múlva mi fog történni, nem hogy mi a távoli, felelősségteljes jövő.

A vége a filmnek, már már fárasztó, akkora fake a lövöldözés, mint amilyen kamu nigger volt maga Alien is, de tényleg nem erről akarok most írni, mert ezt bárki könnyen megállapíthatja, aki látta. A szereplők nem olyan jók, mint a karaktereik, kivéve James Franco-t (Veronica Mars, 127óra, Spider Man), aki borzasztóan jól nyomta a figurát. Rettent nehéz lehet egy ekkora, magát jólelkű paraszt-gengszternek tartó figurát játszani. A lányok, Selena Gomez (énekeső ex-JustinBieber és a Disney csatorna egyik arca), Vanessa Hudges (Álomháború, Tizenhárom(!), High School Musical), Ashley Benson (Hajrá csajok, Hirtelen 30, How I Met Your Mother), Rachel Korine (ő a rendező felesége amúgy) sajnos egyelőre túl fiatalnak, vagy éretlennek bizonyulnak ahhoz, hogy bármi jelentőset tegyenek le az asztalra, de nem is utáltuk meg őket. A kémia rendben van köztük, csinosak is. Persze szex-jelenetet cseppet sem meglepő módon a kevésbé ismert Benson és a rendező felesége vállalták be.

A rendező és író az eléggé fiatal Harmoney Korine (Kids, Ken Park) aki inkább dokus filmekben dolgozik, de amúgy is nagyon jellemző rá, hogy magas szimbolika tartományban és meglehetősen metaforikusan dolgozik. A Velencei-filmfesztiválon ez a 2012-es mű egy Aranyoroszlán jelölést ért a rendezőnek.

A Floridai tavasziszünetben létező hedonista, bikinis lányok történetét érdemes megnézni, akkor is, ha bő kézzel nem ajánlott. Jó a téma, szépek a képek és talán fontos is a film, de legnagyobb bánatomra nem működik jól a túlszép lányok, túlmocskos világa. (A zenét kihagytam; kurva jó.)

10/6

(Festen) - The Celebration - Születésnap és a Dogma-filmek (csakröviden)

Thomas Vinterberg, dán rendező filmje, egy meglehetősen bizarr és egyben elegáns családi születésnapot dolgoz föl. Ez volt az első dogma-film a világon.

A Dogma-filmek egy 1995-ös megállapodás szerint jöttek létre, akkoriban leginkább csak elméletben, mert a Születésnap például három évvel később készült. Borzasztóan szórakoztató számomra a története. Az akkori északiak arra jutottak a híres rendező, Lars von Trier (Táncos a sötétben, Melankólia, Dogville) vezetésével, hogy a filmipar hamis világát valósra cserélik és forradalmasítják a szakmát. A nyers valóságot kenik szét a néző arcán és isteni tízparancsolatba foglalták a szabályokat, amit több rendezővel is aláírattak. A szabályok közt szerepelnek, hogy nem használhatnak mesterséges fényt, háttérzenét, állványt, satöbbi. Mindennek a lehető legvalóságosabban kell hatnia, de a történet mégsem lehet felszínes. Továbbá, elméletileg nem tüntethetik fel a rendező nevét a film végén, mert saját magukat nem akarják a későbbiekben művészként értelmezni, mint valami elszállt nagyságokat, valamint saját magukat szándékoznak fejleszteni ezáltal. Furcsán hangozhat, de ez a mozgalom nem is egy szigorú és komor arcú ellenforradalom volt, csupán egy új fajta irányzat. Ezt igazolja, hogy nagyon is befogadóak voltak. Az autentikus filmgyártást amúgy leginkább Lars von Triernek nem sikerült betartania a későbbiekben. De próbálkozásnak szép volt és a műfaj azóta is parázslik. Szerintük így sokkal közelebb hozhatják a nézőt a produkcióba, ami mindig a jelenben játszódik és mindig egy 'élő' környezetben, abszolút mellőzve bármilyen stúdió szagát. A nem valós elemeket szűrték ki és a hazugság nyelvét gyűrték bele a filmipar szájába. Elhihetitek, nem ez volt az a délutáni szakkör, ahol például James Cameront szívesen látták volna. Az azóta is legjobbnak tartott dogma-filmet, a Születésnapot, az a Thomas Vinterberg rendezte, aki Trierrel közösen hozta létre a szerződést.

A The Celebration egy családi szállodában játszódik, ahol a kisestélyiben pompázó vagyonos polgári család feje, Helge (Henning Moritzen) 60. születésnapját ünneplik. A szállodába megérkezik három gyermeke, akik így harminc fölött baromi jól hozzák a hétvégi család szerepét. Tudjátok, amikor van egy jóféle nagy család, amely minden tagjának létezik a maga teljes értékű élete valahol máshol, és az ilyen ritka találkozásokkor magukat belepörgetve és asszimiláltatva a szituációhoz, felveszik az 'eredeti' családi szerepeket. A testvérek buziskodnak egymással, fogdossák a másik csöcsét, kergetőznek, karolgatják egymást, mint a boldog gyerekkorban. Az egyetlen lány Helene (Paprika Stenn), aki meglehetősen nagypofájú, mégis nagypolgári és legújabb néger fiújával botránkoztat. Ott van a legfaszább karakter a filmből, Michael (Thomas Bo Larsen), aki feleségével és gyerekeivel érkezik. Egy igazi tahó paraszt, aki férgeskedik és félve baszik a nejével, akit egy ottani szobalánnyal csalt, akit meg is ver, amikor az nem beszél vele megfelelő hangnemben. Nagyon kaotikus a jelleme, az igazi kisebbségi komplexusban szenvedő faszkalap, aki még ahhoz is gyáva, hogy magát utálja, így hát inkább mindenki mást. Kiderül, hogy volt még egy testvérük, egy lány, aki nem olyan régen halt meg, mert öngyilkos lett a szállodában. Ez a seb meglehetősen nyíltan tátong még mindenki lelkében. A végére hagytam a film alapkarakterét, a negyedik testvért, Christiant (Ulrich Thomsen), aki az idilli családi összejövetel alatt mondhatni az asztalra szarik, amikor a pohárköszöntő alatt közli a nagyérdeművel, hogy az apja megerőszakolta őt és mára már halott húgát, amikor gyerekek voltak. (Amúgy Vinterberg legutóbbi filmje, a Vadászat is egy pedofil témára épülő mű. Én nem tudom mi van ezekkel ott északon...) A bejelentés hallatán nem tör ki a káosz és a film a továbbiakban arról szól, hogy mennyire próbálja mindenki menteni ezt az estét és figyelmen kívül hagyni a hírt, bárhányszor is próbálja Christian bizonyítani.

Mindenki úgy viselkedik, mintha muszáj lenne a 'bálnak' illően lezajlania. Mintha bennük lenne az a vidéki félsz, hogy mit szólnak majd a szomszédok. Egyszerűen már kínodban röhögsz, de a komoly téma ellenére, van egy halvány könnyűség a filmben és ez valószínűleg azért van, mert tényleg nem vagy a háttérzene, vagy a beállítások által egy egyértelmű érzelmi ketrecbe zárva. Itt akár kínodban röhöghetsz is, mert nincs megszabva. A történet is inkább életszerűen elbaszott és nem mágikusan, de ez a filmtípus sajátossága valószínűleg. Szóval a társaság a főbb szereplőktől eltekintve nagyon jellegtelen, de iszonyatosan próbálja fenntartani a látszatot, hogy micsoda nagyvilági mulatság folyik itt a felszínen; mint tömeg, rendkívülien működnek.

Végül a halott lánytestvér búcsúlevelét felolvasva, étkezés közben, csak sikerül bizonyítani, hogy az apa valóban egy perverz fasz és Christiannak igaza volt. Ennek következményében felszabadulnak, hogy felfedhették és megkönnyebbülten ugrálnak éjszaka félrészegen a frissenlakkozott bálterem padlóján a zongora dallamára. Az igazság illata megnyugtatta azokat, akiket meg kellett és kétségbe lökte azt, akit meg oda kellett. Ennyi. Semmi mesterséges légkör, a kamera folyamatosan mozgásban. Nekem nem tűnik egyértelműnek, hogy ez jobban kebelezné a nézőt a filmbe, de a történet rendkívül sokat dobott rajta.

A Születésnap a '98-as Cannes-i fesztivál zsűri díját elvitte, ugyanúgy mint egy Európai Fildíjat is. Jelölték Baftára és Golden Globe-ra is. Ezek a dán srácok továbbra is borzasztó jól mozognak a vásznon; Ulrich Thomsen (Ádám almái, Gengszterek fogadója, Banshee) nem véletlenül lett már amerikai producerek kiszemeltje. De a leghálásabb szerep Thomas Bo Larsené (Vadászat, Gengszterek fogadója) volt, akit a képernyőn keresztül ütöttem volna, annyira jól hozta a szemétkedő testvér, bizonytalan fiú és elbaszott férj szerepét. A szálloda dolgozói és a vendégsereg egy napos története tökéletesen olvadt bele Vinterberg kameralencséjébe.

Szóval röviden ez itt az új filmvallás (gyönyörű szó) egy öklömnyi története. (Érdekesség: Vinterberg megvallotta, hogy az egyik jelenetben egy ablakot letakartak, mert épp túl sok volt a fény, ez meg ugye a szabályzat szerint csalás, de mi nem rójuk föl neki.)

10/7

Banshee

Csöcs, vér, indiánkaszinó. Plusz tovább sorolhatnám a végtelenített klisétengert, ami úgy káprázik a szemünk előtt, mint egy minőségi sorozat, és ha egy pillanatra nem figyelünk, csak a kiváló operatőri és vágói munkára, akkor akár el is hihetjük. De a kis város nagy titkokkal sorozat hibáit felvonultatni nem nagy mutatvány. Most elmondom miért nem érdemes megnézni a Banshee-t, majd elmondom, hogy miért mégis.

Miután mindenki kibányászta már a szerencséjét a saját gyártású sorozatokkal (Showtime: Homeland, HBO: Game of Thrones, Netflix: House of Cards és még sorolhatnám, ha hagynátok), ennek okán a Cinemax is elkezdte szitálni a saját aranyát a Banshee-val. Semmit nem sajnáltak ennek érdekében, szerény véleményem szerint fellendítették az amerikai művér piacot és tankönyvből jegyzeteltették ki a sorozatkészítés összetevőit. Az egyelőre egy évados, de már a másodikra is berendelt produkció producere az az Alain Ball, aki a True Bloodhoz még akkoriban adta a nevét, amikor az úgy tűnt, hogy fasza vámpíros kultsorozatként fog menetleni a végtelenbe. Az írók David Schickler és Jonathan Tropper, akikről semmit nem találtam a neten, azt sem, hogy hány cukorral isszák a kávét. A rendezők már nem ennyire újoncszagúak; neveik alapján a tévés sorozatok bölcsőiben ringatódtak: Grey Yaties (Ray Donovan, House MD, A szökés, Heroes, Helyszínelők), S.J. Clarkson (Dexter, House MD, Heroes), Ole Christian Madsen, Miguel Sapochnik (House MD, Fringe). Véleményem szerint a pilot sikerült a legjobban, mert azt gondoltam, hogy egy újfajta rendezési és törénetmesélési stílust fogunk kapni azáltal hogy amíg zajlik a párbeszéd, addig az aranykezű vágóknak hála már az utána eseményeket kísérhetjük szemmel. Értsd: a szereplők arról beszélnek a szexszagú estében, hogy ó, jaj, vajon mit keresek én itt nálad; és ezt a kamu mondatot ejti ki épp a száján a szereplő, addig a képernyőn már azt látjuk, hogy főszereplőnk farkát tűri be a fenekébe. Sajnos a forgatókönyvbe már nem szorult ennyi eredeti ötlet.

Főszereplőnket, Lucas Hoodnak (Antony Starr) fogom hívni, ugyanis nem derül ki a valódi neve egy egész évad alatt. Hood kisétál a börtönből, undorítóan sármos és egy cseppet sem tűnik megtörtnek ahhoz képest, hogy 15évet ült rácsok mögött. A sorozat legjobb része az elején történik meg, amikor kijőve feltör egy autót és Amerika egyik buzinagy városában betér egy transzvesztita fodrászüzletbe. Ja előtte levarr egy pultos lányt egy kocsma raktárában. Szóval a fodrászatban megismerjük Jobot (Hoon Lee), aki olyan meleg, hogy kézzel vasal. Hood megszerez tőle valami címet, majd kiderül, hogy a sarkában vannak az öltönyös halálosztók, akik ki akarják végezni fényes nappal a főuccán. De Mr Nagymenő kibaszott golyóálló, rajta semmi nem fog. Az első öt percben kapunk csöcsöt, menő autót, lövöldözős akcióüldözést, közlekedési katasztrófát felboruló buszokkal, nemi hovatartozásában bizonytalan szépségiparosokat és valami balkán maffiát. Hozzáteszem, mindezt precízen, feszesen összerakva. Nagyon odaakart csapni és tökéletesen teljesített.

Hood belesimítja a gázpedált a padlóba és egészen a Banshee nevű településig hajtja a kocsit. Felkeresi az (ex)nőjét - aki 15 év alatt egyszer sem látogatta meg és a lilaakác közben él az ügyvéd férjével és a két gyermekével jelenleg. A lánya 15 éves (rakd össze lécci, nincs kedvem leírni az egyértelműt, hogy igen, az ő lánya). A nőt eredetileg Anastasia-nak hívják, de mára már Carrie (Ivana Milicevic) néven tengeti mindennapjait ingatlanosként. A nő gyönyörű, meseszép szemei vannak, de idegesítően kicsi a melle, de a kameramannak ez lehetett a típusa, mert ennyi közelit ciciről még pornóban sem készítenek. Kiderül, hogy a gyémántot, amit annak idején együtt loptak, nem sikerült pénzre váltani, így az a rossz hírem van Hoodnak, hogy megszopta, mint a torkosborz: se pénz, se nő. Teljesen logikus lépésként a következő kockán egy bárban ül a bölcsfejű, öreg, kellemes és egyben kötelező néger kocsmárossal, akivel elkezdenek beszélgetni, melyből kiderül, hogy mindketten ültek sitten. Szimpatizálnak, oké. Megjelenik egy vendég. Kiderül, hogy ő az új seriff, akinek ez az első napja, nem találkozott még senkivel és a beiktatásán sincs még túl a városban. Beszélgetnek tovább, most már hármasban. Majd jönnek a gengszterek és ki akarják rabolni a kasszát. A verekedés egyértelmű. A végeredmény három halott. A friss-seriff, meg a két gengszter (az egyiknek konkrétan egy kecsaposüveget nyomott le a torkán Hood, király!). A hullákat épp ássák el az éjszaka leple alatt az erdőben, amikor megszólal a seriff telefonja. Hősünk felveszi és elkezd tetszelegni a halott szerepében. Egy pillanat alatt úgy dönt, hogy átbassza a városvezetést és kiadja magát az új seriffnek, hiszen személyesen még senki nem találkozott vele. Így legalább Carrie közelében marad, pénzt is keres, meg hát ez olyan jó ötletnek tűnik. A kocsmáros, Sugar Bates, egyből a szövetségesévé lép elő, hisz a titok kötelezi. Ennyit kérdez az új Hoodtól: "You one of them complicated types. Is that is?"

Rácsörög kedvenc travinkra, Jobra, akiről kiderül, hogy egy szupertitkos földalatti azonosságcserélő, hacker és spy alkotóműhelyt üzemeltet női ruhákban.

"- I need to become someone else!" - mondja Hood

"- Honey child, don't we all?" - vágja rá a travi. Priceless. (Job karaktere erősen emlékeztet a True Bloodból ismert Lafayettre, aki csillagosötösre játszott homokos nagyszájút.) A rendszerben kicseréli a képeket, az ujjlenyomatot meg mindent, ami szükséges. Kiderül, hogy az eredeti Lucas Hoodnak senkije nincs Banshee-ben, amúgy is elvált és van egy kamasz fia, de ő nem vele él. Az akármelyik westernfilmes forgatás kellékeiből megmaradt fémcsillagot ki is tűzik hivatalosan Hoodra és elviszik az őrsre, ami egy régi Cadillac üzlet helyén nyílt és még egy használaton kívüli Cadillac is maradt benne. Jaj, nem már - mondom magamban - azért ennyire nem kell stílusosnak lenni. Aztán megjön a keménykedős rendőrnő a háromfős személyzetből, aki tök véletlenül kurvaszexi. Jaj, ne már - mondom magamban. Megismerhetjük a polgármestert, akinek azzal próbálták érdekessé tenni a karakterét, hogy egy szemtelenül fiatal színészt alkalmaztak. Azonban annyira jelentéktelen és olyan szinten ötlettelenek voltak az írók őt illetően, hogy az első évad végén kinyírják. Az arcom sem rezdült meg, pedig én nagyon tudok szeretni szereplőket különféle sorozatokban.

A lényeg, hogy a polgármesternek van egy esküdt ellensége, Kai Proctor (Ulrich Thomsen) személyében, akihez személyes bosszú köti (szintén elfelejtették kifejteni a nézőnek). Már a neve is a gonosz Ká kígyóra hajaz a Dzsungel könyvéből. Olyan ő, mint a Simpson család Montgomery Burnse, aki egyéni privilégiumot érez a város irányítását tekintve; mindenki retteg tőle, a gyára által ellátja a fél várost munkával, erősen öregszik és borzasztóan sok pénze van. Természetesen minden gaz tettét azzal a felkiáltással teszi, hogy ő csupán a város biztonságát akarja megőrizni. Elvileg össze kéne magad szarni, ha feltűnik a képernyőn az egészhátas Jézus a kereszten tetoválásával, meg ráadásul több kurvát tart egyszerre a palotájában, akik amis fejkendőben veszik torokra a férfiasságát, ha int nekik. Továbbá Hannibalos arckifejezéssel eszi a steaket és biodíszlet gyanánt állandóan vele tartózkodik hű kutyája szolgája/tanítványa, Burton, aki nullahuszonégyben pszichopata arckifejezést ölt egy olyan méretű csokornyakkendőben, amit még Matt Smith is megirigyelne a 11. doktor szerepében. Burton karakterét például ott túlozzák el, amikor bemegy egy lakókocsiba, hogy brutálisan legyilkoljon egy menedzsert, majd kicsit véres, de annál rezzenéstelenebb arccal kilép, megáll, megigazítja a nyakkendőjét, majd elegánsan elsétál. Burton szerepe tehát ennyi. Kai ráadásul amis volt valaha, de kitagadták, ami neki azóta is fáj. Igen amisok is vannak a filmeben, mert egyszer megjelentek a My name is Earlben, ezért ez sem maradhat ki. Plusz Kai Proctor kapcsolatban áll a helyi indiánokkal, akik kaszinót üzemeltetnek, mert a The Killingben is fontos pont volt, itt sem maradhat ki. Az indiánokkal nem sokat foglalkoznak, de rengeteg ilyen eszközt tartanak egyszerre tűzben olyan szándékkal, hogy hátha egyszer jövedelmeznek belőle. Az utolsó részben behoztak egy vérszexi indiánlányt, aki a testvérével együtt fogja vezetni a vállalkozást és előreláthatólag business problémáik lesznek Kai Proctorral.

Kai-hoz fűződik a végére Rebecca szerepe is, aki a világ legkívánatosabb amis csaja, meg amúgy is kibaszottszép a szentem. Rebecca valójában kettős életet él, mert családja előtt a vallásában megkövetelt egyszerű lány mintának felel meg, de esténként Sugar kocsmájában újra és újra felszedi Lucas Hoodot, hogy a nézők örömére a széparcú lány csöcstengerében mártózzunk meg. A végére Rebeccát kiteszik a szülei és jobb híján Kai-hoz költözik, akiről kiderül, hogy a kuzinja és valami egészen perverz vérfertőzősre hajazó kapcsolat kezd kialakulni köztük a zárórészekben.

Kai persze nem tud hatni a tolvaj múltú, börtönjárt főhősre, aki már hetek óta a csillaggal a mellkasán feszít. Hood a kibaszott helyi Rambo, semmitől nem szarja össze magát, de a végére kénytelen lesz mégis szövetségre lépni Proctorral, mert jön egy nagyobb gonosz. Proctor rengeteg szálban szerepel egyszerre, de néha, pár rész erejéig teljesen megfeledkeznek róla, fogalmunk sincs, hogy merre tartanak az ő szálai. A karaktert magát értem, csak a célját nem.

Szóval itt ez a város, ahol mindenki gecijónő (özvegyek, rendőrök, ingatlanosok, amisok lányai), és mindenki szerelmes Hoodba, aki meg nem fél semmitől és rendőrként a problémákat verekedéssel és felesleges agresszióval próbálja megoldani. De a deviáns viselkedést mindenki megbocsájtja neki, mert az aranyszíve kidudorodik az ing alól. Ráadásul részenként minimum kétszer vereti magát véresre, töreti el három bordáját részenként és valahogy mindenki baszik rászólni, hogy rendőrként ez nem annyira jellemző. Mondjuk ő a boss, biztos ezért. A verekedések durvábbak, mint a Fight Clubban és borzasztóan látványosak. A végére azonban teljesen hitelüket vesztik és már már unalmas az a sok vér. A legjobban kivitelezett, mégis hiteltelen verekedés Carrie és Olek küzdelme. Oké, hogy a nő ki van képezve, de kábé fél órán keresztül viseli el, hogy egy nagydarab fickó beledobálja a dohányzóasztalba, átszúrja egy léccel a tüdejét és a fejével töri ki az ablakot. Én az előbb bevertem a könyökömet és azt hittem elkezdem írni a végrendeletemet. Rendben, valószínűleg ez a nő szívósabb mint én, na de ennyire ne már.

Még leírni is szörnyű lesz a következőt, de valóban tartalmazza a sorozat: eszement RAVE(!) bulit csapnak egy istállóban, ahol drogot árulnak gyerekeknek gonosz drogdílerek, akik próbálnak nagyon gengszteresen viselkedni. Annyira, annyira vastagon fogott a ceruza. A karakterek nagyon túl vannak rajzolva. Itt meghal Carrie lányának pasija, meg később a kisstílű drogbáró is, de teljesen lényegtelen. Valójában senki kicsit fontosat sem nyírnak ki a sorozatban és ezáltal nem is sikerül igazi drámát kreálniuk, pedig rengeteg lehetőségük lett volna. Sokkal bátrabbnak kellett volna lenniük az íróknak.

Egyszer feltűnik egy motorosbanda is két részre. Akik még csak nyomokban sem tartalmaznak olyan eredetiséget, vagy karizmát, mint a Sons of Anarchy szereplői. Két rész alatt eltűnnek, semmit nem csinálnak azon kívül, hogy mind megmurdál Hood keze által. Igen, egymaga kicsinál egy egész motorosbandát.

Továbbá rendőrként Hood megölt egy bűnözőt és ezért az áldozat tesói ki akarják őt nyírni. De olyan primitív, ostobenkó modorral, mint a Hatfield and McCoys szerencsétlenebb férfiai. Hood lerendezi őket és cserébe megdugja az általa megölt férfi özvegyét. Csöcs és csupasz picsa látványszázalék azonnali emelkedése. Az egyik részben egy iskolai túszejtésbe is belefutunk. Ekkora sémákra a Glee szokott hagyatkozni. Hood itt is, nyilván az önkényes módszereire hagyatkozva megmenti a diákokat és megöli a tetteseket. A TEK bekaphatja. Ennyire felesleges részt utoljára a Breaking Bad Fly című része volt, de ők annyi mindent letettek már az asztalra, hogy nekik megbocsájtható. Eközben Job annyit 'Fuck'-ol, mint Debra Morgan a Dexterben.

Majdnem el is felejtettem, mert nem is érdemes rá emlékezni, de van egy faszi, aki a sittről ismeri Hoodot. Ezt fenyegetőkarakternek szánták, meg is zsarolja Hoodot. De a következő részben Hood már együtt borozgat Sugarral estefele egy csónakban, a tó közepén, miközben a kamera mozgásnak hála megtudhatjuk, hogy kinyírták a felbukkanó exsittest, akit a vízbe dobva rejtettek el. Talán az egyetlen, amire ez a szál mégis jó volt, hogy a visszaemlékezésekből (amiből több volt, mint az Esmeraldában) megtudhatjuk milyen kegyetlen volt az élete a magánzárkában, mennyit gyúrt félmeztelenül törött karral és hogy egyszer majdnem le kellett szopnia valakit a börtönben, de inkább levágta annak farkát majd kinyírta. (Gondolom a börtönös jelenetekhez A Szökés című sorozatot elemezték ki.)

A Banshee-vel ez az alapvető probléma; nem maguk a jelenetek a rosszak, mert remek képek vannak, a hangulat beránt magába, de ha a nézőnek csak egy fél marék esze van, akkor felszisszen kínjába, legalább egy másodpercre. Nincsenek életszerű baszakodások. Egy rablóból zsaru lesz és a lebukás veszélye szinte egyáltalán nem fenyegető a képernyőn, pedig ez az alapkoncepció bassza meg. Semmi életszaga nincsen. Túl olajozottan megy minden. Ez a baj. Aki profi túl profi, aki ideges túl ideges, aki szexi túl szexi, aki gyilkos túl gyilkos. Még a vér is túl vörös. A pilot nagyon össze volt pattintva, nem csoda, hogy berendelték a sorozatot. A későbbiekben is figyeltek rá, hogy az akciójelenetek, amik rendkívüli túlzások, mindezek ellenére is rohadt jól és nagyon változatosan vannak megszerkesztve.

Térjünk vissza a főszereplőinkhez, mert a főbb események itt zajlanak. Kiderül, hogy üldözik őket. Mindkettejük - ezért is volt Carrie-nek szüksége a személyazonosság-cserére. Pár rész alatt kiderül, hogy a nő apja elől menekülnek, mert tőle lopták el a gyémántot anno. Az apa neve Mr Rabbit (Ben Cross) és 'muszáj', hogy rokoni szálak fűzzék őt valamelyik főszereplőhöz, hisz így kreálhatnak majd erkölcsi és morális dilemmákat a szereplők döntéseiből. Na ez az igazi Családi Titkok és nem az, ami a TV2-n megy. Rabbit egy őszhajú, akit szintén egy csendes-őrült és rendkívül elegánsan és régimódi stílusban kegyetlen karakternek szántak, aki egyszerre két emberrel sakkozik, anélkül, hogy odanézve. Jaj, nem már - mondom magamban. Amúgy ukrán (nyilván), van egy egész öltönyös halálosztó hadserege, rendkívül érdes az akcentusa  és az amerikaiak által elképzelt balkáni temperamentummal rendelkezik, mely szerint a vendetta mindenekfölött. Ki akarja csinálni Hoodot, meg a saját lányát és annak családját is, mert mondom, ebben a sorozatban nem lehet valaki csak simán gonosz, ó nem. Ha itt valaki gonosz, akkor az maga az Ördög. És mindezt azért, mert elvették tőle az ő kicsi lányát.

A főszereplők eközben kerülgetik egymást, piszkálódnak, szenvednek, veszekednek, dilemmáznak. A 7. részben már dugnak is. Teljesen egyértelmű volt, hogy fognak. Nem tudják mi legyen, de a végére Mr Rabbit "elrabolja" Hoodot és G.I. Jane Carrie, meg a teljesen jelentéktelen 3 rendőr, meg Job és Sugar mentik meg. Művér, aknavető, elhagyatott gyárépület. Mintha rettegnének attól a készítők, hogy akár egy klisét is kihagynak. Persze mindenkit kinyírnak és megmentik Hoodot. Pár karcolástól eltekintve mindenki kibaszott-Terminátor.

A részek végén mindig próbálnak nyitottan hagyni egy kérdést és valami izgulnivalót adni a szánkba a következő részig, de megmondom őszintén, hogy egyszer sem sikerült igazán felfokozniuk a hangulatot. Gyakran beszélnek a titkokról, hogy itt mindenkinek van egy és azt akarják, hogy vért izzadjunk azért, hogy megtudjuk, de valójában nem is éreztetik, hogy valamire kíváncsinak kellene lennünk. Az első évad végére is szántak egy nagy volumenű cliffhangert, de van még mit tanulniuk. Nézzék újra a The Killinget, tudom ajánlani nekik. Carrie-t végül otthagyja a családja, így a második évadban már legálisan dughatnak. Éljen.

A színészekkel nem volt gond. Sajnos nem ritkán követnek el olyan hibát a készítők, hogy a főszereplőknél sokkal jobb mellékszereplőket játszatnak (HIMYM Ted Msoby-ja mennyivel unalmasabb, mint Barney). De Lucas Hood szerepében Antony Starr (A hajsza) nagyon jól hozza az iszonyúan sármos, kőkemény fasza gyereket, aki jól verekszik, jól baszik és hát ennyi. De nem is akar több lenni. Ivana Milicevic első komolyabb szerepe ez. Nincs vele semmi baj. Szépen pislog a szemeivel, öröm nézni amikor maszturbál a kádban és az ő bőre sem pattog ki a művértől hálistennek. Ulrich Thomsen (Ádám almáinak Ádámja), aki Kai Proctort játszik teljesen rendben van. Ezek az észak-európaiak jók valljuk be; a sorozataik (A Híd, The Killing), a színészeik (Mads Mikkelsen...). Ha kicsit összeszedik magukat az írók és rájönnek, hogy valójában mi a célja ennek a karakternek, akkor nagy kedvenc lehet belőle. Mr Rabbitet Ben Cross (Ben Hur, Star Trek) alakítja. Egyáltalán nem jött be. Attól, hogy élesek az arcának vonásai még nem lesz jegyezhető karizmája. Unalmas volt. Hoon Lee (Sex and the City) Jobként kedvenc. Ő is nagyon tipikus, de legalább a maximumot festi a vászonra a játékával. Frankie Faisonnal, azaz Sugar Bates-cel jó párost alkotnak a végére.

Nem igazán tudom, hogy miért néztem végig a sorozatot. Talán azért, mert éreztem benne azt a fajta kedvességet, hogy szép szavakkal könyörög a nézőkért. A kiváló hangulatképzéssel el is érte ezt.  Igenis volt benne potenciál. Szeretem nézni a jó díszleteket és benne a szép embereket, de nagyon szomjaztam az eredeti ötletekre. Még így is nagyon beelőz rengeteg más sorozatot az igényességével, de mára már sokkal jobb és több őrülten kőkemény férfikarakterből válogathatunk (Breaking Bad, Sons of Anarchy, Ray Donovan).  Van rá sansz, hogy olajozottabban működtessék a művet, de sajnos én ennél jobbakra vagyok kiéhezve. Mindezek ellenére azt is megértem, ha valaki nem adja föl és hagyja, hogy elvárások nélkül szórakoztassa őt. A klisé város szupertitkai a túlszexi szereplőivel várják az arra látogatókat.

10/5,5