A 11 éves cukorbeteg kislány zsákutcájának apró történetei, amik óvatosan hajtják egymás vállára a fejüket és hagymát nyomnak a néző szeme alá, hogy aztán zsebkendővel itassák fel a következményeket. Amúgy semmi komoly, csak egy kis vidám szomorkodás meg egy kis szomorú vidámkodás. Üdv az életben, ami a mi utcánkban most éppen így meg így alakul.
De vajon miért szeretjük annyira azokat a történeteket, amik életszagúak? Rengetegszer használtam már itt ezt a kifejezést és kezd elegem lenni abból, hogy nem találok egy metaforikusabban, ékesebben körülírt szókapcsolatot arra, amikor azt képzeljük, hogy ez a történet akár a mi utcánk végében is megtörténhetett volna. Nem hiszem, hogy azok a filmek, vagy sorozatok állnának közelebb a nézőhöz, amikkel mindenféleképpen azonosulni tud, hiszen kurvára lehet szeretni egy köpenyes-szuperhőst is és, ha éppen szerelemtől lucskosan, reménytelenül őrlődik a hősünk, akkor teljesen mindegy, hogy a Kriptonitról jött, vagy megcsípte egy pók és fehér váladék ömlik a kezéből. Azonban ezek a mindennapi, létező házszámok alatt játszódó téglalakások emberei mégis közelebb vannak. A néző otthonosabban mozog velük a lakásban, elhiszi amikor arról szól a fáma, hogy a bébiszittert levarrta az apuka, emlékszik amikor az idióta szomszédkölykök bulit csináltak és bömböltették a buzi zenéjüket, vagy éppen ő maga volt az a bizonyos szomszédkölyök. Ezekkel az érvekkel persze lehet vitatkozni és nem is mondom azt egy szóval sem, hogy az ilyen elbaszott szomszédéletekre alapozó filmek alapvetően jobbak, minőségibbek vagy szebben strukturáltak, továbbá biztos van olyan ember, aki bebőgött már Batman-filmen és ez akár meg is bocsájtható. De, ha van valami, amiért mégis ezekre a hahó, ez akár az én uccám is lehetne filmekre szavazok, hogy általában nincsen végük. Nem arról van szó, hogy ötletelés hiányában elművészkedik a végét, vagy nem varrnak el egy-egy szálat, hanem úgy érzed, mintha egy hajóútra vinnének a történettel, amiből kiszállsz, amikor megkérnek rá, viszont tudod, hogy a víz, amin utaztál az továbbfolyik. Tudod jól, hogy az életnek, vagy akár életed egyetlen történetének is, nem ott van vége, hogy ülsz egy padon, ízleteseket csókolózol egy éppen-életed szerelmével, majd a külön erre a célra írt háttérzenével eltávolodik tőled a kamera és a párbeszéd köztetek csak tartalmatlan tátogás lesz. Természetesen nem a happyendek ellen vagyok, mert van az úgy, de tudjuk, hogy vége nincs valójában, hogy az életben nincsenek boldog-végek. Boldogság van, meg vannak fejezetek, amik befejeződnek, de rögtön a következő másodpercben folytatódnak is. És szerény, könnyen cáfolható vélemény szerint filmekben, kiváltképpen drámákban jól megvalósítani azt, hogy amikor elfogy a filmtekercs, akkor egy azon pillanatban legyen lezárva és mégis továbbcsepegtetve kérdések nélkül egy mű; na az meglehetősen rafkós feladat.
Ami szerencsére a Brokennek nem okoz problémát. Belecsöppenünk egy 11 éves kislánynak, Skunknak (Eloise Laurence) a világába, aki éppen leáll picit beszélgetni a szomszéd kamaszfiúval, akinek apróbb mentális problémái vannak, de épp kocsitmos, mert jó idő van, miért ne, amikor is egy másik szomszéd kiront a házból és megerőszakolja ezt a teljesen ártatlan jelenetet azzal, hogy leveri a gecibe a félénk srácot ököllel. Több olyan jelenet is van, ami picit erőszakosabb, vagy szexuálisabb, de semmi olyan, ami azért lenne durva, mert nem láttunk még olyat. Ó, dehogynem, még durvábbat is, ami azonban mégis kegyetlenebbé teszi ezeket a jeleneteket, hogy egy tizenéves lány szemszögéből kísérjük figyelemmel. Persze a nézőnek utána általában válaszokat adnak és előzményeket mutatnak, majd később azt is megtudjuk, hogy az apa azért ment neki ennek a fiúnak ököllel, mert azt hitte, hogy a lányát megerőszakolták. Ennek a zsákutcának a végében, olyan mintha nem szűrődne be mások lélegzete, csak az ott élő családoké. Tökéletesen lett kiválasztva a jelenlegi társadalmi problémák modelljeire reflektálva a három családtípus.
Az első Skunké, aki apjával (Tim Roth), testvérével és az au-pairükkel él együtt, mert anyjuk anno lelépett és elhagyta őket. Nincsenek nagy konfliktusok, az apuka ügyvéd, az au-pair kedves és szinte családtag, olyannyira, hogy pasija, Skunk későbbi tanára, Mike (Cillian Murphy) gyakran ellátogat hozzájuk. Bátyjával is teljesen normális a viszonya, sőt még egy fiúja is lesz a kislánynak később, akivel eldördül az első csók. Azonban a fiúja elköltözik, bátyja tisztaságát bemocskoltnak érzi, amikor rajtakapja, amint a szomszéd lány mocorog a faszán és apját sem tudja hogyan kezelni, amikor rájön, hogy végül viszonyba kezdett az au-pairrel. Ezek közül egyik sem tragikus, vagy nem mindennapi, vagy egy alapvetően 'rossz', bűnös esemény. Csak dolgok, amik megtörténnek, viszont amiket csak akkor tudsz a helyén kezelni, ha már felnőttél.
A következő házban Ricket (Robert Emms) és az emberektől meglehetősen elszeparált, csendes, nyugalmas szüleit láthatjuk, ahogy kötött-pulcsiban és szürkére festett világukban csak arra az egy szerepre vállalkoztak, hogy a széltől is óvják fogyatékus fiúkat, aki különösebb tüneteket nem mutat amúgy. Az anyuka, aki nem mozdul a gyereke szobája mellől, és amikor fiát hazavárja az elmegyógyintézetből, akkor is azon aggodalmaskodik a legjobban, hogy a welcome-tortán az üdvözlőszöveg egy hangyafasznyit ferde. Egy picit szomorú leszel, de inkább hagyod őket a kiegyensúlyozottan semmilyen és kifejezetten zárkózott életükben tengődni.
A harmadik freskó a kedvencem volt. Az igazi kisiparos antihős. A panelproli életszínvonalán megrekedt középkorú férfi, Bob Oswald (Rory Kinnear), akinek mindenről megvan a véleménye, és ki is mondja, aki szerint mindig a rendszer a hibás, akit amikor bevisznek a rendőrök kihallgatni, akkor felháborodva együttműködik, de azért kifelemenet lebassza egy karlendítéssel a kalapot a rendőr fejéről. Az a típus, aki beszélgetés közben az ajtóban kétpofára tömi a műanyag tálcáról a zsugorfóliázott akciós parizert. A három kamaszlánya meg túlsminkeli magát, cicanadrágot hord, ordenáré módon káromkodik és basznak nagyjából mindenre, de főleg a társadalmi elvárásokra. Modern anarchisták, tanulatlan parasztlányok, akik képesek azért megvádolni az ártatlan szomszédfiút zaklatással, hogy apjuk figyelmét inkább arra fordítsák, nehogy eltörje a TV-t, a plazmát, az atyaúristent. Bármit, csak a tévét ne, mert akkor olyan mintha lekapcsolnák őket a 'gépről' és leáll az agyműködésük. Persze az ilyen típusú filmek soha nem fogják ilyen egysíkúan jellemezni szereplőiket, természetesen irigylésre méltó a családi összetartás, ahogy az apa kér egy, idézem: "kibaszottnagy" ölelést a lányaitól. És látod este, ahogy csapzott mozdulatokkal próbálja kivasalni lányai ruháit, teljesen rutintalanul, de apai kötelességből, mivel az anyjuk meghalt. És akármekkora paraszt is, nem tudod teljesen utálni, mert a sajnálat igenis utat tör.
Skunk mindenkivel kapcsoltba kerül, vagy kapcsolatban van. Rickkel kedves és egyszerű barátok, az Oswald lányok leginkább csupán basztatják és fenyegetik. Főszereplőnk amúgy komoly cukorbetegségben szenved, amiért még jobban próbálnád óvni, de végignézzük, ahogy az élet egyszerű darabjai megtörnek, mint ahogy a cím is mondja: Broken. És lehet, hogy a filmben néha csak egy telefon, egy lekváros üveg, vagy valakinek az orra törik el, de van az úgy, hogy ugyanakkorát reccsen amikor a szívek, a kapcsolatok és a mesék törnek ketté. És néha a legkeményebb apák is, amikor a lányukról van szó. A felnőttek közönnyel teli világa teljesen kiábrándító lesz, ha Skunkkal együtt figyeljük. Általa látjuk ezeket a diszfunkcionális, néhol modellileg, néhol lelkileg nyomorék családokat.
Sok kis történet nagyon folyamatosan, szépen ívelve, amik szorítják egymás kezét és nem engedik szétfolyni a filmet. Az alapvetően és jólbeváltan működő Londoni mizériában, aminek ezek a sarkai olyanok, mint valami eldugott vidéki kisváros. Remek díszlet ez az Anglia továbbra is. A narráció nem egyenes vonalú, hanem hurkokat kapunk folyamatosan; pár eseménynek az előzményét csupán nem sokkal később tudjuk meg.
A végén természetesen kapunk az arcunkba izgulnivalót, mindegyik családban tetőződnek a drámák és végignézzük, ahogy egyesek megtörnek, mások pedig ráébrednek a világra újra és újra...
A színészekről annyit, hogy baszd meg az anyád Eloise Laurence a szó legjobb értelmében. A Skunkot alakító kislány első szerepe ez; persze egyáltalán nem lepődtem meg, amikor olvastam róla, hogy színészek gyermeke. Nagyon-nagyon jó a csaj. Rólam eléggé köztudott, hogy konkrétan rühellem a gyerekszínészeket, kb a 95százalékát, kezdve Dexter és Hank Moody gyerekeivel, de ha csak arra a jelenetsorozatra gondolok, amiben az apjának könyörög egy új mobilért, akkor eldobom a maradék agyam. Borzasztóan tehetséges. Az édesapját, Archie-t Tim Roth (Az óceánjáró zongorista legendája, Négy szoba, Ponyvaregény, Kutyaszorítóban) alakítja teljesen okésan. A másik név amivel hirdették a filmet Cillian Murphy (Batman-filmek, Inception, Lopott idő), aki Mike, az au-pair faszija. Két ember van, akiket muszáj kiemelni; a fogyatékost játszó Robert Emms, aki elég sok szerepajánlatot kapott a film után és a Bob Oswald nevű panelpapa megformálója: Rory Kinnear (James Bond-filmek).
Ezt a 2012-es brit filmdrámát Daniel Clay novellái alapján Rufus Norris rendezte, aki amúgy egy elismert színházrendező, de ez volt az első mozgóképezése. Érződik rajta, hogy új a terep, a kis színhelyekre bezsúfolt nagyvonalú történetekkel, de szerintem ez csak a film előnyére vált. Amúgy ez a rendező vitte színpadra a dán dogma-film, a Születésnap színházi adaptációját. (Csak úgy mondom, hogy Sam Mendes (American Beauty, Skyfall) is színházrendezőként kezdte)
A Brokennek anno a Cannes-i filmfesztiválon volt a premiere és a 2012-es British Independent Film Awardson a legjobb filmkategóriában nyert.
A könnyed kibaszások és a túl rövid boldogságok folyamata olyan hintába ültetnek, amiben jól esik létezni. Szerintem simán érdemelt volna akkora felhajtást a film, mint a szintén kiváló Életrevalók. Megható, magával ragad és amire néha sorozatok 3évad alatt sem képesek: másfél óra alatt megszereted a szereplőket. Az élet pedig nem áll meg, akkor sem amikor hangosan üvöltesz, mert meghalt valaki és akkor sem amikor némán tűröd, hogy lehet meghal valakid. Ez van.
10/7,9
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése